Sokat hallottam, hogy a költőnek nem szabad politikába keveredni, de sohase tudtam meg-érteni, miért? Hát a politika csak a csizmadiáknak van fönntartva, mégpedig nem is mindig a remekes csizmadiáknak? Hát abból, hogy néha a politikusok megnyúzzák Apollót, föltétlen az következik, hogy a költő a politikában aludttejnek nézi az oltott meszet?
Azt hiszem, másképp kell ezt a szentenciát stilizálni, hogy el lehessen fogadni igazságnak.
Úgy, hogy a költő ne keveredjen ellenzéki politikába. Mert lehet, hogy halála után elnézi azt neki az irodalomtörténet, esetleg még medáliát is ad neki érte. Hanem addig, míg az innetső partján ténfereg a Sztüksznek, csakugyan megetetik vele az oltott meszet aludttej helyett.
Vajon a Divina Commedia rosszabb lett-e vele, hogy Dante beleártotta magát a politikába?
Mert ugyancsak benne volt, a babérkoszorúja hegyeleveléig. Nem a költészetének lett belőle kára, hanem neki; emigránst csinált belőle halálos-holtáig az, hogy akkor volt fehér, mikor a fekete jött divatba Firenzében. (Félreértés ne legyen belőle: akkor a bianchi jelentette a destruktív elemet, a neri a konstruktívokat.)
Szó sincs róla, hogy hazabeszélnék, mikor mint néhai kolléga a költők számára bejárást követelek a tilalmasba. Micsoda embertelenség azt kívánni, hogy az olyan embertársunk, aki szárnnyal született, ne járhasson gyalog, ha arra van gusztusa? Ha a lábára hágnak, az csak az ő baja, de a világ tengelye nem bicsaklik ki tőle, ha ő is segít lökdösni. Merem állítani, és szeretném látni, aki megcáfolja, hogy a legnaivabb lírai költők se tették volna különben tönkre a világot, mint ahogy korunk nagy politikusai tették az utolsó húsz év alatt. De azért nem kívánok ellenpróbát, legalább a magam személyét illetően, akit több ízben hurcolásztak már a Garizim hegyére, ahonnan a mandátumok völgyére lehet lelátni. Nemigen ásatok anélkül negyedfél vármegyében, hogy a búcsúzásnál az ásóval és kapával fölfegyverzett hun utódok ki ne kiáltanának követté. (A kikiáltásra azért van szükség, mert a hun utódoknak egyénenként nincsen választói joguk. Ha volna, esetleg meggondolnák a dolgot.) Nagyobbhatú emberek is próbálkoztak már velem, de hát olyan agár vagyok én, akit nem lehet az után a szélhordta papírdarab után szalajtani, amit mandátumnak hívnak. Akkor se nyúlnék hozzá, ha készen tennék elém, aranytálcán. Se tehetségem, se gusztusom a politikára, sőt kibicelni se szeretek benne. A hamiskártyást utálom, az ügyetlent unom, a becsületest sajnálom, a hazardőrtől félek - hát mit néznék rajtuk? Tudok én annál okosabbat is csinálni, azóta is, amióta mint költő megtértem őseimhez. (Kedves figyelem, amit itt köszönök meg, éppen ma juttatta el hozzám azt a búcsúztatót, amit kihűlt poraim felett Sík Sándor tartott, drága jó barátom, a költő, a pap és a tanár, egyik szegedi egyetemi kollégiumában. Hiszen ha tíz esztendővel ezelőtt mondtak volna rólam olyan szépeket, úgy lehet, még ma is élnék. De most már hiába csattogtatom össze a bokámat, nem lesz már abból rím, csak kopogás.)
Ha prózában se vagyok politikus, költőnek meg egészen bacilusmentes voltam. Az egyetlen politikai versemet a millenniumkor írtam, de hát az nem számít, mert mit tudja azt egy hetedikes gimnazista, mi az a politika? Akkor iktatták be Árpád apánkat Pusztaszeren, s én azt kérdeztettem meg vele, ahogy körülnéz az ünneplő sokaságon, hogy
Hát a magyar király hol van?
