Ezen az őszön könyvem jelenik meg New Yorkban, Pless és Clark vagy Clark és Pless uraknál, írás nélkül nem vagyok egészen bizonyos a sorrendben. Írást pedig nem sokat láttam eddig a New York-i gazdáimtól, akik nagyon bátor emberek lehetnek, ha arra mertek vállalkozni, hogy énbelőlem mistert csinálnak. Egyelőre csak annyit látok, hogy minisztert már csináltak belőlem - hála Istennek, csak nyugalmazottat, homályban hagyván azt a nem lényegtelen kérdést, hogy meg van-e vetve a fejem alja nyugdíjjal.
Lehet, hogy mire hazaérek az őskereső nomadizálásokból, akkorra már az asztalomon lesz a regényem angol kiadása, s abból megtudom, hogy áll nekem a misterség, s hogyan fest Messzi Gyurka, a cirokszéli kukoricacsősz, mikor jenki idiómával bujtatja az ördögöt a pulikutyába. Az bizonnyal nagyon szívderítő dolog lesz, de több örömöm abban se telhet, mint ebben a kaliforniai revüben, amely írómappa gyanánt tartózkodik jelen sorok írásakor az íróasztalul szolgáló lókoponyán. Ez a revü, amely Mr. Sántha Charles szíves figyelméből most került hozzám, még valamikor a nyáron jelent meg, s úgynevezett beharangozó cikket közöl a regényemről. Olyan ötvensoros portrét, amilyenekkel a mi lapjainkban találkozni az amerikai kollégákról, mikor magyarba öltöztetik őket.
El kell ismernem, hogy az arcképem nagyon ügyesen van megszerkesztve. Vagyok én azon minden, ami ingere lehet amerikai szemnek, szájnak. Self-made man a legfantasztikusabb fajtából. Pék, csikós, szűcsmester, bányász, tudós, sőt földbirtokos, forradalmár és nyugalma-zott miniszter is. Nagyon szőrösszívű amerikánusnak kell annak lenni, aki erre még a Fordját is el nem adja, csak hogy megvehesse a könyvemet.
Senkit se szeretek a hitéből kiverni, s eszem ágában sincs az amerikaiakat felokosítani arról, hogy nem az én portrém szédíti őket a kirakatban. Itthon meg úgyis tudják, ki fia-csikaja vagyok, s hogy nincs énbennem semmi azokból a nagy virtusokból, amiket a tündérek a kivá-lasztottak bölcsőjébe szoktak rakni. (Az enyémbe pedig már csak azért se rakhatták, mert engem teknőben ringattak.) Nincs az én életemben annyi fantasztikum se, mint abban a kilométerkőben, amelyiknek most a hátamat nekivetem itt a tarló szélében. Nem voltam én sohase más, mint ami most vagyok: csöndes vidéki skriblifex, aki mindig az apja-anyja mesterségével kereste a kenyerét, csak szűcstű helyett tollal és selyem helyett pamuttal varrogatta a tulipánokat, birkabőrnél sokkal romlandóbb papírra, és nem lánglisztből sütötte a cipót, csak úgy futtában őrölt rozsból. És legeltetni sose legeltettem mást, csak álomcsikókat, de ahhoz se nagyon érthettem, mert elhullogattak, mire a szárnyuk kinőtt volna, és bányász-tudományom nem áll egyébből, mint hogy passzionátus csontszedője vagyok a tudománynak, amely majd rendet csinál a hagyatékomban, ha én beteszem magam után az ajtót.
Van azonban három olyan vonása az amerikai portrémnak, amit azért nem hagyhatok szó nélkül, mert van bennük valami. A földbirtok, a forradalom, meg a miniszterség. Azaz hogy a két elsővel ezek közül röviden végezhetek, mert ezeket a kérdéseket már tisztázta nemcsak az igazoló eljárás, hanem a történelem is. Mármint a helyi történelem, amit igen tisztelt barátom-uram, Kelemen Béla, a szegedi nemzeti kormány minisztere írt a szegedi forradalomról és ellenforradalomról. Abban benne vagyok én is, s aki kíváncsi rá, abból megtudhatja, milyen nagy legény voltam én, mikor az ég zengett. Az még hagyján, hogy megbuktattam a Habsbur-gokat, mikor mint hivatalos szónok indítványt tettem a törvényes és tökéletes közgyűlésen a köztársaságról. Ezt valamennyire menti az, hogy a törvényes és tökéletes közgyűlés nemcsak egyhangúlag fogadta el az indítványt, hanem olyan lelkesedéssel, hogy azóta se tapsoltak úgy meg. S az is valami, hogy a beszédemet hivatalos indítványra vették jegyzőkönyvbe egész terjedelmében, s gondolom, azóta se tépték ki, se tintával le nem öntötték. Még a dédunokám is szégyellheti majd magát, hogy milyen veszett országpusztító őse volt őneki!
