Nem származom nagyon fényűző családból. Ősi várkastélyunkba, mely nem kacsalábon forgott, hanem kenyérsütő lapáton, és címerében szűcstűt viselt, a világegyetem minden fényei közül csak a napfény volt bejáratos. A tisztaszobánkban volt ugyan tükör, de az nem űzte a fényt, mert már ifjúkorában lekéredzett róla a foncsor, és inkább csak arra szolgált, hogy mögötte tartózkodjék családi levéltárunk, az adókönyv, meg a köntös könyv. Továbbá állóóránk is volt, amelyet nemzetiszínű oroszlán díszített, és csak egyszer húztuk föl egy esztendőben, de azért ez se tartozott a teremtett állatoknak azon csoportjába, amelyeket az emberiség nagy gondolkozói adóköteles fényűzési tárgyaknak neveznek, mert csak annyiban volt állóóra, hogy egész esztendőben állt, még akkor is, mikor az édesapám november tizenegyedikén védőszentjének, Szent Márton püspöknek tiszteletére felhúzta, és örök passzivitásba merült kerekeinek lúdtollal és olajos ronggyal kedveskedett. Végezetül egy remekbe faragott fogast is találhatott az ajtó mögött, az ágy lábánál levő falon, aki jól kereste.
Ez szintén műtárgy volt, amely bizonyos nevezetű Nekopogi Kovács iparművészetét dicsérte, és az a férfiú, aki jól kereste. Csajka úr volt, a Szent István koronája alá tartozó országok leggorombább végrehajtója. A kövér kis ember alakja, aki tejadó és útadó tekintetében képviselte szülőházamban az államhatalmat, már egészen beleveszett az esztendők hosszú allée-jába, csak egy pókhas fölé domborodó fehér mellény és egy paradicsompiros arc rémlik még ki belőle. A pókhas feszül, mint a dob, majd szétpattantja az aranytól futtatott óraláncot, és a paradicsompiros arcon mérgesen pöfög egy gömbölyű repedés:
- Rongy, rongy, rongy. Szemét, szemét, szemét.
Sose tudtuk bizonyosan, kire vonatkozik az értékmegállapítás, miránk-e, akik alázattal lapul-tunk meg az államhatalom nagytekintetű képviselője előtt, vagy a ruhatárunkra, amely arcátlanul kigúnyolta az államhatalom tehetetlenségét. Ruhatárunkban ugyanis, amelynek határozottan volt valami ősi jellege, mert egyes darabjai küllemükben Kuthen vezér idejéig értek vissza, a brokátok nemzetségét az ördögbőr nevezetű találmány képviselte, és azt a selymet, amely a Daru utcában a hiúságot szolgálta, kanavásznak hívták. Máig se vagyok szakértő a szövő-fonó iparban, és nem tudok bővebb felvilágosítást adni az ördögbőr és a kanavász jelleméről, de azt sejtem, hogy Csajka úrnak igaza volt, mikor az államhatalom nevében szemlét tartván a fogasunkon, ítéletét így szövegezte meg:
- Rongy, rongy, rongy. Szemét, szemét, szemét.
De azért a szívemmel mégis megsimogatom egy kicsit Csajka úr sírhalmát, amely pipitér-virágos mellény alatt mint tekintélyes haskó domborodik a kiskunok földjén, noha azóta már jócskán meglappadhatott. Mert akármilyen mérgesen pöfögött Csajka úr, soha nem jutott eszébe kinyittatni a mögötte kullogó városi hajdúval a sublótunk alsó fiókját, ahol négyrét hajtogatva aludta álmát egy ezüstrojtos, apró kékvirágos fekete selyemkendő. Talán egy-egy egérke apró lába megzizergette néha, talán molyocskák szárnya is hozzásúrolódott, de kárt nem tettek benne se molyocskák, se egérkék, mert belátó teremtései ők az Istennek, és talán kihallgatták egyszer a szűcsné beszédét a fekete selyemkendővel. Szent Anna asszony napjára esett ez minden esztendőben, akkor kellett neki fölébredni esztendős álmából, rásimulni két görnyedt vállra, a kék virágszemeknek kerekre nyílni a napfényben, az ezüstrojtoknak meg-csókolni az oltár kőgarádicsát, aztán tömjénszaggal teleivódva, szentelt vízzel bepermetezve, visszasimogatódni a sublótfiók limbusába, és ott hallgatni az altatót:
- Ezt terítsétek a vállamra, édes gyerekeim, ha meghalok, mert idelent csak jól van akárhogy, de már odafönt a mennyei szent városban mégse szólhasson meg senki, hogy még akkor se volt egy tisztességes selyemkendőm; mikor az Isten színe elé álltam.
