Vagyok én olyan okos ember, hogy ne ártsam magam az okos emberek dolgába, és ne szóljak bele abba, hogy a sok érdemes kínálkozó közül ki legyen a király. Attól meg végképp ne tessék félni, hogy most mindjárt fölugrok az íróasztalomra, és kikiáltom a köztársaságot.
Nemcsak törvénytiszteletből nem teszem, hanem azért se, mert még az elméleti stúdiumaim közt se szerepel az államforma kérdése. Tudom, illene, hogy nekem is legyen róla valami véleményem, és ha vadember volnék a Tűzföldön, akkor lenne is. Akkor sokkal gondtala-nabbul néznék a tél elé, mint így kultúrember mivoltomban, amikor többünkért vagyok felelős. Ha egyedül volnék, magamon még csak tudnék segíteni valahogy, mire megjön a tél.
Hála Istennek, van elég törvény, amelynek a megsértéséért gondját viseli az embernek az állam, eteti, ruházza, telelteti, nyaraltatja, borbéllyal, patikával ellátja, s ha szellőztetni küldi, vigyázót állít melléje, hogy el ne tévelyegjen valamerre ebben az összevissza világban.
Azonban, sajnos, a civilizált állam csak az ő felfogása szerint nem becsületes embert védi meg a hajléktalanságtól, ellenségtől, ruhátlanságtól és más fosztóképzős nyavalyáktól. De hát mi lesz azokkal, akik felmenő és lemenő ágon családi jogokat formálnak az emberhez, és mindenáron becsületesek akarnak maradni? Ez egymaga olyan gond, amelyik acsargó öreg kutya módjára elmarja maga mellől az olyan kedves, játékos, pajzán gondebecskét, mint az, hogy melyik a legjobb államforma. Igen, ez fontos problémája lehetett Platónnak, mikor vállán bíbor himationnal, isteni fején arany homlokkötővel sétált Akadémosz kertjében a platánok alatt, és nekem is alkalmas szórakozásom lenne, ha vadember volnék a Magellán-szoros környékén. Mert ott tél kezdetén szélnek eresztené az ember a családot, teljes szabadságot adván neki, hogy ott gebedjen meg, ahol legjobban esik neki, ő maga meg befeküdne egy sziklahasadékba, amely után nem fizettetnek házbért a pingvinek, s ott várná nyugodtan, hogy a narval-agyarú Ökulonkulu isten odavezéreltessen a habok hátán egy döglött cethalat, s míg abban tartana, addig elkérődzhetne azon a kérdésen, hogy a köztársaság jobb államforma-e, vagy a királyság. Notabene, a vadembernek szabad is ezen gondolkodni, s olyan megállapodásra jutni, amilyenre akar, mert ezt a Tűzföldön nem tiltja a törvény.
A magyar föld csak tüzes föld lévén s én, szegény kultúrember, azon egy döglött keszeggel sem rendelkezvén, ez idő szerint nem foglalkozom közjogi és alkotmányjogi kérdésekkel, de azt nagyon szeretem hallgatni, mikor mások foglalkoznak velük. Különben is nagyon szeretem a mérges embereket, és azt tapasztalom, hogy akik ilyen kérdésekről beszélgetnek, azok mind megmérgesednek, akár a nemzetgyűlésben ülnek, akár a duttyánban. (A duttyán is igen komoly tanácskozóhely, noha itt csak kecskelábú asztalok vannak, s abban is különböz-nek az országházától, hogy azok a gentlemanok, akik itt cserélkülönböz-nek eszmét öt deci bor és egy üveg kutyaijesztő mellett, sokkal több tisztelettel vannak egymás iránt, mint honunk atyjai.
Egyébként szóbeszéd közben fény-iparosnak mondják a fém-iparost, és háborús esetekről emlékezvén, fém-szórónak a fény-szórót. Amiből a mai államforma kritikusai láthatják, hogy nincs igazuk, mikor furcsállják a mai állapotot. Van abban valami népies magyar zamat, hogy királyságnak tiszteljük a köztársaságot.)
