No, ezt úgyis tudja mindenki, ha én nem újságolom is. A pesti ember meg különösen jobban tudhatja, mint én, aki csak esztendőben egyszer megyek Pestre, akkor is mindig megbánom már, mire felérek. Könnyű szívvel és jókedvvel indulok el hazulról, Ceglédig egészen jól elmulatom magam mindenféle szép tervekkel, leszámolok a kiadókkal, Singer és Wolfnertől jár egy tavaszi versért tizenöt korona, a Vasárnapi Ujság-tól tíz korona, a Magyar Figaró-tól öt korona, nézzem csak, az összesen harminc korona, abból a szoba elvisz tizenhárom koronát, ebéd a József utcában tíz korona, szalonna, kenyér egész hónapra öt korona - no nézd csak, még marad is két koronám. Marad no, marad, akárhogy számolom. Istenem, de nagy kő esett le a vőlegényi szívemről! Huszonötödikén lesz a menyasszonyom születésnapja, s két hét óta évődöm rajta, hogy miből veszek neki valamit. Tavaly más volt, tavaly még csak gimnazista voltam, szedtem neki búzavirágot, és költői párhuzamot vontam aközt és az ő szeme közt, de már egy filozopter mégse tehet ilyen gyerekséget. Meg kell mutatni, hogy úr az ember. Ne kelljen szégyenkezve hebegnie szegénykének, ha a szomszédból az öreg kisasszony bekiabál a kapuhasadékon: „No, mit küldött a vőlegényed, az a híres? Akkor vesz el téged, fiam, mikor engem!” No, hát azért is elküldöm azt a gyönyörű gipsz Máriácskát, akit a Kerepesi úton láttam egy kirakatban, az éppen két korona. Olyant még nem láttak Félegyházán, annak híre lesz az egész utcában. Bizonyosan az utcai szobába teszik az etazsérra, ahol az ezüst gyertyatartók vannak, hogy hadd lássa, aki az ablakon bekukucskál.
És esténként, ahogy a spalettát becsukják, Ilonka úgy térdel előtte fehérben, mint Bernadette Soubirous a lourdes-i Szűz előtt:
- Istennek szent anyja, könyörögj érettünk, hogy minél előbb eljöjjön az esküvőnk napja...
Hopp, baj van! Ha mind a két koronát beleölöm a Máriácskába, akkor miből küldetem haza?
Bérmentetlenül? Nem, azt mégse lehet. Kihozni a vasúthoz, és keresni valami félegyházi ismerőst, aki hazavigye. De hát az ilyen kényes dolgot nem lehet akárkire bízni. Mit tudja azt egy félegyházi ember, hogy hogy kell bánni egy műtárggyal? Mutogatja a kupéban, odaütik valamihez, nem gondol vele, ott felejti leszálláskor, sötét is van, mire a vonat hazaér, elcsúsz-hat vele, sárba ejtheti, - nem, nem, majd csak jövő esztendőre veszem meg a Máriácskát, lehet, hogy akkorára a Teleki-díjat is megnyerem. Most jó lesz az a gyümölcsöskészlet is, amit a múltkor Budán láttam egy főutcái kirakatban, mikor botanizálni mentünk Mágócsy tanár úrral. Hat kis tányér, szőlőlevél alakú, meg egy almaformájú késtartó, két kis kék nyelű sárga késsel. Azt hiszem, ezt hívják majolikának. Érdekes, hogy Félegyházán mindig úgy beszélnek a majolikáról, mint valami drága dologról. Pedig ez aránylag nem is olyan drága.
Egy korona az egész, posta, szállítólevéllel harminc fillér, hídpénz négy fillér, az egy korona harmincnégy fillér. Biz’ én fejből nem nagyon tudom, mennyi marad akkor a két koronából, de annyi pénz az, hogy már egy kis luxusra is futja belőle. Rövidszivarra is, meg pörkölt mandulára is. Nagyszerű múzsaabrak az mind a kettő, mikor a lírai költő tizenkilenc esztendős, és olyan hónapos szobája van neki a Gyöngytyúk utcában, amelyiknek hát van egy-két hibája, de az sokat ér benne, hogy az ablakán senki se tátja be a száját. Tudniillik nincs ablaka.
Hát így csak elálmodozik Ceglédig az ember, hanem ott sokáig áll a vonat, ki kell szállni, újságot kell venni, ismerősökre mosolyogni, akiknek az az első kérdésük: „No, mi dolgod Pesten?” Akkor aztán rájön az ember, hogy bíz’ őneki már semmi dolga sincs Pesten, hiszen a Máriácska már nincs meg, és a Teleki-díjat se akarja már megnyerni, sőt azt se hiszi már, hogy az ő egyetemi polgári kötelessége Bánffy Dezsőékre ráverni a Lloyd ablakait. Ugyan beverni való ablakot utóvégre most is lehetne találni, de a lábak már nemigen vállalnák az elszaladást, márpedig a hazafias virtus kimutatása azzal jár. (Már hogy az én időmben azzal járt. Mert akkor, ha tüntetés volt, nem az egyetemet csukták be, hanem minket.)
