Az öreg remekes szűcs nyugszik ott, Híres, amit varrt, ködmön és suba, Neve sokáig él a faluba.
Magam is sokat elemlegetem,
Számon mosollyal, könnyel lelkemen S ilyenkor ifjú bimbóm, gyermekem, Szívemre melegebben ölelem.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut A szeles éj, amelyen elaludt S valahányszor hörögve sír a szél, Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Az öreg műhelye sírja vissza tán, Fáj a sötétség néki s a magány.
A hideg ellen hallat tán panaszt, -Mi fáj a holtnak, isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt, Beszitálta hóval a temetőt,
S az öreg szűcs már nem panaszkodik Az öreg szűcs már szépet álmodik.
A hó fehér, selymes, sűrű, puha, Úgy takarja be, mint meleg suba S a télizöld, mely hegyig belevész, Az rajta zöld irhábul a szegés.
* Kicsi Ferencem,
nagyocska diák leszel már akkor, mikor az olvasókönyvedben találkozol ezzel a versemmel, amely talán meg is fog ríkatni. Már úgy gondolom, hogy esetleg tartalmi kivonatot kell belőle csinálnod, s előkurkásznod az alapeszmét, amely okvetetlenül megvan valahol minden vers-ben, különösen az ilyen régi divatúban. Így tudom még abból az időből, mikor anyukádnak segítettem dolgozatot csinálni, és én füleltem le őhelyette az alapeszmét, amely mindig elugrott a lánygimnazista kis keze elül. Csak az volt a baj, hogy ilyenkor mindig kettes lett a dolgozat, sőt volt egy, hogy kétharmadra is lecsökkentették elmeművemet, holott a maga emberségéből mindig egyest szerzett anyukád. De azért nem volt ez rossz üzlet, mert így nem ázott el a magyar füzet, s apapa éppen ezért garázdálkodott bele anyukád magyar irodalmi stúdiumaiba. Apapád, akinek a bölcsessége csakúgy idő előtt érkezett meg, mint a fehér haja, már akkor is tudta, hogy a könnyekkel takarékoskodni kell. Mit is csinálna most szegény anyukád, ha az alapeszmékre tékozolta volna el a könnyeit.
Kicsi Ferencem, szabad velünk az Isten, s csak ő tudja, módomban lesz-e segítségedre lenni, mikor te az öreg szűcs sírját kapod fel penzumnak, aki apukája volt a te apapádnak, s elhidd nekem, mindenképpen különb ember nála, még abban is, hogy ő sose szidott meg engem, mint én téged. Lehet, hogy mikor te viaskodni fogsz dédapáddal, akkor apapád ismeretlen tartományban tartózkodik, amely még az iskola nagy térképén se található meg, s amelyből még nem tért meg utazó. Lehet, hogy az öreg szűccsel együtt nézünk le rád, de te csak azt fogod észrevenni, hogy „ni, milyen fényes két csillag bámul ide”, vagy talán azt se fogod
meglátni, mert lehajtod buksi fejedet az irkára meg a könyvedre, és egy kicsit dühös is leszel az öreg szűcsre, akiről neked verset kell tanulnod és elemezned.
Kicsi Ferencem, énvelem bizonyosan nem lesz könnyű dolga a jó Istennek, ha te bajban leszel, és ő nem akar hozzád visszaereszteni, mint ahogy énhozzám se eresztett vissza senkit az édeseim közül, mikor hívtam őket. De ha ez az ő törvénye, hiába toporzékolnánk ellene, mint ahogy te szoktál az én törvényem ellen - igaz, hogy te nem hiába, mert tegnap is, csak levágattad velem a nagy tányérgombot a télikabátomról. A jó Isten azonban okosabb még apapádnál is, s egész bizonyos, hogy a gombot, amit leszakított a Halál, nem fogja vissza-varratni az angyalaival. Ennélfogva, kicsi Ferencem, addig szeretnék rajtad segíteni, míg módom telik benne. Megcsinálom neked a magyar dolgozatot, azért nyomtatásban, mert így könnyebb lesz belőle puskáznod, mint ha kéziratban hagyom rád, amit huszonnégy óráig ketten tudunk olvasni, a jó Isten meg én - másnapos korában azonban már csak a jó Isten.
