Igazság szerint nem a Napló emlékei, hanem az enyimek. Az újságnak nem lehetnek emlékei, mert az mindennap meghal. Újra is születik mindennap a Tömörkény-axióma értelmében.
A háború előtt elég gyakran megesett, hogy a hora canonica10 valamelyik Tisza-parti duttyánban érte az egész szerkesztőséget. Éjfél utánra vártuk a pesti tudósító második telefonjelentését, s ha az inspekciós mozgolódott, hogy akkorra beérjen a redakcióba, Tömörkény rendesen azzal ráncigálta vissza:
- Maradhass mán, te tökéletlen, hiszön nem kocsma az a szerkesztőség, hogy az embör mindig benne üljön. A Napló pedig mögjelönik tenálad nélkül is, mert az mán annyira mögszokta negyven esztendő alatt a mögjelönést, hogy akkor is ott van röggel hét órára mindön művelt család asztalán, ha se ki nem nyomatják, se mög nem írják.
Ez bizony így van. Abból a száz-egynéhány emberből, akik a Szegedi Napló-nál vitézkedtünk az ólomszérűkön, nemigen vagyunk már egy összemaréknál többen, s ahányan vagyunk, annyifelé vagyunk. A régi lapunktól mindannyiunkat elmosott a víz, elsodort a szél, de azért a régi lap ma is minden reggel megjelenik.
Azért mondom, hogy az újságnak nincsenek emlékei, csak az újságírónak. Jólesik így karácsonyra köztük kotorászni, játszani drága esztendők szép fehér hamujával, és egy kicsit könnybe lábadt szemmel gondolni arra, hogy lám ni, ez a hamu én voltam valamikor.
*
A kiadóhivatalból elmentem a szerkesztőt megkeresni. A korzón ült, a platánok alatt, és csalogatta beteg tüdejét a virágpiac nárciszcsillagainak mézszagával. Olyan alázattal köszöntöttem, amilyen megillette Békefi Antalt, a neves írót. Az első igazi írót, akit az életben láttam. (A bátyám nem számított, mert az költő volt, s a költő nekem már akkor nem imponált, mert annak a mesterségéhez magam is értettem. A Félegyházi Hírlap-nak rendes heti versírója voltam. Az én vénámból ugyan minden napra is futotta volna, de a kitűnő újság csak vasárnap jelent meg.)
- Nem éppen jókor jött, fiam - fogadott mosolyogva, s apáskodva igazította meg a félre-csúszott nyakkendőmet.
- Szegeden már ilyenkor holtszezon van, nemigen tud mit írni.
Megírtam az első csipkedést a közigazgatásról, és letettem a szerkesztő úr asztalára a drótkosárba. Szívdobogva vártam a kritikát, mert a kollégák akkorra már fölvilágosítottak, hogy Békefinek semmi se jó, mindent háromszor írat újra, aztán kihúzza az egészet, és negyedszer ő maga írja meg, de a saját írásának is kihúzza a felét.
A szerkesztő úr nem nyilatkozott. Leadta a kéziratot a nyomdába, de nem mondott róla se jót, se rosszat.
- Biztosan nem tudta elolvasni az írásod - keresték a magyarázatot a kollégák.
Álmatlanul vártam a reggelt, mikor bedugják az ajtóm alatt a lapot. Benne volt az írásom egy szó változtatás nélkül. (Úgy látszik, csakugyan nem tudta elolvasni szegény mesterem.) Csak éppen szignumot toldott hozzá Békefi. Azt írta alá: Csipke. Attól fogva vagy húsz esztendeig ez volt a szignumom a Szegedi Napló-ban.
*
10 hora canonica - a kötelező ima órája a katolikus papok számára
Két hónapig csipkéztem a szegedi közigazgatást, mint a Napló riportere, akkor azt mondtam Békefinek, hogy én most már visszamegyek tanárnak.
- No? - nézett rám ijedten Békefi. - Hát csak nem lehet kiverni ezt a fixát a maga fejéből?
- Nem a fixa körül van itt a baj, szerkesztő úr, hanem a fixum körül. Ötven pengőre nem adják hozzám a menyasszonyomat.
Békefi baljóslatúan köszörülte a torkát. De aztán megszánta világi dolgokban való járatlan-ságomat, és csak annyit mondott:
- Hát tudja mit? Ha már maga ilyen elszánt ember, felemeljük a fizetését nyolcvan forintra, de a laptól el nem eresztjük. Majd meglátja, micsoda karriert csinál maga ezen a pályán.
Azonnal sürgönyöztem a kiskun menyasszonynak, hogy lehet csomagolni a stafírungot, három hét múlva lakodalmaskodunk. Nincs már semmi baj, legföljebb azon leszünk gondban, hogy mire költsük azt a tömérdek fizetést.
Miután a kiskun leány biztosított róla, hogy ő ezzel a problémával is megbirkózik, e miatt ne legyen semmi nyugtalanságom, hazahoztam szegedi menyecskének a stafírunggal együtt, amiben volt egy húszkoronás arany is. Abból eléltünk elsejéig mézes kenyéren, akkor pedig Brennus gőgjével mentem a felemelt hadisarcot behajtani a kiadón.
