3. A baromfitenyésztés főbb jellemzői hazánkban
3.4. Kacsaágazat
A kacsaágazat jelentőségét hosszú ideig meghatározta, hogy a kacsa kitűnően hasznosította a hazánkban bőségesen rendelkezésre álló abszolút legelőket, tocsogókat. A század eleji kacsatartásunkra a teljes extenzivitás volt a jellemző. A falvak és a tanyák környékén lévő vizes területeken az állatok úgyszólván ingyen felnőttek.
Ősszel töméses hizlalásra fogták őket: jó minőségű húst, zsírt, nemritkán még nagy májat is produkáltak.
A nagyüzemi kacsatermelés kialakulása a hasznosítás formáját egyetlen termékre a pecsenyekacsára szűkítette.
Az 50 es években a fiatal, 52 napos, kb. 2,5 kg tömegű termék nagy részét halgazdaságokban állították elő.
A hazai kacsatenyésztésben a Cherry Valley hibrid importja hozott először fordulatot a 70 es évek elején. Az angol hibrid és a vele meghonosodó intenzív technológia jelentősen megváltoztatta kacsatermelésünk hatékonyságát, a genotípus fokozatosan meghatározóvá vált. Új szakaszt nyitott a kacsatermelésben a mulard, majd a pézsmaréce szülőpároknak a 80-as években Franciaországból történő behozatala. Mindkét típus hasznosításában a májtermelés uralkodik.
Kacsatermelésünkben ma is meghatározó termék a pecsenyekacsa. Megfelelő genotípusokkal (főleg külföldről származó hibridekkel) rendelkezünk ahhoz, hogy az európai piac minőségi igényeit kielégítsük. A pecsenyekacsa felvásárolt mennyiségéről a 15. táblázat tájékoztat.
A kacsamáj-termeléssel párhuzamosan jelent meg a hízott kacsa, amelynek alapanyaga a mulardkacsa és a pézsmaréce. A hízott lúdhoz képest számottevően alacsonyabb a test zsírtartalma, ennek köszönhetően a piaci megítélése is kedvezőbb. Pecsenyekacsából és kacsamájból jelentékeny mennyiséget exportálunk.
2. fejezet - A tyúk biológiai sajátosságai
Horn, Péter
1. A tyúk származása és háziasítása
A házityúk őseként négy vadtyúk fajt valószínűsítettek. Ezek:
• a bankiva vagy vörös dzsungeltyúk (Gallus gallus, Gallus ferrugineus),
• a ceyloni dzsungeltyúk (Gallus lafayetti),
• a szürke dzsungeltyúk (Gallus sonneratti),
• a jávai vagy villásfarkú tyúk (Gallus varius).
A vadtyúkok eredeti hazája Dél- és Közép-India, Burma, Ceylon, Szumátra és a Jáva szigetén át kelet felé terjedő szigetcsoport volt.
A házityúk eredete- pontos feljegyzések hiányában – ma már nem állapítható meg biztosan. Darwin és a korabeli zoológusok túlnyomó többsége az ún. monofiletikus eredetet valószínűsítette. A ma élő házityúkfajtákat a bankiva tyúktól származtatták. Ezen az alapon azonban nehezen lehetett magyarázatot adni arra, hogy a mai tyúkfajták színében, alakjában, testnagyságában lévő nagy változatosság hogyan jött létre.
Emellett a mai tyúkfajták több tulajdonsága, pl. a fehér toll- és bőrszín, a különböző tarajformák, az 5 lábujj stb.
a bankiván hiányoznak.
A legújabb adatok újból a monofiletikus eredet mellett szólnak – megerősítve Darwin eredeti feltételezését -, immungenetikai és molekuláris genetikai vizsgálatok alapján.
