Arra gondolok, amit a Népszövetség már vagy nyolc esztendeje meg akar csinálni. Nyilván már akkor rájött arra, hogy a kalendáriumot sokkal könnyebb megreformálni, mint az emberi-séget. Persze azt is csak okosan, óvatosan, körültekintően és azzal az alapossággal, amely úgy megszerettette mindnyájunkkal ezt a nagyszerű intézményt. Bizottságot küldött ki a kalendá-riumreform ügyében való nyomozásra, és az megkérdezte fűtől-fától, hogy s mint gondolja a dolgot. A válaszokat ki is adták egy szép nagy zöld könyvben, bizonyosan több nyelven is, énhozzám az angol került, ezzel a tekintélyes címmel: Report on the Reform of the Calendar.
Benne van abban Albánia külügyminiszterétől, Sylejman Delviny úrtól a libériai szerecsen-köztársaság államtitkáráig, D. Rooday úrig mindenki, még a haiti secretary-general is, akinek a nevével azonban nem szolgálhatok, mert ahelyett az van bezárójelezve, hogy (Illegible signature). Amiből az derül ki, hogy igenis van kultúra Haiti szigetén is, mert az államtitkár ott is magasabb fizetési osztályban van a VI-nál. (Az olvashatatlan aláírás csak ezen fölül jogosult.) Beleadja az eszét a tanácskozásokba többek közt IV. Meletios konstantinápolyi pátriárka is a pánortodox kongresszus nevében, valamint Chen Huan-chang, aki pekingi időszámítás szerint keltezi a levelét, Konfucius után 2475-ből, de nem hiányzik a svájci pápai nuncius se, a londoni főrabbi se, sőt leteszi a garast bizonyos nevezetű P. A. Sargant úr is, Thomas Gook and Son barátaink képviseletében.
Most már, ahogy ennek a sok okos embernek a nyilatkozatából ki tudom venni, abban értenek egyet mindnyájan, hogy legelőször is a húsvét napját kellene megfegyelmezni, mert annak nagy kilengései vannak. Engedelmet kérek, de én nem csatlakozhatom ehhez a szép egyet-értéshez, mert nekem semmi bajom sincs a húsvéttal. Én megtanultam még a harmadik gimnáziumban, hogy a „húsvét a tavaszi napéjegyent követő holdtölte utáni első vasárnapra esik”, ami olyan szép szabály, hogy ki egyszer megtanulta, sose felejti el többet. Eligazodni is könnyű rajta, mert az embernek csak azt kell megkeresni a kalendáriumban, hogy mikor is van az a holdtölte, és akkor egy kis ügyességgel eldöntheti azt is, hogy melyik vasárnap van hozzá a legközelebb. Én ugyan még nem próbáltam ki ezt a tudományos módszert soha, de azért meg vagyok róla győződve, hogy így is akkor van húsvét, amikorra a kalendárium mutatja.
Gyakorlati szempontból sokkal furcsábbnak tartom a német álláspontot, amely valami számtani képletbe van öltöztetve. Persze, én ehhez nem értek, nem tudom, a húsvétból vannak-e gyököt, vagy a pünkösdöt emelik négyzetre, de fölteszem, hogy ebben benne van az én véleményem is. Én azt találom a legnagyobb hibának, hogy az embernek mindig a keze feje bütykein kell kiszámítani, melyik hónap hány napos, s arra is csak számtani műveletek alapján lehet felelni, mikor is lesz elseje? (Családi tűzhelyemen rendesen már ötödikén fölvetődik ez a kérdés.) Szerintem olyan naptárt kellene szerkeszteni, amelyikben minden elseje hétfőre esik, de azzal a módosítással, hogy minden hétfőre essen egy elseje. Azt hiszem, ezt kitörő örömmel fogadná még Charoon úr is, aki Sziámot képviseli Genfben, és szintén mandátumot kapott arra, hogy naptárjavításon törje a fejét az emberiség üdvére.
Mindezt azonban a világért sem kötözködésből mondom, hanem igenis azért, hogy én is előmozdítsam a népszövetség nagy céljait, amennyire tőlem telik. Ha már okos kalendá-riummal akarja fölkarolni a világot, akkor ilyen irányban tegyen próbát, amilyent én javallok.
