Egy bizonyos R. G. úr Budapestről arra kért egyszer, hogy rekonstruáljam azt a Háború című versemet, amelyről valamikor megírtam, hogy a tűz hozta és a víz vitte el. „Sajnos - írta-, a vers megjelentetése ma is nagyon aktuális volna.”
Mások is tarthatnak ettől, mert csakugyan többen is unszoltak, hogy próbáljam meg kihalászni a Tiszából a húsz esztendeje belefojtott verset. Fájdalom, egy háborút sokkal könnyebb rekonstruálni, mint egy verset - az ördög könnyebben dolgozik, mint az Isten. Azt hiszem, akkor se boldogulnék, ha megvolna bennem a jó szándék önmagam exhumálására.
De nem is vétetem rá magam a kísérletezésre. Az én lírikus pályám koporsójára ez van írva:
Kimúlt hitetlenségben. A fejfa pedig azt mondja: nem érdemes feltámadni.
Hát hagyjuk a halottakat ott, ahol vannak. Ahelyett ennek a gyászciklusnak a befejezéséül elmondom a koporsó és fejfa történetét. Ez legalább vidám történet lesz, meg tetszik látni.
*
Rendes lírai költő harmincéves korában már a harmadik verskötetét adja ki. Én már túl voltam a negyvenen, mikor az első-utolsó verseskönyvem megjelent. A hajam belepte az a hó, amelynek nem természete elolvadni. Egy kicsit olyanformát is éreztem, amilyent a későn házasodó ember érezhet. Ha eddig elvoltam kötet nélkül, minek az már erre a kis időre? Nem több-e ebben a restellni való, mint az öröm?
De hát van úgy, hogy az embert akkor is megházasítják, ha nincs kedve hozzá.
A lapom gazdája elkezdett szorongatni. (Mármint a jóságával. Még akkor voltak ilyen kiadók, legalább vidéken, erre mifelénk.) Ő kiadná a verseimet, nem üzleti, hanem baráti alapon, hogy még a szedést se fizetteti meg, csak a papírt. Annak az árán kívül minden jövedelem az enyém.
Nagyon meghatott az ajánlat, és a leghatározottabban elutasítottam. Ki az ördög vesz most verskötetet, 1920-ban? S micsoda alapja van annak a számításnak, hogy éppen az enyémet veszik meg? Még soha senki nem támadt rám az utcán, ahol pedig az időben nem volt bátorságos a járás, azzal a felkiáltással, hogy „versköteted vagy az életed!”
- De hiszen te nem kockáztatsz semmit - kapacitált a kiadó. - Ha nem sikerül a dolog, én fizetek rá, nem te.
- Éppen azért nem egyezhetek bele. Csak nem viszem nyilvánvaló kárvallásba éppen olyan jó emberemet, mint te vagy?
- Nézd, itt a számvetés. Kétezer példánynál...
Nem hagytam tovább mondani. Azzal a gyöngédséggel ölelgettem ki a főszerkesztői sarokból - nekem külön sarkom volt a műhelyben, a többieknek kettőnként jutott egy -, ami kijár az olyan embernek, aki vidéki nyomdatulajdonos létére csillagászati számokról fantáziál.
Pár hét múlva újra elővett.
- Azt csak elhiszed, hogy négyszáz példányban elkelne a könyved?
- Nem én.
- Dehogynem. Amatőrkiadásban. Tudod, most csak az kell, ami drága. De azon kapkodnak.
Ezt olyan igazságnak kellett megismernem, ami ellen nem lehet tusakodni. A húszas évek eleje az amatőrkiadások korszaka volt. Hallatlan rossz könyvek keltek el páratlan szép exquisit kiadásokban. Az emberek menekültek a döglődő pénztől, s még könyvre is
eltékozol-ták, ha sokba került. Ha másnak nem, szobadísznek alkalmas volt. Akár szekrénytölteléknek, akár asztaltámasztónak. (Ez volt az a kor, amelyben szuszék helyett zongorát vettek liszt-raktárnak és perzsaszoknyát varrattak maguknak a tanyai menyecskék.)