Úgy tűnik tehát, hogy a házityúk ősének tekinthetjük, de nem zárható ki, hogy a mai házityúkok több tulajdonsága a többi dzsungeltyúkfaj és a bankivatyúk későbbi kereszteződésével magyarázható. A vad fajok ugyanis egymás között keresztezhetők és nagyon változatos utódok jönnek létre. A jávai és a szürke dzsungeltyúk között a kereszteződés napjainkban is gyakori.
A legelterjedtebb vadtyúk, a bankiva, kis testű, a tojók 700, a kakasok 1000 g-osak kifejlett korban. A tojó 8-12 tojást tojik, tojásaiból 19 nap alatt kelnek ki a csibék. Gyakran fordulnak elő bankiva x házityúk hibridek természetes körülmények között is, amelyek minden esetben termékenyek.
A tyúk háziasítása. A háziasításnak négy indítéka lehetett: vallási kultusz, kakasviadalok, kedvtelés és gazdasági haszon. A tyúk háziasítására utaló legrégebbi nyomok az időszámításunk előtti 3. évezredből származnak. A harappai ásatások nyomán a felső Indus vidékén feltárt sírokban már találtak tyúkcsontvázat. A több mint 4000 éves kultúra egyik leletanyagából előkerült terrakotta szobor kifejezetten hústípusú tyúkot ábrázol (Mohenjo Daro), valószínűsítvén, hogy ebben az időben már a vad őstől nagyon eltérő domesztikált típusok is léteztek. A tyúk az időszámítás előtti 3. évezredben Kínában már jól ismert volt, sőt Fu-Hsi császár oktatta is népét a tyúktenyésztésre.
Nyugat felé terjedését igazolták az i. e. 2. évezredből származó bronzfigurák, amelyek iráni ásatok közben kerültek elő (luristán kultúra). Az ókori Egyiptomban ugyanebben az időszakban kultikus szerepet töltött be.
Az ókori Görögországban is széles körben elterjedt volt. Áldozati állatként, húsáért és sportcélból, kakasviadalok tartására tenyésztették. Arisztotelész már 60 tojásnál többet termelő tyúkokat említ, valamint sárból készült mesterséges keltetőkemencékről is tájékoztat. Hasonló keltetők létezéséről az ókori egyiptomi időkből is ismerünk. A görögök már tojó, hús- és viador típusú fajtákat tartottak. A kiterjedt görög kereskedelem révén a tyúk Európa-szerte elterjedt.
A Római Birodalomban a tyúktenyésztés magas színvonalú volt. Columella 200 tyúkból álló tenyészetek városok közelébe telepítését ajánlotta. Kifinomodott technológiával, ketrecben hizlaltak jércéket és a húsminőség javítására előszeretettel alkalmazták a kappanozást.
A középkor elején a tyúktenyésztés színvonala visszaesett. A középkor végéig azonban francia területen speciális húsfajták alakultak ki (pl. lafleches, faverolles, lazactyúk), melyek napjainkig fennmaradtak.
Európában jelentősen fejlődött a tyúktenyésztési kultúra a XVIII-XIX. század folyamán, amikor a szélesedő kereskedelem révén távol-keleti fajták kerültek ide.
A XIX. század közepén és végén alakultak ki zömében a ma ismert kultúrfajták, döntően az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában. Ma még igen vitatott, hogy a Dél-Amerikában elterjedt, kék héjú tojást tojó araucana fajta hogyan került oda, tény azonban, hogy Amerika felfedezése idején már elterjedt volt.
2. Kor és ivar szerinti elnevezések
A tojásból kikelt és a leszedéstől számított 48 óránál nem idősebb, teljesen felszáradt, zárt köldökű, ép, egészséges, jól fejlett, életképes, még nem etetett és nem itatott, szállításra alkalmas egyed a naposcsibe.
Csirke a nevelésre kihelyezett állat, 8-10 hetes koráig. A pontosabb megkülönböztetés végett célszerű a kor és a hasznosítás megjelölése is.
A brojler kifejezés nemzetközileg általánosan elfogadott megjelölése a pecsenyecsirkének. Vágáskori testtömege a gyakorlatban viszonylag széles határok között változhat, 1500-2500 g között. Az ún. normál brojlertípusok napi átlagos tömeggyarapodása 40 g feletti.