Lehet, hogy a dolgozat most se sikerül jobban kétharmadnál - nem baj, azért nem lesz ez rossz üzlet. Én sohase hallottam a dédapámról semmit, a nagyapámról is alig valamit, a mi nemzetségünkben nyom nélkül szoktak elmúlni az ősök. Ferencem, néhány ezer esztendő óta te leszel a családban az első, aki tudni fogod, ki volt és hogyan ment el a világból a dédapád.
Alapeszme volt az öreg szűcs, alapeszméje mindennek, ami szép és jó van a világon, és nagyon szavatartó ember, akinek utolsó cselekedete is a szótartás volt. Mert szüretes időben, kalácsszagú sátoros ünnepek lámpavilágos estéin ha incselkedve emlegették neki a halált, a szegénysoron szokásos nehéz tréfával, mindig szelíden nevető szeme pajkosan villant meg olyankor:
- A halál? Nem félek én attól se, subát varrok annak is, ha eljön értem, legalább nem látszanak ki a csontjai szegénynek. Öntsetek még egy pohár bort, lelkem!
Hát igen, kicsi Ferencem, ott voltam, mikor dédapád megvarrta az utolsó subát. Láthatatlan subát a Láthatatlannak, aki a legszörnyűbb hidegségbe van öltözködve ezen a világon. Három nap, három éjjel varrta - ó, milyen rémületes játék volt ez, édes gyermekem. Vagy, ki tudja, nem is játék volt tán?
Fáradt lábai megállás nélkül jártak a takaró alatt, törte velük puhára a bőrt - nagy úr a halál, remekbe készült munka illeti őt -, s az öreg kezek maradék erejével kiszabta és összeállította a megígért öltözetet a csontembernek. Bal keze két ujja közé fogta az elképzelt tűt, reszkető jobbjával belehúzta a megfoghatatlan cérnát, a szájához vette, hogy fogával erősíthesse meg a végén a csomót, és varrt, varrt, három nap, három éjszaka szakadatlanul.
- Mit csinál, édesapánk? - hajoltunk fölé meg-megvonagló szájjal és törülgetve homloka hideg verejtékét, szerettük volna még szeme egy-egy sugarát a szívünkbe szedni örökségnek.
Már nem minket látott. Elénk állt valaki, azt nézte jegesedő szemével és az, az utolsó meg-rendelő, nyilván siettette a munkát. Mert egyre szaporábbak lettek az öltések, de egyre apróbbak is már, talán a rozmaringokat cifrázta már akkor, talán a saskörmöket rakta fel, talán a keskeny szegőcsíkot varrta finom öltésekben, szép zöld irhából, amilyenből az első labdája készült apapádnak, kis Ferencem.
A lélekválság harangja sírt, és tövig égett a szentelt gyertya. És nyílt és csukódott a kisajtó és nem láttunk rajta bejönni senkit, és mégis ijedt vonyítással sompolygott el valaki elől a Bogár kutya, mikor dédapád hirtelen keresztbe tette a kezét, és szép ezüst haja alatt, egyszerre kisimult homlokán kisütött a mosolygós békesség. Kész lett a suba, a legszebb suba, amit valaha varrt.
Tízen térdeltünk könnyharmatos peremén: nagy bajuszú pesti Pista bátyád, messzi Juliska nénéd, akit te tán még nem is láttál, apapád és még hét testvére apapának, akiket ő se látott soha, mert mire ő megjött, akkorára azok már elmentek. De erre az órára hazajöttek bizonyosan, úgy kellett lenni, mert csak három héttel azelőtt álmodta dédanyád, hogy otthon
voltunk mind a tízen, mind tiszta fehér inges kicsinyeknek, és az volt köztünk a sereghajtó, aki legelsőnek született és legelsőnek ment el, háromnapos korában. Most, az álomban ő jött utolsónak, a kis pogány, és csöpp kacsóival tapsikolva fogódzott az anyánk kötőjébe, aki a küszöbön várta őket az apánkkal:
- Nézze-e, szülém, hazahajtottam az angyalbárányokat, az öcsikéim meg a húgocskáim.