A vers - a Félegyházi Hírlap hasábjain - felébresztette az illetékes hely figyelmét. Az illetékes hely Szalay tanár úr volt, poezeos professzorom.
- Nono - fenyegetett meg a simogató keze ujjával -, te már politizálsz?
Látta, hogy elsápadok, megmarkolta a sörényemet:
- Nagyra nőj, fiam! De csak úgy nőhetsz nagyra, ha nem politizálsz.
Jó negyvennyolcas ember volt (ugyan nem is maradt volna meg a tanári karban, aki az nem lett volna), lehetett a szavára adni. Soha többet nem mentem a tilalmasba. Arról aztán nem én tehetek, hogy egyszer-kétszer a tilalmas ütközött énbelém, akárhogy kerültem. Ezért az a légkör felelős, amely a magyar glóbuszt körülveszi. Másfelé az atmoszféra troposzférából áll, meg sztratoszférából. Minálunk a troposzférán innen is van egy réteg a politikoszféra, s az elől nincs hova menekülni. Elér az ételedben, az italodban, a vánkosodon, a lélegzetvételedben. Akár toronygomb-aranyozó vagy, akár költő, nem az a kérdés, érted-e a mesterségedet, és becsületes ember vagy-e, hanem az, hogy kit éltetsz. Mondd meg, milyen politikai iránnyal cseresznyézel egy tálból, s akkor megmondják, van-e tehetséged vagy nincs, lehet-e veled egy asztalhoz ülni, vagy nem. Van ennél nagyobb baj is. A politikoszféra nemcsak hozzátapad mindenhez, hanem el is torzít mindent. Pipacsot szakítottál a mezőn: az politika. Szegfűben csak a fehéret szereted: az politika. Ha sírsz, ha nevetsz, ha futsz, ha lassan mégy, ha esernyővel jársz, ha esernyő nélkül: az mind politika. Ember vagy, ha költő vagy is, embernek is magyar vagy, dupla jussod van sóhajjal, sikollyal, imádsággal, káromkodással könnyíteni a szíveden. Hiába legtisztább a szándékod, hiába nem akartál mást, csak megmutatni, hogy ember vagy és magyar vagy: ha a lelked kiteszed, se hiszik el, hogy nem a politikusok politikáját csináltad.
*
A második Balkán-háború idején szíven markolt egy haditudósítás. Valami falut felégetett az ellenség, éjszakának idején, a menekülőket a lángok lobogásánál puskavégre szedték. Egy négyesztendős kisgyerek elmaradt valahogy a nagyoktól, s tapsikolva nézte a nagy tüzet, ami mindig öröm a gyereknek. Az ismert régi fametszet, az éji madár, ahogy énekel az ágyú-csövön. Csakhogy ez nem éji madár volt, hanem emberi fajzat, ellenség, elpusztítani való, hogy meg ne nőhessen. Rálőttek, de nem találták el az ingó kis árnyékot. Megfordult a puska-ropogásra meg az ordítozásra, és most már az ordító bácsiknak tapsikolt. Ringott-rengett, szegény kis árvanád a förgetegben, tán az őrangyala is segített neki, a golyók irgalmasan elkerülték. Az egyik bácsi erre elkáromkodta magát, letépte a nyakából azt a bronzfeszületet, amit tán az édesanyja akasztott a nyakába talizmánul, megszentelve csókkal, könnyel, s odadobta a gyerek elé. A hadicsel bevált. Az a kis emberfiók lekuporodott a porba hullott kereszt felé, s egy pillanatig mozdulatlan kíváncsisággal nézte, ez alatt a pillanat alatt bele lehetett találni.
Akkor én már elszokóban voltam a költészettől, de ez a balkáni kép addig kínzott, míg vers lett belőle. A háború. Elküldtem Rákosi Jenőnek, akiről bizonyosan tudtam, hogy nem hajítja az asztal alá.
- Kezdek deresedni kívül és józanodni belül - írtam neki -, nemigen játszom én már rímekkel.
De most megkísértett az ördög, s megint verset íratott velem.
