Ijedősebb lelkek megnyugtatására előre kell bocsátanom, hogy mi az a neszme. A szóért Szemere Pál a felelős, ha igaz, ez a kedves öreg bölcse a régi magyar irodalomnak, abban az időben, mikor annak burkából már jócskán kirágta magár az új magyar irodalom. Ő nevezte el neszmének a műalkotás primum movens-ét, az eszmét, amikor már az olyan stádiumba jutott, hogy neszt csinál az író lelkében.
Gondolom, ezt a megnyugtatást nem mindenki fogadja örömmel, mert az alapeszmét juttatja eszébe. Ezt a huncut egeret, aminek a megfogására néha száz macska is kevés volna, az iskolás gyereknek mégis ki kell találni, mert ez hozzátartozik az általános műveltséghez. Igen, itt körülbelül ilyesmiről lesz szó - tulajdonképp a legnagyobb titokról, amellyel még eddig nem boldogult az irodalomtudomány, s inkább csak találgat, mint tud. Nem tud mibe fogódzani, mert nincsenek adatai. Az írók nem rakják ki a műhelyük titkait, nyilván mert maguk se sokat tudnak róluk. Aki teremt, annak egész lelkét annyira bele kell adni a teremtésbe, hogy nem figyelheti önmagát. Ha annyira győzi hidegvérrel, hogy meg tudja lesni önmagát a kulcslyukon keresztül, akkor félős, nem láthat olyant, amiért érdemes volt kukucskálni. Az a teremtés, amelynek minden pillanatát lefotografálhatja maga a teremtő, esetleg nem éri meg a lemezt. Arról azonban lehetne szó, hogy mikor az író kijózanodott a munkájából, próbáljon meg visszanézni a sötétbe, amelyben birkózott magával, mint Jákob az Istennel. Ennek a rekonstrukciónak, még ha tökéletlen is, hasznát veheti a tudomány, de csak akkor, ha az író őszinte, és nem nagyképűsködik még olyankor se, amikor önmagával van négyszemközt.
Biztos vagyok benne, hogy az a nagyra menendő fiatal tudós, aki most a műalkotás lélek-tanához szedeget adatokat a magyar íróktól - alighanem a nagyérdemű Tolnai Vilmos tanít-ványa -, igen érdekes könyvet hozhat ki a kérdőíveiből - ha azok visszaérkeznek hozzá. Mi volt az alapeszméje a műalkotásnak? Hogyan támadt és miképpen lőn az ige testté? Meg volt-e szerkesztve a mese előre, mint egy templomterv, vagy munka közben szövődött, mint a pókháló? Hány vázlat előzte meg a kidolgozást és milyen terjedelemben? Előre megtörtént-e a fejezetekre való osztás s esetleg a párbeszédek nyomjelzése is? Mennyi idő alatt készült el a regény, és milyen változásokon ment át az utolsó ív - revízióig? Gondolom, mindnyájan ezeket a kérdéseket kaptuk fel, s ahányan vagyunk, annyiféleképpen felelünk rá. Csak az nem bizonyos, hogy felelünk-e mindnyájan, mert úgy rémlik, nekem is szokásom asztal alá vágni a körkérdéseket mint olyanokat. Ezek a kérdések azonban nem ostobák, s azt hiszem, nemcsak minket, írókat érdekelnek, hanem azokat is, akik a jobb részt választották, s inkább ellesnek, mint írnak. A nyilvánosság előtt pedig azért felelek, hogy másnak is kedvet csináljak hozzá. A feleletadás vesződéséhez is, meg az őszinteséghez is.
*
Kezdjem a neszmé-n? De tudok én annál előbbvalót is, noha az meg sincs említve a politikában. Valamit, ami Homérosz korában még nem volt kitalálva s az nagy szerencse volt, mert ha már akkor is meglett volna, félős, hogy az Iliász meg az Odüsszeia máig se jelent volna meg.
A kiadót értem, aki olyan fontos irodalmi tényező a mai világban, hogy nála nélkül a legszebb neszméből se lesz gálickő. Viszont ő gálickövet csinál még a békasóból is, ha nekidurálja magát. Azért merem ezt mondani, mert tudom magamról.
Olyan hét esztendeje formán lehet, mikor egy pesti könyvkiadó vállalat fölszólított engem arra, hogy írjak neki regényt. Az ajánlat sokkal jobban elképesztett, mintha arra unszolt volna valaki, hogy menjek el Borneóba ehető fecskefészket szedni, s aztán az e téren szerzett
érdemekre való hivatkozással választassam meg magam itthon képviselőnek. Az igazat megvallva, egy kicsit meg is voltam sértve. Akkoriban mint lírai költő hittem a halhatatlan-ságomban, s rossz néven vettem a kiadónak, hogy le akar szállítani a lóról. Arra is gondoltam, hogy összetéveszthettek valakivel. Vagy másnak szánt levelet dugtak a nekem címzett borítékba. Ez látszott a legjobb megoldásnak, mert így felelnem se kellett a levélre. Annak a dolga a reklamálás, aki hibát csinált.
