Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én sohase néztem még tükörbe, és nem olvastam el azokat az írásokat, amiket az irodalmi tükrösök rólam szerkesztettek. Senkinek se hiszem el, hogy ne érdekelné a saját ábrázata, még ha olyan szemölcsös is, mint egy turbántök. Legföljebb megállapszik az ember magával, hogy az ő szemölcsei szemölcsnek egészen tökéletesek, azonkívül neki nagyon jól is állnak, oda nem adná őket senkinek a sima ábrázatáért.
Hát igenis, megesik az énvelem is, hogy tükörbe nézek, de megvallom, mindig elégedetlenül kapom el a szemem róla. Nem azt mutatja, akinek tudom magam, mióta a Jókai pesti szobrát megkoszorúztam.
Nem volt nekem semmi koszorúzó szándékom, de a leleplezési ünnep éppen fönt ért Pesten, mégpedig Szalay József barátommal mint a szegedi Dugonics Társaság elnökével.
- No - azt mondja az elnök-, ha már úgy is itt vagyunk, legyünk ott a szoborleleplezésen is.
Te fölmégy az Akadémiába Balogh Jenőhöz, bejelentesz bennünket mint szegedi küldöttséget, én pedig megveszem Pásztorynénál a virágot.
Mind a ketten jól végeztük a dolgunkat. A kegyelmes úr megígérte, hogy előkelő helyre oszt be bennünket. Pásztoryné pedig nekünk választotta ki a legszebb szál rózsáját. Mert ki volt kötve, hogy csak egy szál virág és egy szál mondat hozzá, többel nem szabad inzultálni az érc-Jókait.
Annyi volt a küldöttség, hogy ezt se bírta volna ki a mesék magyar nábobja, ha nem ércből van. Hiszen volt, aki olyan egy mondatot „rögtönzött”, hogy mire a végére ért, maga is elfelejtette az elejét.
Lehet, hogy én is így lettem volna, de nem értem rá a nagy nézelődéstől. Meg gondoltam, rá is érek még gondolkozni, kényelmetlen dolog az, bujkál előle az ember, míg lehet. Úgy számítottam, ahogy körülnéztem a virágos követeken, hogy ránk estellik, míg sorra kerülünk.
Először jönnek a pesti nagyurak, aztán a pesti kisurak, aztán a megyei és törvényhatósági díszmagyarok, utoljára a mezei hadak, azok közt is utolsónak a vidéki irodalom.
Hát ahogy a Petőfi Társaság szónoka meghajtja magát, hallom ám, ahogy minket kiált a névsorolvasás:
- Szegedi Dugonics Társaság!
Abban a percben az akadémiai főtitkár úr megkapja az egyik karom, és ránt rajtam egyet, az elnököm fogja a másik karom, és taszít rajtam egyet - s már fönt is vagyok a szobor talap-zatán, leteszem a rózsát, és mondom a törvényes egy mondatot. Tán öt szó volt az egész, már nem tudom, mi volt, lehet, hogy akkor se tudtam, mindenesetre a legrövidebb beszéd volt, amit valaha szoborleleplezésen mondtak.
Éppen azért arattam vele nagy sikert. Nemcsak hogy megéljenezték, akik nem hallották, hanem még a másnap reggeli lapok is megemlékeztek róla. De még milyen szépen megemlé-keztek! Az egyik azt írta, hogy „Szeged város gyönyörű csokrát, amelyen hatalmas nemzeti-szín szalag lengett, árvalányhajas, délceg küldöttség tette le a szobor talapzatára”.
- No - mondja az elnököm nevetve a reggelinél -, nézd, milyen bandériumot csinált belőled a destruktív sajtó.
- Az semmi - nyújtok át neki egy konstruktív lapot -, ezt nézd meg, itt mi lett belőlem!
Ez meg azt írta, hogy „Szeged óriás babérkoszorúját fehérbe öltözött, bájos szegedi lányka helyezte a szoborra”.
Nem kérkedtem el a dologgal a mai napig senkinek se, de mit tagadjam, nekem jólesett, hogy napbarnított, délceg bandérium és bájos, fehér ruhás lányka vagyok egy személyben. Azóta
vagyok elégedetlen vele, ha az irodalmi tükrök mást mutatnak. Viszont kifelé azóta állom szó nélkül, akár mézbe mártogatnak mint illusztris írót, akár csalánba hempergetnek mint jobbat nem érdemlő skriblifexet. Conscia mens recti...14 Nekem beszélhetnek, én tudom, ki vagyok.