Legjobban azonban azt tenné, ha más foglalatosságot keresne magának, és békét hagyna a naptárnak, mert azzal úgyse megy semmire se. Ezt én mint szakember mondom. Nem mint maharadzsa vagy államtitkár, hanem mint közönséges kalendáriumcsináló, akit kifelejtettek az ankétból. Pedig ha már mindenkinek a véleményét kikérték a naptárjavítás ügyében, jó lett volna megkérdezni egy százesztendős jövendőmondót is. Ha engem tiszteltek volna meg a kérdéssel, én mindjárt az elején megmondtam volna, hogy kár ezért a nagy nekigyürkőzésért,
mert az emberek nem veszik be az okos naptárt. Én tudom, mert én már kísérleteztem velük.
Meg is írtam ezt már egyszer a Népszövetségnek kéretlenül is, de úgy látszik, akkor szabad-ságon volt. (Sajnos, több tapasztalat bizonyítja, hogy csak a nagyuraknak szokott otthon lenni.) Hát én nem sajnálom a portót, szerencsét próbálok még egyszer.
*
Tíz esztendeje körül lehet annak, hogy arra a műfajra adtam magam, ami címéül szolgál ennek a szakcikknek. Összevissza szelek fújtak akkor, akit az egyik föl nem taszított, azt elkapta a másik, féltett a szegedi gazdám, a lapkiadó, meg akart menteni.
- Te - azt mondja -, szeretném, ha valami olyan könyvet írnál, ami biztos egzisztenciát jelent számodra még a mai világban is.
- El tudsz te olyant képzelni?
- Hogyne. Három olyanfajta könyv van, aminek mindig van kelete, akármerrül fúj a szél.
Szakácskönyv, szerelmi levelező meg a kalendárium.
Az utolsó elmeművet választottam a három közül.
- Hát jó - mondom -, legyen kalendárium. De nem ilyen mostani ponyva, hanem olyan, mint a Közhasznú Honi Vezér volt száz évvel ezelőtt. Barátom, abba Vörösmarty Mihály írt verset;
Dessewffy József gróf cikket, és még anekdotáit is csupa táblabírák ollózták ki a Spiegel-ből.
- Ez igen - bólintott a kiadó -, okos könyv okos emberek számára. Mi lesz a címe?
- Az, amit mondtál. Okos Naptár.
- Nagyszerű cím - ragyogott a kiadó arca, de aztán akadozni kezdett a lélegzete. - Hanem...
izé... a mai világban... talán a grófokat kihagyhatnád...
A csacsi azt hitte, hogy én grófokkal akarok Okos Naptárt csinálni. Megnyugtattam, hogy nem kell nekem ahhoz senki. Nem is kellett, megírtam magam elejétől végig. Politika nem volt benne több két sornál, az is rímben, de az nagyon megszívlelni való volt:
Ezen a tavaszon kit agyon nem vernek, Tartsa magát ősszel szerencsés embernek.
Annál több volt a haszonra való gyönyörűség. Mese az Istenáldotta búzá-ról, aminek szeretet az elvetője, békesség a learatója. Egy kis Körülnézés a nagyvilágban, aminek az a tanulsága, hogy nincs nagyobb szerencsétlenség a háborúnál, mert abba az is belebetegszik, aki megnyeri. Kozmogóniai regény arról, hogy a Napnak a Jupiter, a Neptunus, meg a többi kamasz bolygó után hogyan született olyan vetélt kis kölyke, mint a Föld. (Folyt. köv. a jövő évi Okos Naptárban.) Aztán Mit is jelent ez magyarul? címmel idegen szavak magyarázata, becsületesen és magyarán. („Destrukció annyit tesz, mint pusztítás, rombolás, s aki azt elköveti, az destruktív, vagyis romboló. Destruktív ember és destruktív újság az, amelyik a rend felforgatására, a törvény iránt való engedetlenségre, embertársainak gyűlölésére és bántalmazására izgat.”) Volt az én naptáramban még adóügyi útmutató is, igaz, hogy azt magam se értettem, de azért nem éreztem lelkiismeret-furdalást. Hiszen az adót úgyse a törvény szerint fizeti az ember, hanem a végrehajtó szerint.
