A lúd a nagyüzemben a vele kapcsolatos mindennapos tevékenység alatt, amikor például szükség van a befogására, viszonylagos vadságot mutat. Csak kisebb létszám (12-20) egyidejű kezelésére vállalkozzunk, mert félelem és pánik vesz rajtuk erőt és egymást letaposva kupacba tömörülnek. Az alul maradtak ilyenkor könnyen megfulladhatnak.
A csipkedés, a rágás a lúd egyik legjellemzőbb viselkedése, ami rossz szokásként csak a zsúfolt tartás miatt, vagy a töméses hizlaláskor, továbbá a selejtezéskor az egyedek megfogása folyamán lép fel. A csipkedés az állomány összeállításakor is megjelenhet, amíg az állatok össze nem szoknak, és a rangsor ki nem alakul. A tartástechnológiai hibák kiválthatják a phallus csipkedését is.
A lúd kitűnő gyalogló, több kilométeren keresztül hajtható. Ezzel az áttelepítések alkalmával szállítási költség takarítható meg.
16. fejezet - A lúd viselkedési sajátosságai
Bogenfürst, Ferenc
A ludak hangjelzésekkel és jellegzetes mozdulatokkal fejezik ki érzéseiket. A házilúd hangja a nyári lúdéval teljesen megegyezik. Hangmegnyilvánulásai között jellegzetes a naposliba csipogása a kelési folyamat alatt és utána, ami a kotlóval való kommunikációt segíti; a kisliba trillázó hangja alváskor; a hívóhang; a riasztó vagy figyelmeztető hívás; a sziszegés, mint az izgalom jele; a diadalkiáltás (hangos trombitahangszerű) a siker, a győzelem és az örömteli izgalom jele; udvarláskor a párkapcsolat létrejöttének kifejezése, a gúnár jellegzetes hangja.
A hanganyagnál változatosabbak a kifejező mozgások. A karakterisztikusak közül mutat be néhányat az 50.
ábra. A mozgás- és hanganyagok alapján megítélhető és értékelhető a lúdállomány viselkedése, állapota és az esetleges zavaró és terhelő körülmények kiküszöbölhetőek.
1. A ludak társas viselkedése
A kibújás fázisában levő liba már a kelés folyamán kapcsolatba lép testvéreivel és a kotlóval. Az előbbi főleg kopogás útján valósul meg és a kelés szinkronizálásában játszik szerepet, az utóbbi az ún. imprinting (bevésődés) folyamatához segít. Mindkét jelenségnek létfontosságú szerepe van a fészekhagyó madárfajokban.
Az imprinting az élet korai szakaszában igen gyorsan végbemenő bevésődési folyamat, amely döntő jelentőségű a fészekhagyó madárfajokban az utódok szüleikhez fűződő elsődleges kapcsolatának kialakulásában. A kikelő magzat kommunikál a kotlóval és megjegyzi annak hangját és képét. Ennek hatására követi őt a későbbiekben.
Vadludakkal folytatott kísérletekben kimutatták, hogy a gondozó hangja vagy alakja, de szinte bármilyen megfelelő nagyságú tárgy, vagy akár fényfolt is kiválthatja ugyanezt a reakciót, sőt az így kialakult imprinting meghatározza a későbbi kötődéseket is.
A napos- és a kislibák jellegzetes magatartása az összebújás. Ha a nevelés első napjaiban, heteiben valamilyen stresssz (pl. nem megfelelő hőmérséklet, vagy páratartalom, takarmányhiány, vízhiány, hirtelen sötétség) éri őket, összebújnak és egymásra másznak. Nagycsoportos tartásban ez olyan méreteket ölthet, hogy az alul levők megfulladnak. Különösen nagy a veszély az összebújásra, ha a hosszú szállítási távolság miatt a naposlibák kiéheznek és szomjasak, ezért letelepítésük után is állandó felügyeletet igényelnek.
A rangsor a kislibák között már az első napokban eldől. A harc jellegzetes mozdulatokkal zajlik és eredményeképpen kialakul az alázatoskodó vagy ellenkezőleg, az imponáló magatartás.