Nagyobb baj és sötétebb foltja az életemnek az, hogy a mezőgazdaságot is forradalmasítani akartam. Ez is benne van a történelemben, mégpedig hitelesen, mert újságíró-testvér jegyezte föl. Még a napját is annak az előadásomnak, amelyikben én azt a lázító kijelentést tettem a szegedi munkásnemzet előtt, hogy ha valamikor nekem az Isten három hold földet adna, mert többre nemigen érdemesítettem magam, akkor egy holdba pipacsot, egybe búzavirágot, egybe meg pipitért vetnék.
A történelem bizonysága szerint ez volt az én egyéni földbirtokreformom. Hallatlan vakmerő ambícióim voltak nekem akkor. Azóta beláttam, hogy az Isten sokkal kisebb terjedelmű föld-birtokot tartogat nekem, s a pipacsos, búzavirágos, pipitéres forradalom csak azon lesz megvalósítható. (Igaz, hogy ez a most való esztendő némi elégtétellel szolgált nekem. Ki-derült, hogy nem is én voltam annak idején olyan nagy közgazdasági fantaszta. Ha az idén vadvirágot termettek volna a magyar búzamezők, s azokat gyógynövényeknek adtuk volna el, most tán nem kellene abba a kérdésbe beletébolyodnunk, mit eszünk a télen.)
Ezek után csak a miniszterségem történetével udvarolhatok még Kliónak. Az nincs benne Kelemen Béla őkegyelmessége memoárjaiban, mert nyilván ő se hallott róla. Pedig egy kicsit az is magyar kortörténet.
*
Az ellenforradalom születésének zűrzavarából két nemzeti kormány emléke maradt meg. A szegedi nemzeti kormányé, meg az aradi nemzeti kormányé. Volt azonban még egy nemzeti kormány, amely egy harmadik városból indult el azzal a jó szándékkal, hogy helyre billentse a magyar glóbusz kizökkent tengelyét. Találtatott abban ügyvéd, pap, tanár, iparos, s gondolom, paraszt is. Legalább a nemzetiségi minisztert nevéről is, habitusáról is úgy ítélem meg, hogy az sváb parasztgazda. A kultuszminiszter pap ember volt, daliás férfialak, márványba kívánkozó arcvonásokkal. A közélelmezési miniszter igen mozgékony kis ember, villogó szeme sok diákszívet szorongásba ejthetett - úgy tudom, mielőtt miniszterséget vállalt volna, középiskolai tanár volt. A vezéregyéniség egy nagy tekintélyű ügyvéd volt, országos vonatkozásban talán az egyetlen ismert nevű a kabinetben, s nagy vagyona is súlyt adott neki.
Külön-külön is, együtt is bizonyosan igen jó szándékú s minden tiszteletet megérdemlő férfiak, akiknek éppen annyi joguk volt nemzeti kormánynak nevezni magukat, mint a többi árvízi hajósoknak. Sőt ahogy ők eltervezték, még tán több. Úgy számítottak, hogy ha francia segítséggel megindulhatnak Szegedről, az Alföld minden városából fölvesznek maguk közé egy minisztert, s ezen az alapon joggal proklamálhatják majd Budapesten, hogy ők az egész nemzetet képviselik.
Hiszen ha az első lépést meg tudták volna tenni, el is juthattak volna Budapestig. Csakhogy akkor francia segítség kellett volna, az pedig homokból font kötél volt. Így aztán nem is vitte tovább ez a nemzeti kormány Szegednél. Ott is csak a kultúrpalota vendégkönyvébe jutott be, amely a sok történelmi látogató közt az ő nevét is őrzi. Csupa egyszerű névaláírás, rang és foglalkozás nélkül; íródeáki minőségemben én vetettem a névsor után magyarázó jegyzetet a jövendő számára.
