Volt nekünk a régi jó háborús világban egy kommenciós koldusunk, akit megbecsült az egész ház. Nem az a sablon kolduska volt, akit meg se néz az ember, csak a markába nyomja az angáriát, és megy tovább, rábízza a jó Istenre, hogy könyveltesse el ezt az irgalmassági művelkedést a mennyei számszékkel, és írasson le érte megfelelő porciót a purgatóriumból.
Ez a koldus egyéniség volt, akiben valami világtörténelmi nagy sarcoló lelke reinkarnálódott.
Félszemű volt, mint Hannibál, szőrmók, mint Genserich a Ribáry-féle világtörténelemben, s ahogy megrúgta a konyhaajtónkat, abban határozottan volt valami napóleonos.
A háború már akkor elért a katonaszökdöséses stádiumba, s a cselédünk rémüldözős öregasszony volt. Bejött jelenteni, hogy engem keres valami szűrös ember.
Ahogy az előszoba ablakán keresztül megláttam, mégis leginkább Batu kánra emlékeztetett a világhistória nagy vérben dolgozói közül. Báránybőr süvege volt, és kostól származó dohányzacskója. A zacskót muszáj volt észrevennem, mert elém tartotta.
- Ide tögye, e!
- Mit? - ámultam rá.
- A pézt.
- Micsoda pénzt?
- Amit neköm szánt.
A rendes koldusaink már abban az időben annyira voltak, hogy csak két fillért kaptak a karaj kenyér mellé, de ez a férfias föllépés úgy elbűvölt, hogy tízfilléressel honoráltam. A szűrös ember megpislogta a fél szemével, mint a varjú a pajodot, aztán belehajította a zacskóba.
- Ezt is csak köszönöm.
Ez volt az első, utolsó köszönetnyilvánítása. Ettől fogva minden héten kétszer megjelent a sarcot behajtani, de soha többet meg nem köszönte. Igaz, hogy nem is kérte soha, amit kapott.
Más istenszegénykéje úgy csinálta, hogy végigtopogja a folyosót, minden ajtóban megáll, rákezdi jó hangosan a Miatyánk-istent, elmondja odáig, hogy „legyen meg a te szent akara-tod”, és akkor várakozó álláspontra helyezkedik: ha valami motoszkálást hall odabent, akkor elmondja ámenig, ha azonban az az Isten szent akarata, hogy odabent úgy tesznek, mintha nem volnának otthon, akkor megnyugszik benne, sóhajt egyet, megy a másik ajtóra, s okos beosztással ott már mindjárt azon kezdi, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. A mi emberünk szakított a tradíciókkal. Nem csoszogott, hanem dobogott az ajtóban, ha ez nem használt, köhögött, ha arra se nyílt az ajtó, akkor megverte a kilincset, s ha ebből is kifogyott, akkor megrugdosta az ajtót.
- Nem tud maga csöngetni, bácsika? - kérdezte tőle egyszer valamelyik új lányunk.
- Ne taníts engöm, te lány - nézett rá mordul -, én nem most gyüttem a házhoz, jobban tudom a szokást, mint te.
Volt olyan cselédünk is, aki megkérdezte tőle, hogy mért nem szokott ő is imádkozni, mint más rendes koldus?
Azt meg így fizette ki:
- Háborús világ van most ahhoz, kéröm.
Persze egy siheder lánynak nincs érzéke a társadalomfilozófiához. A kis cselédünk tovább mérgeskedett.
- De azt csak megköszönhetné kend, amit kap. Látja, más koldus a krajcárért is azt mondja, hogy adjon az Isten ezörannyit helyötte.
Erre meg egész korrekt nemzetgazdasági választ kapott.
- No, sokra is mönnének vele! Hiszön ezör mostani krajcár se ér annyit, mint régönte egy.