A közösségi szerkezet (szociális struktúra) a mesterséges fölnevelés folyamán zavart szenved. Az ember veszi át a nevelő szerepet, hogy az állatok fejlődését - az istálló- és a környezeti feltételek optimális kialakításával - helyesen irányítsa. A hibás, rossz szokások, mint a tollcsipkedés, a kannibalizmus, a túlzott félénkség, a párzási defektusok, az állatok kapcsolatainak hibáin alapulnak.
A ludak között kifejezett a családi érzés, a csatlakozási törekvés, ami a domesztikáció folyamán mélyreható változáson ment át. Ez a gúnárok monogám természetének a poligámmá válását eredményezte. A családias társas viszony kialakításához kis létszámú csoportokban való tartás, vagy nagyobb létszámú állományoknak elegendő hely szükséges. Mivel ezt a gyakorlatban nem mindig veszik kellőképpen figyelembe, a nagy létszámú állományokban termeléscsökkenés következik be. Lúdjaink nem, vagy kevésbé alkalmasak nagy tömegben való tartásra.
Az udvarlási és párzási rituálé a házilúd szaporodásának fontos mozzanata, amelyben a tojó aktív szerepet játszik. ―Hangulatba‖ hozza a gúnárt az udvarláshoz és a párzáshoz, amelyhez jellegzetes mozdulatok társulnak, hangkíséretéről pedig a korábbiakban olvashattunk.
A párzás mind a vízen, mind a száraz kifutón létrejöhet. A gúnárok rendszerint mindig ugyanazokkal a tojókkal párosodnak. A tojók párzási hajlama a tojástermelés megkezdése előtt egy hónappal kezdődik. Az eredményes párzást udvarlási szakasz előzi meg. Ehhez nyugodt környezetre van szükség. Ennek hiányában a folyamat
megszakadhat, az állatok idegesek lesznek, ami eredménytelen párzáshoz vezet. Végső soron hibás szexuális magatartásformák (egymás phallusának csipkedése, homoszexualitás stb.) alakulhatnak ki.
A víziszárnyasok párzásának időtartama valamivel hosszabb, mint a phallus protrudenssel nem rendelkező tyúkféléké, de nem haladja meg az egy-két percet. Az ejakuláció utáni elernyedés a merevedésnél lassúbb folyamat. Így a párzást követően a gúnár ivarszerve néhány percig még kitűrt állapotban marad. Ilyenkor nagyon sérülékeny, illetve a többi állat csipkedésének - különösen nagy létszámú állomány együtt tartásakor - ki van téve. Természetes körülmények között, vagy ha a feltételek lehetővé teszik, a ludak szívesebben párzanak a vízben, ami megakadályozza a phallus mechanikus sérülését. Fürösztővíz hiányakor, illetve nem megfelelő tisztasága esetén, továbbá nagy létszámú és sűrűségű állományban a szociális stressz a phallus sérülését és fertőződését okozhatja, aminek gyakori következménye a jelentős gazdasági kárt okozó kloáka- és phallusgyulladás.
Számos irodalmi leírást találunk a ludak ragaszkodási hajlamáról, a kizárólag emberekhez kötődő, fajtársaikat mellőző állatokról. A gyakorlati tenyésztők nem is erőltetik a magukhoz szoktatást, mert zavarok keletkezhetnek a többi magatartásban és nehézségek léphetnek fel a szaporodásban.
17. fejezet - A lúd tenyésztésének módszerei
Bogenfürst, Ferenc
A lúdtenyésztésben kialakított tenyésztési módszerek - a faji sajátosságokból eredően - sok tekintetben eltérnek a tyúktenyésztésben beváltaktól.
1. A szelekciós módszerek és azok hatékonysága
A legegyszerűbb és legolcsóbb szelekciós módszer, a tömegszelekció, azoknak a tulajdonságoknak a javítására használható, amelyek h2 értéke magas, mint a tollazat, a egyes forma- és színjegyek, valamint a kifejlettkori testtömeg.