- Háromszáz korona lenne az ára, és gyűjtőívekkel biztosítanánk az előfizetést - tervezgetett a kiadó.
Dühös kifakadásomra, hogy én nem kéregetek senkitől, azzal nyugtatott meg a jó ember, hogy ő intéz el mindent. Aztán elsütötte a nagyágyút.
- Mikor lesz a lányod esküvője?
- Majd ha a kelengyérevalót félrerakjuk - mosolyogtam fanyarul. - De még csak két marék bankó van az íróasztalomban.
- Az íróasztalodban? - riadt rám. - Hát hogy lehet ilyent csinálni? Mért nem takarékba rakod?
- Mert nem veszi be. Az egyik marék bankó fehér hátú, a másik meg városi szükségpénz, amit elfelejtettem beváltani, mikor bevonták.
- No látod, így sose lesz semmi a gyerekekből. Én biztosítalak, hogy az amatőrkiadásból kikerül a stafírung.
Ez már nem az én magánügyem volt többé. Erre a meglepő támadásra fel kellett adnom gőgöm sziklavárát.
- Hát csináld, ahogy akarod.
Úgy csinálta, ahogy én nem akartam. Olyan előfizetési felhívást szerkesztett a gyűjtőívhez, hogy elvörösödött tőle tán még a hajam fehérje is. Most már nem csillagásznak érezte magát a boldogtalan, hanem az Olümposz babérszállítójának, s már akkor láttam, hogy ez a szegény ember rosszul fogja végezni. Ahelyett, hogy egy normális koszorúcskát biggyesztett volna rám, ami nem szúr szemet senkinek, felültetett egy babérkazal tetejére, amiről muszáj lett volna lezuhannom.
Hogy a nyaktörést megelőzzem, áthúztam az approbálás végett bekívánt kiadói szöveget - a vidéki szerkesztői pályának körülbelül ez a legnagyobb gyönyöre, elbánni a kiadó kéziratával -, s kiálltam a placcra a magam nevével. Megírtam, hogy én nem a barátaim unszolására adom ki a verseimet, hanem az ellenségeim kényszerítenek rá. A gondok, a bajok, az elmuzsikált nyár sarkát taposó ősz nincstelensége. S megmondtam azt is őszintén, hogy az én verseimben senki nem olyan kincseket vesz, amiket a rozsda meg nem emészt; legföljebb azt lehet rájuk mondani, hogy a betörők nem fognak utánuk leselkedni.
A gyűjtőívek szétmentek, Noé hollóinak, és visszajöttek, Noé galambjainak. Tele a meg-rendelés zöld gallyacskáival valamennyi.
A kiadó triumfált.
- No, mit mondtam? Kár, hogy másik leányod nincs, mert azt is kiházasítanánk a verseidből.
Hanem ezt a pénzt aztán nem adom a te kezedbe, majd én rakom a takarékba. Neked most már ne legyen más gondod, mint a verseid összeszedése.
S ezt olyan könnyedén mondta, mint mikor én vasárnap délben arra utasítom ifj. Ferencet, hogy mielőtt hazaindulnánk a kultúrpalotából, szedje össze azokat az üveggolyócskákat, amikkel egész délelőtt itt glikkerezgetett a lábamnál.
