Tojástermelési időszak

1.2.1. Betelepítés a tojóházba

Eltekintve attól, hogy nem napos állatok fogadására kell felkészülni, a termelő istállók takarítása, fertőtlenítése és előkészítése sem módszerében, sem pedig követelményeiben nem tér el azoktól a szempontoktól, melyeket a napos állományok fogadása kapcsán korábban már leírtunk (lásd: „Napos állatok fogadása és nevelése‖ c.

alfejezetet).

A nevelőből 29-30 hetes korban, az utolsó szelekcióval egy időben kell a szülőpár növendékeket áttelepíteni a tojóházba. A telepítési sűrűség tekintetében a 80. táblázatban közölt adatok szerint célszerű eljárni. A kakasokat rekeszenként 20-25-ös csoportokat kialakítva célszerű elhelyezni, ami történhet a tojóistálló elkülönített részében, de külön kakasistállóba is. Az előbbinek feltétlen előnye, hogy a mesterséges termékenyítés alkalmával azonnal és helyben felhasználható a levett ondó. A második megoldás mellett az szól, hogy a kakasok eltérő világítási programja csak ez utóbbi esetben oldható meg.

1.2.2. A tojóház

A tojóházak általában mélyalmos rendszerűek, bár néhány országban ketreces vagy más kevésbé alomigényes (pl. rácspadlós) tartástechnológiai rendszereket is alkalmaznak. Utóbbi megoldások még ma is inkább egyedinek tekinthetők.

A tojóház legfontosabb berendezési tárgya a tojófészek, amiket maximálisan két szintben helyeznek el. A kis testű állományoknál alkalmazott kétszintes fészeksor felső emeletére azonban röprácsokat kell szerelni. Mivel a pulyka hajlamos a csoportos fészkelésre, ennek megakadályozására a legtöbb szülőpártelepen kizárásos rendszerű, egyedi tojófészkeket használnak. A csapóajtószerűen működő zárószerkezet készülhet fémből, de fából is, aminek alkalmazásával elkerülhető a tojások összetörése, szennyezése, valamint olyan mikrokörnyezetet kialakítása a tojófészekben, ami elősegíti a kotlási hajlam kifejlődését. Gyakori tojásszedéssel és a letojt madarak kaparótérbe történő visszaengedésével biztosítható, hogy az ovipozitió után a tojás lehűljön és kellő mennyiségű üres fészek legyen a tojni készülők számára. A tojófészek 66 cm mély, ugyanilyen magas és kb. 48 cm széles, melyből a kizáró szerkezettel fedett búvó nyílás mindössze 28 cm széles. Egy tojófészekre 4-5 pulykatojót lehet számítani. A fészeksort (vagy sorokat) az istállóban célszerű egy kezelőfolyosó mentén elhelyezni, amelyek hátulról nyitható ajtóval vagy nyílással vannak ellátva. Ezen keresztül a tojások naponta többször és az állomány zavarása nélkül összegyűjthetők.

A tojóház hőmérséklete kapcsán irányadónak a pulyka komfortzónáját tekintjük, ami a 13-28 °C közötti tartomány. A pulyka a száraz hideget, sőt a pormentes száraz meleget is viszonylag jól tűri, ezzel együtt zárt körülmények között, a téli hónapok tojástermelése akár 15 %-kal is több lehet, mint a nyári évszakban.

A szükséges légcsere irányszámait a korábban közölt 78. táblázat tartalmazza, míg a tojóházak világításával kapcsolatban ugyanazok az elvek kellenek, hogy érvényesüljenek, melyekről a korábbi fejezetekben már részletesen szó volt.

1.2.3. Világítási program

A szülőpárok mesterséges világítási programját a már bemutatott 79. táblázat tartalmazza. A növendékistállóban alkalmazott 6 órás megvilágítást a 30. élethéten átmenet nélkül 14 órára kell növelni. Ez a program a fényintenzitás változtatását ugyan nem írja elő, bár az angol technológia a tojástermelés szempontjából az 54 75 lux intenzitású fényt tartja a legkedvezőbbnek. A világítás megváltozásának hatására a rávilágítást követő 17-20.

napon az állomány viszonylag egyszerre kezdi meg a tojástermelést és az első tojástól számított 3. héten eléri a 70-75 %-os csúcsintenzitást. A 35. élethéttől a megvilágított órák számát öthetenként 1-1 órával kell növelni, amíg az el nem éri a 17 órás maximális értéket.

