Mióta a kiadóm átadott a lámpaoszlopnak meg az irodalomtörténetnek, azóta sok mindent összeírtak rólam az újságok, jót, rosszat. Hálásan vállalom mind a kettőt, a jót is, a rosszat is.
A jót a magam örömére, a rosszat a jó barátaiméra - nekik is hadd legyek valamiben mulat-ságukra. Sőt azt is elmondom nekik, amit eddig talán nem is tudtak. Például, hogy egy bécsi tanulmány a minap megtett a magyar próza Petőfijének. Bizonyisten, nagyon komoly tanulmány volt, arra az alaptételre építve, hogy - én is Kiskőrösön születtem. Hát én ezt is állom, s ezután még nagyobb becsülete lesz előttem a műítészetnek, mint eddig volt. Baj csak akkor lesz belőle, ha Kiskőrös meg is találja egyszer tudni, hogy mivel rágalmazzák. De hát az is a Kiskőrös baja lesz, nem az enyém, s ezért nyugodtan rá is bízom a tiltakozást.
Van azonban ennél súlyosabb félreértés is úgynevezett írói pályám körül. (Azaz hogy nem is olyan biztos, hogy úgy nevezik. A minap egy mártélyi halász, mikor látta, hogy milyen sebesen szalad a ceruzám, pedig még csak nem is nyálazom, azt kérdezte tőlem, hogy tán az írnoki pályán működöm. Mikor szégyenkezve beismertem, hogy csakugyan azon lopom a napot, fölbátorított, hogy nem tesz az semmit, az is szép pálya volna, csak írni ne kellene.
Amit én is szívből helyben hagytam.)
A súlyos félreértés Mikszáth körül van. Az még csak hagyján, hogy egyik-másik kritikusomat Mikszáth Kálmánra emlékeztetem. Ezen legföljebb a nagy palóc sértődhetne meg, ámbár azt hiszem, inkább csak mosolyogna. Úgy, mint mikor a halála előtt egy kicsivel jubilálták Szegeden. Állta, állta nagyon komolyan reggeltől estig, hanem a színházi köszöntéseknél mégis elnevette magát. Akkor, mikor egy derék iparos polgártársunk így kezdte a szónoki beszédet:
„Igen tisztelt Miksza úr, nagy büszkeségünk az nekünk, hogy Miksza Kálmán a mi fiunk is volt valaha, és azért fennkölt hódolattal hajtom meg az ipartársadalom lobogóját igen tisztelt Miksza úr előtt, akinek a neve örökre a szívünkbe van vésve.”
Hát én is csak úgy mosolyogni szoktam azon, mikor időnként azt hallom, hogy én a Mikszáth íróasztalánál nőttem fel. Rendben van, ez kijár minden szegedi betűvel vétkezőnek, akinek a nevét a körtöltésen túl is elviszi a szél. Hanem azt a tisztességet már mégse állhatom meg szó nélkül, amiben a téli csavargásaimban részesültem valamelyik irodalomkedvelő városban.
Úgy mutatott be az odavaló kultúregyesület elnöke a közönségnek, hogy engem jól megnézzenek, mert én vagyok az az illető, aki még a Mikszáth keze alatt tanultam az újságírást a Szegedi Napló asztalánál. Nem szóltam semmit, mert senkit se szeretek a hitéből kiverni, de a szívemben mégiscsak följajdultam. Istenem, hogy eljárt felettünk az idő! Eddig mindig úgy tudtam, hogy az árvízzel vagyok egyidős; abban az esztendőben születtem, mikor a víz meg Mikszáth bejött Szegedre. S most tudom meg, hogy én már akkor egy asztalnál dolgoztam Mikszáth Kálmánnal. Láttam, hogy meglepte még a közönséget is, pedig engem rendesen olyan szép, nagy fehér szakállal képzelnek el a nyájas olvasók, aminőt Rip visel az utolsó felvonásban.
- Lám - olvastam az emberek arcán -, ahhoz képest, hogy Mikszáth tanította plajbászt faragni, elég jól bírja még magát az öregúr.
Attól tartok, hogy az ötvenéves jubileumomra még jobban kiterebélyesedik a legenda.
Akkorra már azért csudálnak meg, hogy én voltam az, aki Mikszáthot írni tanítottam. Azért tartom szükségesnek idejekorán elmondani a halhatatlan íróasztal történetét, amely oka volt mindennek. Elmondtam én azt már máskor is, de úgy látszik, nem hitték el. Most talán több hitele lesz már a szavamnak, mióta a szemöldökömet is kezdem fehérre festeni.