Szép tavaszi délelőtt volt, amikor az urak megtiszteltek látogatásukkal. Már nem engem, ha-nem a múzeumot. Én csak kalauz voltam és képmutogató, s igyekeztem tisztemet becsülettel betölteni. Örültem is neki, hogy ennyi magyar miniszternek lehetek egyszerre szolgálatára.
Akkor már hónapok óta csak angol meg francia katonák és diplomaták nyomták meg a kapunkon a csengőt. Gondolom, azok is inkább csak azért élvezték a muzeális kultúrát, mert nem tudták, mi az a szegedi halászlé.
Nagyon kellemes három órát töltöttem a kabinettel, s bizonyára a miniszterek is jól érezték magukat, mert különben nem maradtak volna olyan sokáig. Persze politikáról egy szó sem esett, mert olyan idő járt akkor, hogy nem tudhatta egyik ember a másikról, mi lakik benne.
Képekről, könyvekről, régiségekről beszélgettünk, s különösen az ügyvéd miniszter sokolda-lúsága késztetett elismerésre. Ügyvéd emberben is meglepett volna, hát még miniszterben!
Még azt is tudom, mikor búcsúzáskor egy római ezüstdénárt letett a haza oltárára, hogy az valószínűleg a II. századból való. Úgy is volt, még akkor pápaszem nélkül is megismertem rajta a Lucius Verus sakterfejét.
Ez ebben elmúlt, elbúcsúztunk egymástól, én nagy tisztelettel, a miniszterek nyájas leereszkedéssel. Mert a demokrácia már akkor úgy megfertőzte a levegőt, hogy máig se takarodott ki egészen belőle, akármennyit nyitogattuk neki az ablakot.
- Viszontlátásra, kegyelmes uraim - mondtam minden meggyőződés nélkül. Mert olyan szelek fújdogáltak akkoriban, hogy az ember abban se volt bizonyos reggel, viszontlátja-e délben a családját.
Délután azonban megcsendül a lakásomon a telefon. Odakurjantok valakit, tudja meg, ki kit keres. (Magam csak éjszakának idején vettem föl a kagylót. A megszálló franciák olyankor szokták velem tudatni, hogy kémeik jelentése szerint már megint méltóvá tettem magam arra, hogy Madagaszkárban gondoskodjanak a számomra szállásról. Nem lett volna semmi értelme annak, hogy az ilyen lekötelező értesítés másnak a szeméből verje ki az álmot.
Azt mondják, valami miniszter kéret a telefonhoz, vagy kicsoda. Az volt az, csakugyan. A közélelmezési miniszter. Ezt is hozzátette a neve mellé, hogy félre ne lehessen érteni.
- Parancsoljon, kegyelmes uram!
- Te vagy, kedves Feri? - kérdezte fidélisen.
- Szolgálatodra - édesedtem most már én is hozzá.
- Hát kedves Feri, azt akarom veled közölni, hogy ebéd alatt eszmét cseréltünk rólad.
Megállapodtunk abban, hogy te lennél a legalkalmasabb kultuszminiszter. Mikor lennél kegyes ebben az ügyben fogadni bennünket?
Amilyen gyorsan jött az ijedtségem, olyan gyorsan lenyeltem. Elég értelmes hangon világosí-tottam föl a kegyelmes urat, hogy itt valami tévedés lesz. Error in objecto és error in persona.12 Én gonosz mordályégető destruktív vagyok, s az én nevemmel nem szabad semmiféle szép eszmét kompromittálni. Aztán meg nem is érzek magamban nagy dolgokra való elhivatottságot, s örülök, ha tovább is megmaradhatok a könyvek, cserepek és szárított virágok imperátorának.
A kegyelmes úr megnyugtatott, hogy tudnak rólam minden rosszat, mégis ragaszkodnak hozzám. Csak azt mondjam meg, meddig vagyok otthon.
Azt feleltem, hogy ebben az ügyben semeddig. Máskülönben nagy tisztességnek veszem a látogatást, de miniszterségről nem tárgyalok.
