Bolondság ez az egész jubileum, utóvégre mindennap meg lehetne tartani valaminek az évfordulóját. Például az első szivarét. Hatodikos voltam, gyámoltalan és szótalan gyerek a nagyok társaságában. A bátyám szégyellte magát gyámoltalanságomért. Egyszer azt mondta, hogy legalább dohányoznék, hogy tegyek valamit. Ne üljek úgy az asztal mellett, mint aki kettőig se tud olvasni.
- Hát akkor adjál valami szívnivalót.
- De csak szivarom van.
- Jó lesz az is.
Akkor rögtön el is szívtam az első szivart, és utána még ugyanazon az éjszakán vagy ötöt, nem lett tőle semmi bajom. Azóta megszakítás nélkül szivarozom. Most szeretném látni azt a dohánykazlat együtt, amit azóta elfüstöltem. Ezt is meg lehetne jubilálni. Aztán meg a dátum is téves. Én már harmincegy éve foglalkozom irodalommal. Az első versem tizenhat éves koromban jelent meg az Új Idők-ben Bartos Imre álnéven 1896-ban. Nem mertem a saját nevem alatt felküldeni, mégpedig azért nem, mert abban az időben István bátyám állandó munkatársa volt a lapnak, és nem akartam, hogy esetleg családi vonatkozások miatt közöljék csak. Utána azonban küldtem a többit, már saját nevemmel. Abban az időben István bátyám Zentán volt tanító. Az egyik barátja felháborodva vitte egyszer az Új Idők-et el neki azzal, hogy valami zsidó Mórára magyarosította a nevét. Bátyám sem tudta, hogy én vagyok azonos azzal a Móra Ferenccel, de nagyon megörült, amikor megtudta, hogy mégis én vagyok az.
Írtam verseket akkortájt a Magyar Figaró-ba, ebbe a meztelenségekkel illusztrált vicclapba, de nagyon fehér, nagyon ártatlan verseket. Öt forintot kaptam darabjáért. A Magyar Figaró-ba már szemérmetességből nem mertem saját nevemmel írni. Fehér György volt az álnevem.
Hat évig csináltam már irodalmat, amikor elérkeztem oda, ahol azt hiszik, kezdtem. Nem rendjénvaló hát, hogy az idén nem hagytak békén negyedszázados írói jubileumommal. Nem tudok én az életemről semmit se mondani, nem csináltam semmi nagyobb bolondságot, ha csak ezután nem csinálok, mert hogy hát most jutok majd el a hetedik hetes fordulóhoz, és az öregek azt mondják, hogy az embernek minden hetes fordulón változik a természete.
Egy nagy titkot elárulok majd. Bevallom őszintén, hogy soha nem az történt, aminek megtörténését akartam vagy kívántam. Soha nem akartam én irodalmár, se költő, se író lenni.
Életem folyását, amióta csak eszemet bírom, a véletlenek egész láncolata irányította és formálta. Soha nem azt tettem, amit tenni akartam, hanem mindig csak azt, amit parancsoltak.
Ha azt parancsolták volna, hogy színdarabot írjak, ma színdarabíró lennék, ha az asztalos-mesterséget parancsolta volna rám egy nálam nagyobb úr, akkor ma asztalokat csinálnék. De hát az írást parancsolták rám ezelőtt huszonöt esztendővel, azóta állandóan teljesítem azt a parancsot. A dolog úgy történt, hogy én tanárnak készültem. De ha már benne vagyok, elmondom közben, hogy először úgy volt - szintén felsőbb parancsra -, hogy pap leszek.
Negyedikes voltam, szüleim szegény emberek. A félegyházi plébános nagyon megszeretett az iskolában. Egyszer azt mondta, hogy kineveltet papnak. Elvisz Kalocsára a jezsuitákhoz, azok majd kitanítanak. Szülém sírt, énnekem meg mindegy volt, hogy mi leszek, pap-e vagy végre-hajtó, mert mindegyiket szörnyen nagy úrnak tartottam. Édesanyám sok keszkenőt telesírt, amíg bepakolta motyómat, és úgy volt, hogy a plébános reggel fél nyolckor jön kocsin értem, és visz Kalocsára. Vártuk, de nem jött. Anyám elküldött a kiskápolnába, hogy megnézzem, mi van vele.
A jó öreg pap akkor már halott volt, pedig alig egy órája beszélt még vele az apám. Így szomorú véletlenen pusztult el bimbójában papi pályám.