A brojlerhizlalásban egyes régiókban (pl. USA) speciális igények kielégítésére nagyobb, 3 kg fölötti élőtömegig is nevelnek brojlereket, ezek az ún. roasterek. A nevelési idő 10-11 hét is lehet. Az érettebb hús, a jó vágási kihozatal jellemző a roasterekre.
Az ökológiai organikus gazdálkodás keretei között speciális, kisebb növekedési erélyű brojlereket is nevelnek, amelyek a 2-2,2 kg-os vágott élőtömeget 12-13 hét alatt érik el. Napi átlagos testtömeg-gyarapodásuk mintegy 25 g. Az EU-ban a pecsenyecsirke hizlalásban e típusok becsülhetően 6-7 %-ot képviselnek (pl. Labelle Rouge).
A legtöbb nagy brojlertenyésztő cégnek ma már van ilyen típusú brojlere is.
Növendék a 10 hétnél idősebb, de még nem ivarérett, tenyésztési vagy árutojás-termelési célra nevelt állat; a nőivarút jércének, a hímivarút növendék kakasnak nevezzük.
Tyúknak vagy tojónak nevezzük a 20 hétnél idősebb, ivarérett, tojástermelő, valamint a kiselejtezett nőivarú tenyészállatot. Lába durvább pikkelyű, mellcsont-nyúlványa elmeszesedett, nem hajlítható. Célszerű a hasznosítási irányt is megadni, például árutojás-termelő tyúk vagy tojó-, tenyésztyúk, szülő, nagyszülő tyúk.
A kakas a 20 hétnél idősebb hímivarú egyedek megjelölésére szolgál. Lábuk durva pikkelyű, sarkantyúik nagyok, mellcsontnyúlványuk elmeszesedett, nem hajlítható.
A hasznosítási irány figyelembevételével célszerű a tenyészkakas, ezen belül pedig a szülő-, illetve a nagyszülőkakas stb. megjelölés.
3. A tyúk külső testalakulása és a küllem elbírálása
A fej. A fejet felülről a fejtető határolja, fölötte helyezkedik el a taraj, aminek alapját, lemezét és csipkéit különböztetjük meg. A csőr alsó és felső kávából áll. A felső káván van az orrnyílás. A csőr mögött található az arc, a szem, a szemhéj, a fülnyílás a tollkoszorúval, alatta a füllebennyel. Az alsó káva tövéből indul ki a két áll-lebeny, amely eltakarja a torokjáratot. A fej és a nyak átmeneténél található a tarkó.
A törzs. A nyak felül a tarkóval, alul pedig a torokjárattal kezdődik. Megkülönböztethetők a nyak alsó és felső része, valamint oldalai. A baromfi nyakát dús tolltakaró borítja, ez a kakason gallért képez. A nyak alsó részén a begytájék kezdődik, amely a törzs elülső részéig tart. A begytájék mögött helyezkedik el a váll, alatta kezdődik a mell. Külön megemlítendő a mellcsonti taréj, amit a húsformák megítélésekor tapintással is megvizsgálunk.
Fölül a nyak a hátba, majd az ún. nyeregtájékba megy át. Ezen helyezkedik el a kakas díszes nyeregtollazata.
Alul található a hastájék, fölötte hátul a kloákanyílás, majd a farok. A kakas farktollazata a hát vonalában az ún.
farokfedő tollakkal kezdődik. Itt találhatók még a farok kis és nagy sarlótollai, valamint az alattuk elhelyezkedő kormánytollak.
A végtagok. Az elülső végtag, a szárny, szorosan a törzshöz simul, oldalról nézve ívet képez (szárnyív). A vállízülettel kapcsolódik a törzshöz, felső részét szárnyfrontnak nevezzük. A szárny tollazata csak kifeszítés után tanulmányozható.
