A tojótyúktartás alternatív rendszerei

A ketreces tojótyúktartás hagyományos intenzív változatai iránti ellenszenv különösen több európai országban állatvédelmi indíttatású mozgalmakat indított, ösztönözve más, úgynevezett alternatív tartási rendszerek kialakítását. Közöttük több olyan hagyományos módszer is van, amelyek a hazai gyakorlatban még részben ma is megtalálható (háztáji szabadtartásos megoldások, almos, egyszintes rendszerek). A következőkben rövid áttekintést adunk a legfontosabb alternatív tyúktartási megoldásokról, amelyeket alapvetően javított ketreces, valamint egyszintes és többszintes, de nem ketreces tartásrendszerekre oszthatunk.

Általánosan ismert, hogy az Európai Unió sokoldalúan szabályozza a baromfitartás technológiai követelményrendszereit. A jelenlegi helyzet szerint a hagyományos, általában többszintes ketrecrendszereket 2012-től már megtiltaná a tagországokban, helyettük az ún. feljavított ketreces rendszerek alkalmazását írja elő új épületekben, ahol mód van a tyúkok legalapvetőbb viselkedési formáinak gyakorlására, így tojófészket, almos részt szükséges biztosítani, ahol kapirgálni is tudnak, és ülőrudak beépítése is megkívánt.

Jelenleg Európában ilyen feljavított ketrecrendszerű istállók létesültek Svédországban, Norvégiában, csekélyebb számban Németországban és Nagy-Britanniában. Annak ellenére, hogy a hagyományos típusú ketrecrendszerek használata nemkívánatos 2012-től, ma még az EU-ban a tojótyúkok 60%-a ezekben termel. A hagyományos típusú ketreces tojótyúktartás egyes észak-európai országokban gyakorlatilag megszűnt, ugyanakkor a dél-európai országokban és más közép-kelet dél-európai országokban ennél jóval magasabb, 85-95 % közötti. A feljavított ketrecrendszerek közül is két változat ajánlott: a kisebb méretű ketrecekből álló és a nagyobb ketreces rendszerek, az előbbiben 10-12 tojó, a nagyobbakban egészen 60 tojó maximális létszámig telepíthető.

Más alternatív tojótyúktartási rendszerekben számos változat kialakítása történt meg, egy- és többszintes változatokban. Ilyen a madárház, az ülőrudas ház és többszintes drótrácsos változatok. Ezek mellett

engedélyezett a kifutós tartásrendszerek több változata is, és amennyiben zárt istállókról van szó, a padlós tartás, amely eddig is többé-kevésbé egyik alternatívája volt a jércenevelésnek és ritkábban a tojóházi tartásnak.

Anélkül, hogy ezen újabb technológiai rendszereket részletesen tárgyalnánk – mert erre e kötetben nincs mód – mégis érdemes röviden összefoglalni az alternatív tartásrendszerekkel, valamint a feljavított ketreces rendszerekkel eddig nyert európai tapasztalatokat.

A hagyományos ketreces tartásrendszerekhez képest az alábbi főbb megállapítások tehetők. Mind a feljavított ketrecrendszerekben, mind pedig az egyéb alternatív tartásrendszerekben a tojások 5-6 százaléka nem értékesíthető (alomtojások, törött tojások, túlságosan szennyezett tojások stb.). A tyúkok tojástermelése kismértékben csökken a ketreces tartáshoz képest, a takarmányértékesítés is romlik. A teljesítmények szórása nagyobb, mint ketreces tartásban, a gondozók gondosságától, szakértelmétől, összességében a management színvonalától függően. A tartásrendszer természetéből adódóan a tojáshéj szennyezettsége nagyobb, mint a hagyományos ketreces rendszerekben, a különbségek annál nagyobbak, mennél gyengébb a gondozók felkészültsége, lelkiismeretessége. A tojóházi elhullások általában valamivel magasabbak, mint ketreces tartásban, de jelentősen magasabbak is lehetnek, különösen kifutós tartásrendszerekben, és azokban a tartásrendszerekben, ahol az egy csoportban tartott tojótyúkok száma nagyobb.

Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a hagyományostól eltérő ketrecrendszerekben számolni kell a különböző paraziták elterjedésének és kártételének növekedésével. Összességében egyértelműnek tűnik, hogy a különböző új tartásrendszerek eredményes működtetésének a felkészült, lelkiismeretes állatgondozók munkájának nagyon-nagy hatása van a teljesítményekre, és az előállított tojások higiéniai állapotára, minőségére. Egy ma még nehezen megbecsülhető elem az, hogy az új típusú tartásrendszerekben dolgozók egészségi állapotára milyen komplex hatással lesznek azok a mellékhatások, amelyek a fokozott porártalomból és egyéb tényezőkből eredeztethetőek.

Az új tartásrendszerek kétségkívül hozzájárulnak ahhoz, hogy a tojótyúkok jólléte növekedjen, élhessék ki veleszületett és öröklött viselkedési mintázataikat, pl. porfürdőzés, kapirgálás, nyújtózkodás, nagyobb mozgásigény és tér, fészekre tojási ösztön stb.

Nagy valószínűséggel előre jelezhető azonban, hogy a tojástermelés költségei nőni fognak, részben a nagyobb takarmányfelhasználás, a munkabér költségek és más tényezők miatt. Sőt, számolni kell azzal is, hogy az új alternatív tartásrendszerek környezeti lábnyoma egységnyi mennyiségi tojásra vetítve nagyobb lesz, mint a hagyományos ketreces tartásrendszerekben.

8. fejezet - A pulyka biológiai sajátosságai

Sütő, Zoltán

1. A pulyka eredete és háziasítása

1.1. A pulyka őshazája

Olyan paleontológiai lelet, amely a Pulyka-félék (Meleagridinae) alcsaládjába tartozó bármely élő vagy már kihalt fajtól származna, kizárólag az amerikai kontinensen került elő, következésképpen a pulyka amerikai eredetéhez nem fér kétség. Egyébiránt Észak-Amerika oligocén rétegződésében 7 különböző megkövesedett pulykatípust találtak. A közönséges pulyka tehát itt, a helyi ősökből kialakulva mind a pleisztocén, mind pedig a holocén időszakban már előfordult.

A vadpulyka őshazája – a földrészen belül – Közép- és Észak-Amerika, ahol a történelmi idők előtt háborítatlanul óriási területeket birtokolt. Természetes elterjedési területe magába foglalta Mexikót a Rio Balsas völgytől (18° sz.) északra, valamint az Egyesült Államoknak a Sziklás-hegységtől keletre eső egész területét az Atlanti-óceánig, továbbá a kanadai Dél-Ontariót.

1.2. A pulyka rendszertani helye

Az idők folyamán a pulyka taxonómiai besorolása több alkalommal változott. Mai ismereteink alapján a pulyka a Tyúkalkatúak rendjébe (Galliformes), a Valódi tyúk-félék alrendjébe (Galli), a Fácán-félék családjába (Phasianidae), a Pulyka-félék alcsaládjába (Meleagridinae) és a Meleagris nembe tartozik.