Rákosi Jenő mindenkinek válaszolt, nekem is.
- Kedves kolléga úr - írta -, máskor, ha ilyen politikai verssel kísérti meg az ördög, hintse meg szenteltvízzel, hogy elijedjen. Szeretem az ön szelíd, családi költészetét, de a háborút más szemmel kell nézni, mint az öné. A vers különben nagyon szép, annál több kárt tenne, ha nyilvánosságra kerülne.
Hát nem tett kárt semmiben. A levél még most is előkerülne valahonnan, mert eltettem, de a veszedelmes vers „szálla alá poklokra”. Nem a tűz, hanem a víz poklába. Papírhajókat csináltam belőle Pankának, s leúsztattuk őket a Tiszán. A halak olyan kritikusok, akik mindent bevesznek.
Rákosi Jenő szívéhez közel jutottam élete utolsó éveiben. Sok volna azt mondanom, hogy barátságával tüntetett ki, de ahányszor találkoztunk, mindig éreztette velem, hogy szeret.
Utolsó megbetegedése előtt egy-két hónappal azt írta, hogy ha dolgom lesz Pesten, menjek el
hozzá feketére. Pár hét múlva megsürgetett, fontos a dolog, amiről beszélni szeretne velem, ne húzódozzak az úttól, vár Szent István délutánján.
Amit mindnyájunk mestere kívánt, parancsnak vettem. Végigbeszélgettük az egész délutánt.
Inkább ő beszélt, perzselő fanatizmussal, Mussoliniról, a lordról, világ sorsáról, ország dolgáról, és föladott nekem egy nagy kérdést. Fájt a szívem nemmel felelni rá, de lelkiismere-tem szerint nem mondhattam igent, még a nagy embernek tartó tiszteletből sem. Csak egyben voltunk egyek, a fajtánk szeretetében, de a többiről vitatkoztunk. Én álmélkodva néztem a nagy öregember optimizmusát, ő fejcsóválva szidta az én „fiatalos pesszimizmusomat”.
- Jenő bátyám, szidtál te már engem ezért akkor is, mikor még te is fiatalabb voltál - csúszott ki a számon, s elmondtam neki az ördög sugallta vers történetét, amit ő természetesen rég elfelejtett.
Végighallgatta, s elmosolyogta magát:
- Hát ezért nem vállalod, amire szántalak? Most is olyan kutyahitű vagy még? Hiszen én is azt mondom már most, hogy neked volt igazad, de hát azért vagy költő, hogy utólag derüljön ki az igazságod.
- Nem, bátyám - álltam fel búcsúzóba -, te vagy a költő, de olyan, akinek már előzőleg is igaza volt.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy neked még ma is van szárnyad, én pedig már akkor se tudtam elszakadni a földtől, mikor még azt hittem, hogy költő vagyok.
Megszorította a kezemet, és azzal eresztett el, hogy majd szóljak neki, ha rájövök arra, hogy azon az úton kell járnom, amelyre ő akart léptetni. Őt már elvezette az útja a csillagok fölé, s bizonyos, hogy az Úristen aranyasztalánál nincs nála nagyobb szószólója a magyar igazság-nak. De félek, az Úristen azt mondja neki, hogy nehéz azt fölemelni, aki egyre mélyebbre ássa maga alatt a gödröt.
*
Zempléni Árpádnak, az igaziak közül való költőnek is előkerül majd két levele a hagyaté-komból. Az egyik egészen rövid. Gratulál benne a Petőfi Társaság-i tagságomhoz, noha - ezt írta - ő a közül a három költő közül való, aki nem szavazott rám. (Bizonyosan a másik kettő is gratulált, de abban a jegyben, hogy „győztünk”. Nekem ugyan mondhatták, mert az ajánló-mon, Szávay Gyulán kívül csak a gazdámat, Tömörkény Istvánt ismertem az akkori Petőfik közül, a gazdám pedig nem ért rá fölmenni a tagválasztásra. Ugyan őrá meg az első ajánláskor még az ajánlója se szavazott rá.)