1.2.4. A tenyésztojások gyűjtése és kezelése

A pulyka napszak szerinti tojásrakása a tyúkéhoz hasonló, tehát a tojók döntő része a sötét időszak utáni 6-8 órában, azaz délelőtt tojja meg tojásait. Ekkor ajánlatos óránként tojást gyűjteni, ami azért is fontos, mert a már letojt állatokat vissza kell engedni a kaparótérbe és a tojófészket szabaddá kell tenni a többi madár számára. Ha minden tekintetben helyesen járunk el, az alomtojások aránya nem haladja meg a 2 %-ot.

A tojásokat összegyűjtés, válogatás és esetleges száraz tisztítás után 75 % relatív páratartalmú és 22-32 °C hőmérsékletű gázosító kamrában, 20 perces fertőtlenítésnek vessük alá. A helyiség térfogatának megfelelő mennyiségű kálium-permanganát (KMnO4 0,21 g/liter) és 37 %-os formalin (H2CO 0,43 cm3/liter) elegyítésével a kívánt fertőtlenítő hatás elérhető. A keltetésig a tárolótér klímáját az alábbiak szerint kell megválasztani a tárolási idő függvényében:

• 1-3 napig: 21 24 °C és 80 % relatív páratartalom,

• 7 napig: 13 16 °C és 80 % relatív páratartalom,

• 14 napig: alacsony permeabilitású plasztik zsákokban,

• 14 nap felett: 11-12 °C és 80-88 % relatív páratartalom, nitrogénnel töltött PVC zsákokban.

Célszerű, ha a tárolás már a keltetőben történik, ahol a tojásokat lámpázás és átválogatás után keltetőgéptálcákra és kocsikra kell átrakni úgy, hogy rendszeres forgatásuk a tárolás alatt is megoldható legyen.

1.2.5. A mesterséges termékenyítés gyakorlata

Az első termékenyítést akkor kell végezni, amikor a tojóállomány 80-85 %-a az ivarzás tüneteit mutatja, meglapul. Ez a rávilágítás után mintegy 14-15 nap múlva következik be. Először csak azokat az állatokat kell termékenyíteni, amelyeknél a kloaka kifordítható. A második termékenyítést 2 nappal, a harmadikat pedig 5 nappal később, már az egész állományra kiterjedően kell megismételni. A tojástermelés kezdeti időszakában 5-7 naponként, majd legfeljebb 10 naponként, de ennél semmiféleképpen ne ritkábban inszemináljunk. A tojóperiódus utolsó negyedében a termékenyítések gyakoriságát először 7, majd 5 napra célszerű sűríteni.

A termékenyítés munkafázisai az ondóvétel és az inszeminálás. Az ondóvételhez az egyik kézzel a kloaka felső részét zárva kell tartani annak érdekében, hogy megakadályozzuk az ondó bélsárral és vizelettel történő szennyeződését, miközben a másik kézzel a kloaka alatti hasi tájékot rövid ideig masszájuk, idegi reflexek hatására bekövetkezik a phallus erekciója és izom összehúzódással a ductus deferensből (ondóvezető) és a receptaculumból az ondó eltávozik. Egy kakastól átlagosan 0,2-0,4 cm3 ondó nyerhető ejakulátumonként, de ennek mennyisége nagymértékben függ a fejések gyakoriságától. Heti többszöri fejés esetén ejakulátumonként akkor lehet a legnagyobb mennyiséget nyerni (0,35 ml), ha a hetenkénti ondóvétel gyakorisága 2-3. Egy jó minőségű levett sperma-adagban mintegy 5-10 milliárd spermium található.