A pulykának két létező faját (species) különböztetjük meg. Az egyik az Ocellot- vagy pávaszemes pulyka (Meleagris ocellata), amit Yukatan pulykának vagy Honduras pulykának is neveznek, sőt egyes források a szemfoltos kifejezéssel illetik. A rendkívül tetszetős madarat a spanyolok <Pavo del Monte>-nek, azaz hegyi pávának hívják. E faj elterjedési területe kizárólag a Yukatán-félsziget, illetve Guatemala és Honduras szavannás területei. A pávaszemes pulykát soha nem háziasították és a házi szárnyassá lett pulyka domesztikációjában sem játszott szerepet. Az Ocellot- vagy pávaszemes pulyka termete kisebb, mint a másik fajé (Meleagris gallopavo), utóbbival ellentétben nincsen mellpamacsa (más néven szakálla), továbbá farok tollain acélkék és rézvörös „pávaszemek‖ csillognak. Csupasz kék fejét sárgásvörös bibircsek díszítik és a homlokán vastag bütyök található. A fej- és nyak bőrét az állat képes felfújni, s így egészen más benyomást kelt, mint a rokon faj egyedei. A megjelenésében rendkívül tetszetős, színes tollú, kimondottan impozáns madarat sokan a világ egyik legszebb madárfajának tartják, nem ok nélkül.

A másik pulyka faj, amit általában csak „vadpulykának‖ emlegetünk, a Meleagris nemzetség névadója a Meleagris gallopavo. A fajon belül először kettő, majd öt, míg a legújabb állatrendszertani tanulmányok hét alfajt (subspecies) különböztetnek meg, aminek alapja az egyes alfajok eltérő földrajzi természetes elterjedési területe, valamint a tollazat színének különbözősége. Ezek a következők:

1. Meleagris gallopavo gallopavo (Mexikói pulyka) 2. Meleagris gallopavo silvestris (Kelet-Amerikai pulyka) 3. Meleagris gallopavo intermedia (Rio Grandei pulyka) 4. Meleagris gallopavo mexicana (Gould-féle pulyka) 5. Meleagris gallopavo osceola (Floridai pulyka) 6. Meleagris gallopavo merriami (Merriami pulyka) 7. Meleagris gallopavo onusta (Moore-féle pulyka)

1.3. Domesztikáció

A pulyka domesztikációjának lehetséges módjáról több elképzelés látott napvilágot. Az egyik elmélet szerint Amerika felfedezése után spanyol papok a kolostoraik körüli gazdaságaikban a vadpulykát megszelídítették, mint háziállatokat tenyésztették és a szaporulatból szülőföldjükre is küldtek. E szerint a pulykát a spanyol conquistádorok (hódítók) háziasították és a domesztikáció lényegében Spanyolországban, illetve a Földközi tenger partvidékén fejeződött be.

Egy másik elképzelés szerint a kontinenst felfedezők a pulykát Közép-Amerikában már szelídítve találták. A háziasítás feltehetően magas szinten állhatott, mert a spanyol szerzők különböző tollszínű, köztük fehér tojókról is írtak. Tartásuk messze túlnyúlott a közép-amerikai nagy kultúrák határain és elérte a kertészkedő és vadászó észak-amerikai törzsek területét. A háziasításnak először Mexikóban kellett megtörténnie, mert az ősi mexikóiaknak a pulyka volt a legfontosabb húsforrása.

A pulyka domesztikációjával kapcsolatban egy harmadik elképzelés is ismert, ami meglepő módon XX. századi tudományos megfigyelések leírására támaszkodik. E szerint a pulyka viselkedése hathatósan közrejátszott a háziasítás folyamatában, azaz öndomesztikáció révén került az állat az ember közelébe. Ezt a teóriát a biológusok a vadpulyka újratelepítésére irányuló kísérletek tapasztalataira, továbbá a madár életmódjának ismeretére alapozzák.

Ugyanúgy, ahogy a domesztikáció lehetséges módját illetően megoszlanak a vélemények, lényeges eltérés tapasztalható abban a tekintetben is, hogy a pulykával kapcsolatos szakirodalom mikorra becsüli a háziasítás körülbelüli idejét. A domesztikációra utaló csontleleteket találtak a mai Tehuacán és Puebla területén, amelyek az i.e. 200 és i.sz. 700 közötti időkből származnak. Az több mint valószínű, hogy az indián őslakosság i.sz. 1000 táján már tenyésztette a pulykát. Egy Új-Mexikóban, a Mimbers-völgyben folytatott ásatás során került elő az az agyagedény rajzolat, amin a pulyka egyértelműen felismerhető.