A hátulsó végtag a csípőízülettel kapcsolódik a törzshöz. A felcomb és az alcomb között helyezkedik el a térd.
Az alcomb és a lábszár között a lábtő, a lábszár alatt a sarkantyú, a lábujjak, az ujjak közötti hártya, majd a talp és a körmök találhatók. A hátulsó végtagot a lábtőig fedőtollazat borítja.
A tyúk testtájai többnyire megegyeznek a kakaséival, néhány elnevezés azonban különbözik. Így a nyeregtollak helyett párnatollat, has helyett tojóhasat mondunk. A tyúknak kis és nagy sarlótolla, valamint sarkantyúja általában nincs. Tollazata a kakaséhoz viszonyítva egyszerűbb (4. ábra).
3.1. A bőr és függelékei
A madarak és az emlősök bőre között alapvető különbség, hogy az előbbien nincsenek verejtékmirigyek, a faggyúmirigyeket pedig a farokcsigolya fölötti fartőmirigy pótolja. Ahol a beleágyazott tollszemölcsökből tollazat nő ki, ott vastagabb a bőr. A hajlatokban a csupasz mezőkön a bőr vékony és mozgékony. A tollal nem fedett testtájakon (csőr, lábak, bőrfüggelékek) a bőr szaruvá vastagodott, durva. A szaruvá vastagodott bőr, valamint a lábakon lévő pikkelyek a kor előrehaladásával durvulnak.
A bőr vastagsága fajra, fajtára jellemző. A tojófajták bőre vékony, a húshasznosításúaké vastagabb, zsíros tapintású.
A legtöbb fajta bőrszíne sárga, némelyiké fehér, előfordul azonban a kékes, sőt palaszürke árnyalat is. A bőr színe szorosan összefügg a csőr, láb stb. színével. Így a sárga lábú és sárga csőrű egyedek bőre is sárga.
A bőr, a láb, a csőr, a szemgyűrű, a kloákatájék stb. színeződését a sárga bőrű fajtákban arra is felhasználhatjuk, hogy a festékanyag jelenlétéből, illetve hiányából a tojástermelés mértékére következtessünk.
A bőrben raktározott festékanyag a takarmányból ered. Ebből az következik, hogy a takarmányban nyújtott festékanyag mennyisége sem közömbös a pigmentációra, illetve a depigmentációra. Bőséges festékanyag-juttatás mellett a depigmentációra esetleg sor sem kerül, vagy annak üteme lassúbb. Fordított esetben a festékanyag kiürülése gyorsan bekövetkezik, a tojássárgája halványabb színű lesz.
A bőr tollal nem fedett része egyes testtájakon (csőr, lábak) elszarusodott, sőt a sarkantyúk a kor előrehaladásával elcsontosodnak. Más – tollal nem fedett – testtájakon élénkpiros, vérbő bőrképletek alakulnak ki, amit bőrfüggeléknek nevezünk. Ide sorolható a tyúkfélék taraja, áll- és füllebenye.
Tarajalakulások. A legtöbb tyúkfajtának egyszerű, fűrészelt taraja van. A taraj a fejtető középvonalán kiszélesedett alapból indul ki, felfelé fokozatosan vékonyodik, lemezszerű képződmény. A tetején változó számú és mélységű bevágások találhatók.
A taraj húsos lemezének vastagsága fajtánként, ivaronként eltérő. A lemez felületét kisebb-nagyobb dudorok, szemölcsök borítják. Ennek minőségéből a szervezet finomságára következtethetünk. Tojó típusú (leghorn) tyúkok között gyakori a nagyméretű, lehajló taraj, amely zavarhatja a látást is.
A borsótaraj három olyan egyszerű tarajnak felel meg, amelyek lemezei összenőttek. A csipkék közül a középsők fejlettebbek és borsó alakú dudorrá szélesednek.