- Eh - topogom ki komoran a lábaimból az úti zsibbadást -, igazán csak azért jövök már én Pestre, hogy okmányt hamisítsak.
Az okmányhamisítás pillanata akkor következik el, mikor az embernek ki kell töltenie a bejelentőlapot. Az első fennakadás ott van, hogy mikor születtem. Az esztendőt, azt nem lehet elfelejteni, egyidős vagyok a szegedi árvízzel. De már a születésem hónapját, napját úgy kell kiszámítanom. Mert én csak egy születésnapot tudok biztosan az egész világtörténelemből: az unokámét. Abból azután mindenféle, csak magánhasználatra való matematikai műveletekkel kiszámítom a lányomét, ebből meg megközelítő pontossággal kihozom a magamét.
Igen ám, de a feleségem életkorát is be kell írni. Nem tudom ugyan, mire jó ez, mert hiszen ha húszesztendős, ha negyvenesztendős a feleségem, attól én egyformán ellophatom a Gellért-hegyet Citadellástul. (A parlamentet is mondhatnám, de azt nem ambicionálom, az csak maradjon Pestnek. Egy kis hegy sokkal jobban elkelne Szegeden. Pest úgyse becsüli meg.) De hát ami törvény, azt tisztelni kell. Be kell írni, hogy hány esztendős az asszony. De tudja azt valaki az asszonyon kívül? Nem mondom, olyan férj lehet, aki az esküvője napján tudja, hogy hány esztendős a felesége. De aztán egy-két év múlva kezdenek bizonyos zavarok beállni az időszámításban, a férj két esztendőt öregszik addig, míg az asszony egyet fiatalodik, s húsz esztendő múlva a helyzet már-már annyira komplikált lesz, hogy maga Gergely pápa se tudna eligazodni rajta. A törvénynek azonban eleget kell tenni, tehát az ember beír találomra egy évszámot. Hogy mit, az attól függ, hogy hogy eresztették el az embert hazulról. De mivel néha úgy indul útnak az ember, hogy ő csapja be az ajtót, máskor meg úgy, hogy őutána csapják be az ajtót, a ház úrnőjének születési éve igen nagy eltéréseket mutat a férj által kitöltött különféle apró nyomtatványokon. Az én pesti bejelentőlapjaimon úrnőm születési éve 1840 és 1910 közt ingadozik. Csak az a honpolgár vessen rám követ, akinek nem nyomja a lelkét a honpolgári kötelesség hasonló megszegése.
Bevallom azonban, hogy engem mindig bánt a bűntudat. Mi lesz, ha egyszer rájönnek, hogy törvényes hitvesem nem hetvenkét éves, és mi lesz különösen, ha az illetékes fél megtudja, hogy én hivatalos nyomtatványon annyinak vallottam?
Most legutóbb is ezért borzongatott végig a hideg, mikor a pesti szállásom házfelügyelőnője bekopogtatott hozzám a bejelentőlappal, amelyet a legszebb írásommal töltöttem ki reggel.
- Nagyságos úr, baj van.
Az asszony születési éve! Rájöttek! gondoltam magamban, és éreztem, hogy elsápadok. -Hallatlan, milyen rend van ezen a Pesten.
- Az a baj, hogy a rendőrségen nem tudták elolvasni, amit a bejelentőlapra írni tetszett. Egy szón megakadtak, azt alá is húzták.
Persze hogy így van az, ha az ember szépen akar írni. No nem tesz semmit, ha nem szám, hanem szó, akkor nincs baj. Fogom a bejelentőlapot, megkeresem az inkriminált szót - nem értem. Hiszen vizsgalapra sem írhattam volna szebben. Mindegy no, fölébe írom ceruzával, betűnként, rajzolva, s még csak azt se üzenem a közeg úrnak, hogy vegye le a pápaszemét.
Este megint beijedezik hozzám a házfelügyelőnő.
- Nagyságos úr, kérem, én igazán nem tehetek róla. Én megmondtam a közeg úrnak, hogy ebből baj lesz, mert a nagyságos úr itt egy méltóságos úrnak a vendége, de azt mondta, hogy ne járjon annyit a szám. Aztán azt is megmondtam, hogy a nagyságos úr szerkesztő, de arra meg egészen dühös lett, és visszadobta a bejelentőlapot, hogy tessék másikat írni, mert ő ezt nem fogadhatja el. Ne tessék haragudni, nagyságos úr, hiszen nem olyan nagy árú...
Dehogy haragudtam, dehogy! Inkább nagyon jó kedvvel tettem be a bejelentőlapot a tárcámba. Végre nekem is van egy visszaküldött kéziratom. És majd megmutatom én most
már az olvashatatlan aláírású végrehajtónak, aki a Zálogolás című nyomtatványon arról értesít, hogy lefoglalja a jégszekrényünket! Rögtön visszaküldöm neki! Lám, mégiscsak mindig tanul az ember ezen a Pesten.
Az ám, hogy el ne felejtsem: a közeg a bejelentőlapon nem az aláírásomat nem tudta elolvas-ni. Azt nem tudta elolvasni se tintával, se ceruzával írva, hogy Szeged Csongrád megyében fekszik.