Bár a legtöbb bizonyíték azt mutatja, hogy az általunk tartott házi pulyka a mexikói Meleagris gallopavo gallopavotól származik, a különböző fajtaváltozatok kialakulásához más vad alfajok is hozzájárultak. Ugyanis azok az európaiak, akik a XVI. század elején Észak-Amerika keleti részét gyarmatosították, egyrészről a házi pulykát „visszavitték‖ Amerikába, másrészről a letelepülőket ért hatások között ott volt a kelet-amerikai vadpulyka. Az első időkben nem volt ritka, hogy a házi pulykatojók vadpulyka kakasokkal párosodtak. Az ily módon létrejött keresztezett állományok egyedei, egyrészt elveszítették a mexikói madár (M. g. gallopavo) feketés megjelenését, másrészt annál sokkal nagyobbak voltak, miközben a M. g. silvestris szülő bronz tollazatát mutatták. Amikor a keresztezésből adódó kedvező változások nyilvánvalóvá váltak, a telepesek már szándékosan pároztatták a tojókat fogságban tartott vad kakasokkal. Ezt a gyakorlatot nagyon széles körben alkalmazták, melynek köszönhetően általános jelenséggé vált a M. g. silvestris alfaj introgressziója, más néven beolvadása. A keresztezéssel előállított új házi pulyka állomány, amit "Amerikai Bronz"-nak neveztek el, a XIX. század elején érte el Európát és a század végére már nagyon népszerű lett. Mindkét kontinensen – Európában és Észak-Amerikában egyaránt – modern, szélesmellű típussá fejlődött. Érdekes, hogy a kelet-amerikai vadpulyka (M. g. silvestris), ami olyan fontos szerepet játszott ebben a genetikai eseményben, soha nem háziasodott.

2. Kor és ivar szerinti elnevezések a pulykafajban

Napospipe (vagy napospulyka): napospipének nevezzük a leszedéstől számított 48 óránál fiatalabb, teljesen felszáradt, zárt köldökű, ép, jól fejlett, élénk mozgású, láthatóan egészséges, felszívódott szikzacskójú, még nem etetett és nem itatott pulykát. A napospipe külleme meg kell, hogy feleljen a fajra, a fajtára, illetőleg a hibrid fajtaminősítési eljárása során meghatározott jellemzőknek, továbbá tömege nem lehet kevesebb, mint 42,0 g.

Értelemszerűen, minden olyan egyed, amelyik eltérést mutat a szabványban rögzített jellemzőktől, nem minősül és nem is minősíthető napos baromfinak. A napospipén a keltetőben vakcinázást, szexálást, lábjelölést és csőrkurtítást szabad végezni.

Kispulyka: ivartól függetlenül a két napnál idősebb pulykákat nevezzük így, általában 3 hetes korukig, azaz addig, amíg a fiatal pulykák az első vedlésen az ún. szűzvedlésen át nem esnek. Növendék pulyka:

megkülönböztetünk tenyésznövendéket és pecsenyenövendéket. Előbbi a 3 hetes kornál idősebb, tenyészállat előállítás céljára nevelt, de még nem tenyészérett, azaz 28 hétnél fiatalabb pulyka. A hímivarút növendék kakasnak, a nőivarút növendék tojónak vagy jércének nevezzük. Pecsenyenövendéknek azt a pulykát tekintjük, amelyiket vágás céljára nevelnek, 3 hétnél idősebb, de még nem vágóérett.