Máig is úgy tartom, hogy soha becsületesebb és haszonra valóbb munkát nem csináltam, mint amilyen ez az Okos Naptár volt. Mikor a kiadó átnézte a kéziratokat, megölelt, és kijelentette, hogy akadémiai rendes tagságot érdemlenék. Ez egy kicsit megdöbbentett, mert tapasztalásból tudom, hogy minél nagyobb a kiadó eksztázisa, annál kisebb a honorárium, bizonyára azért, mert a kiadói lélek egyensúlya így áll helyre. Naptárkiadóm nyolcezer koronával váltotta meg akadémiai rendes tagságomat, a nyolcezer koronát beleöltük egy disznóba, aztán a disznót is megöltük, éppen aznap, mikor a kiadó begurult hozzánk.
Ne tessék megijedni, nem az következik, hogy most a kiadót öltük meg. Csak úgy szokásból mondom, hogy gurult, mert a kiadók rendesen olyan gurulós, kövérkés emberek szoktak lenni. Az enyém már nem volt az, erősen meglappadt a gömbölyűsége.
- Barátom, baj van - roskadt bele a székbe. - Megbuktunk az Okos Naptárral. Tizenkétezer példányban nyomattam ki, és nem kelt el belőle, csak ötszáz.
- Azt is csodálom - rágtam fanyalogva a szivart. - Hiszen okos embereknek írtam én azt.
Meglep, hogy ilyen sokan vannak.
A kiadóm megszánt, mert nekem csak jószívű kiadóim vannak.
- Ne érts félre, nem abban van a hiba, ami benne van a naptárban. Hanem ami nincs benne. A százesztendős jövendőmondót hiányolják a népek. Azt mondják, az nem kalendárium, amiben az nincsen. Majd a jövő éviben leszel szíves pótolni.
Kijelentettem, hogy erről szó se lehet. Az emberbolondítás nekem nem kenyerem.
- No jó, - hagyta rám a kiadó -, te csak csináld a magad dolgát, százesztendős jövendő-mondóról majd én gondoskodom.
Gondoskodott is. Megint egészen nekigömbölyödött, mire ősszel beállított hozzám az új naptár kézirataiért.
- Nincs már semmi baj - lobogtatott vígan valami elsárgult könyvlevelet. - Találtam egy 1863-ból való kalendáriumban egy olyan százesztendős jövendőmondót, hogy képzelni se lehet különbet. Annyi döghalált mond, hogy ezer koronával drágábban lehet adni a naptárt.
Elolvastam a névtelen kolléga mívelkedését, és összegyűrve vágtam az asztal alá.
- Ilyesmivel nem ragyásítjuk el az Okos Naptárt. Akkor inkább én magam állok be mágusnak.
A kiadó megölelt, és biztosított róla, hogy akárki mit mond, aranyember vagyok, és a százesztendős jövendőmondót külön honorálja. Állta is a szavát. Azzal honorált, hogy engem rajzoltatott meg százesztendős jövendőmondónak. Persze hosszú szakállal, kaldeus süveggel, bagollyal és varázslámpával. Nagyon meghatott ez a figyelem. Különösen, mikor észrevettem, hogy az illusztrátor az obligát vénasszonyokat mind a háttérbe rakta, s csupa olyan feszülő pruszlikú menyecskékkel vétetett körül, akik mind úgy néztek rám, mintha huszonöt esztendős jövendőmondó volnék.
Ezen aztán meg is illetődtem úgy, hogy ezen kezdtem a jövendőmondást:
Pingáltak itt nekem hosszú ősz szakállat, Ráncos öreg képet, összegörnyedt vállat.
Maskarám, süvegem száz éve viselem S negyvenet ha mutat a keresztlevelem.
Világcsalás bíz az, amit én művelek, Kinek ami tetszik, azt jövendölhetek, De ki okos ember, nem áll velem szóba S nem veszi komolyan, ami csúnya móka.
A vége pedig ez volt a misztikus szerepnek:
Ostobaság már ma prófétát játszani, De még sokkal nagyobb szavára hajlani.
Erre csak az lehet kádencia ma már, Hogy az egyik csaló, a másik meg szamár.