A rózsataraj a borsótarajhoz hasonló, azzal a különbséggel, hogy háromnál több egyszerű taraj nőtt össze, felül a bevágások sűrű tüskézetet alkotnak és hátul pálca alakú nyúlványban végződnek (5. ábra).
Áll-lebenyek. Csupán a tyúkféléken találhatók. A csőr alsó kávájának hátulsó harmadából indulnak ki.
Élénkpiros színű, ovális alakú, lemezszerű képződmények. A tarajnál rendszerint vékonyabbak, állományuk felülete finomabb. A két áll-lebenyt a torokjárat finom pehely- és fonalas tollakkal borított bőre köti össze.
A füllebeny csak a tyúkféléken fordul elő. Állománya az áll-lebenyéhez hasonló. A fültájék alatt helyezkedik el.
Színe fajtánként változó, piros vagy fehér. A fehér füllebeny színe a kor és a termelés előrehaladásával fokozatosan sárgává, néha kékesfehérré, tejfölsárga árnyalatúvá válik.
3.2. A tollazat
A tojásból kibújt naposcsibe testét mindenütt ún. pihetollak takarják. Később, a kor előrehaladásával a testtájakra jellemző tollféleségek egymástól elkülönülnek. Ettől kezdve a baromfi tollazata védelmét nyújt a hideggel szemben, szolgálja a repülést, nász idején pedig a figyelemfelkeltését.
A tollazat eloszlása. A bőrbe ágyazott tollszemölcsök eloszlása a test felületén nem egyenletes. Ez legjobban a leölt, megkopasztott állatok bőrén figyelhető meg. A tollasodás különálló, szigorúan körülhatárolt testtájakon, az ún. tollasodási központokban kezdődik. Ilyeneket találunk a vállon, a mellen, a háton, a combokon stb.
Közöttük csupasz mezők foglalnak helyet, hogy a kemény fedőtollak mozgását, a repülést ne gátolják. A végtagok belső felületén, a hajlatokban a csupasz mezők területe nagyobb. A tollszemölcsök elrendeződése szerint kétféle tollasodási központot különböztetünk meg: toll-legyezőt és tollszegélyt.
A toll-legyezőből a tollak elhatárolt helyen, tetőszerűen egymásra fekve törnek elő, majd legyezőszerűen kiszélesednek.
A tollszegélyből a tollak egymás melletti sorokba rendeződve nőnek ki.
Betollasodás. A test meghatározott szabályok szerint tollasodik be. Naposkorban a csibe testét pihetollak borítják. Az evezőtollak és a faroktollak már az első napon felszínre törnek. Az evezőtoll és a faroktoll növekedési üteme állományok és egyedek szerint eltérő.
Már 12 napos korban kezd kialakulni az ún. váll-legyező. Ezt a helyet a kifejlett tyúkon is széles, többszörös tollmező jelzi. Később alakul ki az oldal- és combszegély. A torok jobb és bal oldalán két különböző tollmező indul növekedésnek, amelyek már kb. a 7-8. héten egymásra borulnak. A mellcsont két oldalán a 6-7. héten nő ki egy-egy párhuzamosan futó tollmező, amely később betakarja a mellet és a test alsó részét. A háton levő tollak – a legtöbb fajtánál – rövid idő alatt (5-6 hét) teljes szélességben kialakulnak, hogy az állat részére mielőbb megfelelő védelmét biztosítsanak. A rendkívül gyorsan növekedő húscsirkéknél a betollasodás gyorsabb ütemű a szelekció eredményeként.
A toll szerkezete. Szabad szemmel vizsgálva a tollnak két fő részét különböztethetjük meg: a szárat és a zászlót.
A szár alsó, csupasz részét csévének nevezzük, amely a szárhoz hasonlóan a bőrbe ágyazódik. Felső része a gerinc, amelynek keresztmetszete négyszögletes, a hegye felé elvékonyodik. A gerinc felső végén barázdáltság figyelhető meg. Állománya viszonylag tömör, nem átlátszó, ezzel szemben a cséve üreges, áttetsző, keresztmetszete kör alakú.