Ha az államformáról miszerinteznék, valószínűleg én is mérges lennék, de én csak egy derék magyar embernek az államformával való esetét mondom el, rám nézve tehát nem kötelező a mérgesség. De a hivatásos mérgesek is megpróbálhatják nyugodtan végighallgatni, még ha esetleg úgy emlékeznének is rá, hogy elmondtam már én ezt egyszer valahol. Olyan eset ez, hogy mindig van mit tanulni belőle.
A derék magyar embert Kétszer Szabó Pálnak hívták, az októberi forradalom után ismerked-tem meg vele, amikor nem volt vita az államforma felől, mert szégyen, nem szégyen, mind-nyájan republikánusok voltunk. Lehet, hogy tévedek, de ebben nem egészen én vagyok a
hibás. Sok mindenféle érdemes ember jelentkezett azóta erre mifelénk is, de még olyan érdemes nem jelentkezett, aki akkor ellenvisszhangot játszott volna. Egy szóval se mondom, hogy nem volt ilyen, csak azt mondom, hogy azóta nem jelentkezett ezzel az érdemével.
Persze nem is volt még annyi szerény ember a magyar glóbuszon, mint mostanában.
Elég az hozzá, hogy november első hetében, ahogy egyszer megyek a korzón, elejbém gurul egy pemetebajuszú, pogácsaalma képű, deresedő, köpcös magyar, és a perzsiasapkáját megemelve, rám kiált:
- Éljen a köztársaság!
Egy kicsit meglepődtem, de azért én is megemeltem a kalapomat, visszamosolyogtam és visszaköszöntem:
- Éljen a köztársaság!
Rémlett, hogy Michelet-nél is olvastam ilyent a francia forradalom történetében. Primitív emberek fanatizmusa mindjárt vallási krédót csinál a politikából.
Utána való héten a kávéházban melegszem a város egyik tanácsnokával. A hivatalokat még akkor nem volt mivel fűteni, a melegedés pedig igen ránk fért, mert a lelkesedés óceánján már akkor kezdtek jéghegyek úszkálni. Ahogy ott ürgetjük-forgatjuk a közélet hőmérőjét, egyszerre csak odapenderedik az asztalunkhoz az én pogácsaalma képű polgártársam.
- Éljen a köztársaság! - lobban rám a szeme, s már akkor görög is sebesen az ajtó felé.
- Látod - mondom mosolyogva a tanácsnoknak -, addig nem kell félteni a köztársaságot, míg ilyen lelkes hitvallói vannak.
- Hja, az öreg Kétszer Szabó! - biccentett a szenátor. - Ez nagy kuruc volt mindig.
Így tudtam meg, hogy a pemetebajuszú embert Kétszer Szabónak hívják, mégpedig azért hívják így, mert a neve is Szabó, meg a mestersége is az volt valaha. A forradalomkor bizto-sítóintézeti szolga, temetkezőegyesületi pénzbeszedő vagy valami ilyesféle hivatalos ember volt. Nevezetes népköri alak, valamikor nagy embere Herman Ottónak, aki szegedi követ volt egyszer, s úgy szerette a nagy szakállú nagyságos urat, hogy még akkor is Hermány Ottóberre adta le a szavazatát, mikor már Polcner Jenő képviselte a függetlenségünket. (Ugyan rendes szegedi ember azt is csak Holcer Janinak mondja most is, mert így több értelme van.)
Így ki lévén okosítva Kétszer Szabó polgártárs politikai múltja felől, most már egészen természetesnek tartottam, hogy jó napot helyett a köztársaságot élteti. Csakhogy egy cseppet már kezdtem sokallani, nem a lelkesedést, hanem a hitvallást. Hiszen én is szívből kívántam, hogy Isten éltesse a köztársaságot, ha már megvan - nagy dolog az, ha meggondolja az ember, hogy az ő unokájából is lehet még köztársasági elnök, ha már ő maga lekésett is róla -, de hát azért nem muszáj ebből spektákulumot csinálni. Márpedig a polgártárs azt csinált. Mikor az utca másik oldalára ment is, akkora köztársaságot köszöntött rám, hogy mindenki megfordult utánam. Ha meg ki tudta módolni, hogy szembekerülhessen velem, kacsintott is a köszönés mellé. Mintha csak azt akarta volna mondani vele, hogy mink ketten tudunk ám valamit, amiről sejtelme sincs a többi teddide-teddoda világnak.