Ami még ifj. Ferencnek is herkulesi munka, annak én magamban nekifogni se mertem. A hivatal engem nagy rendre szoktatott az akták, a könyvek, a cserepek, a szárított virágok, a kitömött madarak, a festett vásznak és egyéb okosságok körül. De hát az ösztönöket nem lehet elfojtani, valahol ki kell adódni a velem született rendetlenségnek. Szerencsére csak a
magam irkafirkáinak kezelésében éli ki magát. Soha kéziratomról másolat nem volt,
„tisztába” írok mindent, az ördög győzné másképp. A nyomatott dolgaim pedig már nem énrám tartoznak, s aki annyit leltároz hivatalból, mint én, attól jó lélekkel nem is lehet azt kívánni, hogy a maga hervadt szénáját szálanként számon tartsa. Most már mégis vittem annyira, hogy tartok egy limlomos tékát, amibe belehajigálom a nyesedéket, mikor éppen eszembe jut. De ebből csak azt látni, mennyire megöregszik az ember, mire prózaíróvá szegényedik. A költő olyan tékozlóan gurigázta szét az üveggolyócskáit, hogy mikor parancsot kapott az összeszedésükre, majd az esze elment bele. Hiszen azt se tudom már, melyik milyen volt, honnan tudhatnám, melyik hova gurult? Szekrény alá-e, ágy alá-e, egérlyukba-e, pernyésgödörbe-e? Némelyik lapnak, amelyiknek csipogója voltam, nemcsak én felejtettem már el a nevét, hanem a történelem is. (Már tudniillik a csődtörténelem.) Amire véltem, azokat összejegyeztem, és a bűnlajstromot néhány hűséges jó barát nyakába varrtam.
- Nesztek, ássátok őket elő, ha tudjátok.
Összekaparásztak annyit, hogy egy tisztességes kötetre való a rostálás után is kitelt belőlük.
De bizony egy-kettő végérvényesen elgurult közülük. Természetes, hogy akkor úgy éreztem, azok voltak a legszívembőlszakadtabbak.
Ide azonban csillagot kell tennem, mert megzavartak az írásban.
*
Egy idős hölgyet jelentenek be, akit már kétszer elbocsánatkéréseztek. Nincs szívem harmad-szor is elcsukódzni előle.
- Tessék - sóhajtom a belső cerberusnak.
Látom a köszönéséről, hogy se nem ceruzát akar eladni, se nem spanyolviaszkot. (Nem is ajánlanám, mert a helybéli közművelődésnek emelt templom még ebben az esztendőben egy fillér segítséget nem kapott se égtől se földtől; de ceruzát annyit vettem már, hogy ha végérvényesen becsukatja velünk a pénzügyi hatóság a kultúrpalotát, akkor nem maradok itt üres konyha bolond gazdasszonyának, hanem elmegyek ceruzával házalni a pénzügyi bizottság tagjaihoz.)
- Mivel szolgálhatok? - kérdem szorongó hangon, amit teljesen indokolttá tesz az a mozdulat, amivel a hölgy kinyitja kis fekete táskáját.
- Egy verset hoztam, kérem szépen - mondja a hölgy.
Elfogódottan, zavartan beszél, és soká bontogat egy régi gyógyszertári borítékot. Megszánom szegényt, és elhatározom, hogy kíméletesen szomorítom meg. Csak annyit mondok neki, hogy nekem már nem szakmám a vers.
- Tessék - göngyölíti ki egy régi újságlevél tárcahasábjait, és elém simogatja. - Tetszik ezt a verset ismerni?
Muszáj ismernem. A nevem is ott van fölötte, meg a kötetemben is benne van, ez a fekete golyó nem gördült el. Meghalt egy vénleány, ez a címe.
...Ébresztés, várás hasztalan:
A titkos könyv már csukva van, Mit Isten ujja írt felőle.
Amellyel véget ére ma, Szelíd keservvel nézem a Zárószakaszt belőle.
Valami furcsa bánat száll reám, Amikor ím nászágyba látlak, Halál mátkája, vénleány!...
Nem tudom, igazgató úr, milyen újság volt ez, de én éppen huszonöt esztendeje őrizgetem -mondotta csöndesen, s az ujjával eltakarta a cím első szavát. - Én az vagyok, ami így megmaradt a címből, több bemutatkozásra nincs is szükség. Egy vagyok azok közül, akikről ön verset írt huszonöt esztendővel ezelőtt. Most én elmegyek ebből a városból, ahol eddig éltem. Nem tudok elmenni anélkül, hogy meg ne köszönjem önnek...