Igen, az egerecskék és molyocskák egyszer kihallgathatták a kenyérsütögető asszony testa-mentumát, azt nemzedékről nemzedékre adták, megőröltek szerte a világon királyi bíborokat és császári hermelineket, de a kékvirágos selyemkendőt nem bántották negyven esztendeig.
Abban feküdt az én szegény kicsi édesanyám a koporsójába, és abban állt oda, reszketve és alázatosan, de azt hiszem, titokban mégiscsak büszkén egy csöppet az Isten trónusa elé, és a szeme sarkával mégiscsak egy kis ártatlan kérdéssel pillantott oda a szomszédasszonyokra, amikor átvette az örökkévalóság glóriáját.
Ugyan most már nem vagyok egészen biztos a glóriában. Már életében is oltárra való szentnek hittem az édesanyámat, s mióta eltemettük, sokszor látom két szomorú szemét a csillagok közt. De mióta az új luxusadó-tervezetről olvastam, azóta egy kicsit elszorult szívvel gondolok rá. Ó Istenem, hát az én szegény édes szülém, aki harmincéves korára már megőszült, elhervadt, és úgy maradt, mint a szedett szőlő, akinek életében nem volt egy pihenőnapja és egy piros pántlikányi öröme; aki mezítláb járt a kútra vízért, és papucsban csókolta nagypénteken a Krisztus koporsóját; akinek a mosóteknőben repedeztek ki az ujjai, és a kenyérsütő kemence füstje, korma, ki-kicsapódó lángja marta szét az arcát: hát ez a bekötött fejű, foltos kék kötőjű, fáradt, szelíd kis árnyék, ez tulajdonképpen fényűző teremtés volt, mert egész életén keresztül őrizgetett egy selyemkendőt a temetésére? Fanyarul mosolygok, de a szívem egy pillanatra teleszalad fájdalommal, mintha valaki vesszővel vágna végig az anyám sírján.
*
Nem veszem senkinek se rossz néven, ha mondvacsináltnak találja ezt a fájdalmat. Hiszen más ember nem tudhatja azt, hogy az én szememben milyen pokolragyogása és gyehenna-fortyogása van ennek a szónak, hogy: fényűzés. Azt hiszem, a kisbibliámban találkoztam vele először, cseprő koromban, az igaz Istentől elpártolt zsidó királyok cifra nevű feleségeinek személyében, talán amaz elvetemedett Jezabel volt az első nőszemély, akit bársonyban és selyemben láttam pipeskedni, s aki el is vette méltó büntetését, mert kutyák nyalták fel a vérét. És attól kezdve ez a kép végigkísért kis iskolákban és nagy iskolákban: a fényűzés aranykárpitja és mögötte a vicsorgó ördög a vasvillával. Asszíria, Babilon, Egyiptom, Periklész Hellásza és a császárok Rómája mind, mind rettenetes fényűzés áldozatai. A selyemé, a bíboré, az aranykösöntyűké, a rózsakoszorúké, a szagos füstű kandelábereké, a finom ételeké, a langyos fürdőké, a tiszta ágyaké, amik mind nem okvetlenül szükségesek az élethez, mert hiszen lám, az ősember milyen szép puritán életet élt selyem nyakravaló és fogkefe nélkül, sőt szappan és fésű nélkül is. Azaz hogy van egy kis hiba e körül a puritánság körül. Valamelyes luxust mintha a troglodita ember is ismert volna, mert kifúrott békateknőt akasztott a nyakába, és piros festékkel vaddisznót tetovált a mellére ékességnek. Holott az élete fenntartásához se a békateknőre, se a vörös agyagra nem volt szüksége. De az tette neki széppé az életet, aminthogy mindig az adja meg és mindörökre az fogja megadni az élet becsét, színét, kedvességét, ami nélkül meg lehet élni. Költészet, művészet, ipar, kereskedelem, minden, ami több az állati vegetációnál, az ember fényűző vágyait szolgálja, és a fényűzés csak az iskolában nagy vétek, ahol kriát kell róla írni. Hiszen bizonyos, hogy ez is nagy dolog, a szépen megszerkesztett kria, de azért a fényűzésnek egyéb szerepe is jutott az emberiség életében: az, hogy vele kezdődik a kultúra. Azzal a farkas szemfoggal, amit fityegővé lyukasztott az ősember, azzal a virágfüzérrel, amivel az első emberasszony piperézte magát.