Munka közben aztán úgy felgyűlt bennem az ihlet, hogy muszáj volt a százesztendős jövendőmondó többi rovatába is beletenyerelnem. Például Égi háború címen ezt írtam:
Ha isten haragja zúg a vihar szárnyán, Csak kisüt utána mindig a szivárvány, De ha lent háborús zenebona zúdul, Annak árát mindig meg kell adni rútul.
A Járványok-ra is szerkesztettem kádenciát:
Gyűlölködés, bosszú, öröm a más kárán, -Kis Magyarországon jaj de nagy a járvány!
Szeresd embertársad! Hallod Isten szavát?
Vigyázz, meg ne kapjad a magyar nyavalyát!
Utoljára úgy nekimelegedtem, hogy még ilyen zokszót is ejtettem:
Pénze, háza, telke, lehet mint a tenger:
Nekem nem emberem, aki gőgös ember.
Amikor javait dölyfösen számolja,
Eggyel több az ökre, mint ahogy gondolja.
In rebus magnis et voluisse sat est.13 Nyilván a kiadóm is ezt gondolta, mert megduplázta a tiszteletdíjat, mégpedig a maga jószántából. Nyolcezer korona helyett adott tizenhatezret. De hát szegény embernek szegény a szerencséje. A nyolcezerből egy egész disznót lehetett venni, de a tizenhatezerért már csak egy sonkát adtak. Azt aztán őrizgettük, tartogattuk, hogy betöltse rendeltetését. Szolid polgári háztartásban az ilyen magános sonka arra való, hogy a ház úrnője tőrként döfhesse legjobb barátnője szívébe: „Bizony, nekünk még van egy sonkánk.” Hivatása teljesítése közben azonban a sonka megavasodott, s akkor muszáj volt megenni. Éppen a sonkacsontot farigcsáltam úgy húsvét táján, mikor megállt a ház előtt egy üres kocsi, és kiszállt belőle a kiadó. Annyira elfogyott szegény, hogy bátran lehetett üresnek mondani a kocsit, amelyben árnyék módjára foglalt helyet. Mintha már a Sztüksz másik partjáról jött volna, ahol Hádész megbízta a lelkek nyilvántartására szolgáló lajstromok szállításával.
Úgy megesett rajta a szívem, hogy megkínáltam volna a sonkacsonttal, ha lett volna még rajta hús. Így csak az asztalra vágtam vele:
- Ugye, megint az Okos Naptár?
- Az - lehelte ki szenvedetten.
- De hiszen most volt benne százesztendős jövendőmondó - nyöszörögtem ijedten.
- Hiszen éppen abba pusztultam bele. Huszonnégyezer példányban nyomattam ki, és nem kelt el belőle a téli vásárban, csak nyolc darab. Azt is csupa olyan magyar vette meg, aki otthon felejtette a pápaszemét. Mert akivel vele volt, és bele tudott nézni a naptárba, az mind káromkodva vágta vissza a bizományoshoz. Mert azt csakugyan nem is lehet kívánni senkitől, hogy megfizesse, mikor szemtől szembe leszamarazzák.
Egy szóval se mondom, hogy ebben igaza nem volt a kiadónak, de azért ne szakadjon meg a szíve érte senkinek. Mert két-három esztendő múlva, mikor a nagy papírínség jött, mind a harmincötezer-négyszázkilencvenkét kalendáriumot eladta makulatúrának, s máig is esküszik rá, hogy íróval még ilyen szerencséje nem volt, mint énvelem. Azt azonban megfogadta, hogy Okos Naptárt nem csinál többet.
*
Ajánlom a Népszövetségnek, fogadja meg ő is. Hiszen tudom, nehéz erről lemondani, s megértem, hogy szeretné magát érdemessé tenni az emberiség hálájára. De ha körülnéz a háza táján, esetleg talál még más célt is, olyant, amiért érdemes élni.
13 In rebus magnis et voluisse sat est - Nagy dolgokban elég, hogy akartunk.
VIRÁGZIK A FÁM...