- Mit, kérem? - hebegtem.
- Hogy simogató szava volt azokhoz, akikhez mindenki durva. Áldja meg az Isten!
És elment lehajtott fejjel, itthagyva az asztalomon egy csipkedarabocskát, amit mint fiatal lánnyal hímeztettek vele a Ferenc József vánkosára, mikor utoljára aludt a király Szegeden. A rajta látható őzikék és zergék kissé szomorkásan nyújtogatják rajta a nyakukat, mintha tisztában volnának vele, hogy ők már nem látnak többet királyt közelről.
Ha én még költő volnék, akkor ezt a történetet megtartanám magamnak, s az embereknek azt a szivárványt adnám belőle, ami könnyéből, mosolyából bizonyosan megszületne egyszer. Így azonban egész frissében följegyzem, hogy tanulságot vonhassak le belőle a gyakorló költők számára:
- Ne hagyjátok magatokat, gyerekek! Mégiscsak a líra az igazi, az elpusztíthatatlan, a halhatatlan!
Hanem én már megyek vissza a koporsómhoz.
*
Hát szép koporsó volt, az első amatőrkiadás Szegeden, mióta ide is belopta az ördög a Gutenberg találmányát. Szegedi gyártmány az utolsó szögig az én Könnyes Könyv-em.
Nemcsak a versei, hanem, nyomása, fejlécei, könyvdíszei, mindene. Nagyobbrészt itthon is fogyott el, nekem csak egy példányom maradt belőle, az is a bibliofil Szalay József jóvoltából, aki beköttette szép piros bőrbe, és beletette a családi vitrinünkbe, ahol máig is megvan, mivel nekem ahhoz nincsen kulcsom.
Hamarosan elkészült a második kiadás is, ez már csak olyan olcsó fenyőfa koporsó, kétezer példányban. Ebből már jutott a fővárosi sajtónak is, „szíves ismertetés céljából”. A sajtónak az a fele, amelyet már akkor destruktívnak hívtak, egyáltalán nem vett róla tudomást. Még csak annyit se írtak róla, hogy megjelent. Egy ember volt a magyar írástudók közt, akinek volt szíve és bátorsága komolyan foglalkozni velem: Alszeghy Zsolt. Bátorság pedig az ő részéről azért kellett hozzá azokban az időkben, mert ő a keresztény Élet főszerkesztője volt, én pedig már akkor országpusztító hírbe keveredett destruktív tárcaíró.
Ezen a kritikai tanulmányon kívül, amit azóta könyvbe is mentett a szerzője, természetesen anyagi hasznom is volt Apolló szolgálatából - nem tagadok én le semmit. Kiadó barátom tömérdek kelengyepénzt behordott a takarékba Fészekrakás jeligére, mint költői lelkületű ember. S nem is a bank bukott meg, hanem a pénz. Mire eljutottunk az esküvőig, akkorra tiszta lírává finomodott a tőke. Éppen kifutotta belőle egy menyasszonyi fátyol. De az szebb volt akármelyik versemnél. Könnyű, puha, finom selyemálom, két rubinttal, amiket ingyen adott az Úristen nyári mosolygása. Két kis katicabogár keverődzött bele a menyasszony fátylába, más tán észre se vette őket, de én láttam, ahogy a tömjénfüsttel együtt ők is felszálltak az égi magasokba.
*
Amikor elvitték a lányom, és csak a verskötetemben találhattam meg - a vitrinesben, mert a másikból nekem nincs -, akkor jöttem rá, hogy ez koporsó, amibe a fiatalságom van temetve.
Elég hidegen nézegettem a halottat - most már a maga formájában mutatkozott benne minden, amit eleven korában nagyon szépnek láttam -, és különösebb meghatottság nélkül mondtam el fölötte a requiescat-ot. Amikor így együtt nézegettem az egész termést, muszáj volt belátnom,
hogy nem érte meg a szántást. Nem fogadtam meg, de megéreztem, hogy én soha többet nem fogok rímekkel játszogatni.