Két hét múlva azonban újra levél jött a cégtől, most már ajánlott. Sürgették a választ, s azt írták, legjobb lenne, ha személyesen mennék föl a részletek megbeszélésére, remélik, mindjárt megköthetjük a szerződést is. Ez aztán már csakugyan kihozott a sodromból.
Fölmenni fölmegyek, valami kolibritömések miatt úgyis szót kellett értenem a Nemzeti Múzeummal, hanem azt a kiadó nem köszöni meg. Megmondom neki, hogy nem bántottam én soha senkit, ne űzzenek belőlem csúfot. Verskötetet, ha nagyon muszájítanak, adok;
utóvégre elmúltam negyvenesztendős, s ha már tíz éve tagja vagyok a Petőfi Társaságnak -abban is lehetett valami félreértés, de azt jobb nem keresni -, illendő bebizonyítanom, hogy én is árkádiai illetőségű vagyok. Legalább egy könyvcímnyi jussom legyen ahhoz a négysoros nekrológhoz, ha földi szegődésem kitelik. Hanem aki énbelőlem regényírót akar csinálni, ahhoz hozzávágom a lírát, ugyan az is inkább csak tambura, tollszárral pengetett.
Szépen elgondoltam én ezt az úton, de amit én előre kigondolok, abból rendesen sohase lesz semmi.
A Teréz körúton lakott a Kultúra - így hívták a könyvkiadó vállalatot, megmondhatom a nevét, most már úgyse emelhetik fel az adóját -, s igen megilletődtem, mikor rányitottam az ajtót. Életemben először voltam könyvkiadó hivatalban, s nagyon barátságosan fogadott egy gömbölyű úr, akiről kiderült, hogy a vállalat igazgatója, s nem is olyan idegen nekem.
- Apor Dezső vagyok, régi szegedi újságíró, talán tetszik még rám emlékezni? - gurított elém egy nagy széket.
A régi ismeretség sokat változtatott a dolgon. Régi ismerőssel nem gorombáskodhatik az ember, barátságos hangba halkítja a szemrehányást.
- De hát honnan támadt önnek olyan fantasztikus gondolata? Hiszen mint régi kollégának, önnek kell legjobban tudni, hogy én nem vagyok regényíró.
Apor igazgató úr mosolyogva vállat vont.
- Annyira biztos vagyok a dologban, hogy már a szerződést is legépeltettem. Kérem csak, kisasszony, a szerződésszöveget! Igen, persze, mind a két példányt!
- De az Isten áldja meg, mondja már meg, honnan vette ezt az ötletet?
- Tudom is én. Tessék elolvasni és aláírni, itt ni. A másik példányt én írom alá.
Kétségbeesve tologattam hátra a széket, s a magyar irodalmat az a veszedelem fenyegette, hogy lebillenek a félemeletről, s nem írói pályám végén töröm ki a nyakamat, hanem már az elején. Valamelyik segédgéniusz azután idejében visszarántott, s most már csupa hálából is oda kellett írni a nevemet, ahol az igazgató úr kijelölte a helyet a manupropriámnak.
- Így ni, tessék elvenni ezt a másik példányt, és most már hasznos munkát kívánok. Idő van rá bőven, teljes négy hónap, de a terminusra föltétlenül tessék leszállítani a kéziratot.
Éreztem, hogy megint olyat tettem, amit nem lett volna szabad, átkoztam a gyámoltalan természetemet, amit mindenre rá lehet venni, s aminek többek közt azt is köszönhetem, hogy mindig más nyakkendőt vetetnek meg velem a boltban, mint amit kinézek magamnak a kirakatban. Gondolom, meg is látszott rajtam a zavarodottság, s az igazgató úr szükségesnek látta, hogy lekaroltasson a lépcsőn.
Félútról azonban visszaparancsolt egy kisasszonyhang.
- Igazgató úr, kérem!
- Melyikünk? - fordultunk vissza mind a ketten.
- Mind a ketten szíveskedjenek visszafáradni. A szerződésből kimaradt a regény címe.
- Hogyan? - tántorodtam meg. - Csak nem tetszik azt képzelni, hogy én már a regényem címét is tudom?
Megnyugtattak, hogy ez csak formaság. A blankettán ki van pontozva a regényem helye, oda be kell írni valamit. Mindegy, akármit, az nem kötelez semmire, de valami nevet mégiscsak adni kell a gyermeknek, akit adunk-veszünk születése előtt.
- Tessék mondani akármit.