Van nekem odafönt Pesten egy kedves jó emberem, Czakó Elemér. Persze van neki más hivatala is: államtitkár, nyomdafőigazgató, könyvkiadó, etnográfus, esztétikus, múzeum-szervező, és azt hiszem, mindenekfölött költő. Nem úgy értem, hogy verseket ír, hanem hogy teleálmodja a világot olyan szépségekkel, amik nincsenek és nem is lesznek soha.
Hiszen a versíró költők is ezt csinálják, de abban nincsen semmi veszedelem se, mert nekik úgyse hisznek el semmit. Tudom én azt még lírikus koromból. Fiatal házas koromban a leg-hosszabb magyar elégiában helyeztem kilátásba feleségemnek, hogy egy éven belül fölveheti értem az özvegyi fátyolt. Ennek innen-onnan huszonöt esztendeje lesz már, de a címzett még ma se ijedt meg.
Egészen más az, ha olyan nagytekintélyű, komoly ember álmodik szépet, mint Czakó Elemér.
- Nézd - álmodta tavaly, mikor együtt sétáltunk az abbáziai kaméliafák alatt a tengeri permet-ben -, én azt tervezem, hogy kiadom az írásaidat.
Mindig főbenjáró véteknek tartottam az alvó ember fölébresztését, de most mégis keresztényi kötelességemnek éreztem megrázni a barátom karját.
- Te! Ember! Hát nem tudod te, ki vagyok én? Elfajzott rossz magyar. Destruktív mordály-égető. Gyerünk innen beljebb, mert mindjárt elkap a cethal, ha ilyen szörnyűségeket gondolsz.
De Czakó Elemér úgy tud mosolyogni, hogy még a cethal is menyhallá kedvesedne tőle.
- Te nem tudod, pajtás, hogy ki vagy. Bízd azt csak énrám, mert én jobban tudom. A Georgikon-t hozzuk ki elsőnek. Meglátod, hogy kapnak azon az emberek.
- Nem hiszem én azt. A destruktívoknak nem kell, mert azok már meg is unhattak. A konstruktívok meg nem vesznek meg, mert híremet se hallják soha. Ne felejtsd el, hogy már rég nincs magyar glóbus. Csak két félglóbus van, az is háttal egymásnak.
- Éppen arra való az irodalom, hogy hidat verjen köztük.
- De hiszen láttam én már olyan hidat is, amelyiken az ördög se jár. Az egyik végit magyar bakák őrzik, a másikat szerb bakák, megvannak egymással szép békességben, magauntukban tán még durákozni is összeülnek, de aki rálép a hídra, abba irgalmatlanul belelőnek.
- Ne félj te attól. Akik az irodalom hídja végiben állják a posztot, azok előretaszigálják az embereket, nem visszafelé.
Nehéz elképzelni az olyan boltost, aki elijesztgesse a vevőt, de én megpróbáltam. Annyira mentem, hogy más cégeket ajánltam a kiadónak. Szép nagy áruházakat, ahol márványból van a pult, és mindenféle kitüntetések érmei tartózkodnak a kirakatban. Én csak olyan kis boltos vagyok a falu szélén, de ott se az országútra néz az ablakom, hanem a temetőre, ahová senki se jár passzióból. Aztán nincs is nekem egyebem, csak fodormentacukrom. Négyezer korona árát csak el lehet belőle szopogatni, de olyan bolond nincs, aki egyszerre ötvenezer koronát adjon fodormentáért.
Hát, mondom, én megtettem a kötelességemet, valósággal rimánkodtam a kiadónak, hogy ne szerencsétlenkedjen a könyvemmel. S mikor mi sem használt, kivágtam az utolsó tromfot:
- Nagy baj van, drága jó barátom! Vannak olyan olvasóim, akik kivágják a tárcáimat, és összefűzik, mint a régi világban a folytatásos regényeket, aztán ha elcsíphetnek valahol, akkor autogramot kérnek tőlem a füzet fedőlapjára. Hát ugye, az ilyenektől kívánni se lehet, hogy megvegyék a könyveimet?
Ez sem ért semmit. Czakó Elemér, amilyen okos ember, olyan csökönyös ember is. Gazdám lett, kiadatta a nyomdájával a Georgikon-t, még képeket is rajzoltatott hozzá.