Brojlerpulyka (vagy pecsenyepulyka): nemre való tekintet nélkül vágás céljára nevelt, intenzív körülmények között 12-16 hetes korig hizlalt és vágásra érett, 2,5-6,5 kg vágott testtömegű, szélesmellű, fehér tollazatú hibridpulyka. Lába sima pikkelyű, mellcsontja és a mellcsont nyúlványa hajlékony, a hímivarú egyedek sarkantyúi fejletlenek, mellhúsa telt, henger alakú, mellcsonti taréja a két mellizom fél között barázdát képez. A feldolgozást követően többnyire grillfertig, esetleg bratfertig állapotban kerül a kereskedelmi forgalomba.

Napjainkban ezt a feldolgozottsági formát gyakran nevezik bébipulykának. A fogyasztói igények utóbbi években tapasztalt változása miatt, a fehér tollszín nem kizárólagos, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az állományok hústermelő képessége, a hizlalás ideje és körülményei számottevően mások lennének. Ezzel együtt a természetszerű, ökologikus állattartás termékeinek mind növekvő népszerűsödése ismét életre hívta a színes tollú változatok, hagyományos körülmények közötti – 6-8 hónapig tartó – hizlalási eljárását.

Pulyka: nemre való tekintet nélkül a 28 hétnél idősebb, tehát már tenyészérett, kifejlett egyed, valamint a kiselejtezett tenyészállat. A hímivarú helyes elnevezése kakas egyes vidékeken bak, a nőivarúé tojó. Hibrid előállítás esetén, a tenyésztési fokozatnak megfelelően megkülönböztetünk elit kakast, nagyszülő kakast illetve szülőpár kakast, és hasonlóképpen járunk el a tojó elnevezésében is.

A 80-as évek közepétől a hazai baromfiipar egy új fogalmat honosított meg a pulykahizlalásban, és ez a gigantpulyka. Gigantpulykának nevezzük az olyan hústermelés céljára nevelt és nagy testtömegre hizlalt, szélesmellű, kiváló húsformákat mutató pulykát, amelyikről a feldolgozás alkalmával minimálisan 2,5 kg csont és bőr nélküli mellhús (mellfilé) nyerhető. Ennek eléréséhez legalább 10 kg-os élőtömeg szükséges. Tekintettel arra, hogy a nagytestű típusba tartozó hibridek nőivarú egyedei is ma már képesek ekkora élőtömeg elérésére, az ivar figyelembevételével megkülönböztetünk tojógigantot illetve gigant kakast. Mivel a gigant kifejezés a pulykahizlalás egy speciális termékét jelöli, helytelen a nagy testű típus megnevezésére szinonimaként használni. Ez azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert a feldolgozhatóság szempontjából gigantnak tekintett kakas a középnehéz hibridek hímivarú állományaival is előállítható. A gigantpulyka hizlalás célja tehát, hogy a baromfiipar számára darabolásra és tovább feldolgozásra alkalmas alapanyagot állítson elő.

3. A pulyka testalakulásának és szervezetének fontosabb jellegzetességei

A küllem alapján általánosságban elmondható, hogy a pulyka erőteljes felépítésű, nagy testtömegű tyúkalkatú madár, melynek vad- és kultúrváltozatai között az a lényeges különbség, hogy a vadpulyka karcsú testformával és viszonylag magas csüddel rendelkezik. Szegycsontja vékonyabb és kidomborodóbb, teste keskenyebb, mint a háziasított unokatestvéreké. A vadpulyka sok tekintetben nagyon hasonlít a parlagi bronz házi pulykához kivéve azt, hogy lényegesen soványabb felépítésű. Mellizomzata és combja nem olyan terjedelmes, mint amilyent a modern házi pulykáknál elvárunk és tapasztalunk. A madár fenotípusát tekintve, a tenyésztői munka hatása elsősorban a különböző színváltozatok megjelenésében, az élőtömeg látványos növekedésében, a testforma valamint a testarányok és a húsfelrakás megváltozásában, továbbá a mindehhez nélkülözhetetlenül szükséges erős lábszerkezet kialakulásában figyelhető meg.