Két szót nem tudtam volna úgy összeszerkeszteni, hogy értelem legyen benne. A sajtó segített ki. Ott hevert az asztalon valamelyik reggeli lap, első oldalán ökölnyi betűkkel azoknak a napoknak a szenzációja: A festő halála. Heller Ödön szegedi festőről volt szó, személy szerint is drága, jó emberemről, akit halva fogtak ki a Tiszából. Pár órával azután, hogy segítettem neki valami árverésen egy szamovárt nézni, amit kettőnk pénzén se bírtunk megvenni.
Egy percre megjelent előttem sovány, elgyötört aszkétaarca, láttam fején a vérző sebet, aztán beírtam az üres helyre a regénycímet. Szóról szóra úgy, ahogy az újságból acsargott rám:
- A festő halála.
Aztán hazajöttem Szegedre azzal az erős elhatározással, hogy másnap nekifogok a regényírásnak. Ha már beleestem a verembe, legalább sebesen kivackalódom belőle.
De bizony nagyon sok másnap eltelt az első tollbemártásig. Körülbelül harmadfél hónap.
Először azért, mert engem csakugyan nagyon sok koloncos kutya rág, amelyeket ki kell elégítenem, hogy legyen egy kis nyugodalmam, amikor dolgozhatok. Akták, számadások, új könyvek, régi pénzek, befestett vásznak, kitömött madarak, jazig szépasszonyok, akikért le kell menni a föld alá, szedőgyerek a nyomdából, aki elől hiába menekülök, mert még a föld alól is rám talál, s a nyakamon ül addig, míg kéziratot nem kap tőlem.
Sebaj - gondoltam -, még mindig van másfél hónapom, s az nagyon sok idő. Azalatt meg lehetne írni egy komoly logaritmuskönyvet is, hát akkor egy rongyos regényre hogyne futná belőle!
Hamarosan rájöttem azonban arra, hogy mégiscsak baj van itt. Mégpedig olyan, mit magam csinálok. Ha egy kolonctól megszabadítom magam, kötözök magamra helyettük kettőt.
Mindent kitalálok, csak minél tovább bujkálhassak a regényírás elől. Eszembe jutnak három-esztendős levelek, amikre nem válaszoltam, s mikor azokból is kifogyok, a kétségbeesés azt a mentőötletet sugallja, hogy az impériumom alá tartozó könyvtárban csináljak nagytakarítást.
Mégpedig olyanformán, hogy vegyek ki minden kötetet a helyéből, és csak a magam szemének higgyem el, hogy abba csakugyan bele van ütve a lila stempli. S mivel abban az időben körülbelül százezer kötetből állt a birodalmam, nem minden alap nélkül táplálhattam magamban azt a reményt, hogy mire ezt a munkát befejeztem, akkorára megbukik a Kultúra, s én becsülettel kint leszek a vízből.
Mikor azonban tudatos lett bennem a gyávaság, úgy megmostam magam izsóppal, hogy muszáj volt erkölcsileg megtisztulnom. Marokra fogtam a bátorságom, és megparancsoltam magamnak, hogy fogjak el egy témát. A témák tudniillik mindig úgy nyüzsögnek az író körül, mint nyári alkonyati sétán a muslincák. Legalább olyankor mindig látja őket az ember, mikor nincsen rájuk semmi szüksége, s annál tolakodóbbak, minél jobban hessegeti őket. Hanem aztán mikor komoly szándékkal közéjük kap, akkor vagy mind elviszi a szél, vagy úgy
teleszalad velük a marka, hogy nem tudja elválasztani egyiket a másiktól. S mire csíptetővel szétszedegetné, nagyítóval szemügyre venné őket, akkor rájön, hogy biz az csupa döglött muslinca.
Legalább öt témát nyomorgattam szét öt hét alatt, az egyiket elhajítottam mindjárt az elején, a másikat kitervelgettem a közepéig, akkor szaladt bele a madzag, odáig eggyel se jutottam, hogy tintába mártottam volna érte a tollat. Ennek a gesztusnak az órája csak a terminus napján következett el. Akkor, amikor megírtam a kiadónak, hogy én már elszaggattam a szerződést, tegye azt ő is az ő példányával. Átkínlódott hosszú hetek óta most éreztem először örömet, sőt némi kárörömet. Mikor a szemébe mondhattam Apor igazgató úrnak, hogy tetszik látni, ugye, megmondtam előre, hogy nem tudok én regényt írni, belátja-e, hogy mégiscsak én vagyok az okosabb ember?