Igen, mindnyájan együtt voltunk, akikben szétoszlott a dédapád élete, és mindnyájan ráborul-tunk a hideg kezére. De a szemét csak dédanyád tudta lefogni. A mi puha kezünk nem tudott olyan puha lenni, mint az ő áldott kemény ujjai, a mi kezünk után fölpattantak az elfényte-lenedett szemablakok, hívták, várták, követelték az ő cirógatását.
A nem tettetésből síró unokák levelét, akik erőt, egészséget kívántak nagyapónak, mikor ő már az örök világosság hegyeiről nevetett vissza rájuk, beletettük a koporsóba, és apapád nem felejtkezett meg arról sem, hogy az öreg vándort nem szabad üres kézzel ereszteni a másvilágra. Telibb kézzel ment, mint a királyok szoktak, mert azoknak a ravatalára kiteszik ugyan az ország almáját meg a jogart, de nem adják velük, s nem is tudják szegények mivel igazolni magukat, mikor a tejút végén elérik a nagy útlevélvizsgálatot. De én elláttam az öreg szűcsöt mindennel, amitől bizonyosan sarokra nyíltak előtte a mennyei szent város gyöngy-kapui. A földig érő szép fehér szemfödő alatt beloptam egy szűcstűt egy gombolyag piros berlinerrel, egy követválasztási emléket, piros tollat zöld levéllel, amin még el lehetett olvasni az arany nyomást: Éljen dr. Holló Lajos, 48-as követünk, s a szívére tettem egy Kossuth-bankót, amely a „Krisztus atyafiság könyvé”-ben sárgult már az én Fercsike koromban is, és jutalmul mutatódott meg, ha valami különös jóviseletemmel érdemet szereztem rá.
Az alsótemetőben vetettünk ágyat dédapádnak, a sűrű ecetfák alatt, ahol legnagyobb szemük van a szitakötőknek és himlőhelyes sírkövek alatt egy kis helyesírási hibával nyukszanak a holtak, muzsikás nevű Harmosok és szigorúan hangzó Zsigók. Szomszédja neki néhai való Almássy György céhmester urunk, ki tanítógazdája és násznagya volt félszáz esztendővel ezelőtt, és másnap mellé temették kenyerestársát, Zöldi Márton szűcsmestert, aki vőfély volt az esküvőjén, és vele egy éjszakán aludt el az Úrban.
Ezt azért jegyeztem fel így, kicsi Ferencem, hogy a szomszédjairól könnyebben rátalálj majd a dédapádra, ha egyszer, amikor már te leszel az idősb Ferenc, elvetődsz a kiskunok temetőjébe. Márványkövet nem ültettünk föléje, mert az nem illet minket, csak a fejfája mögé egy vadgesztenyét, amely a dédanyád szíve porából nőtt a szolnoki temetőben. Csinált-virágból való koszorút te se vigyél neki soha, kis Ferencem, hanem igenis vigyél szép sárga körömkevirágot, kenyérbélvirágnak is mondják azt, azt szerette legjobban isten füvei közt -de azzal akkor is simogasd meg, ha az utolsó krajcárodat kellene érte odaadnod. Majd megfizetek én azért neked, akármilyen messze leszek - tudod, az apapádban meg lehet bízni, most is mindig megadja neked a húsz fillért, ha azzal bizonyítod be a művelt emberi társadalomhoz való tartozásodat, hogy nem a gallérodra öntöd a levest, hanem a gallérod mögé.
Különben arról is megismerheted a dédapád sírját, hogy nem egy irányban van a többivel, hanem keresztben rájuk, közel a malomhoz. Fejjel a városnak, hallgatva az élet lármáját, amit nagyon szeretett, és arcával a vadvizeknek fordulva, amelyeknek mélyén boglárkavirágok finom csipkéi ringanak, mint ahogy az ő regulázatlan lelke mélye istennevelte finomságokat ringatott.