Szóval azután tanárnak készültem. Amikor elvégeztem az egyetemet, Felsőlövőre kerültem segédtanárnak. Innen pályáztam meg a szegedi tankerületi főigazgató, Platz Bonifác hivatalába szervezett főigazgatói tollnoki állást. Akkor voltam először és utoljára miniszteri audiencián.
A bátyám vitt fel Wlassics kultuszminiszterhez, akivel jó viszonyban volt. Wlassics meg is ígérte, hogy kinevez, ha a főigazgató legalább harmadik helyen kandidál, csak azt vigyük keresztül, hogy kandidáljon. De nem kandidált. Kulinyi Zsigmond, a Szegedi Napló akkori főszerkesztője volt ismeretlen protektorom nála. Ismerte az Új Idők-ben és a Vasárnapi Ujság-ban megjelent verseimet, és nagyon feldicsért a főigazgató előtt, aki éppen a túldicséret miatt nem jelölt. Azt mondotta, hogy aki olyan nagy ember, amilyennek engem mondanak, azt nem ajánlhatja kinevezésre, mert annak bizonyára nagyobb ambíciói vannak, és hamarosan elviszik majd tőle. Kulinyitől kaptam egy táviratot. Olyan vigasztalófélét.
Értesített, hogy nem sikerült a jelöltetés, de ha jobb dolgom nincs, jöjjek Szegedre -újságírónak. Itt jobban kivárhatom, amíg a szegedi állami gimnáziumban megüresedik valami tanári állás. Addig soha nem gondoltam rá, hogy újságíró leszek. Redakciót nem is láttam életemben, mindössze egyetemi hallgató koromban voltam egy ideig az akkori Magyarország - korrektora.
Jobb dolgom nem volt, eljöttem Szegedre.
Hát így lettem újságíró. Nem a magam jószántából, hanem parancsszóra. Kulinyi parancsolta rám azt a pályát. Az újságírás le is szoktatott az irodalomról, Békefi Antal, a Napló szerkesz-tője nagyon sok munkát adott. Legföljebb nagy ünnepkor írtam verset a Napló számára. Meg is ette volna bennem az újságíró a költőt, ha Békefi nem szólja el egyszer magát, hogy sose lesz belőlem jó újságíró, mert nagyon gyámoltalan vagyok, ellenben abszolút írót sejt bennem. Hogy a végén mégiscsak író lettem inkább, mint újságíró, annak Dankó Pista az oka.
Már nem élt, de kétszer is beleparancsolt döntő módon az életembe. Először, amikor temettük. Nekem kellett a temetési riportot írnom. A vezérbeszédet Pósa Lajos tartotta a múzeum lépcsőjéről. Pósát akkor a legnagyobb irodalmi szaktekintélynek tartottam.
Szerkesztőm előre megmondta, hogy vigyázzak nagyon a beszédére, mert igen kényes rá. A temetőbe már nem mentem ki, hanem bementem a redakcióba, hogy megírjam a tudósítást. A temetés után beszól értem Békefi, hogy Pósa Lajos szeretne velem beszélni. Szívdobogva álltam meg előtte.
- Lediktálnám, öcsém, a beszédemet - szólt rám.
- Azt bizony én már megírtam, le is küldtem a nyomdába.
A kéziratot felhozatták, Pósa átnézte, megölelt, és azt mondta, hogy írjak meséket Az Én Újságom-nak. Rám parancsolta a meseírást. Így aztán egészen 1914-ig dolgoztam Pósa bácsi lapjába, írtam néhány ifjúsági regényt, ötszáznál több mesét, az Új Idők-be, közigazgatási riportere voltam a Szegedi Napló-nak, de Szegeden túl terjedő ambícióim sohasem voltak.
Engem lepett meg a legjobban, amikor 1914-ben vagy 1915-ben a Petőfi Társaság tagjává választott mint lírikust. Még ma is azt hiszem, hogy a bátyámmal tévesztettek össze.
Nem voltak énnekem sohasem irodalmi ambícióim, nem estem át soha a kezdet nehézségein.
Nem tudom, mi az, amikor egy kezdő író bedolgozza magát. Én sohasem küldtem oda kéz-iratot, ahol nem kértek tőlem. Egyetlenegyszer küldtem egy verset az Új Idők-nek. Az elsőt.
A többit már parancsolták. Így parancsolták rám első regényem megírását is. A festő halálá-t.