- Szépen kérem a fizetésem.
- Tessék - adott a kezembe Szerénke egy borítékot -, már ki is készítettem.
Fölbontom az utcán a borítékot, és nekivágódok a falnak. Annyi van a borítékban, mint máskor: hatvan forint.
Mondom, hogy olyan gőgös voltam, mint Brennus, csak persze, nekem nem volt hozzá kardom. Ha lett volna, inkább beledöftem volna, semhogy többet kérjek, mint amennyit adtak.
Nem tehettem mást, mint hogy megtettem az első lépést a hazugságok ösvényén, amely idővel kocsiúttá szokott szélesedni.
- Egyelőre csak ennyit tudott adni a kiadóhivatal - nyújtottam át férji fölénnyel első kerese-temet az asszonynak.
- Nem baj - mondta ő is olyan nyugalommal, amiről nagyon hamar leszokott.
A hónap közepéig nem is volt semmi baj, de akkor megkezdődtek a kínzások és fogcsikor-gatások. Az asszony kínzott, teljes joggal, én pedig a fogamat csikorgattam. Persze csak olyankor, mikor senki se hallotta. A családi tűzhelyen szidtam a kiadóhivatalt, mint a bokrot, hogy mit hitegetnek napról napra. Utoljára az asszony csillapított le.
- Nézd, még így jobb is, mert legalább az a húsz forintunk megmarad, s most elsején száz forintot kapunk egyszerre. Abból futja őszi kalapra is, meg stelázsit is csináltatunk a konyhára, meg szilvát is vehetek lekvárnak, meg a cipődet is megtalpaltathatjuk, meg az éjjeliszekrényre is nézhetünk egy lámpát...
Hát nézhettünk, igen, de programunknak csak ez az egyetlen pontja valósult meg, mert a nézés nem került semmibe. Természetesen elsején megint csak hatvan forintot vittem haza.
- Az istennyila üssön az ilyen kiadóhivatalba, amelyiknek még elsején sincs rongyos száz forintja! - okádtam a tüzet, mikor véres verejtékemet leszámoltam a konyhaasztalra.
Megint az asszony békített meg, hogy emiatt ugyan ne izguljak, biztos pénz az, majd szól ő Szerénkének a jövő héten.
No, egyéb se hibázott még, hogy a kiadóhivatal leleplezzen! Hiszen akkor kiderül, hogy nekem nem volt mire megházasodnom, s ravasz fondorlattal tévesztettem meg a Kiskunságot!
Azt mondtam ijedten az asszonynak, hogy mostanában be ne tegye a lábát a kiadóhivatalba, mert ott feketehimlő van, s Engel Lajos különben is nőgyűlölő ember.
Azóta is értem már nehéz időket, de ehhez foghatót soha többet. Fekete hajamba akkor vegyültek az első ősz hajszálak. A tejberizs megsavanyodott a számban, ha arra gondoltam, hogy nekem jövő elsején százhúsz forintról kell számot adnom az asszonynak. Eddig olyan csöndesen aludtam, mint a tej, most kezdtem beszélni álmomban. Ez mentett meg. Az asszony elkapott egy-egy szót, gyanút fogott, kivallatott. Elmondtam neki mindent.
- Úgy? - mondta szárazon. - No, majd én rendet csinálok.
Tompa kétségbeeséssel mentem be a szerkesztőségbe. El voltam rá készülve, hogy mire visszatérek, nem találom otthon az asszonyt.
Csakugyan nem találtam otthon, mert elém jött. Mindig mi jöttünk el utolsóknak a redakció-ból Békefivel.
- No, ez kedves - köszöntötte a gazdám -, viszi az urát, ugye?
- Viszem ám, de vissza se eresztem többet - mondta szigorúan a feleségem.
- Hadüzenet? - mosolygott Békén. - Halljuk az indoklást!
Biz’ attól elállt a mosolygása. Megdöbbenve ütött a vállamra.
- Szerencsétlen ember, hát miért nem szólt? Persze hogy mink elfelejtettük a dolgot.
Legyenek nyugodtak, a Szegedi Napló mindig beváltja ígéretét.
Elsejétől kezdve csakugyan fölemelték a fizetésem húsz forinttal. De nem visszamenőleg.
Azzal a negyven forintommal, amiért jobban megszenvedtem, mint azóta minden kerese-temért, máig is adós a Szegedi Napló.
A pályán való karriert nem is reklamálom. Hamu, szép fehér hamu, maholnap én is az leszek.
KALCINÁLT SZÓDA
Mindenkinek ád a sors fiatal korában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza. Az én fiatalságomnak az volt a felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam. Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyok, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos.
Fiatal újságíró voltam akkoriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rám fért volna még valami mellékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytár-t.
(Havi részlet öt korona.)
Mindig kedveltje voltam a sorsnak, s mint szolid és jó erkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig, és azért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát.