Azt hiszem, ezt már miniszteri hangsúllyal mondhattam, mert jövő múlt kollégám nem kapacitált tovább, hanem letette a kagylót azzal, hogy „pá, szervusz”. Ennyi idő után azt is bevallhatom, hogy bármilyen elszántan ellenálltam a kísértésnek, polgári puritánságomon mégis esett egy kis törés. Hosszú hónapok óta ez volt az első este, mikor észrevettem, hogy a paprikás krumpliban nincs kolbász. Nem mondtam ki, de magamban éreztem, hogy ennyi mégiscsak dukálna egy olyan embernek, akit miniszteri tárca kerülget.
Hanem azért másnap reggel csakolyan jólesett a rövidszivar, mint máskor, s ahogy mentem föl a hivatalom lépcsőin, nem vettem észre, hogy az árnyékom nőtt volna valamit tegnap óta.
Igazán eszembe se jutott, hogy elszalajtottam a karrieremet.
12 Error in objecto és error in persona - Mind a tárgyban, mind a személyben tévedés.
Dehogy szalajtottam el, dehogy! Ott lesett rám a kultúrpalota feljárójának görög templomot játszó oszlopai mögött. Ahogy fölérek odáig, elém toppan két mosolygó ember.
- Szervusz, pajtás - mondja az egyik, a közélelmezési miniszter.
- Államtitkárod, kegyelmes uram - mutatkozik be a másik, tiszteletadó főhajtással.
- De hiszen tegnap még te voltál a kultuszminiszter - csodálkozok rá.
- Boldog leszek, ha mint államtitkár működhetek melletted - felelte ő kedves szerénységgel.
Átkaroltam a két jó embert, és azt mondtam nekik, ne bolondozzanak, hanem jöjjenek be hozzám, tartogatok én még egy-két Regalitászt is, a régi világból, felejtkezzenek egy kicsit annak a füstje mellett.
- De nem úgy van az, pajtás - kapott karon a közélelmezési miniszter -, most már nincs szabadulás, jössz velünk a polgármesterhez.
- A polgármesterhez? Mi a csodának?
- Följebbvalód neked a polgármester?
- Persze hogy az.
- Akkor jól van. Megparancsoltatjuk vele neked, hogy vállald el a kultusztárcát.
Csakugyan nem volt szabadulás, vittek karonfogva a gazdámhoz. Bemutattam őket egymásnak, mert még eddig nem találkoztak. A polgármester illő reverenciával fogadta a két minisztert, akik előadták neki, mi járatban vannak, s végül megkérték, parancsolja rám a miniszterséget, mert csak úgy lesz kerek a világ.
Gazdám kissé fáradt mosollyal nézett rám, abban is volt valami diplomata vonás, ahogy megvakarta a feje búbját.
- Csakugyan, Ferikém, nagyon alkalmas kultuszminiszter lenne belőled.
Visszamosolyodtam rá, és azt mondtam neki:
- Hát hiszen ha te, mint polgármester beosztasz kultuszminiszteri szolgálattételre, én vállalom. De csak abban a kabinetben, amelyikben te leszel a belügyminiszter.
- Ezt komolyan mondod? - nézett rám komoran a közélelmezés minisztere.
- Amilyen komoly az ügy - mondtam ki az utolsó szót. - A többit aztán most már méltóztassanak maguk közt elintézni, nekem sietnem kell vissza a hivatalba kaput nyitni, mert a szolgák ma kimentek krumplit kapálni.
Nyugodtan hagytam ott a három urat, mert tudtam, hogy Somogyi Szilveszter nagyon okos ember, s ha szegedi polgármester lehet, akkor nem megy el ország nélküli belügyminiszter-nek.
Délben már bebizonyosodott, hogy jól ismertem a gazdámat, nem áldozza föl magát értem.
Amint mentem hazafelé, találkoztam a két miniszteremmel.
- Szervusztok, urak - köszöntöttem őket jópajtás módjára.
Leendő államtitkárom szó nélkül megemelte a kalapját. A másik miniszter azonban csak megbiccentette a fejét, és méltóságosan vetette oda:
- Jó napot, igazgató úr!
Megszűnt a miniszterségem, visszavonta a tegezést. Az egész történetben ez ér legtöbbet.
Soha többet az életben nem láttam minisztertársaimat, de mindig szeretettel gondolok rájuk.
Szavamra mondom, nem kollegiális szeretettel.