Nagyon megkeserítette ez a lelkes republikánus az életemet, s már csak emiatt is vissza-csináltam volna az októberi köztársaságot februárban. (Ugyan rég meghalt már az akkor, csak senki se merte még neki megmondani.) Azonban Kétszer Szabó Pál hamarább visszacsinálta, mint én.
Csúnya, zimankós téli délután volt, mikor beállított hozzám a múzeumba, a karján hosszú tót garabollyal, ami le volt takarva viaszosvászonnal.
- Éljen a köztársaság! - harsogta olyan ihletetten, mintha ő volna Junius Brutus, s éppen most csapta volna el Tarquinius Superbust.
Első gimnazista korom óta tartom a haragot Tarquiniusszal, de azért nagyon hűvös „éljen”-nel válaszoltam, és nem kínáltam meg székkel Kétszer Szabó Brutust. De ő ezt nagy felhevülésében észre se vette. Odacsapta elém a garabolyt az asztalra.
- Hála istennek, kész vagyok vele, polgártárs úr!
- Mivel van kész, polgártárs?
- Ezzel ni! - rántotta föl a viaszos vásznat.
A garaboly tetős-teli volt Kossuth-bankóval.
- De hát mit akar ezzel, bátya? - meredtem rá, kiesve a forradalmi illemtanból.
- Negyedfél hónapig szedegettem őket össze alsóvároson, felsővároson, Rókuson az imádsá-gos könyvekből, bibliákból, ládafiákból, még Dorozsmán, Tápén, Szőregen is jártam utánuk.
Nagy munka volt, kérem, de megtettem, és most már fölajánlom őket.
- Nagyon szépen köszönjük - mondtam hivatalosan -, van ugyan a múzeumnak mindenféle fajta Kossuth-bankója, de hát azért majd eltesszük ezeket is a többi ereklyék mellé.
- Úgy, úgy - bólintott rá elégedetten -, én is úgy gondoltam, de tessen előbb megolvasni. Én úgy számítottam, hogy éppen huszonötezer pengőt érő.
- Nem érdemes azt olvasgatni, barátom, nem is érünk most rá arra - nevettem el magam, és fogtam a garabolyt, hogy majd kiadom a Jánosnak, vigye át az éremtárba.
Kétszer Szabó Pál azonban hirtelen támadt nyugtalansággal kapta meg a karomat.
- Hogy gondolja? Olvasatlanul váltja be?
Elképedve kiáltottam rá:
- M-i-i? Csak nem gondolja, hogy a múzeum beváltja a Kossuth-bankókat?
- Hogyne gondolnám? - nézett rám szigorúan a republikánus. Már akkor nem pogácsaalma színű volt, hanem citromalma színű. - Vagy gilt a köztársaság, vagy nem gilt.
- Az gilt.
- Ha gilt, akkor muszáj neki beváltani a Kossuth-bankókat. Ha az egyik gilt, gilt a másik is.
Most már alkotmányjogi vita következett, amelynek végén Kétszer Szabó Pál arca bíborlilába játszott, mint a püspökalma, a szava pedig recsegett, mint a taligakerék:
- Hát akkor egye meg a fene a köztársaságot, azzal együtt, aki kitalálta, mert az is csak olyan népámítás, mint a királyság volt.
Azzal felkapta a garabolyt, mérgesen bevágta maga után az ajtót, és soha többet nem éltette az utcán a köztársaságot. Csak azzal árulta el, hogy ismer, hogyha találkoztunk az utcán, mindig átment a másik oldalra.
...Kétszer Szabó Pál azóta meghalt. Amilyen együgyű, tiszta lélek volt, bizonyosan megtalálta odaát az üdvösséget, akár respublika van a csillagok felett, akár abszolutizmus. Egy nagy tanulság azonban ittmaradt utána. Szerte az országban mindenütt a Kossuth álombankóit őrizgetik a magyar lelkek mélyén, s ezeket a bankókat be kell váltani. Aki ezt meg tudja csinálni, az király lesz akkor is, ha nem annak hívatja magát.