Sok mosolygásomba került, míg a házam népét hozzá tudtam szelídíteni az ajtórugdalós kortárshoz, de lassanként a szomszédjaink is beletörődtek, hogy ilyen embernek is csak lenni kell. A házsártos koldus határozottan népszerű alakja lett az udvarunknak, s még ott is kapott egy kis ételmaradékot, ahonnan az Isten nevében kérő szegényeket elzargatták. Nem mondom azonban, hogy ezt csak a gorombaságának köszönhette, bár annak presztízsét a művelt emberi társadalomban nem lehet elvitatni. Fülheggyel hallottam azt a házbeli pletykát, hogy az „úr”, mármint én, azért duggatja még szivarral is az öreg rongyost, mert valami távoli rokona.
Természetes, hogy amennyit ez a közhiedelem elvett az én tekintélyemből, annyit adott az övéhez, s néhol egy kis vajat is kent a kenyerére.
Hát erről a rokonságról magam se vagyok tájékozva máig se, hanem az bizonyos, hogy a nevét a kislányomnak köszönhette a koldusunk. A kislányom még akkor csakugyan kislány volt, iskolás, s egyszer azt kérdezte tőlem:
- Apukám, mi az a vad negéd?
- Migéd?
- Vad negéd. Nézd, itt van az olvasókönyvünkben ebben a versben. Tessék:
De büszkeség kapá meg a lánykát s vad negéd.
Most már nem tudom, ki írta a verset, akkor is hiába tudtam, mert a vad negéd abból nem világosodott ki. Ez pedig azért volt baj, mert a verset házifeladatul meg kellett illusztrálni. De mivel az apai tekintélyt is kötelességem volt megóvni gyermekem jövője érdekében, azt mondtam a lányomnak:
- Hja, fiam, Pankám, az ilyesmiért nem szalad az ember az apjához, hanem előveszi a saját fantáziáját! Az iskola is ezt kívánja tőletek.
Tudtam, hogy számíthatok a gyerekem fantáziájára, mert bizonyságot tett róla már akkor, mikor azt a Petőfi-verset kellett illusztrálni, amelyiknek az a címe: A puszta télen. Abból is azt a strófát, amikor „a rónára halvány ködök települnek, s csak félig mutatják a betyár alakját, kit éji szállásra prüsszögve visz a ló, háta mögött farkas, feje fölött holló”. S az én kislányom olyan gyönyörű félbetyárt rajzolt fél lóra, hogyha azok megtalálják valaha a másik felüket - persze a fejes felüket -, abból nagy baj lesz a Duna-Tisza közén. (Szegény közpolgár ott segít a kormányon, ahol tud. Ha a szocialistáknak tudomására jut ez a művészettörténeti adat, bizonyosan belátják ők is, hogy muszáj fenntartani a statáriumot.)
Elég az hozzá, hogy Pankát ezúttal is kisegítette a fantáziája. „De büszkeség kapá el a lánykát...” Olyan büszke tartású kapát rajzolt a lányka vállára, hogy akkor már csak egy hasonló büszke tartású ásó kellett egy királyfi kezében, s bizonyosan ásó, kapa se választotta el őket többet egymástól. Hiszem is, hogy egymásra találtak valahol a pedagógia virágos mezőin, mert Panka ezúttal is jelest kapott, s a vad negédet nem kérte tőle számon senki.
De ne tessék félni, az is megkerült a legközelebbi pénteken. Koldusunk megverte a kilincset, a Marink kiadta neki a porcióját, aztán jött be nevetve:
- Azt mondta a vén szömtelen, hogyha mögint törött szivart tetszene kiküldeni neki, hát ő azt se bánja, de akkor adjunk hozzá cigarettapapírt is, amivel beragaszthassa.
- Látod - nevettem a lányomra -, most már tudjuk, mi az a vad negéd. A mi öreg barátunk az, törjetek el hamar neki egy szivart a cigarettapapírhoz, hogy legyen vele mit beragasztani.