Pedig dehogy tudtam, dehogy! Csak most találtam olyan tükröt, amelyikben végre csakugyan megbámulhattam magamat mint kedvemre való fiút.
A tükör természetesen az irodalmi analógiák gyárában készült. Tudvalevőleg a legszolidabb világcégek egyike.
Tegnap reggel a hivatalomban benyit hozzám az egyik kollégám, és azt kérdezi tőlem:
- Kérlek alássan, ki az a Paludan Müller?
Ha magam lettem volna, nyilván azt mondom neki, hogy az ördög tudja, én sok Müllert ismerek, de egy se Paludan. Azonban éppen egy alsóvárosi lakatosmester járt nálam, és az előtt nem kompromittálhattam magam. Tudniillik a mester halott-torban volt a komájánál, aki a kalapos szakmát műveli, ennélfogva azt hiszi, hogy okosabb ember, mint aki csak lakattal művelkedik, és olyan bolondot talált mondani, hogy a Nap nagyobb, mint a Föld. Fogadás is történt ez irányban, a kalapos bizonyította az igazát a kalendáriummal, de a lakatos arra nem ad, meg is mondta kereken, hogy az ő szemében csak a művelődés irányítja a mottót, nem a kalendárium meg az álmoskönyv, tehát ő fellebbez a múzeumhoz. Így került hozzám az ügy, mint választott döntőbírósághoz, s ezért kellett nekem alaposan szemébe néznem a Paludan Müller problémának. Ha elárulom, hogy Müller úrról se tudom, kicsoda, akkor megrendül a belém helyezett közbizalom, és kisebbségben marad a Nap. Tehát kozmikus érdekből gyors és biztos választ kellett adnom.
- Paludan Müller, fiam? Az egy híres német kalózkapitány volt a XVIII. században.
Flibustier, tudod, így hívták akkor ezt a szakmát. Ezt a Paludant 1785. május 5-én akasztották fel Kuba szigetén. Majdnem biztosra veszem, hogy vasárnapi nap volt.
- Furcsa - csóválta a fejét a kolléga visszavonulóban.
- Pedig ez így volt - mondom a lakatosnak -, azóta találni a kubaszivarban kötéldarabot.
Természetes, hogy ennyi tudománynak nem lehetett ellenállni. A magyar megadta magát. Az én kedvemért elhitte, hogy a Nap nagyobb, mint a Föld. Ha akartam volna, azt is elhitettem volna vele, hogy a Földet a fiastyúk tojta, azért zápult úgy meg mostanában.
Bekukkan azonban megint a kollégám, és ragyog az arcáról a diadal.
- No végre megvan!
- Kicsoda?
- A Müller. Akarom mondani, a Paludan. A Paludan Müller.
- Igen. No, gratulálok.
- De nem német volt, hanem dán.
- Bánja a mándruc.
- És nem kalózkapitány, hanem költő. Lírai.
- Tőlem! - vontam vállat. - Hiszen annyi derék Müller van a világon, hogy őközéjük is be-csúszhatott egy lírai költő, azért ők nem felelősek. De mondd, mi az ördögöt akarsz te ettől a szegény Kjökkenmöddingertől?
- Én? - nevette el magát a kolléga. - Hiszen téged érdekel, nem engem. Nézd, ebben a szemlében írja valami tudós ember, hogy te vagy a magyar Paludan Müller.
14 Conscia mens recti... - A jó lelkiismeret...
- Hm - estem gondba -, és mit mond, mi végül vagyok én az az izé, Müller?
- Költészeted bájánál fogva.
- Hát lehet, lehet - bólogattam nekibátorodva. - Most értem már, hogy mért szoktam én úgy megmámorosodni az aludttejtől. Ez bizonyosan dán vonás bennem. No, jövő nyáron rendezünk egy kis Paludánok találkozását. A magyar Paludan Müller fel fogja keresni a dánt.
- Nem hiszem - rázta a fejét a kolléga. - Hiszen meghalt régen. A lexikon szerint négy évvel előbb, mint ahogy te születtél.