A közepesen öröklődő tulajdonságok javítására - pl. a tojástömeg, a 8 hetes kori testtömeg - a tömegszelekció hatékonysága gyengébb. Ez esetben tehát legalább még a szülői teljesítményt is figyelembe kell venni. Ebből következően az egyedi keltetés, a hozzá tartozó jelölés és dokumentáció elkerülhetetlen.
Ezen előfeltételek még jobban érvényesek a kis h2-értékű tulajdonságokra. A szaporaságra vonatkozó tenyészérték-becsléshez az ősök teljesítményei sem adnak elegendő információt, ezért kielégítő számú testvér, vagy utód vizsgálata szükséges. Ezeknek összehasonlítható feltételek között kell felnőniük és termelniük.
Irányértékként a 8 hetes időintervallum vehető az utódok kelési időpontjaként.
A csak az egyik ivarban mérhető tulajdonságok - mint a tojástermelés, a tojástömeg és a keltethetőség - tekintetében a másik ivarra vonatkozóan a testvérek vagy az ivadékok teljesítményén alapuló családszelekcióval lehetséges a genetikai előrehaladás.
A szelekció hatékonyságára vonatkozó legfontosabb mérce a szelekciós differencia, amelynek a növelésére megfelelő létszámú utódról kell gondoskodni, hogy a szelekciós bázis és az erős szelekciós nyomás feltételei megteremtődjenek. A lúdfajban ez a lehetőség az alacsony reprodukciós ráta miatt erősen korlátozott. A törzsreprodukcióra fordított idő általában 8 hét, a kelési időkülönbségekből eredő eltérések elkerülésére. A tenyésztőüzemekben törzsenként - ami általában 4 tojóból és 1 gúnárból áll - legkevesebb 20 hím- és 20 nőivarú (ivarérett) utódra számítunk. Továbbtenyésztésre egy gúnárt (5 %-ot) és négy tojót (20 %-ot) választunk ki.
Minél kisebb ez az arány, azaz minél nagyobb utódlétszámból lehet a visszapótlást biztosítani, annál magasabb a szelekciós differencia.
Mindazon tényezők tehát, amelyek a visszapótlási arányt csökkentik, vagyis a kiválasztásra rendelkezésre álló utódok számát növelik, javítják a szelekciós intenzitást. A hímivarban erre módot ad az ivararány tágítása a mesterséges termékenyítés segítségével. További lehetőség a törzsprodukcióra fordított idő növelése, a teljesítményadatoknak a kelési terminusok szerinti korrekciójával. Az intenzív szelekcióhoz fontos kellék a stabil állategészségügyi háttér és a higiénia, hiszen a reprodukciós teljesítmény csökkenése és a betegség miatti elhullás a visszapótlási arányt oly mértékben növelheti, hogy végül nem lehet tovább szelektálni, mert minden állatot a törzs pótlására használunk fel.
2. Tenyésztési eljárások
2.1. Fajtatiszta tenyésztés
A lúd fajtatiszta tenyésztésében speciális adottság, hogy akár 5-10 évig is tenyésztésben tartható. A szülők tenyésztése így több éven keresztül mérhető, ellenőrizhető, az ivadékvizsgálat feltételei tehát jobbak. A kevés utód és a termelési időszak viszonylag rövid volta azonban nehezítő tényező.
2.1.1. A beltenyésztés megítélése
A közeli rokontenyésztés - a tapasztalatok szerint - más baromfifajokhoz viszonyítva kevesebb kockázattal jár.
Ez azonban csak viszonylagos és a termelés színvonalától nagymértékben függ. Mivel ez utóbbi emelése a nemesítés célja, ezért a szoros rokontenyésztéssel a lúdfajban is óvatosan kell bánni, és csak a legszükségesebb
mértékben szabad használni. A nagy termelőképességű családok elszaporításában, vagy vonalak előállításában a rokontenyésztés enyhébb formái nem nélkülözhetőek.
A szoros rokontenyésztés - a kísérletek alapján - megfelelő szelekció mellett három évig nem okoz a termelési eredményekben és az életképességben leromlást. A homozigóta vonalak létrehozása így e módszerrel feltehetően eredményesebb és gyorsabb.