Hát el kell ismerni, hogy igazán íróasztal volt az, amihez engem huszonhat esztendővel ezelőtt a Szegedi Napló-nál leültettek. Ez volt az első íróasztal, amivel közelebbi ismeretséget kötöttem. Addig csak szűcsasztalon, faragószéken, kútperem deszkáján, láda tetején, min műveltem az irodalmat. Négy lába volt ennek az íróasztalnak. Ez azért emelendő ki, mert a hozzátartozó széknek csak három lába volt, a legfiatalabb munkatársnak mindig ez járt ki. De azért jó tornász ember azon üggyel-bajjal meg tudott ülni, hanem a négylábú asztalnak nem lehetett nekitámaszkodni, mert nem bírta volna ki. Igen megrágta az idő vasfoga. Jóformán csak a tintapecsétek tartották össze, de azok olyan patinásak voltak, hogy származhattak volna akár a Dugonics András idejéből is.
De nem abból származtak, ahogy már harmadnapra kiderült.
Harmadnap ugyanis odaállt első szerkesztőm, drága tanítómesterem, Békefi Antal az íróasztalomhoz. (Rátámaszkodni ő se mert, pedig amúgy nagyon bátor ember volt szegény.
Bismarcknak is odamondogatott, ha nem kerülhette el a vezércikkírást.) - Mondja, fiam, mennyi fizetése van magának?
- Száz korona, szerkesztő úr.
- Hm, hm - köhögte el magát, és megveregette keskeny filozopter-vállamat -, hát nem sok, nem sok. De pótolja ki az a tudat, édes fiam, hogy ennél az asztalnál alkotta halhatatlan remekeit Mikszáth Kálmán.
Kipótolta. Nem adtam volna a tudatot másik száz koronáért. (Ugyan nem tettek próbára.) És egy év múlva, mikor előléptem száztíz koronás munkatárssá, és a százkoronás stallumot Farkas Antal nyerte el, a legeredetibb magyar humorista és a legtisztább szívű ember - akkor attól féltem, hogy elveszik tőlem a Mikszáth íróasztalát. El is határoztam, hogy inkább a fizetésjavításról mondok le, mint az íróasztalról, amelynek a recsegése nélkül már nem tudtam volna dolgozni. (Persze hogy az a kobold recsegtette, amelyiket Mikszáth Kálmán felejtett benne.)
De senkinek se jutott eszébe megháborítani az ereklye birtokában. A kiadó, Isten nyugtassa a haló porában, a pincéből vagy a padlásról keríttetett az új kollégának egy szép magyar asztalt, abból a fajtából, amelyiknek a lapját disznóöléskor megfordítják, és bonctani célokra veszik igénybe. E fölött az asztal fölött kapott impériumot Tóni, és ez egészen stílusos volt arra, hogy a rendőrséget nyúzza rajta. Három napig tele volt a szívem szánalommal iránta. Ha ez az ember tudná, micsoda íróasztalnál dolgozom én! Negyednapra aztán odaállt elébe Békefi szerkesztő úr:
- Mondja, fiam, mennyi fizetése van magának?
- Száz korona, szerkesztő úr.
Hm, hm köhögte el magát, és megveregette a rendőrség bősz hóhérának néptanítós vállát. -Hát nem sok, nem sok. De pótolja ki az a tudat, édes fiam, hogy ennél az íróasztalnál alkotta halhatatlan remekeit Mikszáth Kálmán.
Nem szóltam semmit, csak nagyot szippantottam a keserű rövidszivaron. A rövidszivarok azóta még keserűbbek lettek, de azt a szívfájást tán sose éreztem többet, mint ennél a kegyet-len illúziórombolásnál.
Pedig még a Békefi Antal életében megismerkedtem vagy öt íróasztalával Mikszáth Kálmán-nak.
Aztán telt-múlt az idő, jöttek-mentek a szerkesztők, leginkább örökös szabadságra mentek, s magam is belekerültem a lap szerkesztői székébe. Installáltam is jócskán új munkatársakat, némelyiknek arcát, nevét is elfelejtettem már azóta, de a legkedvesebb emberemre mindig emlékezni fogok. Pedig azóta se láttam, már régen igen megbecsült pesti újságíró, itt is
szerette mindenki, még a kiadó is - csak persze elvből titkolta előtte, legföllebb azzal fejezte ki, hogy kis fizetést adott neki, nehogy fölvesse a jómód. Nagyon sajnáltam a fiút, és éreztem, hogy tartozom neki valamivel.
- Mondja csak, Andor - álltam oda egyszer az íróasztalához -, mi fizetése van magának?
- Százötven korona, szerkesztő úr.
- Hm, hm - köhögtem el magam -, hát nem sok, nem sok az ilyen háborús világban. De pótolja ki az a tudat, hogy ennél az íróasztalnál alkotta halhatatlan remekeit Mikszáth Kálmán.
...Csak akkor vettem észre magam, mikor már kimondtam, de visszavonni már nem akartam.
Istenem, éppen én leplezzem le a fizetéspótló legendát?
Azt hiszem, ebben az értelemben Mikszáth íróasztala halhatatlan lesz, és mindenkor meg-található minden magyar redakcióban.