Herbert Spencer óta közhelyek már ezek a lázadó gondolatok, és lehetne disputákat támasz-tani afelől is, hogy a fényűzésbe pusztultak-e bele a hajdani nagy kultúrák, vagy abba, hogy adókkal, vámokkal, fogyasztási illetékekkel megnyúzva és kizsigerelve, többé nem tudtak fényt űzni, és kénytelenek voltak puritán elveket vallani a nyomorúság szemétdombján? De hát okosabb emberek dolga ez, és nem is ilyenfajta probléma neszelt föl énbennem, mikor beleképedtem a magyar állam fényűzési adótervezetébe. Azon tűnődtem el, hogy mi lesz
most már az én selyem szemfödelemmel? Amire utóvégre mégiscsak illik gondolni a rendes embernek, mikor már lefelé megy a dombról, és érzi, hogy fáradtan ver a szíve.
*
Édesanyám idejekorán elvitte magával a selyemkendőjét a föld alá, ahová nem fog utána menni a luxusadó, holott ezer esztendő óta nem volt olyan szép temetés, mint amilyent neki rendezne a magyar nép - és gyerekkori selyemcsodáimból nem maradt meg más, csak az a cseresznyepiros selyempalást, amit a Máriácska viselt ótemplomunk sötét oltárán. Az előtt térdepeltem én el óraszámra, egyinges bamba kisgyerek, és mohó szemmel, elapadhatatlan szomjúsággal simogattam az elérhetetlen selymet, amely virágszínű fényt vetett a fából faragott Boldogasszony bánatos arcára is. Összevissza életem zegzugos útjai aztán elszok-tattak az öregtemplomtól, de a Boldogságos minden tévelygésemben utánam mosolygott, és a cseresznyepiros palást úgy lobogott felém, mint egy mennyországbéli selyemkendő. És ahogy az édesanyám őrizgette a halálára a fekete selyemkendőt, úgy tartogattam én a szívem sublótjának az alsó fiókjában azt az álmot, hogy mikor majd engem koporsóba tesznek, ilyen cseresznyepiros selyemből szabjanak nekem szemfödőt, mert abban én megint ölbeli gyerek leszek, tiszta szívű és nevetős szemű, akit könnyen a karjára tud kapni az én kicsi drága szülikém, hogy bemutasson az Úristennek. Hiszen tudom én azt, hogy a piros a liturgiában is az öröm színe, és a rendes halott szemét nem födik le cseresznyeszín selyemmel, de hát én olyan rendes tagja vagyok eleventen az emberi társadalomnak, istenfélő törvénytisztelő, minden parancsnak eleget tevő, semmi felsőbbség ellen nem ágaskodó, hát ki sajnálná el tőlem azt az örömet, hogy legalább a szemfödőm tekintetében magam hozzak magamnak törvényt, ne a temetésrendező? És így húzogattam a szememre minden éjszakám kormányoz-ható félálmában a Mária-piros selymet, egész mostanáig, míg a luxusadó törvény el nem kobozta a sublótomból ezt a selyemálmot, amelyben egész életemen keresztül nem tettek kárt az esztendőegerek és a gond-molyok.
Ennek most már vége van. Nem teszem kockára a lelkem üdvösségét azzal, hogy luxusadó-köteles selyembe takaródzva, mint a közromlásban hatékony fényűző elem, kérjek vízumot a másvilágra. Hiszen sok mindenbe beletörődtem már én az életben, hát majd csak elviselem valahogy a gyékényszemfedőt is, ami valószínűleg megint divatba fog most jönni, mint ahogy másfél ezer évvel ezelőtt is divatban volt az Alföld puritán nomádjainál, magam is találtam már belőle foszlányokat. Úgy is tudom én azt, hogy nem kell nekem azért odaát szégyen-keznem, megfogja a kezemet a Máriácskám, és a maga piros selyempalástját takarja a didergő lelkemre. Csak az édesanyám szeme hoz majd egy kicsit zavarba. Mit mondok majd neki, ha rám néz, az idegen köntösben, és megkérdezi tőlem, hogy „ej ej, kisfiam, hát azért neveltelek úrrá a húsomon és véremen, hogy még egy selyem szemfödelet se tudj szerezni magadnak?”
Hát azt mondom neki, fölnézve rá, a térdére hajtott fejemmel:
- Ó lelkem, édesanyám, hát elfelejtette már Csajka urat? Ő mostan odalent az alfa és omega, aki már meg volt írva az édesanyám imádságos könyvében is, a Krisztusatyafiság Könyvében, hogy ő lesz az eljövendő. El is jött, át is vette az impériumot, csakhogy nem mint Messiás, hanem mint végrehajtó.