Ettől fogva aztán rajtaveszett a koldusunkon a Vad Negéd, így, nagy betűvel, becsületes névnek, ha ő nem tudott is róla. Hiszen a pipiske se tudja, minek hívják, s melyikünk tudja, milyen néven tartja őt számon az az egyedülvaló hatalom, akinek a vadaskertjében összevissza szaladgálunk mi okos emberek, semmivel se okosabban a hörcsögöknél és más teremtett állatoknál?
Nem is a névadás okozott változást Vad Negéd karakterében és házunkhoz való viszonyában, hanem az októberi forradalom. Azon a héten, ahogy a köztársaságot kikiáltották, Vad Negéd rongyos csukaszürkében jelent meg az ajtónk előtt, és nemzetiszín kokárdával a gomblyuká-ban. Más változást nem mutatott, most se imádkozott meg a mindennapi kenyérért, a köszönést se érezte kötelességének, de mintha nagyobb lelkesedéssel rugdosta volna az ajtót, mint azelőtt.
- Látjátok - mondtam a családomnak -, még ez a szegény ember is hogy kifejezésre tudja juttatni a történelmi változást. Hiába, a harmatcsöpp is visszatükrözi a napot.
A második héten már jobboldalt, baloldalt kokárdája volt Vad Negédnek. A harmadik héten szükségesnek látta nyakkendőt kötni, de nemzetiszín pántlikából. Karácsony felé már a sapkáján is érvényesült a nemzeti átalakulás szelleme. Ekkora területet azonban már nem győzött szalaggal, hanem valamelyik boltban szerzett egy nemzetiszín plakátot, „a Nemzeti Tanács védelme alatt”, s ezzel beborítván a sapkát, Vad Negéd a Nemzeti Tanács védelme alá helyezte magát.
Az ötlet üzletileg nem lehetett rossz, mert a férfiú néhányszor inkább tántorogva, mint dobogva rugdosta végig az ajtókat a házban, de nekem kezdett Vad Negéd nem tetszeni. Az a gyanúm támadt, hogy ez az ember a koldusok tanácsát akarja összehozni, természetesen elnöki minőségben. Elméletileg rendin valónak találtam a dolgot, hiszen rebesgették, hogy az uzsorások tanácsa is megalakulóban van, s ellenforradalommal fenyegetődzik, ha nem kap engedélyt a Nemzeti Tanácstól, de az egyéni stréberség bántott. A házbeliek úgyis azt hiszik, hogy rokonom ez a tökéletlen, s ha úgy fölviszi Isten a dolgát, hogy elnök lesz belőle, mindenki engem nyaggat, hogy ajánljam be az ilyen befolyásos embernél.
Tavaszra kiderült, hogy a nyugtalankodásom nem volt indokolt. Vad Negéd karaktere megint megváltozott. Annak jeléül, hogy nincs megelégedve a rendszerrel, a nemzeti színekből elhagyogatta a fehéret meg a zöldet. Először piros gombbal tette meg heti körútjait, de hozzá kell tenni, hogy ezzel nem előzte meg a korszellemet, csak tekintélyes urak példáját követte, sőt talán ösztönzést is kapott valamelyiktől. De azt hiszem, az már egészen eredeti ötlet volt, hogy a csukaszürke posztóra vörös posztóból varrt foltokat, s nem is éppen oda, ahol a rongyosság kívánta volna.
Mire az egész áncug hozzávörösödhetett volna a foltokhoz, akkorra megszálltak bennünket a franciák, s Vad Negéd előkereste a rossz szűrt és a vedlett báránysüveget. Nem is lepett meg, mert már akkor rájöttem, hogy ennél a jó embernél is csakolyan természetes tünemény a vedlés, mint másnál. A menyétkének is van téli szőre, nyári szőre, hát nekünk miért ne volna?
S ha a nagyoknak lehet, a kicsiknek mért ne lehetne?
Most már csak arra voltam kíváncsi, mi lesz, ha magunk maradunk. Addig volt, ahogy a háború alatt. Vad Negéd rugdosta az ajtókat, és szedte mogorván a sarcokat. Egyik-másik ajtó zárva maradt ugyan előtte, volt olyan is, ahol nyújtófát fogtak rá, „takarodj innen, vörös betyár!” - de azért csak eléldegélt a régi tekintélyből.