1920-ban levelet kaptam a budapesti Kultúra kiadóvállalat igazgatójától, Apor Dezsőtől, hogy írjak egy regényt számára. Eszem ágában sem volt regényt írni, és később, amikor valamiért fent jártam Pesten, csak azért kerestem fel Apor Dezsőt, hogy megköszönjem és elhárítsam magamtól a megtiszteltetést. De aztán azon vettem észre magamat, hogy - mint olyan gyámoltalan és akarat nélküli ember - aláírtam a szerződést. De rám parancsolt, és a regényt már nagy kedvvel írtam meg. Az „országos hírhedtség” pedig úgy kezdődött, hogy Supka Géza, a Világ irodalmi rovatának vezetője, akivel mint múzeumi emberrel voltam kollegiális
viszonyban, Száz magyar élet címen ismertető cikksorozatot szerkesztett a XIX. század többé-kevésbé elfelejtett embereiről 1921-ben. Egyszer levelet kaptam tőle, amelyben felkért, hogy én, mint szegedi, írjak Dankó Pistáról. Így kapcsolódott életembe másodszor is a szegedi nótakirály. A Dankó-cikket meg is írtam, és egy hét múlva már ajánlatot kaptam a Világ-tól, hogy álljak be rendes munkatársnak a laphoz, hogy írjak vezércikkeket és tárcákat.
Lenne énnekem tervem, vágyam, de nem szabad róluk tudomást sem vennem. Most is parancsok irányítják az életemet. Amióta megírtam Olaszországban új regényemet, az a vágy kínoz állandóan, hogy regényt írjak. Nagy regényt szeretnék írni. De hát nem érek rá. Vagy talán még jobban szeretném, ha nem kellene mást csinálnom, csak a múzeumot igazgatnom.
Úgy irigylem a múzeum szolgáját, aki este hétkor hazamegy, és másnap reggelig ura saját magának. A mi mesterségünk sokkal kegyetlenebb. Lefoglalja minden percünket. Csak néha lopok el a munkámtól egy-egy negyedórát, hogy az unokámmal játszhassak, de ezt is megér-zem. Pedig rajta kívül csak egy boldogságom van még: a szivar. Tizenötöt is elszívok napon-ta, nem számítva a pipákat közbe. Amikor magamnak írok, akkor pipázom, amikor múzeumi dolgokat végzek, akkor tisztviselő úr vagyok, szivarozom.
Felekezeti kérdéssel az elmúlt legutóbbi huszonöt esztendő alatt nem volt soha találkozásom.
Csak a kezdet legkezdetén volt. Fiatal surbankó voltam, amikor írogattam a Vasárnapi Ujság-nak, amelynek akkor Nagy Miklós volt a főszerkesztője. Vakáció volt, nem jutottam hozzá a laphoz, így csak később olvastam el Nagy Miklós szerkesztői üzenetét, amikor István bátyám hívta fel rá a figyelmemet. Nagy Miklós ebben az üzenetben szörnyen megdicsért, és arra kért, hogy látogassam meg. El is mentem hozzá. Kedvesen fogadott, talán meg is ölelt, és minden hosszabb bevezetés nélkül megkérdezte, hogy nem vállalnám-e el a Vasárnapi Ujság segédszerkesztői állását. Szédelegve rebegtem el az igent, mert soha nem álmodtam, hogy ilyen pozíció vár rám. Sokáig elbeszélgetett még velem Nagy Miklós, kikérdezett, valószínűleg azért, hogy alaposan kiismerjen. Amikor aztán elbúcsúztam, arra kért, hogy már a jövő hét szerdáján kezdjem meg működésemet. A boldogságtól valósággal támolyogtam kifelé, amikor visszahívott Nagy Miklós.
- Ugye, öcsém, maga református? - kérdezte.
- Katolikus vagyok én - vágtam ki büszkén -, félegyházi gyerek.
- Katolikus? - csodálkozott Nagy Miklós hangja. - Hát nem azt hittem, hogy református! Na, nem baj. Majd írok, ha szükségem lesz magára.
Persze, sohasem írt. Akkor találkoztam először a felekezeti kérdéssel. Először és utoljára, mert azóta se kérdezte tőlem senki, hogy milyen felekezethez tartozom.
Nagy csalódások nem értek, mert nagy dolgokat sohasem vártam, és így nagy tüske nincs a szívemben. A kisebb tüskék nyoma csak beheged vagy megszokja az ember.