2.2. Keresztezés, hibrid-előállítás
A kombinációs keresztezés jelentősége a többi húshasznú baromfifajhoz hasonló. A szaporaság és a hús-, illetve májtermelő képesség közötti negatív korreláció kikerülésére több eltérő tulajdonságú vonalat hoznak létre. A tenyésztés alapjául specializált vonalak szolgálnak. Vonaltenyésztéssel különösen a tojástermelő képesség, a keltethetőség és a vitalitás tekintetében érhető el sikeres genetikai előrehaladás.
A jó szaporasági mutatókkal bíró anyai partnert két vonal keresztezéséből érdemes kialakítani, mert az ebből származó utódok szaporasági mutatói jobbak, mint a tiszta vonalba tartozó elődöké. Az így kapott anyai állományokat azután kifejezetten hús típusú vagy máj típusú apai vonallal párosítják. Így jön létre a hármas keresztezésű végtermék, amely a vágó-, ill. hízóalapanyagot adja. A húshasznú hibridek előállításában a háromvonalas hibridizáció a következő séma szerint használható:
Az anyai vonalak létrehozására az olasz, a rajnamenti, a cseh és a bütykös lúd alkalmas. A fajtán belül homogén vonalak kialakításával és azok keresztezésével növelhető a szaporaság (legalább 50-60 tojás, illetve 35 körüli naposliba tojónként, 90 % feletti termékenység és 70 %-ot meghaladó keltethetőség). Figyelembe kell venni az életképességet, a fiatalkori növekedési erélyt, illetve hizlalhatóságot és a májtermelő képességet is. Ez utóbbinak legalább közepes szinten kell alakulniuk.
Az apai vonalak megválasztásakor a kifogástalan növekedési erély, illetve hízási képesség és a nagy máj a legfontosabb. A kiváló testtömeg-gyarapodás követelményének a pomerániai lúd fehér változata, valamint az emdeni lúdfajta, illetve a belőlük kialakított vonal, vagy vonalak felelnek meg. Követelmény 8 hetes korban az 5 kg körüli testtömeg, a jó húsformák és a szaporaság tekintetében a legalább 30-40 tojás/tojó éves tojástermelés.
A jó szaporaságú anyai vonalak és kizárólag hústermelő képességre tenyésztett apai vonal keresztezésével kombinációs hibrid állítható elő, viszonylag kis reprodukciós ráfordítással. Ez a tenyésztési menet a következő fajták vonal-kombinációival képzelhető el:
A májhasznosítású végtermék előállításában az apai vonal kialakítására a landeszi fajta alkalmas. Követelmény a 80-90 %-os ráhízási képesség és a minimálisan 700-800 g-os májtömeg. Éves egyedi tojástermelése 30 körül legyen. Fehér színváltozat kedvezőbb lenne, mind a toll eladhatóbb volta, mind a vágott test jobb értékesíthetősége miatt. Előnyös lenne azért is, mert a fehér színű apai vonal a húshasznosítást is lehetővé teszi, így rugalmasabban igazodhatunk vele a piaci igényekhez.
A lúdtenyésztésben az apai vonalak nemesítésére megfelelő módszer a tömeg- és családszelekció. Az anyai partner kialakításakor a nem rokontenyésztett vonalakkal tesztpárosításokat végeznek, és a legjobb vonalak keresztezésével hozzák létre azt a populációt, amelyik a pecsenye- vagy a húsliba előállításában a szülőpár tojót adja.
A hibridizáció ismertetett formája a tenyésztéshez szükséges nagyszámú - legkevesebb 20 - törzs miatt nehezen realizálható, de az egyszerű fajtakeresztezés mintája lehet. A kétvonalas hibridizáció példájaként a következő séma szolgál:
Ezen az úton a tenyészcélok erősebb specializációja és ezzel a szelekciós szempontok csökkentése lehetséges, ami kedvező a genetikai előrehaladásra nézve. A tenyésztés menete nagyon hasonló a fajtatiszta tenyésztéshez, azzal a különbséggel, hogy a törzsprodukció mellett a kombinálódó képesség vizsgálatára egy próbakeresztezési populációt is létre kell hozni.