Egy esztendő múlva hazatisztultak a franciák, s másnap a villamoson láttam egy időses embert, akire majd azt mondtam, hogy nini: Vad Negéd! De hát nem lehetett az, mert rongyosnak ugyan rongyos volt szegény, de barna keménykalapot viselt, és mindenféle, akkor
divatos jelvények csörömpöltek a kabátja kihajtóján. Aztán meg hogy kerülne az öreg koldus a villamosra? S annyi tisztesség csak volna benne, hogy oly hosszú, meghitt összeköttetés után leemelné a keménykalapot arról a tatár koponyáról, ahol az sehogy se érzi otthon magát.
Jön a péntek, ülünk az ebédnél, és jön a Marink, de úgy nevet, hogy csörög bele a kés, villa a tálcán.
- Jaj, csak tetszett volna látni a kolduskánkat, ahogy úrnak kiöltözködött. Kérdeztem is tőle, hogy tán kérőbe jött, de olyat mondott a vén rusnya, hogy majd hozzá vágtam a vasalót.
Meghagytam, hogy legközelebb szóljanak, ha megint napja lesz az öregnek. Szóltak is, ahogy a kapuban meglátták, s magam álltam ki az ajtóba a kommencióval. Meglepett, hogy két szomszédot elhagyva, egyenesen hozzánk tart.
- Mi az, jó ember - előztem meg a szóval -, hát a szomszédokat mért nézi le?
Most hallottam először a szavát a háború óta Vad Negédnek. Hát biz’ abban volt egy kis vad negéd.
- Zsidóé nem köll!
Szegény Vad Negéd ilyen rosszul értelmezte az antiszemitizmust. Gondoltam is, hogy fel kellene világosítani, és megmagyarázni neki, hogy az elv más. A zsidó nem kell, de a zsidóé nagyon is kell. Hanem hát az én elvem meg az, hogy nem kell senkit a hitéből kiverni. Nem is bocsátkoztam politikai eszmecserébe a korszellem képviselőjével. Csak annyit mondtam neki:
- Jaj, öregem, akkor nyilván itt se jó helyen jár, mert énrólam már az újságban is kiírták, hogy a zsidónál is rosszabb vagyok.
S egy szivar helyett adtam neki hármat. A Klein szomszéd helyett is, meg az Engel szomszéd helyett is. Ne károsodjon szegény ember azért, mert ezúttal félreérti a korszellemet, amit mindig a magáévá tesz.
Ennek most már tíz esztendeje múlt, s azóta nem láttuk Vad Negédet. Eliszonyodott-e tőle, pályát változtatott-e, másfelé tette-e le imádkozatlan kenyerét az Isten, vagy hazahívta, bizony nem tűnődtem el rajta soha. Egy-két hétig még emlegettük, vártuk vissza, aztán tökéletesen kifakult az emlékezésem tarka kendőjéből. Úgy, hogy tegnap meg se értettem, mikor beszólt hozzám a lányom:
- Apukám, képzeld, itt van a Vad Negéd.
- Kiii?
- Hát már nem emlékszel rá? Tudod, az a goromba koldus! Szegény úgy megöregedett, alig lehet ráismerni.
- Igen, tudom már, persze, tessék - markoltam a szivaros skatulyába. - De előbb kérdezzétek meg tőle, vállalja-e a rövidszivart.
- Ó - legyintett Panka -, nem a régi karakter már. Szeretne hozzád bejönni.
Ha azt mondta volna, hogy Gandhi egyenesen ideszandálozott az angol királytól, nem lepődtem volna így meg.
- Tessék - ültem fel az ágyban.
A szűr a régi, a süveg is a régi, amit a reszkető kéz levesz az ajtóban a megfehéredett fejről, de a Vad Negédből nem maradt meg semmi.
- Dicsértessék a Jézus - mondja egy kántáló koldushang.
- Mindörökké dicsértessék.
