Éppen tíz esztendeje annak, hogy letettem a cirokhegedűt mint lírai költő. (Lantnak nem mondhatom, akármilyen kegyelettel vagyok önmagam haló porai iránt.)
Már rég elfelejtettem, hogy voltam, s ebből látható, milyen tökéletesen meghaltam. Olyan tökéletesen, hogy már kezdek népszerű lenni mint lírai költő. Huszonöt esztendeig cincogtam anélkül, hogy kihallatszott volna a szavam a fűből. Mióta elhallgattam, azóta művészek száján, gyermek gügyögésében, muzsikusok ujjai alól egyre hallom a cirpegéseimet, amelye-kre alig ismerek már rá. Kedves levelekben csordul ki idegen szívek meghatottsága, amelyeket a líra egy ütemben dobbantat az enyémmel. Igaz, hogy olyan versért is engem simogatnak, amit nem én írtam, hanem a testvérbátyám, István, meg az unokaöcsém, László, de hiszen mindegy az; így se esik idegennek, s mindenféleképp a családban marad a vétek.
Antológiákban találkozom a fiatalúrral, aki én voltam - sietek ellapozni; rádióban riasztanak föl a munkámból a rímeim - sietek elzárni: az ember nem szívesen találkozik magával mint kísértettel. Hatnapi hajsza után tegnap talált meg a postás azzal a tíz pengővel, amit a Magyar Telefon Hírmondó és Rádió R.T. küldött egy mikrofonba küldött versem jogdíja gyanánt. Ez már igen, a pénzeslevélhordó, ez olyan kísértet, akit nem locsol el szenteltvízzel a legőszintébben megtért gonosztevő se.
S ebből látható legjobban, milyen komoly fordulatot vett az én lírai költészetem, mihelyst megszűnt. Jussom van rá, hogy magam is komolyan áttekintsek rajta. Nem a magam örömére, hanem a rend kedvéért. Ha már az irodalomtörténet számára elvesztem, legalább az unokáim ne mondhassák, hogy takargattam valamit előlük. Tudják meg, hogy nemcsak gyalogszerrel ballagott az ő nagyapjuk az Olümposz felé, hanem repült is. No, ez mégis sok volna. Nem repült, csak repkedett. Olyanformán, mint a veréb.
De hát utóvégre csak madár a veréb is.
*
Nemigen hiszek benne, hogy az irodalomtörténet fölásná valamikor azt a nagy tömegsírt, amelyik a mi korunkat benövi a felejtés tüskebokraival, s a magam személyét illetően nem is ajánlanám az exhumálást. Nagyon sokfelé hagyogattam szét magam, s majdnem annyi álnevem volt, mint Dumas regényeiben Cagliostrónak. Igen komoly filozopternek ismert Mágócsy-Dietz Sándor tanár úr, a botanikus és Kövesligethy Radó tanár úr, a csillagász, és úgy szerettem őket, hogy nagyon szégyelltem volna, ha megtudják, hogy én nem botanizálni járok a Pieridák berkeibe, és szebb csillagokat látok akkor, ha behunyom a szemem. De hát élni nem lehetett se a zygospórákból, se az Andromeda ködfoltjából. A legkülönbözőbb pszeudonimeken verseltem össze annyit, ami futotta a vackot a Gyöngytyúk utcai ablaktalan szobában, a gyertyát, ami nélkül ott nappal se lehetett látni, a rövidszivart mint mindennapra való ópiumot, és a kenyeret, amely olykor csak minden másnapra való volt. Voltam Bartos Imre és Fehér György, Tanyai Tamás és Árokházy Lőrinc, s volt olyan arisztokrata hangula-tom, hogy Szántovay Gusztávnak neveztem magamat.
Az első lépést a halhatatlanság felé az Új Idők-ben tettem mint Bartos Imre, s ezt valamilyen alkalomból meg is írtam pár éve. Harmadnapra levelet kaptam Bartos Imre úrtól, aki budapesti lakos, s tudatta velem, hogy egy kicsit elkéstem a leleplezéssel, és tökéletesen elrontottam az ő karrierjét. Ha ő néhány évtizeddel előbb tudta volna, hogy én az ő nevével takaródzva fogtam a babérszaggatáshoz, akkor ő meg az én nevem alatt küldte volna be a verseit a lapokhoz, s akkor bizonyosan sokkal jobban szolgált volna neki a szerencse. Ámbár ami a szerencsét illeti, úgy láttam egy irodalmi vacsorán, ahol összeismerkedtem ezzel a
barátom-urammal, akinek a nevét elbitoroltam, és szép fiatal feleségével, hogy semmi panasza se lehetett neki a szerencse ellen.