- Kicsoda?
- A dán Paludan Müller.
No, akkor egészen világos a dolog. Az írókat bizonyosan nem eresztik be fertőtlenítés nélkül az üdvözültek közé. Míg az igazoltatási eljárás tartott, addig a dán kolléga lelkének itt kellett kóvályogni a földön. Lehet, hogy elunta az ácsorgást, s a születésemkor belém suttyant. No, nem baj, rosszabb helyre is kerülhetett volna, de most már mégiscsak megnézem, ki s mi lakik bennem. Hoci csak valami irodalmi lexikont!
Nagyon meglepő dolgokra jön rá az ember, ha így nyomozza önmagát. Nagyot néztem, amikor rátaláltam, hogy Paludan Müllernek Byron volt a szellemi apja. Teringettét, hiszen akkor nekem meg irodalmi nagyapám volt ez a trifurcifer lord!
Most értem már, hogy mért olyan verejtékes néha reggel a párnám! Olyankor bizonyosan a Hellészpontoszt úszom keresztül álmomban!
De ha már ennyire vagyok, akkor utánalapozok annak is, hát a mesterem mestere kiből, miből lett.
Ami Byron metsző iróniáját illeti, közvetlen örököse Swiftnek - olvasom róla, s ebből elég is nekem ennyi. Ebből is meg tudom magyarázni, hogy a nagyobb unokám mért fenyegeti min-dig azzal a kisebbet, hogy a zsebébe dugja. Bizonyosan úgy érzi, ő a Gulliver a törpék között.
Isten neki, az angolokkal még csak vállalom az atyafiságot, de már Rabelais-től húzódzkodom egy kicsit. Pedig rájöttem egy tanulmányban, hogy Swift az angol Rabelais. A meudoni plébános az angol, katedrálisban. Nekem ükapám, akitől én igen elfajzottam, mert mint szégyenlős ember, inkább a nyelvem elharapnám, semhogy olyan csintalanságokat mondanék, mint amilyenekkel Rabelais főtisztelendő úr élvezkedett.
De nini, ne hamarkodjuk el a dolgot. Hátha nem is olyan pokolra való a francia pap szabad-szájúsága. Nem hát. Ehol-e, mit állapított meg róla Nisard:
- Egész Szent Jeromosig kell visszamennünk, hogy megtaláljuk Rabelais zabolátlan ősforrását...
Jaj, dehogy megyek vissza még ennél is tovább. Egy destruktív magyar író Szent Jeromossal is beérheti mint ősével. Ha még tovább kutatnám a gyökereimet, okvetlen az ótestamentumi prófétákhoz jutnék el, azok pedig még irodalmi rokonoknak se kívánatosak a mai világban.
Ártanának a karrieremnek.
ÖNVÉDELEM
Tíz hétig nem volt itt semmi hiba a világon. Olyan becsületem volt itt nekem a népeknél, mintha én volnék a százesztendős jövendőmondó, aki aratásra száraz időt rendeltem.
Hogy hol van az az „itt”? Ugyanott, ahol eddig. A tulajdon kubikgödreimben, ahol az ősöket destruálom ásóval és lapáttal, a macska tudja notesz nélkül, mióta. Csak azt tudom, hogy bőrkabátban kezdtem, aztán a vászon is igen csak lehámlott rólam, és most megint ki kellett sürgönyöznöm a bőrkabátot. Meg azt is tudom, hogy soha én még ilyen béketűrő népet nem láttam, mint ezek az idevaló gepidák. Már a háromszázadiknak a szeméből verem ki az álmot, de azért még meg se mukkant egyik se. Pedig jó darab emberek akadtak köztük. Például ezt is száznyolcvanhét centisnek mértük, akinek a lapockája szolgál most írómappául a térdemen.
(No, mi az már megint, Kollár? Hogy nincs feje a maga gödriben a holt embernek? Hát persze, bizonyosan valami generális lehetett.)
No tessék, máskor, ha így enyelegtem Kollárral, mindig fülig szaladt a szája a nevetéstől.
Most már ő is csak úgy muszájból mosolyog, mint a deák, mikor a tanár úr viccet mond.