A lefejt ondót vagy temperált hőmérsékletű (35-36 °C), duplafalú termoszba vagy egy akkora üvegfiolába gyűjtik, amekkora egy zárt tenyérben éppen elfér. Utóbbi megoldás abból a megfigyelésből indul ki, hogy a kéz melegen tárolt (23-26 °C-os) spermiumok, bekerülve a petevezetőbe intenzív mozgásba kezdenek, miáltal kedvezőbb termékenyülési eredmény érhető el. A fejéskor nagyon ügyelni kell arra, hogy az ondó se bélsárral, se más idegen anyaggal ne szennyeződjön. Termékenyítésre a véres, zavaros, gyulladás miatt elszíneződött, szennyezett ondó nem használható fel. Egyszerre csak akkora mennyiséget szabad lefejni, amit ha hígítót nem alkalmazunk legfeljebb 30 percen belül biztonságosan fel tudunk használni.

A helyes ivararány 1 kakasra 10 tojó, ami valamelyest tágítható, ha az ondót a felhasználás előtt 1:1 arányban hígítjuk (pl.: Beltsville pulyka ondóhígító-II), azonban az ivararányt 1:15-1:20 fölé ebben az esetben sem célszerű emelni. Fontos, hogy egy termékenyítő adag (0,05 ml) legalább 200 millió életképes spermiumot tartalmazzon. A higított ondó mintegy 6 órán át használható fel, de tárolás közben folyamatosan keverni kell. A frissen gyűjtött ondót kézifecskendő vagy automata adagoló segítségével 10-12 cm hosszúságú, 0,5-0,8 mm belső átmérőjű pipettákba kell tölteni. Az így előkészített termékenyítő adagot a kloaka kifordítása után a baloldali petevezetőbe kell juttatni úgy, hogy a pipettát kb. 2-3 cm mélyen vezetjük be. A pipetta kihúzása a tojócső fordított perisztaltikáját váltja ki, ami elősegíti az ondósejtek visszatartását. Az állatot akkor kell letenni, amikor ez a reflex láthatóan működésbe lép. Minden tojó termékenyítését külön pipettával kell végezni, ugyanaz a cső fertőtlenítés nélkül nem használható még egyszer. Az inszeminálást arra a napszakra célszerű ütemezni, amikor a petevezető alsó szakaszában szilárd mészhéjú tojás gátló hatásával kevésbé kell számolni.

1.2.6. A kotlás megelőzése

A tenyészállományok tartásában a kotlózást, valamint a kotlás megelőzését a napi munkaműveletek között megkülönböztetett jelentőséggel kell kezelni. Ha az épületben nincsenek sötét zugok, le nem kerített sarkok, gyakori a tojásszedés, elegendő számú tojófészek van, továbbá ha nem engedjük, hogy a pulykák huzamosan elüljenek a fészkekben, valamint ha rendszeres és hatékony a kotlás első jeleit mutató egyedek kiválogatása és a leszoktatásukra tett kísérlet, akkor biztonsággal remélhető, hogy az állomány túlzott mértékű megkotlása nem fenyeget.

A kotló egyedek kiszűrésének egyik módszere a kapu-szisztéma. Ennek feltétele, hogy mobil rácsokkal a tojófészeksor előtt a kaparótérből egy kezelőfolyosót válasszunk le. A világos órák ideje alatt az ezen található ajtók (kapuk) nyitva vannak, melyeken keresztül a pulykák felkereshetik a tojófészkeket. Fél vagy egy órával a villany leoltása előtt, a tojófészkekben található madarakat a kaparótérbe kell hajtani, tehát sem a folyosón, sem pedig a fészkekben nem tartózkodhat pulyka. Ekkor veszi kezdetét a „gondolkodási‖ idő, ugyanis a pulykának el kell döntenie, hogy visszamegy-e a fészekbe vagy sem. A villany leoltásával egy időben az ajtókat be kell zárni.

Másnap reggel a világítás bekapcsolása után azonnal, azokat a tojókat, amelyek a fészkekben találhatók kotló egyedeknek kell tekinteni. A módszer abból indul ki, hogy késő délután a tojó állapotban lévő pulyka, tojásrakás céljából nem keresi fel a tojófészket, ugyanis az ovipozícióhoz szükséges LH hormon kiáramlása, pontosabban ennek következményeként a tojás lerakása nem ekkor, hanem a délelőtti időszakban esedékes.