A színes tollú változatokon feltűnő a fényes tollazat. A farok 18 tollat tartalmaz és valamivel rövidebb a szárnynál, végük szabályosan lekerekített. A dús tollazat szinte minden darabja nagy és széles. A tojó minden esetben kisebb és a színes változatok esetében megjelenése szerényebb, mint a kakasé.

Fej: a nagy testhez viszonyítva a madár feje és csőre kicsinek illetve rövidnek tűnik, pedig valójában a fej közepesen hosszú és mélyen széles. Az állatot szemlélve feltűnő a csupasz, általában vörös, esetenként kékesfehér színű bőr a fejen, valamint a nyakon, amin inkább csak közelről jól látható vékonyszálú, szőrszerű fonalas tollak találhatók. A csőr felett, annak alapjából nő ki egy az ivartól függő nagyságú ujjszerű illetve csap formájú húsképződmény – Brehm (1903) szerint csombók – amely a pulykakakas berzenkedő állapotában oly annyira megnyúlik, hogy a csőrt részben takarva vagy az mellett ormányszerűen csüng alá. Ilyen állapotban a leírt bőr kékes részei ibolyaszínűekké változnak, hossza pedig akár a 10-15 cm-t is elérheti. Mivel az állat riadt állapotában – például ha a madarat megfogjuk – ez a húscsap erőteljesen összehúzódik, melynek következtében kúp alakot vesz fel és a függőleges síkban fölfelé mutat, ezért nem a legszerencsésebb módon, de ezt a pulykára jellemző bőrképletet homlokszarvnak is nevezzük. Tehát a csombók a kakas izgalmi állapotától függően tágulni és összehúzódni, színében pedig haragos mély tónusúvá válni képes. A nőivarú egyedeknél ugyanez a bőrképződmény lényegesen kisebb. A tojók csombókja még kifejlett korban sem nagyobb 1,5 cm-nél, és átmérője a tövén, valamint a felső harmadában közel azonos (2-6 mm). Alakja a madár vérmérsékletétől függően nem változik, azaz az állat bármely kedélyállapotában mindig egyenlő nagyságú és színű marad, nem úgy, mint a kakasnál.

Csőr: közepes hosszúságú, erős, hajlott, jól a fejben ülő.

Szemek: az egész szem oválisan kidomborodó, gömbölyű, telt. A pulyka látása nagyon jól fejlett.

Fül: Az arc vonalát oldalirányban követve két oldalt található a fül. A pulykának nagyon jó a hallása.

Torok- és nyaklebeny: ott, ahol a csupasz nyak végződik, illetve a tollazat kezdődik, a bőrön erős mogyoró nagyságú bibircsek találhatók, melyek öregebb állatoknál kékesfehér színűek. A torok az ivarérett kakasoknál különösen bibircses. A nyaklebeny nem mást, mint egy vörös színű, nagy és lógó bőrlebeny, amely az alsó állkapocs alapi részétől, azaz a csőr aljától terjed a nyak elején lefelé mutatva.

Nyak: közepesen hosszú, felfelé álló, kecsesen ívelt hátrafelé, felső része tollatlan, húsdudorokkal benőtt.

Szakáll: a faj sajátossága az a felnőtt kakasokra jellemző, fekete színű, hosszú, durva, serteszerű, pamacs formájú, fonalas tollakból álló képlet (szakáll vagy ecsettoll), ami a melltájék közepén, annak tollazata közül tűnik elő. Minden kakasnak van szakálla, és noha a nőivarra ez nem jellemző, érett tojók némelyikén előfordulhat, bár ez vagy nagyon rövid, vagy nagyon keskeny. A szakáll a vadpulyka vadászatakor trófeának minősül, aminek értéke annak hosszúságától függ. Egy elsőéves kakason ez még igen rövid, szinte alig látszik, de hosszúsága a második évre a 7-10 cm-t, míg egy négy-ötévesnél a 25-28 cm-t is elérheti.