Vagy két hét óta veszem észre, hogy megváltozott körülöttem a világ. Istenem, milyen jó dolgom volt nekem itt addig, míg csak annyit tudtak rólam, hogy én vagyok az ásató ember, aki pengőt adok a kongóért! Hiszen szó sincs róla, ez se egészen tökéletes eszű emberhez való foglalkozás, de hát mit csináljunk neki, ilyennek is csak lenni kell. S az ilyen emberrel kíméletesen kell bánni, mert elég annak szegénynek a maga baja is.
(Bódi, az Isten szentelje meg magát, hát nem látja, hogy annak a sírnak még nincs meg a feneke? Nézze, hogy szalad le benne az ásó. Föl kell ásni az egészet, mert ez alatt a csekély csontváz alatt még egy régibb sír van.)
Lehet, hogy azt hitték, a Rudol bujdosik itt az én képemben. Mert csak az lehet olyan kegyetlen jó ember, hogy serrel itatja a szegénységet, ő meg csak a vizes korsóból vidámodik.
De akármit hittek, nagyon emberséges szívvel voltak hozzám. A kovács, akinek a műhelye előtt mindennap kétszer elmegyek, mindig nyájasan fogadja a köszönésemet. A csősz mindig elszidta a bokámtól a puliját, ha az végrehajtónak gondolt, és leplezetlen ellenszenvének akart kifejezést adni. Az urasági kanászok és bojtárok nem az én teremtésemet szidták, hanem a malacokét és birkákét, ha azok mélabújukban az autóm elé feküdtek. A szájtátó öreg szülék, ha kijöttek nézelődni a tetthelyre, mindig megkínáltak potyóka szilvával, különösen mikor elmagyaráztam nekik, hogy a holttetemek, akiknek a fejét papírba csomagoltuk, nem keresz-tény népek voltak, hanem vasas németek, akik úgyse támadnának fel. Az uraságok ebédre hívtak, a bíró úr megkínált szivarral, a gazdaköri vendéglős úr kesztyűben szolgálta föl a hirtelen-hamarjót, ha melegre éheztem, és az úri kisasszonyok a nagyutcán semmivel se vetettek rám több ügyet, mint más esernyőcsinálóra vagy ablakos tótra. Szóval, úgy éltem, mint Marci Hevesen, és bizonyosan jobban, mint Vilmos császár Doornban, mert engem nem evett a lúg a birodalmamért, amelyikből elszöktem. Sőt, csak akkor rázott a hideg békasó-izzasztó kánikulában is, ha eszembe jutott, hogy íróasztal is van a világon.
(Ejnye, Medvesán bácsi, de fene hosszú nyelve van annak a maga ásójának, azért dolgozik olyan szuszogva vele. Hogy mondja, hol dolgozott maga ilyennel? A Murman-parton? Hát maga ott volt hadifogságban? Ejnye, hejnye, de jó, hogy a jegesmedvék meg nem ették, most fehér medvecukornak mérné ki valami muszka boltos. No, hamar gyújtson rá erre a szivarra, majd kifüstöli a szemibül az álmot.)
Az első szimptóma, amivel a világ elhidegedése kezdődött körülöttem, az az úri jáger volt, aki minden délután elmegy az ősök temetője mellett foglyászni, és minden este egy pár
döglött varjúval tér vissza. Ez énnekem mindig úgy szokott köszönni, hogy „adjon Isten, van-e még sok, igazgató úr”? Egyszvan-er aztán úgy fordította a szót, hogy „van szvan-ervan-encsém”, és még a szőrpertlis kalapját is megdöfte hozzá az ujjával. Ha eszem lett volna, ebből is láthattam volna, hogy itt valami baj van, de akkoriban találtuk az első kardot, és azon való örömünkben ügyet se vetettem a világi dolgokra. Csak az ütött szöget a fejembe, mikor a mélabús disznó megint az autóm elé feküdt, és a kanász azzal csördített rajta végig:
- No, te is úr akarsz már lenni, a nehézség cifrázza ki a füled gombját?