A kifejlett toll csévéjében szarusejtekből álló fehér képződmény van. Kiszáradás után ez a cséve belsejében mozog, és rázáskor zizegő hangot ad. Ezt a toll lelkének nevezzük. A cséve alsó részén helyezkedik el a köldök.
A cséve és a gerinc találkozásánál néha ún. fattyúhajtások (vendéghajtások) fordulnak elő. A fattyúhajtás szerkezete a pehelytollakhoz hasonló, mert a toll zászlaja laza.
A cséve fölött lévő képződményt a toll zászlójának nevezzük. A gerincből kétoldalt párhuzamos sorokban indulnak ki az ágak, majd ebből merőlegesen a sugarak. A szomszédos ágak sugarai horgokkal kapcsolódnak egymáshoz, s végeredményben a zászlót összefüggő lemezzé erősítik. A legerősebb kapcsolódás a szárny evezőtollain és a farok kormánytollain van. A toll felső részén a zászló mindig erősebb, mint a cséve környékén.
A legalsó ágak rendszerint nem is kapcsolódnak egybe. Ezt a toll pelyhes részének nevezzük, szerepe a test melegítésében van. A cséve és a gerinc találkozásánál kinövő fattyúhajtás zászlaja laza, a sugarakon a horog hiányzik (6. ábra).
Az élő toll a köldökön keresztül táplálkozik, ezért a cséve belseje vérerekben gazdag. A növekvő toll csévéje különösen puha, vérbő (tokos). A toll kifejlődése után a cséve belseje fokozatosan összezsugorodik a toll lelkévé.
A baromfi testén előforduló tollakat alakjuk, nagyságuk, szerkezetük szerint három fő csoportba oszthatjuk:
fedőtollak, pehelytollak és fonalas tollak.
A fedőtollakat a merev szár s a jól fejlett zászló jellemzi. Nagyság szerint kis és nagy fedőtollakat különböztetünk meg. A kis fedőtollak háztetőcserép-szerűen borulnak egymásra, rendeltetésük a test védelme.
Több sorban fedik a nagyobb fedőtollak alsó részét, így megfelelő átmenetet biztosítanak. Nagy fedőtollak alakja ivar szerint is különbözik. A tojók háttolla lekerekített, a kakasoké – különösen a nyeregtájékon – elhegyesedő.
A pehelytollak (pihetollak) rendeltetése a test melegen tartása. Főgerincük rövid, esetleg teljesen hiányzik. A toll főgerincéből sűrűn nőnek ki az ágak, illetve arról a sugarak. A sugarakon nincs horog, tehát a pihetoll szerkezete laza, borzolt. A baromfi testén, főleg a hasi tájékon találhatók.
A fonalas vagy sörtetollak a tyúk toroktájékán, füllebeny mellett előforduló tollképletek.
A tollazat színe. A legfontosabb fajtákra jellemző színek: fehér, sárga, fekete, kék, vörös, sávozott.
4. A testrészek küllemi elbírálása
A baromfitenyésztésben a tenyésztői munka súlypontja a termeléssel közvetlenül összefüggő értékmérő tulajdonságokra tevődik át. Számos küllemi bélyeg és a szín szigorú elbírálása sokat vesztett jelentőségéből.
Változatlanul igaz azonban az a régi felismerés, hogy magas szintű termelésre csak durva küllemi hibáktól mentes állatok alkalmasak.
Több gazdaságilag fontos tulajdonság – különösen, amelyek a hústermelő képességgel függenek össze – a küllemben is jól megnyilvánulnak. A küllemi bélyegek hasznos támpontot nyújtanak a kondícióról, a fejlettségről, az állományok, illetve egyedek pillanatnyi termelési és egészségi állapotáról.
A küllemi elbírálás döntő tényezője az egyes testrészek összhatásában kifejeződő összbenyomás, amelyben a típus, az ivar, a fajta, a kor, az alkalmazott tartási mód hatásai és összhatásai is szintetizálandók.