*
Ifjú költőkorom kenyerét olyan gazdák adták, akikkel sohase láttuk egymást: a Magyar Figaro, a Vasárnapi Ujság és az Új Idők. Az első fizetett egy versemért két koronát, a második ötöt, a harmadik tízet. Ez gyönyörű kereset volt, mert még akkor adóra se fogtak le belőle, s csak azért nem lett belőlem kapitalista, mert az elsőbe csak havonként, a másodikba csak negyedévenként, a harmadikba csak félévenként lehetett egy-egy verset elhelyezni.
Az Új Idők-kel ma is van egy elszámolatlan ügyem azokból az időkből. Télvizes idő volt, amikor én legjobban szoktam fázni, a február és március összeakaszkodásából születő zegernye, amikor a régi havat elnyalogatja a tavasz, és új havat szitál a menekülő tél. A szobai hideg elől kimenekültem a hókavaró szélbe. A Rókus-kórház földszinti konyhái adtak nekem olyankor menedéket, azoknak a rossz ablakain tódult ki a gőz, amely meleg is volt, ételszagú is, fűtötte is az embert, jól is lakatta, s elviselhetővé tette az életet ama ifjú boglyas számára, aki nem vállán viselte a glóbuszt, mint Atlasz, hanem a szívén. (A mai kezdő kartársak érdekében remélem, hogy ezt a népjóléti intézményt máig se rontották el a megjavítással.)
Hát ott élvezkedtem, mohón nyelve a meleg párát, és számolgatva a kabátzsebben tartózkodó vagyont. Akárhányszor eresztgettem át az ujjaim közt, csak hat fillér volt, s nem tagadhatom le, hogy a négy fillér híja kissé megingatta bennem a lelki egyensúlyt. Isten bocsássa meg, a húszas évek elején jártam akkor, s tapasztalati lélektannal, logikával és metafizikával táplálta lelkemet a szigorú fekete szakállas Pauer Imre tanár úr, akinél éppen aznap kollokváltam kitűnően az etikai determinizmus elméletéből. De Hobbes és Shaftesbury minden filozófiáját odaadtam volna négy fillérért, mert a hattal együtt az tíz, s tíz fillérért két rövidszivart vehettem volna, megszépítéséül nemcsak a mának, hanem a holnapnak is. Ilyen telhetetlen az ember, mikor még olyan nagy haja van, hogy futja belőle bajuszra is, ellenben a filozófiája olyan kevés, hogy kénytelen órákat venni belőle.
Lehet, hogy ha tovább emésztem magam a hiányzó négy fillér problémájával, nagy gondolkodó lesz belőlem, és nevem mint egy új filozófiai rendszer megalapítójáé kerül az utókor elé - de egy kolduska elejét vette filozófiai karrieremnek.
- A Krisztus hét sebére! - nyikorogta, és elém tartotta a tenyerét.
Zsákdarabokba csavargatott lábú öregember volt, minden gondolkozás nélkül a tenyerébe szórtam a vagyonomat. Hat fillért a Krisztus hét sebére. Hogy a hetedik az én szívemben maradt takaratlannak, az csak akkor jutott eszembe, mikor az öreg testvér már elcsoszogott.
Hát én kitől kolduljak mármost? A szél a szemembe vágta a havat, és az Isten megfagyott könnyei elolvadoztak az arcom melegén.
Most magam se tudom, könnye ez, vagy csak víz mosolyodtam el, aztán hazafordultam. -Nagy szenzációra érkeztem meg. - Az öreg zsidóéknak, akiknél laktam - a nevüket már nem tudom, a családfő éjjeli pincér volt valahol -, meghalt a köhögős fiuk, és olajmécsest állítottak annak a deszkafalnak a párkányára, amelyik az én ablakatlan odúmat elválasztotta az ő szobájuktól. (Az úri szoba volt, ablaka kettő, az egyiken még firhang is.)
Nagy öröm volt nekem ez a mécses. Adott annyi világosságot, hogy a ceruzával rá lehetett találni a papírra. Verset írtam; ha a fejem elütnék, se tudnám, mi volt benne, de a címére emlékszem. Hópelyhek, ezt írtam fölé. Könnyű és veszendő strófák lehettek, mint a hópelyhek.
A bánat adakozóvá teszi az embert, és a néni, aki akkora fiút siratott, mint én voltam, adott bélyegre valót. Elküldtem a verset az Új Idők-nek, s vártam a pénzt. Tudtam, hogy a verset
közlik, mert nagyon szép - minden verse szép az embernek egyórás korában -, és azt is tudom, hogy Singer és Wolfner fizet rendesen, kérés nélkül.