Persze ebbe idő telt, s azalatt én is beletörődtem a dologba. Nemcsak beletörődtem, bele is szoktam. Nyavalyogtam is egy kicsit a télen, ráértem tovább álmodni a gazdám álmát. A könyv megjelenik, szép könyv lesz, olcsó könyv lesz, egy hónap alatt elfogy az első kiadása.
Mit csinálok én azzal a tömérdek pénzzel, ami lesz tán harmincmillió is? Tudok a Deszkás-temető mellett egy kis üres telket. Nemigen nagyobb, mint az apám nyomtató szérűje volt, de elég lesz az nekünk. Van akkora, hogy meg bírom rajta vetni a bukfencet az unokámnak.
Majd tavaszra, mikorra a jó Isten beteríti a maga pokrócával, tikszemvirágos zöld gyeppel.
Hohó, hiszen tavaszra már a második kiadás is megjelenik belőle! Azt már megduplázva nyomatja a gazdám! Hatvanmillió! Abból házat építtetek. No, nem házat, csak olyan vigvám-ot, ami az emberrengetegnek magamforma gyámoltalan indiánját megilleti. Négy szoba lesz benne, persze mind a négy gyerekszoba. Én elírogatok kint az ereszet alatt is egy félfenekű hordón. Addig, míg a harmadik kiadás megjelenik. Az már lassabban fogy persze, de azért kerekítünk belőle egy kertecskét, abban nem lesz más, csak cseresznyefa, az mind nekem termi a sziromhavat, és mind az unokámnak termi a cseresznyét. Persze csak szemenként, hogy meg ne ártson neki, és karra véve, hogy maga szaggathasson, és csak az én karomra, mert csak én tudok rá vigyázni, hogy a magot le ne nyelje. Mire aztán akkora lesz, hogy a maga emberségéből fölmászik a fára, akkor már nem tesz kárt benne a cseresznyemag se.
Hiszen azért választottam a telket a temető mellett, hogy onnan is szemmel tarthassam.
Körülbelül itt tartottam, mikor megjelent a könyvem, úgy karácsony felé. Olyan szép volt, úgy örültem neki, hogy mindjárt körülgondoltam a vigvámot vasrács kerítéssel is. Hadd gondolják az emberek, hogy e mögött úr lakik. De hogy azt ne gondolják, hogy valami herceg lakik mögötte, úgy határoztam, hogy a cseresznyefákat közel ültetjük a kerítéshez. Az én unokámnak elég lesz az is, ami befelé terem. Ami kibújik az utcára, azzal hadd oltsa a szomját a más unokája.
Az ám, csakhogy úgy február elején ír nekem a gazdám. Azt írja, hogy baj van. Nem írnak az újságok a könyvemről, pedig tán még a dinnyetermelők szaklapja is kapott recenziós példányt. Nem ártana, ha szólnék egy-két újságíró barátomnak. Így szokás az mostanában.
- Ahá! - nevettem el magamat - a hídposztok! Jaj, dehogy istenkedek én nekik! Nem vagyok én kucséber, ha fodormentát árulok is. Inkább elengedem a házat. Ami kis végezni valóm nekem még idefönt van, azt zsellérportán is elvégezhetem. Jobb is az, mert inkább a más háza tetején csurogjon be az eső, mint az enyémen. Hanem a kert, az meglesz! Oda járunk majd nyaralni egész őszig, aztán Szent Mihály-nap után bezárjuk a rácsajtót - nem muszáj annak vasrácsnak lenni, az csupa lándzsába végződik, a fakerítés sokkal barátságosabb -, a kulcsot
- Ahá! - nevettem el magamat - a hídposztok! Jaj, dehogy istenkedek én nekik! Nem vagyok én kucséber, ha fodormentát árulok is. Inkább elengedem a házat. Ami kis végezni valóm nekem még idefönt van, azt zsellérportán is elvégezhetem. Jobb is az, mert inkább a más háza tetején csurogjon be az eső, mint az enyémen. Hanem a kert, az meglesz! Oda járunk majd nyaralni egész őszig, aztán Szent Mihály-nap után bezárjuk a rácsajtót - nem muszáj annak vasrácsnak lenni, az csupa lándzsába végződik, a fakerítés sokkal barátságosabb -, a kulcsot