A fej egészében véve mérsékelten kicsi, széles homlokú legyen. A túlságosan nagy, durva fej, a tollazattal benőtt arc, a vaskos, széles alapú taraj durva szervezetre utal. A túlságosan kicsi koponya, a megnyúlt, varjúszerű fejalakulás, a hosszú, erős csőr, a csupasz arc stb. sok esetben gyengébb szervezetre, rokontenyésztettségre enged következtetni.
Számolnunk kell azzal is, hogy a hímek fejalakulása valamivel mindig durvább, mint a tojóké. A kakas feje rendszerint szélesebb és rövidebb, a tojóké pedig kissé megnyúlt. A tojó könnyű, finom fejalakulása élénk vérmérsékletre, normális hormonális rendszerre utal.
Az egyoldalú húshasznosítású fajták egyedeinek a feje durvább, nagyobb, mint a tojó típusú állatoké.
Csőr. A tyúkfélék között a rövid, hajlott csőralakulás a kívánatos.
A csőr színe a bőr és a lábak színével megegyező vagy annál egy árnyalattal sötétebb. Tojástermelő állaton a festékanyag felhasználásával párhuzamosan kivilágosodik. A kivilágosodás üteméből a megelőző időszak tojástermelésére következtethetünk, főleg extenzív tartásmód esetén.
Szem. A szem tiszta, mozgékony, mérsékelten kint ülő és élénk fényű legyen. A szem az egészségi állapot és a vérmérséklet kifejezője. A beteg állat szemei beesettek, színtelenek. A szemhéj körül levő festékanyag a tojástermelés előrehaladásával csökken.
Taraj. A gazdasági tyúkfajták taraja többnyire egyszerű, fűrészelt. A kakasoké általában felálló, a tyúkok egy részén pedig lehajló. Alakja a fajtára, színe az egészségi állapotra, az ivarszervek működésére, a szervezet hormonális tevékenységére, tapintása pedig a szervezet finomságára utal. A taraj vérbősége, élénkpiros színe az ivarérés, a tojástermelés közeli megindulásának jele. A szederjes-lilás, zsugorodott taréjból betegségre következtethetünk. A vedlő, nem termelő tyúk taraja zsugorodott, színtelen.
A törzs. A törzs megítélése nagymértékben változik aszerint, hogy tojástermelő vagy húshasznosítású típusról van szó. A tojó fajtákban főleg a tompor mögötti rész hosszúságára, a tojóhas nagyságára fordítsunk gondot, mert a tojásképző szervek itt helyezkednek el. A húshasznosítású fajtákban a széles hátat, a jól fejlett, széles mellet keressük. Arra törekszünk, hogy az értékes húst adó testrészek minél fejlettebbek, teltebbek legyenek.
A mell telt, széles, jól izmolt, a hát pedig egyenes é s arányos hosszúságú legyen. Az ideális tojóhas széles és mély. Előnyös, ha a hasfal vékony, puha tapintású. A nyak fokozatos átmenetet alkosson a fej és a törzs között.
Az átmenetben ne legyen törés, a nyak gallértollai jól simuljanak rá a törzs elülső felső részére. A farok alakulása többé-kevésbé a hátétól függ. A lefelé ívelő csapott hátvonalhoz fácánfarok, a felfelé irányulóhoz (túlságosan ívelthez) általában mókusfarok társul. Nemkívánatos a ferde farokállás sem, mert anatómiai rendellenességre utal.
A végtagok. A szárny a fajra, fajtára jellemző nagyságú és szorosan a testhez simuló legyen. Kifogásolható a szervezeti szilárdság hiányából eredő lógó, ferde vagy kicsavarodott szárny.
A lábak egészében véve középhosszúak, hátulról nézve függőlegesek, hibátlan felépítésűek és a talajon tágan
A lábak egészében véve középhosszúak, hátulról nézve függőlegesek, hibátlan felépítésűek és a talajon tágan