Hát: széles, kicsit konvex ívben lejt a nyaktól a farokig. Lapos a szárnyak között, amely szélesség egész a farok tövéig húzódik.

Farok: mérsékelten hosszú, szélesen tollazott, ami a hát vonalát kecses ívben folytatja. Bár vége a talajt nem éri el, de azt egész alacsony szinten közelíti meg. A farokfedő tollak szélesek és nagyszámúak.

Szárny: erőteljes, a törzshöz magasan tűzött, testhez simuló és az oldalakon felfelé irányulóan folytatódik.

Tollazata széles és egymást jól fedő.

Mell: az elülső – frontális – rész mély, telt, jól kerekített, előre álló, kicsit a vízszintes fölé emelkedik. A mellcsont alakját tekintve szélesnek, laposnak, közepes hosszúságúnak, enyhén konvexnek és az egész hosszban hússal jól felrakottnak kell lennie.

Test: széles, mély, tömött, jól illik rá a kompakt jelző. A testtartás megfelelően egyenes, ami akkor szabályos, ha a farok alapjától kiindulva a vállakig húzott egyenes megközelítőleg 45°-os szöget zár be a vízszintessel.

Lábak és ujjak: a láb egyenes, közepesen hosszú és erős. Egymástól viszonylag távol helyezkednek el. A combok jól izmoltak egészen a csüdig. A lábszár erős és megközelítőleg olyan hosszú, mint a mellcsonti taréj.

Csak a kakas visel a csüdjén sarkantyút, ami akár 4-4,5 cm-es is lehet. Négy ujj van mindkét lábon, melyek egyenesek, erősek és jól szétterülnek. A középső ujj nagysága körülbelül 2/3-át teszi ki a csüd hosszúságának.

Mivel ugyanitt a karomtól a sarokig mért távolság a kakasok esetében több mint 10,5 cm, a tojóknál pedig általában ennél kevesebb, a vadpulyka csapat összetétele a nyomokból biztonsággal megbecsülhető.

Pehelytollazat: mérsékelten rövid.

Bőr: finom szerkezetű.

3.1. A kotlás

A kotlás – ugyanúgy, mint a többi kotló baromfifajnál – a pulykánál is, bonyolult idegrendszeri és hormonális úton meginduló folyamat, amelynek hátterében a hipofízis elülső lebenyének (adenohypophysis) prolactin hormonja (lactotrop hormon, LTH) áll. Ennek túlsúlya a vérben, elnyomja a tojástermelés fenntartásában szerepet játszó hormonok hatását, aminek következtében leáll a tojásrakás, egy sajátságos hosszú szünet következik be a tojástermelésben, egyúttal megváltozik a tojó viselkedése, kifejezésre jut az anyai ösztön és az állat kotlani kezd.

A kotlási hajlam megítélése a termelés intenzívvé válásával lényegesen módosult. Addig, amíg a baromfi gépi keltetése nem vált általánosan elterjedt gyakorlattá, a pulykatojó gondos anyai magatartását igen kedvező tulajdonságnak ítélték olyannyira, hogy a kotló pulykát évtizedeken keresztül nemcsak a saját, hanem más baromfifélék tojásainak kiköltésére és az ivadékok felnevelésére is igénybe vették.

Napjainkban a kotlást, mint a pulykára jellemző biológiai sajátosságot kedvezőtlen tulajdonságnak tekintjük, mert a kotló egyed az egyébként is rövid tojástermelési időszakból hosszabb időre kiesik. Az egyre

Napjainkban a kotlást, mint a pulykára jellemző biológiai sajátosságot kedvezőtlen tulajdonságnak tekintjük, mert a kotló egyed az egyébként is rövid tojástermelési időszakból hosszabb időre kiesik. Az egyre

In document „E - tananyag” az Állattenyésztő mérnöki BSc szak hallgatói számára Baromfitenyésztés (Pldal 119-0)