Csakhogy a múzsák hiába laknak a Helikonon, azért nekik is csak asszonytermészetük van.
Akkor szaladnak az ember után, mikor fölkéri őket, hogy hagyják békében, mert ő most már jóba akarja foglalni magát. Hiszen ha asszonyok nem volnának őnagyságáék, akkor azt mondanám róluk, hogy ők a legszívósabb kutyakölykök, akiket valaha láttam. Akármilyen mélyre leássa őket az ember, még esztendők múlva is felnyöszörödnek.
Velem is addig incselkedtek, míg nekiduráltam magam, hogy véglegesen leszámolok velük.
Írok még egy verset, fejfát a koporsó fölé, s abban majd megmondom nekik, mért szerettem ki belőlük. Meg is írtam A hegedű című versemet. Magamról, a gyerekről, aki hegedűt talál a lomban, de fogalma sincs róla, mi az, s nem tud vele mit csinálni; odatoppan egy csavargó muzsikus, minden csodát kihoz a hegedűből, aztán visszadobja a porba, a gyerek pedig, hogy kiszabadítsa a tündért a hegedűből, nekiesik vésővel, kalapáccsal.
S csak ahogy széthullt
Ez a fejfaversem már a pesti lapomban jelent meg, természetesen sajtóhibákkal, amiknek én oda se szoktam nézni. Bosszantóbb volt az, hogy vad eltördelések sorokat hagytak ki, és soro-kat kevertek össze. Ahol én azt írtam, hogy „mély kút a szeme”, ott a nyomtatás azt mondta, hogy „mély húr a szeme”, s még azt is utána tettem, hogy „tenyerére veszi s megpengeti halkan”. De csak egy pillanatig bosszankodtam, azután nevettem. Nagyon imponáló teljesítmény az egy muzsikustól, ha a szemét a tenyerébe veszi, s megpengeti halkan.
A kötetem olcsó kiadásába persze kikorrigálva vettem föl a fejfaverset, s mikor azt újságolták, hogy egy neves művésznő szavalni fogja a rádióban, abban a hiszemben tettem föl a hallgatót, hogy majd ezt a helyrebarkácsolt hegedűt hallom meg benne. De nem az volt, hanem az újságbeli, a tenyerével szemét pengető muzsikus. Úgy látszik, a versmondók közt az újságból való másolatban keringett a vers, mert legalább tízszer hallottam tíz esztendő alatt, mindig azokkal a kificamított sorokkal. Volt úgy, hogy fülem hallatára, velem egy
dobogón szavalták, s jobban megtapsoltak érte, mint a prózáért, amit magam fecsegtem. Én meg álltam, mert nem vagyok kötözködő természetű ember.
Tavaly vagy két éve levelet kaptam egy pesti kislánytól, B. Ilusnak hívják, bizonyíthatja, hogy igazat mondok. Azt írta, ezzel a versemmel szeretne a nagy nyilvánosságnak bemutatkozni, de a közepén van valami mély homály, amivel ő, bár bizonyára mély értelem van abban („mély húr a szeme” stb.), nyilván a fiatal kora miatt nem tud tisztába jönni. Arra kért, adjak magyarázatot, hogy ő is tovább adhassa, ha valaki kíváncsiskodik.
Ezt feleltem neki:
- Drága kislányom, maga az első, aki ilyen kérdést intéz hozzám, pedig ezt a verset így szavalták a legnagyobb művésznők, és mindig óriási sikerrel, hagyjuk így, ahogy van. Minek rontsuk el az embereknek a rólam való illúzióját? Hadd higgyék, hogy „lám, milyen fejlődés-képes ember ez a Móra, még ősz fejjel is tud ilyen érthetetlenségeket írni”.
Félek, ez nemcsak a költő tragédiája, hanem a költészeté is.
* Most már aztán csakugyan nincs tovább a dal.