Hogy megjelent-e a vers, nem-e, honnan tudhattam volna? Először meg kellett kapnom a honoráriumot, hogy megvehessem a lapot. Már másnap megkérdeztem a házinénit, nem keresett-e a pénzeslevélhordó. Nem keresett a haszontalan. Három hétig se keresett. Akkor nagy dologra szántam magam. Levelet írtam az Új Idők-nek. Megkérdeztem, megkapták-e a versemet. Háromnapi tusakodás után el is küldtem a levelet. Postafordultával meg is jött a válasz. Hogyne, megkapták, közölték is ekkor meg ekkor, ki is utalták érte a honoráriumot, tizenöt koronát, nem is tízet. Ebből tudtam meg, milyen kutyaszép verset írhattam én!
Most már nagyobb önérzettel reklamáltam meg a honoráriumot. A válasz megint csak az volt, hogy elküldték, legyek szíves a lakásomon érdeklődni. Megírtam, hogy három hétig egyebet se csináltam, csak érdeklődtem. Erre aztán beütött az ördög a határba. Azt írták vissza, hogy legyek szíves fölfáradni a kiadóhivatalba, szeretnének megismerni. Éppen csak ez kellett még nekem! Hogy én beállítsak olyan helyre, ahová írók járnak, és hogy ott engem kifaggassanak, ki vagyok, mi vagyok, miből élek! Arra nem is gondoltam hirtelenében, hogy tán be se eresztenének a gúnyámban, amelyről első tekintetre meg lehetett állapítani, hogy nem bíborpalást. Nem a szégyen tartott vissza, hanem a szégyenlősség. Inkább a tizenöt koronám vesszen oda, mint hogy odatolakodjak, ahová nem való vagyok.
Sok-sok esztendőnek kellett addig eltelni, míg én annyira vittem a bátorságban, hogy a színe elé mertem kerülni Wolfner Józsefnek, a magyar irodalom pater familias-ának, akit akkor fejedelem-nek volt szokás tisztelni. Sok-sok esztendő melegített aztán össze bennünket, állandó kenyéradó gazdám is lett belőle, aki mindig megbecsülte vidéki cselédjét, de ezt a történetet máig se mondtam el Pepi bácsi-nak, drága öreg barátomnak. S most, hogy elfecsegtem, utána teszem, hogy nem indítok pert. Szeretete régen kiegyenlítette a számlát.
*
Az utolsó költői álnevem - van vagy huszonöt éve, mikor viseltem - Szántovay Gusztáv volt.
A Budapesti Hirlap-ban bújtam mögé, valami keserű magyar vers alatt, természetesen nem is sejtvén, hogy hallgat valaki ilyen fantasztikus névre a magyar glóbuszon. Csak akkor retten-tem meg, mikor aztán a szerkesztőség leküldte nekem az igazi Szántovay Gusztáv levelét, aki földesúr volt valahol a Felvidéken, és igen mérges természet lehetett. Nem a versért haragu-dott meg, hanem nevének nyomdafestékbe való keverése miatt. Fölsorolta az őseit IV. Béláig, és kimutatta róluk, hogy azok közül egyik se írt újságba, és kikérte magának, hogy éppen az ő nevével tegyék csúffá a famíliát. Nyilatkozott nyomtatásban is, hogy ő nem azonos azzal a Szántovay Gusztávval, aki verseket szokott írni. Rám is adta az ijesztet úgy, hogy még ma is félek arra a vidékre elmenni előadást tartani, a névbitorlással pedig egész életemre fölhagy-tam.
*
Attól fogva csak a magam neve alatt követtem el rímes garázdaságokat, leginkább csak a helyi sajtóban, s itt is alighanem csak azért, mert a kislányom borzasztó büszke volt rá, hogy az ő apukája költő. (Igaz, keserűség is érte ezen a réven, de az inkább az újság, mint a költészet miatt volt. Érettségire készülős korában adott neki a jó Isten olyan tanár urat, aki minden órája minden tíz percében annak a jámbor óhajának adott kifejezést, hogy minden újságírót fel kellene kötni. Igaz, hogy ez 1919-ben történt, és a kislányom - még akkor éretlen volt - akkor is büszke volt az apjára.)
Országos hírbehozástól megmentett a körtöltés, és így nem vettük túlságos komolyan a költőséget. Én magam annyira nem, hogy mikor a szerkesztőségben felbontottam a pesti tudósító éjszakai sürgönyét, amely a cinkotai gyilkosság részleteinek utána vetette, hogy Móra Ferencet beválasztották a Petőfi Társaságba, jót nevettem rajta.
- Persze, a szegedi posta eltévesztette a dolgot. István helyett Ferencre jár a kezük.