Az üdvözlést illett megköszönni, s mivel a költők hivatalból kíváncsi természetűek, megkér-deztem Zempléni Árpádot, mi hibát tettem. Majd sóbálvánnyá lettem, mikor Zempléni Árpád hosszú válaszából kiderült, hogy az Üzenet haza című versem riasztotta el tőlem költő-társamat. A legelső magyar háborús versekből való, gondolom, augusztus 2-ről. Akkor hívtak be katonának Pestre, a famíliám menekülőben volt haza Dalmáciából - pár nappal később elsüllyedt az a Lloyd-hajó, amely Fiuméig hozta őket -, egészen bizonytalan volt, látjuk-e még egymást valaha, gondoltam, legjobb lesz nyomtatásban elbúcsúzni tőlük, mert azt bizonyosan megkapják, ha hazaérnek.
Kislányom, ha az ablakunk alatt Mennek dalolva katona bácsik, A legpirosabb muskátlik közül
Mind tépd le nékik, ami még virágzik.
És hintsen csókot rájuk kék szemed És hintsen csókot a kis puha szád is, A szürkülő fejűekre legkivált -Hátha köztük lesz a te apukád is!
Benne volt abban, a háború első hetében, minden, amit a költő szíve jobban megérez, mint azoké, akik „mindent meggondolnak és mindent megfontolnak”!
Mezítlábas kislány az utcasarkon
A vers vidéki lapban jelent meg, mégis tele lett vele pár hét alatt az ország. Lehet azért, mert még akkor nemigen volt választék. Őszre már haditudósításokban olvastam, hogy a frontokon mondogatják a halálra menők az utolsó strófáját:
S egyszer, ha a nap vére elfolyik S új csillagok szikráznak a mennyégen S az emberek szemének csillagát Kihunyni látod, könnyek tengerében:
Egy Miatyánkot lefekvés után Külön rebegjen a te tiszta szád is, -A hadak útján lelkek szállanak, Hátha köztük lesz a te apukád is...
S már jól benne jártunk a második háborús esztendőben, mikor azt írta nekem Zempléni Árpád:
- Kedves kollégám, pesti csárdákban, budai kiskocsmákban hónapokon keresztül szavalták az ön Üzenet-ét, nagyon sokszor hallottam, soha anélkül, hogy a könny ki ne csordult volna a szememből. És ha szívből üdvözlöm is a Petőfi Társaságban, ezért nem szavaztam rá. - Nem ez az igazi líra, amire most nekünk szükségünk van.
Zempléni Árpád jóhiszemű ember volt - arról nem is beszélek, lírikusnak mennyivel különb volt nálam -, megértettem, egy kicsit igazat is adtam neki magamban - de hát tehet arról a kökénybokor, hogy nem tud gránátalmát teremni? - Öt-hat háborús verset ha írtam még, s mit tagadjak rajta, azt mind a kökénybokor termette. Fojtósnak, fanyarnak, keserűnek. S akik egyebet nem tudtak a szememre hányni, ezt verték a fejemhez háború után, hogy négy év alatt nem volt egy hajrám, nem volt egy hurrám - ebből látható, milyen elvetemedett destruktív voltam én már akkor is!
Még tán ezt is meg tudnám érteni, ha a hajrák és a hurrák, amik többen voltak és hangosabbak voltak, mint az én nyöszörgésem, használtak volna, és most mi osztanánk a parancsot a világnak. De így, az utolsó ítélet idején, olyan háború után, amely csak a halottaknak hozott dicsőséget, de hetedíziglen megátkozottá tette az élők életét? Azt vétkelni mindenünk leégéséért, aki félreverte a harangot, míg lehetett, és aztán elhallgatott, mert megfagyott benne a szó, mikor előre látta „a sírt, hol nemzet süllyed el”?
Hát hiszen ezért első rétege a magyar atmoszférának a politikoszféra.
*
Irredenta verset egyet írtam, többre nem futotta pályám végéből. Azon melegében sistergett ki a szívemből a Hazajáró magyar imádság, még 1920-ban. Imádságnak nyers, szilaj, keserű, nincs megfaragva és kiesztergályozva. Egészen a Jászai Mari ajkára való volt, és sokan utána-imádkozták akkor, hogy „már minékünk - s a nyegle szó itt mély sebet takar - a mennyország se kell, ha nem magyar”.