Odaáll az ágy lábához, és rám hunyorog a ráncok közé bújt fél szemével.
- Urbáncba van a nagyságos úr, ugye? Mondták a konyhában. Tudok én tenni az urbáncról, kezit csókolom.
- Mit tud, öregem?
- Rácsiholnék, kezit csókolom. Acélkovataplóval mög a Szent Antal imádságával.
- Köszönöm szépen a jóakaratját, de már elmúlt az urbánc. Most már csak úgy az orvos kedvéért heverek.
- No, akkor áldja mög a Szentháromságegyisten - húzódott az ember lehajtott fejjel az ajtó felé.
- Megálljon csak, ne szaladjon úgy. Hát hol járt, hogy olyan régen nem láttuk? Mindjárt hozatok egy széket, majd elbeszélgetünk egy kicsit.
- Nem löhet az, kérem szépen - csóválta a fejét.
- Mi nem lehet?
- Nem beszélhetek én sömmit. Mit tudnék én beszélni?
- De azt csak megmondhatja, hol volt olyan sokáig?
- Ahuva az Isten röndölt. Ahogy ű szent fölséginek tetszött.
- Hát az ucski megvan-e még?
- Úgyis mindég üres maradna már az, kéröm szépen.
- No tartsa a sapkáját, ennek a kis szivarnak, ni.
Ahogy odahajolt, a vállára ütöttem.
- Hát a sok szép nemzetiszín pántlika? Meg a piros gomb, mi?
Az öreg, fáradt fél szeme megelevenedve kacsintott le a szűr bal mellére.
- Most ezt viselem, nézze.
Diónyi nagy üveggomb volt odavarrva. Az én gyerekkoromban volt olyan a nagyon öreg úriasszonyok felsőkabátján.
- Aztán mit tud ez a gomb?
Vad Negéd elmosolyodott.
- Oldalt nézvést piros, de szömbe nézvést olyan nemzetiszín, akár a szivárvány. Lássa?
Láttam. S nem volt szívem megmondani neki, hogy minden felül olyan fekete az, mint az éjszaka.
ÖNARCKÉP
NEGYVENEDIK SZÜLETÉSNAPRA Szája mogorva, szeme csacska, Önnön súlyától fáradtacska, Szívében gyermek ősz uracska, -Ma vitte el nyarát a macska.
Ma vitte el nyarát, ha nyár volt, Hogy napja csak sötétbe lángolt, S míg kútvízen tartá a jámbort, Csak álma szűre neki lángbort.
De ám az bor volt, nem kevert, Nemes vesszőről szüretelt S ha bódulatban kedve telt, Mindig lelt színig telt kehelyt.
Álomkristályból palotát faragott, Alomsarlóval rozsát aratott, Álomparipákból tartott fogatot, -Hát persze hoppon is maradott.
Most már csak gyalogost meneget, Mint ahogy illet szelíd öreget, Míg valahol a füzek megett Kimérik neki a házhelyet.
Ó álmok, álmok, drága álmok, Mi panasza lehetne rátok?
De ha ti már mind elfogyátok, Mit érnek a való világok?
Ó, jobb belőlük mit se venni észre, Az emlékek subáján heverészve.
S kialudni, mint a letett szivar, Amely lassan saját hamvába hal.
Vagy hirtelen elcsengni, mint e dal.
48
Az előbb, hogy bekéredzett ablakomon a sötét, és mellém feküdt titkos neszeivel, eszembe jutott, hogy születésem éjszakája van, és hazaszaladtam egy kicsit a tegnapok utcájába.
Nemigen szeretem különben az ilyen szentimentális utazásokat, mert fáj rozoga csónakkal visszafelé úszni az ifjúság kék vizeire, és megfehéredett fejet hajtani az aranyhajú napok ölébe. De ezen az éjszakán, amely idegen ház petúniaszagú vendégszobájában ért, erőt vett rajtam a legmohóbb nosztalgia, és be kellett száguldanom a romvárost, csöndes életem Takla-Makán-sivatagában.