18. fejezet - Lúdfajták és –hibridek
Bogenfürst, Ferenc
Fajtatisztán mintegy 10-15 lúdfajtát tartanak fenn különböző tenyésztési iránnyal és általában 2-3 színben. Ezek a tenyésztésben a specializáció hiánya miatt nem szorultak annyira háttérbe, mint a tyúkfajban. A hibrid-előállításban, a speciális vonalak kialakításában, vagy az egyszerű haszonállat-előállító keresztezésekben jelentőségük nagy.
A lúdfajták testtömegük alapján nehéz (7-9 kg a tojók és 8-10 kg a gúnarak tömege), középnehéz (5,5-6,5 kg, ill. 6,5-7,5 kg) és könnyű testűek (4,0-4,5 kg, ill. 5,5-6,0 kg) lehetnek.
Típus, illetve hasznosítási irány szerint hús típusú, máj típusú és tojó típusú fajtákról beszélünk annak megfelelően, hogy melyik termék szerinti hasznosításnak felelnek meg a legjobban. A fontosabb fajták felismerését képek segítik.
1. Az árutermelésben döntő szerepet játszó lúdfajták
1.1. Hústípusú lúdfajták
Közös jellemzőjük a kiemelkedően nagy növekedési kapacitás és fiatalkori növekedési erély, valamint a jó húsformák. Szaporaságuk mérsékelt vagy gyenge.
1.1.1. Emdeni lúd
(36-37. kép)
Világszerte a legismertebb, a legrégebbi és a legelterjedtebb lúdfajta. A fehér leghornéhoz hasonlatos szerepet töltött be a lúdtenyésztésben, mert Európa szinte minden kultúrfajtájának nemesítésében közrejátszott.
Tenyésztése bizonyíthatóan a XIII. századig nyúlik vissza.
Az emdeni lúdban egy kiváló hústermelő képességű, nagy testű, rendkívül tetszetős küllemű lúdfajta áll a rendelkezésünkre. A standard a gúnárokra 10,0 kg, a tojókra 9,0 kg kifejlettkori testtömeget irányoz elő.
Irodalmi adatok szerint húslibaként akár 15 kg-os végtömegre is hizlalható. Tojástermelése 35-40 között alakul, számottevő szóródással (25-65 db). Kotlási hajlama nem jelentős.
Külleme számos jellegzetes fajtabélyeget mutat. A tollazata teljesen fehér, a tojókon azonban megengedett a háton és a szárnyon az enyhe szürke színezet, vagy csekély mértékű szürke foltosság. Az ivar szerinti színeltérés a kiinduló populáció maradványa, ami naposkorban is megfigyelhető.
A testfelépítést illető néhány tipikus fajtabélyeg: a széles és hosszú, enyhén emelkedő törzs; a közepesen mély, dupla haslebeny; a markánsan bevágott torokrész, lebeny nélkül; a nagyon hosszú, enyhén S formájú, ívelt, de nem kifejezetten vastag nyak.
Az emdeni lúd gazdasági értékét elsősorban a nagy testtömegű, jó hústermelő képességű apai vonalak kialakításában, vagy egyszerű fajtakeresztezésekben apai partnerként betöltött fontos szerepe adja.
1.1.2. Pomerániai lúd
(38-39. kép)
A pomerániai lúd is régen kialakult fajta, célirányos tenyésztése mintegy 70 éve folyik. Az emdeninél kisebb elterjedésű, elsődleges előfordulási területe a németországi Rügen szigete és környéke (Mecklenburg), valamint Lengyelország.
Fehér, szürke és tarka színváltozatban fordul elő. Hajlamos a búbosságra (tollbóbita a fején). A vágótest minősége szempontjából a fehér az értékesebb. Típusában különbözik az emdenitől. Teltebb, mert ugyanazon testhosszúsághoz mélyebb mell tartozik és törzsét vízszintesebben hordja. Lényeges eltérés a csak középhosszú nyak, a kissé vastagabb fej és a szimpla haslebeny.