Tíz esztendő múlva egy jó és igaz emberem, magas állású és országos nevű, kiásta valahonnét a verset, és kinyomatta egy almanachban. Én nem is tudtam róla, csak a gránicon túl leptek meg vele, abban a városban, ahová előadásra hívtak meg, annak rendje-módja szerint bejelentett és engedélyezett előadásra. Ijedt küldöttség várt este a vasútnál, azzal, hogy nagy baj van. Följelentettek az illetékes hatóságnál mint irredenta költőt az érkezésem délelőttjén, s most veszélyben az előadás, pedig már nemcsak a terem van tele, hanem a folyosók is.
Tegyem meg, menjek el velük az illetékes nagy úrhoz, próbáljam meg eligazítani a dolgot.
- No, ez nem lesz nehéz - álltam kötélnek egész jóhiszeműen. - Én nem lehetek irredenta költő, mert én már tíz év óta költő se vagyok. Bizonyosan az unokaöcsémmel cseréltek össze.
A nagy úr először elém tette a följelentő levelet. Magyar ember írta. Azt súgta be rólam, hogy sötét reakciós vagyok, és vissza akarom hozni a Habsburgokat.
- Megesküszöm rá, hogy ez nem én vagyok - nevettem el magam. - S ideát is akad néhány ezer tanú az ön nemzetéből is, aki megesküszik rá.
- Jó - bólintott a nagy úr. - És ezt a verset se ön írta? Kérem, egyszerű szavára is elhiszem.
Igen vagy nem?
És elém tette az almanachból kitépett lapot. A küldöttség tagjai szorongva néztek rám, és igyekeztek a szemükkel belém szuggerálni a „nem”-et. De hát hogy tagadhattam volna meg egyszülöttemet, ha még úgy megriasztott is az elém toppanása?
- Igen, én írtam.
- Akkor nem lehet megtartani az előadást - állt föl a nagy úr. - Őszintén sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzet állt elő, de ön beláthatja, hogy nem én okoztam.
- A helyzet nekem még kellemetlenebb, mint itteni véreimnek - álltam fel én is. - Ők elesnek egy előadástól, de legalább megmarad a rólam való illúziójuk. Én ellenben, aki otthon veszett destruktív hírében állok, most úgy kerülök haza, mint mártír.
- És az önnek kellemetlen?
- Igen, mert ahol annyi igazi mártír van, én ott nem akarok mondvacsinált mártír lenni.
A nagy úr elgondolkozott.
- És ha engedélyezném az előadást, miről szólna?
- Az unokámról, a csillagokról, a virágokról, szegény emberek apró örömeiről és bánatairól.
- Ott leszek az előadásán, és ellenőrzöm - nyújtott kezet a nagy úr, aki nyilván számot vetett azzal, hogy a botrány, amit az előadás betiltása jelent, többet árt az ő állama érdekének, mint az a botrány, amit én csinálok a pódiumon. Azért is mertem megírni ezt a történetet, mert nem árthatok neki azzal, ha a józanságát megdicsérem.
Hogy ott volt-e az előadásomon vagy nem, nem tudom. De azt tudom, hogy a botrányt, amit elkerültem odakint, megtaláltam itthon. Ahogy a határt átléptem és magyar lapot vettem, mindjárt megakadt a szemem egy cikken, aminek az volt a címe: Hazajáró magyar imádság... S elképedve olvastam, hogy ugyanazért az irredenta versért, amiért följelentettek
az ellenségnek, itthon is följelentettek a kultuszminiszternek engem is meg a kiadót is.
Istenkáromlásért és vallásgyalázásért, a miatt a sor miatt, ahol „a nyegle szó mély sebet takar”. Egy hazafias, derék magyar tanár tette a följelentést. A lap meg is dicsérte érte.
*
Ó, nehéz Magyarországon még halott költőnek lenni is. Hát még élőnek!