Az ám, csakugyan Stein Aurél örülhetett így a kétezer éves elefántcsont-faragásoknak, amiket előkapargatott a puszta homokja alól, mint ahogy én kiáskálom fiatalságom apró cserepeit.
Megtaláltam a görbe kis utcát, amelynek füves árokpartján - ó, fatális hivatás! - első meséim, mondogattam, egyinges parasztfiúcska, vert falú házak mesetudatlan zsellérasszonyainak.
Ültem szalmás istállók küszöbén a Rádayviselt vén lókötő ölében, aki milyen furcsa! -először tanított Máriácska nevének tiszteletére. Az asztalosműhelyt is megtaláltam, ahonnan deszkakoporsók oldalára való aranybetűket loptam ünneplő ruhámat ékesíteni, és a hajnalra is ráismertem, lélekjárásos, zimankós téli hajnalra, melyen szülőm katlanából őrzött parázzsal összeégettem a tenyeremet, hogy minisztrálni ne kelljen mennem, mert borzadtam öreg-templomunktól. Hideg volt és sötét, mérgesen néztek a nagy szakállú szentek, mint a zsidó sakter, akivel a nagyobb gyerekek ijesztgettek, és úgy villogott az örökmécs vörös világa, mint a krák egy szeme. Az élesztőszagú boltokban is jártam, liszteszsákok voltak az ajtóban és fekete ostornyelek nemzetiszín pántlikákkal, és rejtelmes stelázsik mélyéről szedte elő a micisapkás ember a halcukrot. Ijedt szemekkel, kócosan és sápadtan az első padban is ültem, a pad alatt olvastam a Szép Meluzinát, és lobot vetett az arcom, mikor a kis gimnázium nagy táblájára először írtam föl ezt a szót: amor, és arra gondoltam, hogy ebben benne vannak az én nevem betűi. Megint jártam az apró ablakok alatt, melyeken belesvén, ha egy fehér ruha megvillant a lámpafényben, forró lett a fejem, és megint aludtam holdas estén az ecetfás temetőben a bádog Jézus lábánál, és megint gyűlöltem az életet a kemencepárás, édeskáposzta-szagú, beragasztott ablakú szobánkban, a szalmavackon, tarka dunna alatt összemelegedve a fekete macskával, és megint mezítláb kergetett ki az ördög meghalni a hóba, mely nagy, fehér asszonyként feküdte meg az alvó udvart - és lám, most megint náthás lettem, mint harmincöt esztendővel ezelőtt, pedig most nyár van, és rózsák havaznak a harmat drágaköveit ringató pázsitra.
Nem baj no, ebből már nem lesz vers, mint akkor (az első vers, de szép volt, Istenem, de szép, nem a vers, hanem az, hogy aláírtam: M. F. költő) - Juli fiam, legyen szíves, csináljon nekem teát, és duplán öntsön bele rumot, mert hűvöset lehel az éjszaka születésem napján, és kifárasztott ez az út holt fiatalságom körül.
Az első vers után volt-e még valami? Járás lépcsőkön, amelyek sehova se vittek, és utazás vonatokon, amelyek sohase érkeztek meg: ez volt az egész. Se örvények, se förgetegek, náluk gyilkosabb szélcsönd lomha vizeken, és hajóm törése nélkül jutottam Robinson szigetére, ahonnan immár se te, se tova. Az utolsó vitorla most siklik el szemhatárom peremén, az élet ködlik ott el minden ragyogásával - úgy, öreg Robinson, nézz utána sokáig legmagasabb szikládról, aztán verd bele a fejedet, őrjöngj, tombolj és üvöltözz: ez még mind élet, mert fáj.
Aztán mégiscsak le fogsz mászni a szikláról nem tejelő kecskéid, a könyvek mellé, és ásítozva várod a marcona indiánt, az öregséget, aki hason csúszva közeledik feléd a mangrovebozótban, és csontkezében magasan suhogtatja sohasem hibázó tomahawkját.