Én mindjárt meg is írtam magam a hírt, jó lélekkel, mert tudtam, hogy a bátyám a költő, nem én. De hát mért ne süssön az ő dicsősége énrám is egy kicsit? A pesti tudósításhoz hozzá-biggyesztettem egy kérkedő sort: A Petőfi Társaság új tagja testvérbátyja lapunk főszer-kesztőjének.
Már akkor ki is szedték a kéziratot, mikor Szávay Gyula gratuláló sürgönyét hozták. Így aztán másra kellett bízni a hír megírását, de máig is azt hiszem, hogy a néhai lírikust, akinek emlékezetét följegyeztem, tévedésből választották be a Petőfi Társaságba.
*
A pesti irodalomban nem sok kárt tettem én azután se, csak a helybeli irodalmi egyesület, amely Dugonics nevét viseli, muszájított néha a felolvasó asztalához. (Lázár György polgár-mester volt az elnök, városi tisztviselő létemre fegyelmi vétséget követtem volna el a renitenskedéssel.)
Egyszer egy tanyai kisgyerekről olvastam föl verset, aki pillekergetés közben beleesett a kopolyakútba. (Tulajdonképp csak verssé nyújtottam egy négysoros riportot, amit valami torontáli lapban olvastam.) A felolvasáson ott volt Lipcsey Ádám is, a nagyelméjű és nagy-szívű pesti író, aki akkor vette át a Borsszem Jankó szerkesztését, amiből - nagyszerű infor-máltsága révén - hamar kitermelte a leggyilkosabb politikai folyóiratot.
- Te - azt mondja nekem a felolvasást követő lakozáson -, el van már adva a versed?
- Hogy eladva? - csodálkoztam rá. - Ki az ördög venne meg ilyen hosszú verset?
- Én. A Jankónak.
- Ne viccelj - sértődtem meg -, hiszen ez nem vicces vers.
- Minden számban közölni akarok egy komoly verset. Úgy, mint a külföldi vicclapok. A tieddel kezdeném az újítást, de csak egy feltétel alatt.
- Parancsolj!
- Micsoda szamárság az, hogy a gyereket Omárnak hívják benne? Azt ki kellene igazítani Pétörre.
- Nem lehet.
- Miért?
- Azért, mert a gyereket csakugyan Omárnak hívták. Becsei szerb gyerek volt.
- Hol?
- Az újságban.
- Nem értelek. Hiszen attól a versben lehet Pétör.
- Igen, másik versben. De ebben nem. Mikor én ezt írtam, egész éjszaka Omárnak simogattam. Annak is sirattam meg egy kicsit.
Lipcsey Ádám megvonta széles vállát.
- Hát akkor nem veszem meg. Pedig tudod, mit fizettem volna érte? Ötven koronát.
- Nem lehet, Ádám, százért se.
(Százhatvanhat korona hatvanhat fillér volt akkor az én havi fizetésem.)
Többet aztán nem beszéltünk róla, csak hajnali búcsúzásnál ejtette a kezét a vállamra.
- Te! Bér Dezső csinálna hozzá illusztrációkat.
Ez még nagyobb kísértés volt, mint a honorárium. Titokban mindig illusztrációkat képzeltem a dolgaim mellé. De hát a történelmi hitelből nem lehet engedni.
Kedden sürgönyt kaptam Budapestről, válasz fizetve.
- Pétör? - ennyi volt az egész szöveg.
- Omár - sürgönyöztem vissza, felkiáltójel nélkül is költői szilárdsággal.
Másnap jött a sürgönyparancs, hogy a vers expressz küldendő. S vasárnap megjelent Omár, ezzel a címmel, s fölötte Bér Dezső lobogós ingű kisgyerekével, mintha fehér angyal szállna a búzamezők fölött.
Hétfőn reggel pedig hozott a posta száz koronát. Nem tudom, hány magyar versért fizettek ekkora honoráriumot.
De azért költői pályám legnagyobb sikere mégse ez volt, ahhoz Hódmezővásárhely juttatott.
Valami társas felolvasáson voltunk a kaszinóban. A műsoron én voltam az első mint költő, tehát nem egészen komoly része a menünek. Már nem tudom, miről szólt a vers, nemcsak a kézirata veszett el, de az emlékezetét is eleresztette a csiriz. De azt tudom, hogy amikor a műsor véget ért, akkor visszatapsoltak a dobogóra, hogy olvassam föl még egyszer a verset.
*
Vagy hogy azért lett volna, mert egyszeri hallásra nem lehetett megérteni? Egy fanyar öreg prózaíróban könnyen fölmerülhet ilyen kétség, mikor végignéz magán mint ifjú lírikuson.