Gazdasági szempontból a pomerániai a legjobb húshasznú lúd. A jól kialakult mellizomzat mellett az erősen izmolt comb teszi értékessé. Zsírosodásra hajlamos, az idősebb hizlalt ludakat ez igen tetszetőssé és ízletessé teszi. A tojók standard szerinti testtömege, színüktől függetlenül 7,0 kg, a gúnároké 8,0 kg. Szaporaságukra a standard 20 tojást, ill. 10 naposlibát jelöl meg tojónként, szóródása 4-46 db. Megbízható kotló, ami a szaporaságra nézve kedvezőtlen tulajdonság.
A pomerániai lúd a kifejezetten jól legelő típushoz tartozik, ezért tágas, füves kifutót igényel. A múltban a kis testű parlagi fajták testtömegének javítására használták, részben ez vezetett a pomerániai és a toulousi lúd közötti haszonállat-előállító keresztezésekhez is. Napjainkban a húshasznú hibridek létrehozásában vagy egyszerű keresztezésekben ugyanazt a szerepet tölti be, mint az emdeni lúd.
1.2. Májhasznú lúdfajták
A májtermelésre hasznosított fajták nagy- és középnagy testűek, rendkívül jó hízékonyságúak. Extrém nagy (1000 g fölötti, esetenként 1300-1600 g-os) máj termelésére képesek. Szaporaságuk gyenge, illetve közepes.
1.2.1. Toulouse-i lúd
(40-41. kép)
A fajta kialakulása a délnyugat-franciaországi Garrone völgyében a XIV. században kezdődött, nevét is e terület székhelyéről, Toulousról kapta.
A testtömegre irányuló kizárólagos szelekció egy szélsőségesen nagy testű, 15 kg körüli ludat adott. További szempont volt a kihizlalt máj termelése, ami a test elzsírosodásához is vezetett. Kezdettől fogva nagyra becsülték e fajta húsát is, ami még ma is igen ízletesnek és zamatosnak számít.
A küllem lényeges megváltoztatása angol tenyésztőkhöz fűződik. A szelekció célja a nagyon széles és mély törzs kialakítása volt. Így jött létre a toulousi lúd mai, jellegzetes, kompakt, vaskos, tömeges „dobozformája‖ és alakult ki a nagy terjedelmű toroklebeny és a kiterjedt, mélyen lelógó dupla haslebeny.
Kiváló májtermelô, nem ritkák az 1 kg feletti májak sem. Ugyanakkor rossz élelemkereső és legelő, igényes lúdfajta. Tollhasznosítása a szürke színe miatt kissé háttérbe szorul, bár a pelyhe igen jó töltőképességű. A nemzetközi standardban csak szürke tollszín szerepel, pedig irodalmi adatokból tudjuk, hogy a régebbi időkben fehér színű és sötétebb árnyalatú változata is volt. Szürke színe a fehér has kivételével az egész testfelületre jellemző. Fekete és kék árnyalata is előfordul.
1.2.2. Szürke landeszi lúd
(42-43. kép)
A toulousi lúd fajtán belüli szelekciójával, mintegy 30-35 évvel ezelőtt tenyésztették ki Franciaországban a fajtát. A nemesítés célja kisebb testű, mozgékony, jó legelőképességű, jobb szaporaságú fajta létrehozása volt, de kiemelkedően jó májtermelő képességet igyekeztek megtartani. A fajta 1963-ban került először hazánkba.
A gúnárok testtömege 7-8 kg, a tojóké 6-7 kg. A hazai állományok tojástermelő képessége az elmúlt 10-15 évben jelentősen javult: az első tojóévben 40-45, az idősebb állományok 45-50 tojást raknak. A termékenység és a keltethetőség is jó (85 - 95 %, illetve 75 - 80 %). Kotlásra hajlamos.