Hopp, döbbentem meg, itt nyilván kitudódott rólam valami. Mert ha jól sejtem, én lehetek az az úr, aki feltüzelte a mélabús disznó ambícióját, hogy ő is úr akarjon lenni. S alighanem itt a magyarázata annak, hogy a csőszök nem vetik értem latba a befolyásukat, mikor a pulijaik barátságtalan indulattal vannak hozzám, s hogy a szülék most már nem kínálnak meg potyóka szilvával, csak a sárgadinnye levét csurgatják a nyakamba, mikor én lent guggolok a gödör-ben, ők meg fönt az árokparton teszik a törvényt.
Tegnap aztán végképp kinyílt a szemem. Mikor a trafikos kisasszony becsomagolta a rövidszivarjaimat, elém tett harminc darab levelezőlapot.
- Köszönöm szépen - mondom -, én nem levelezek. A gepidák se éltek ilyennel.
- Pardon - biccenti meg mosolyogva a fejét a kisasszony -, ezekre autogramot kérek az író úrtól.
Ha a gepidák királya elém állt volna, és a koponyámat kérte volna ivóserlegnek, amely fajtája a kegyeletnek náluk igen divatozott, akkor se ijedtem volna úgy meg.
- Tévedés lesz ez - dadogtam elvörösödve -, nem én vagyok az az égetnivaló. Tessék elhinni, én egész rendes ember vagyok.
A kisasszony megrázta mindkét kezét, csak úgy csörömpöltek a gyűrűi.
- Ó, kérem, mi már rég ismerjük a költő urat, csak nem tételeztük föl, hogy uraságod az az illető.
- Nem, nem én vagyok - kezdtem magamhoz térni -, tessék csak megnézni a nyakravalómat.
Mindig először megkötöm, aztán bújok bele. Ez a múzeumigazgatók különös ismertetőjele.
A kisasszony eltűnődött, aztán belenyúlt a pultfiókba.
- Valóban nem ön volna ön? Pedig nekem azt írta a nagynénikém Jászkarajenőről, tetszik látni?
Ezt nem lehetett letagadnom.
Elkeseredve fordultam ki a trafikból. Az újságok kipellengéreztek már. Az egyik, amint utólag megállapítottam, éppen két héttel ezelőtt. Azon a napon, mikor a jáger fölfedezte, hogy szerencséje van, ha engem lát. Ettől kezdve van nekem veszett hírem az idevaló nemzet kebelében, s úgy lehet, még a szomszéd határban is.
(Nem. Gyuri fiam, nem dohányvágó az, csak nagy vaslándzsa. Szegény gepidák még nem pipáztak, nyilván azért voltak olyan rövid életűek a földön. Vigyázzon, ne feszítse, mert mindjárt széteszi az avas az egészet. Úgy, köszönöm, előjegyzem egy pohár sörre.)
Hol is hagytam el? Hát igen, itt tenni kell valamit. Nem foghatok el külön-külön minden embert, hogy „kérem, én ártatlan vagyok a dologban, magam is csak az újságokból tudom”.
Jogos önvédelemből muszáj kidobolnom országnak-világnak, mi az igazság.
Az igazság az, hogy Vincze Zsigmond barátomuram Kulinyi Ernő öcsémuram felbujtására csakugyan megzenésítette Az aranyszőrű bárány című librettót, aminek a szerzőjét úgy hívják, ahogy engem. Daljáték-e, operett-e, mi-e, azt én meg nem mondom, mert én se
tudom. Sose szoktam tisztában lenni a műfajok fogalmával és határával. Csak egy műfaj törvényeit tudom kívülről még hatodikos gimnazista koromból, azt akkor alagyá-nak hívták magyarul. Kazinczyék idejében pedig szomorcsá-nak, de nem hiszem, hogy Az aranyszőrű bárány idetartozna. Ahogy én fülheggyel hallottam, csupa vidámság elejétől végig. Nem is lehet más, hiszen számadó juhászok, bojtárlegények, ugrifüles hercegek meg királyok szerepelnek benne. Persze, nem mostani királyok, mert ezek komoly ügyek, hanem régi, jókedvű királyok. Igen, maga Mátyás király, a szegény emberek királya. Persze, nem történeti miliőben, hanem úgy, ahogy a magyar paraszt elképzeli a királyok életét vasárnap délután.