A kotló egyedek kiválogatásának másik lehetősége az, amikor a tojók inszeminálása történik. A nem tojó állapotú egyedeket ilyenkor automatikusan elkülönítjük, ami arról ismerhető fel, hogy a kloaka nem, vagy csak

nehezen fordítható ki, a hasi- illetve kloakatájék hideg tapintású és a szeméremcsontok távolsága csak 2-3 ujjnyi.

A kotlás jeleit mutató tojókat a kotlás elmélyülésének megakadályozása illetve a tojástermelésbe történő vissza hozataluk érdekében, leszoktató ketrecbe kell helyezni. Ez az elkülönítés azonban csak akkor jár eredménnyel, ha a kotló pulykák az addig megszokott környezetüktől jelentős mértékben eltérő viszonyok közé kerülnek. Erre a célra egy a 40. ábrán látható kotlás leszoktató fülkerendszert célszerű használni.

A kiválogatott kotló egyedek a fülkék sorrendjében 1-1 napot töltenek el, ahonnét visszakerülnek az állományba. Fontos, hogy a fülkék almozása más legyen, mint a tojóházé és változzék a napok sorrendjében is.

Mivel a kotló pulyka a sötét, meleg, számára komfortos környezetet részesíti előnyben, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ettől eltérő feltételeket kényszerítsünk rá. A fülkék jó megvilágítása, az alomként használt száraz homok vagy kavics, a rácspadló aljzat, a tojófészkek hiánya, a közelben elhelyezett ventillátor és az állatok naponkénti környezetváltozása mind ezt a célt szolgálják. A megvilágítás időtartamát semmiképpen nem célszerű megváltoztatni, de a fény erőssége növelhető a leszoktatóban. A fülkerendszer kialakításánál úgy számoljunk, hogy betelepített tojónként 0,05 m² leszoktató alapterület jusson.

A kotlás megelőzésének egy újabban módszere az ún. élettércsere. Ezt a műveletet közvetlenül a tojástermelési csúcs után és semmiképpen nem az előtt ajánlott végrehajtani. A hangsúly itt is a környezetváltozáson van, a feltétele pedig az, hogy a tojóházban az állomány legalább két, egymástól elválasztott csoportra legyen osztva, melyek között az istállótér cseréje megoldható. Az eljárás abból a megfigyelésből merít, hogy a pulykatojó rendszerint ugyanazt a fészket keresi fel. Ha új környezetbe kerülve „elveszíti‖ fészekalját, ezzel a tojóállapot fenntartható, a kotlási hajlam kialakulása pedig megelőzhető.

1.2.7. Szülőpárok takarmányozása

Egy nagy testű szülőpár állomány takarmányfogyasztási adatait „A pulyka értékmérő tulajdonságai‖ c.

fejezetben bemutatott 66. táblázat illetve példaként egy takarmányozási programot a fent ismertetett 81. táblázat tartalmazza.

A nevelés alatti takarmányozási technológiáktól függetlenül – korlátozott volt-e vagy sem – a tojóházban ad libitum biztosítunk takarmányt a szülőpárok részére. A tojók rávilágításával egyidejűleg kell a 16 % fehérjetartalmú tojótáp etetésére áttérni. A termelés beindulásával még így sem ellensúlyozható az, hogy mind a tojók élőtömege, mind pedig takarmányfelvételük jelentős mértékben csökken a tojóidőszak kezdeti szakaszában. Ugyanakkor a kakasok az ondótermelés időszakában nem igényelnek különösebben drága tápot, ezért részükre a tenyészelőkészítő takarmány biztosítása továbbra is elegendő. A 30. élethéttől a nagy testű kakasok heti takarmányfogyasztása 5,5-6,0 kg, míg a tojóké 2,0-2,2 kg. Mivel a tojástermelési időszakban egy kakas összes takarmányfelvétele meghaladja a 150 kg-ot, ezért költségkímélés, valamint táplálkozás-fiziológiai szempontból előnyös a szemestakarmány etetése, különösen, ha ez zab.

A takarmányozás egyéb szempontjait – a takarmány fizikai állapota, etető férőhelyigény, gritt etetés, az etetőrendszer kialakítása, a takarmánykiosztás technikája, stb. – a korábbi e kérdésekkel foglalkozó fejezetek részletesen tárgyalják.