Éppen pünkösd napja volt, s ez volt nemcsak az első örömem, hanem az első étvágyam napja is. Valahová nagy ebédre voltunk hivatalosak, s a lelki felszabadulás első megnyilatkozása az volt nálam, hogy örömömben nem léptem tagadó álláspontra még a rántott csirkével szemben sem. Aztán hamar elajánlottam magam a jó emberektől, szerettem volna most már nagyot aludni, sok álmatlan éjszakát kellett behozni. Kimentem abba a temetőbe, amelyiket leg-közelebb értem, befeküdtem két sír közé a vadárvácskás gyöpbe, s aludtam boldogan, mint a halottak, egész addig, míg föl nem ébredtem arra, hogy fázom. Már akkor nem a nap sütött, hanem a hold. S ahogy a szemem kipattant, első gondolatom az volt:
- Nini, hiszen ha én megírnám, hogy mennyit kínlódtam ezzel a regénnyel, akkor meglenne a regény.
Másnap nekifogtam, s egy hónap alatt, amiben az éjszakák is nappalnak számítódnak, készen volt A festő halála. Annyira készen, hogy még az is benne volt, mit mond majd rá a kritika -többek közt még azt is, hogy ez nem is regény. Így aztán az se ért engem meglepetésül, mikor Császár Elemér barátom csakugyan azt írta róla, hogy az én regényem, nem regény. Igaz, azt is hozzátette, hogy többet ér, mintha az volna. Magam is azt tartom róla, hogy nem regény az, hanem a regényírás kézikönyve. Éppen úgy meg lehet belőle tanulni, hogy lesz az emberből regényíró, mint ahogy a Ford könyvéből a milliomosságot tanulhatja ki az ember. (Van bennem annyi elfogulatlanság, hogy pályakezdőknek inkább a Ford-regények tanulmányozását ajánlom.)
Körülbelül ilyen recept szerint készült második regényem is. Akkor Abbáziába bujdostam le regényt írni hat hétre. Az emberek elől sikerült is elbújnom, de magam elől nem. Akárhány téma szappanbuborékjával kísérleteztem, mind széttüsszentette az önkritikám, mire a szalma-szál végén előbújt. Letelt a hatodik hetem utolsó napja is, s egyebet nem produkáltam, mint azt a levelet, amelyben Lantos úrnak megírtam, hogy énbennem olyan törököt fogott, aki elereszti. Nem gilt a szerződés, de ha nagyon ragaszkodik hozzám, a kundombi hun-avar temetőről kaphat egy monográfiát, utóvégre fantázia abban is lesz. Regényt azonban tőlem ebben az életben ne várjon.
A levél elment, és én egy kicsit rezignáltan sétáltam a Quarneró előtt. Lehet, hogy a tehetet-lenségbe is bele lehet szokni, de az első érzése nem kellemes. A tengerparti kistemplomban ávéra harangoztak. Hozzáigazítottam az órám, és aközben az jutott az eszembe, hogy otthon, Szegeden, ma már nem kilenckor zárják a kaput, hanem tízkor. Mert április 24-e volt, Szent György napja. Ezzel asszociált a második gondolat: holnap 25-e van, Márk napja, búza-szentelő. Mire reggel a magyar határra érek, talán találkozom is valahol a processzióval. S egyszerre láttam magam előtt a fehér karinges falusi papot, a lehajtott fejű Mátyásokat és szüléket, a tiszta szemű Marikákat és Péterkéket.
Öt perc múlva ültem fönt a szobámban, a Villa Jeanette-ben, fölírtam a címet: Ének a búza-mezőkről, és aztán másnap délig föl se keltem az íróasztalomtól. S körülbelül négy hét alatt
készen volt a kétkötetes regény, olyan témáról, ami tudatosan semmiféle tervezgetésemben, mércsikélésemben soha nem volt benne. Valami ezer hosszú negyedív, amit a mi tolvajnyel-vünkön kutyanyelvnek hívunk, egy szó javítás nélkül. Bizonyság lehet rá a kézirat, amelyet bibliofil barátom, Szalay főkapitány úr váltott magához azon az áron, hogy legépeltette az egészet, nem akarván derék pesti nyomdászok szemének romlását.
Biz az fizikai munkának is sok lett volna, ha észrevettem volna, hogy dolgozom. De arra csak akkor eszméltem rá, mikor az utolsó mondat után pontot tettem, s meg kellett számozni a kutyanyelveket. Tudniillik írás közben nem akartam ilyen külső, idegen dologgal zavarni magam és tékozolni az időm, hanem egymásra dobáltam a teleírt lapokat egy üres sifonérba.
Azokat egymáshoz tartozás szerint összerakni munka volt, az írás maga nem.
Hát akkor mi volt? Tudom is én, minek hívják. Azt hiszem, az irodalomtudomány se fogja tudni soha, mi a teremtés titka. Csak egyet tudok biztosan: azt, hogy ha jót ír az író, az nem az ő érdeme. Az megszállottság, révület, sugallat, titok. Az író csak azért felelős, ha rosszat ír.
Mert azt olyankor írta, mikor nem diktáltak neki belülről.