Gondolom, kísérletnek egészen új a színpadon - majd megválik, hány zsákkal telik. De ez már nem is tartozik ide, s én nem akarom túlzásba vinni az önvédelmet. Fölülírt igazgató úr csak tisztázni óhajtja magát, hogy az ő orra ebben a dologban nem cirmos, s minden felelősség az író úré, akivel ő mostanában ritkán találkozik. De még annak is van valami mentsége. Az, hogy ő semmit se csinál magától, de olyan gyámoltalan ember, hogy a pestiek mindenbe beleviszik. Még az operettírásba is. Még szerencse, hogy az írása olyan, mint a gepidák rúnaírása, mindent bele lehet olvasni, s lehet, hogy a pesti gépbemondó és gépelő egészen jó dolgot fognak belőle kihozni.
(Kasza András mondja a Jánosomnak:
- Vigyázzon, Kotormány úr, mert ha azt a függőt eltöri, az igazgató úr felkötteti magát.
- Nem baj - mondja János -, az almának is a szépit kötik fel.
No, már azért ezt mégiscsak belevesszük az operettbe utólag, ha semmi közünk is hozzá.
Csakhogy ott majd az öreg Tandari számadó mondja ezt az igazságot a burkus királynak.)
ARANYGYAPJAS-E A BÁRÁNY?
Hát persze hogy az operettbeli bárányról van szó, akit én neveltem, Kulinyi Ernő barátom öltöztetett aranyba, és Vincze Zsiga barátom pántlikázott fel ezüstcsengettyűvel. Látnivaló, hogy egyetemleges felelősség terhel itt bennünket, amin magunknak kell elosztoznunk, mint a Szathmáry Tihamér kollégám szegénylegényeinek. (Szathmáry Tihamér nem úgy kollégám, mintha én is vásárhelyi főispán lettem volna a feljebbvaló esztendőkben, hanem úgy, hogy most ő is író. Mégpedig sokkal különb író, mint amilyen főispán én lettem volna.)
Elég az hozzá, hogy valamikor három vásárhelyi legény leütötte a makói sajtos kofát a vásárban. Még akkor a megye volt a törvényszék, s az nagyon szigorú ítéletet hozott, amit az alispán így hirdetett ki a tetteseknek:
- Hárman negyvenhárom esztendőt kaptatok, édös gyerökeim. Hát most már egy éjszakára összezáratlak benneteket, hogy barátságosan elosztozhassatok rajta, kinek mi dukál az összbüntetésből. Utóvégre magatok tudjátok legjobban, ki mennyire szolgált rá.
Hát a mai emberekben nincs annyi belátás, mint a régi judikatúrában. Egy hónap óta fél ország engem szorongat mind a hármunk helyett. Azazhogy több is a fél országnál. Nemcsak Jászkarajenő meg Miskolc és Antalháza intéztek hozzám diplomáciai jegyzékeket, hanem Arad, Pozsony, Szabadka és Nagyvárad is. Hogy hogy viseli magát a bárány, megszokott-e már a színpadon, eszik-e már sós kenyeret a királykisasszony kezéből? És hogy most már mi lesz vele? A szegedi tarlón veszi-e meg a hideg, vagy fölkerül valamelyik pesti karámba?
Lesz-e belőle székesfővárosi aranybárány, vagy megmarad helyi birkának? És főképpen, hogy milyen kritikát mondott róla ifj. Ferenc, aki meseügyekben mégiscsak a legigazabb bíró?
Azok a kedves jó emberek, akik látatlanban így fölkarolták a bárányt, nem veszik rossz néven, ha most ez egyszer ilyen sommásan felelek nekik. Külön-külön egész szívvel hálás vagyok mindenkinek, de ennél nagyobb tékozlást nem engednek meg a tantièmek. A nyilvánosságtól is engedelmet kérek, hogy elé terelem az egyetlen háziállatomat. Nem egészen privát ügy ez. Adalék a magyar juhtenyésztés történetéhez.
Azok a kedves jó emberek, akik látatlanban így fölkarolták a bárányt, nem veszik rossz néven, ha most ez egyszer ilyen sommásan felelek nekik. Külön-külön egész szívvel hálás vagyok mindenkinek, de ennél nagyobb tékozlást nem engednek meg a tantièmek. A nyilvánosságtól is engedelmet kérek, hogy elé terelem az egyetlen háziállatomat. Nem egészen privát ügy ez. Adalék a magyar juhtenyésztés történetéhez.