A landeszi lúdfajta legfőbb gazdasági értékét kiváló hízékonysága és májtermelő képessége adja. A fajtára jellemző, hogy 800-900 g-os máj előállítására képes. Keresztezésben a májnagyság intermedier módon öröklődik. Egyes egyedei 1000 g-ot meghaladó máj termelésére is képesek, 800 g fölött azonban hajlamos az ún. zsírmáj kialakítására.
Tollazata szürkésbarna, a has alján ezüstszürke. Gyakran megtalálható a toroklebeny, jellemzője a mély tojóhas és a kettős haslebeny. A csőr és a láb palaszürke, a szem barna. Valamennyi külföldi és hazai májhibrid létrehozásában meghatározó fajta.
1.3. Tojó típusú és szaporaságra szelektált lúdfajták
A következőkben ismertetett fajtákat kiváló szaporaságuk miatt külön csoportban célszerű ismertetni.
Testtömegük közepes, vagy esetenként kifejezetten kicsi. Színük rendszerint fehér.
1.3.1. Olasz lúd
(44. kép)
Őse, az olasz parlagi lúd, több mint két évezredes tenyésztői múltra tekint vissza. A rómaiak által az időszámításunk kezdete körül kitenyésztett fehér lúd utóda. Az olasz lúd - e parlagi fajta nemesített változata - már a XX. század elején is kiváló szaporaságáról volt ismert.
Századunk eleje óta a tenyésztési célok - a testtömeget tekintve - változtak, így az olasz lúd gúnarai 4,5-6,4 kg, a tojók 3,6-5,4 kg közötti testtömegűek. Középnehéz változata terjedt el legjobban. Kedvező tulajdonságai miatt Európa több államában tenyésztik. Érdekes, hogy eredeti hazájában ma már gyakorlatilag nem található meg. Az olasz lúd értékmérő tulajdonságai a származási hely szerint nagyon eltérnek egymástól. A Magyarországra behozott populációk közül az bizonyult a legértékesebbnek, amelyik a Hortobágyra került. Alapját képezte a hortobágyi fehér lúdfajtának.
A középnehéz, jó szaporaságú olasz lúdra jellemző a gúnárok 5,5-6,0 kg-os, a tojók 5,0-5,5 kg-os testtömege.
Tollazata fehér, teste relatíve hosszú, széles, a mell telt és kerek. Finom szervezetű, vékony csontú állatok.
Tojástermelése nálunk 45-50, termékenysége és keltethetősége kifogástalan. További előnye, hogy fiatal korban már jó húsformákat mutat. Májtermelő képessége közepes: 450-500 g.
A fajta vonalait a korszerű tenyésztési programok keretében húshibridek előállításában anyai partnerként használják. Egyszerű fajtakeresztezésekben is kedvelt.
1.3.2. Cseh lúd
(45-46. kép)
A régen Böhmische Landgans néven ismert kistestű cseh lúd szaporasága jelenleg a fajták közül a legjobb.
Nemesítésekor a kifejlettkori kis testtömeg, a mozgékonyság, a jó legelőképesség, a korai ivarérés, és az évi 60 fehér héjú tojás termelése volt a cél, átlagosan 140 g-os tömeggel. Keltethetőségét legkevesebb 75 %-ban határozták meg.
Testtömege a fajták között a legkisebbek közé tartozik: a gúnárok kifejlett korban 5,0-5,5 kg, a tojók 4,5 kg körüliek. Bár gyors növekedésűek és porhanyós, finom rostú húsuk van, a lúdárutermelésben nem tudtak teret nyerni, mert a pecsenyelúd-előállításban 8 hetes korra mindössze 3,5 kg-ot érnek el és húslibaként is csak max.
Testtömege a fajták között a legkisebbek közé tartozik: a gúnárok kifejlett korban 5,0-5,5 kg, a tojók 4,5 kg körüliek. Bár gyors növekedésűek és porhanyós, finom rostú húsuk van, a lúdárutermelésben nem tudtak teret nyerni, mert a pecsenyelúd-előállításban 8 hetes korra mindössze 3,5 kg-ot érnek el és húslibaként is csak max.