- Közismeretet fog tanítani - mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki, és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dugovics Titusz, baromorvoslás és észak-amerikai szabadság-harc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta.
- Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! - adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus, és nekem mindmáig igaz jó barátom.
- Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! - mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak.
Volt, aki megtapogatta a karomat, és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta.
Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legtöbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell találomra az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz.
Húsz esztendő távlatából visszanézve, a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az Istennek embert teremteni abból a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola.
Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott és a minden bűzök közt a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagyatott-ságnak, a magától való és tenyésztett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatal úrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük.
Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettem kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a „közismeret”-hez, mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna.
Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra:
- No, olvasd!
A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsináltnak, és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh.
- Milyen inas vagy te, fiam?
- Szabóinas.
Hát a keserves poncius pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szaktudománynak. Én tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténe-tet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem talál-koztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar kép-viselőház és főrendiház együtt se tud!
Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy „a legelső magyar ember a király”. Ahogy a végére értünk, vállon fogok egy buflifejű kamaszt.
Mocskos fehér kötője s a derékmadzagján lógó fenőacél mutatták, hogy a vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészárosinas.
- Miről olvastunk most, fiam?
- A királrul.
- Mit olvastunk róla?
- Nem tom.
- Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a király?
- A királ? A királ az királ. Az nem embör.
- Nem? Hát mi a csuda?
- A királ? A királ, az csak egy katona.
Mármost azt mondjam neki, hogy „szamár vagy, fiam”? De akkor én hazudok, azt pedig én az iskolában szégyenleném. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál.
A pragmatica sanctio-ról is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmet-len volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpró-báltam a nevezetes és költséges törvényt a gyerekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen.
- No fiam - simogatom ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből -, hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor?
Szelíd képű, csendes, jó gyerek volt, mindig végigaludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe:
- A... a ticáról.
- Ne beszélj csacsiságokat, te. Mi az a tica?
- Vagy izé... a cicáról.
- Mi a mesterséged? - emeltem föl az állát.
- Pék vagyok.
- Hány órakor feküdtél le az éjszaka?
- Háromkor.
- Mikor keltél fel?
- Fél hétkor.
- Mikor fekszel le ma?
- Megint háromkor.
- No jól van, kisfiam, feküdj rá szépen a karodra, és aludj egyet hét óráig.
Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó Isten a purgató-riumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem továbbnyaggatni a pragma cicával egy tizenegy éves gyereket, aki naponta negyedfél órát alszik. És máig se teszek szemrehányást magamnak érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet, és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszaká-t adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályokban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az emberszelídítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót.
Az ám, csakhogy a jurtában nincs vizsga, az inasiskolában meg van. Úgy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára egy iparoskeblű honfitárs, és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért.
Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogy megbírná a kútostorfát, s tán három háza is a Belvárosban, gyulladásos szemű kisinasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos, és leszamarazzon az inasaimon keresztül.
Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam volna föl vagy Aladdint és a xaxa-barlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj.
De így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem.
A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagy emberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát írattam a nagy táblára.
Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, de hát ahhoz a nagy hasú őmagasságának semmi köze.
- Derék gyerek vagy - veregettem meg a fiú ragadós képét.
- Szamár vagy - harsogott le ránk a tekintély a katedráról. - Mért írtad a májust kis m-mel?
Még azt se tudod, hogy a személyneveket nagy betűvel írják?
Addig csak keresztben feküdt bennem az ördög, de most már talpra ugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolt kukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele!
Kiintettem egy szemfüles borbélyinast.
- Te tudod, mi az a kalcinált szóda, ugye? - néztem rá erősen.
A gyerek rám bámult, de ahogy a szemem sarkával odavágtam neki, bátran megfelelt:
- Tudom. Az az erős szóda.
- Úgy van - bólintottam rá. - Hát mit csinálnak abból az erős szódából?
Magam is kíváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemülét lehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki.
- Spirituszt.
- Bravó! - hajolt előre a katedráról a nagy ember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt.
Erre aztán egészen vérszemet kaptam.
- No most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét. C2... Számmal írd a kettőt, te kófic.
A gyerek fölírta a C2/-t, aztán rám nézett.
- Na tovább, ahogy következik!
- D...
- A számot is mellé, ahogy következik!
- D3 E4 F5 I6...
- Elég, mehetsz a helyedre - vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében.
A csatát megnyertem. A nagy ember lejött a katedráról, és amennyire nagy hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szeme láttára.
- Tanár úr, engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek. Húsz éve járok inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen művelkedést még nem tapasztaltam.
Szerényen meghajoltam, és minden érdemet az inasokra hárítottam. Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni.
- Nem, nem, kérem - tiltakozott a vizsgabiztosom -, higgye el, a tálentom teszi az egészet.
Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szakköröket, s mikor másnap leköszöntem az állásomról, küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. De mivel hajthatatlan voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inasoktatás ügye legfőbb oszlopát vesztette el bennem.
Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassak az utódaimra.