3. Széles körben elterjedt, kedvtelésből tartott tyúkfajták
3.5. Bantam és törpe fajták
A törpe tyúkokat őstörpékre és törpésített fajtákra oszthatjuk. Az őstörpék japán eredetűek. Az őstörpék feje viszonylag nagy, a hát, a láb rövid, a szárny evezőtollai hosszúak, ideges, agresszív természetűek. Az őstörpék testtömege 650-700 g, elterjedt fajták a bantam, chabaud (ejts: sabó - 31. kép), és a sebright bantam (ejtsd:
szibrájt - 32-33. kép). A törpenövést több ivari kromoszómához kötötten öröklődő gén, valamint kellőképpen még nem analizált növekedésre ható más gének okozzák. Az őstörpék, valamint a legtöbb normál testtömegű fajta keresztezésével ma már majd minden kultúrfajtán belül kitenyésztettek törpe változatokat, amelyek az eredeti fajták többé-kevésbé tökéletes és arányos kicsinyített hasonmásai. A törpésített fajták közül a legelterjedtebbek a leghorn, a rhode island, a hampshire, a plymouth, a wyandotte, az orpington, a cochin, a brahma, a langshan, a selyemtyúk (34. kép), a houdan, a holland bóbitás (35. kép) és a viadorok törpésített változatai, amelyeket a legkülönbözőbb színváltozatokban tenyésztenek. Kis, 700-1200 g-os testtömegűek, viszonylagosan jó tojástermelő képességűek, kis férőhely- és takarmányigényük miatt kedvtelésből való tartásuk jóval olcsóbb és egyszerűbb, mint a nagy testű, eredeti fajtáké. Fontos szempont, hogy szépen gondozott kertekben szabadon tartva őket, kevés kárt tesznek a növényzetben.
7. fejezet - Tartástechnológiák
alapelvei - A tyúk termékelőállítás technológiái
Horn, Péter
1. Tenyészállományok tartása
A modern pecsenyecsirke és árutojás termelés széles körű elterjedésével néhány hibridtenyésztő vállalat feladatává vált a legmagasabb tenyésztési, szaporítási fokozatokba tartozó tyúkállományok (pl. kereskedelmi és kísérleti vonalak, keresztezési kombinációk, ősnagyszülők) különleges biztonsági, állategészségügyi, higiénés feltételek közötti nevelése, a tenyésztési programokkal összhangban történő szelekciója, szaporítása, illetve fenntartása. E nagyon szűk kört érintő speciális szakmai kérdésekre nem térhetünk ki.
A húshibridek és tojóhibridek szaporítását a tenyésztő vállalatoktól vásárolt szülőpárokkal a szaporító-telepek, a szülőpártartó telepek végzik. Minden fejlett baromfitenyésztéssel jellemezhető országban a hústípusú, brojler szülő-pártartó üzemek vannak döntő többségben, mert a százmilliós nagyságrendben igényelt pecsenyecsirke előállítása jóval több szaporító-telepet, illetve szülőpárt igényel, mint a tojóhibridek esetében. Majd minden országban, így hazánkban is, vannak ezeken kívül fajtatiszta tenyésztést folytató nemesítő, illetve fajtafenntartó (pl. new hampshire, sárga magyar) tenyészetek és ezekkel együttműködő szaporító-telepek. Ezek száma előbbiekhez képest sokkal kisebb.
E fejezetben előbbiekből következően érdemben csupán a hústípusú szülőpárok tartástechnológiai kérdéseivel foglalkozhatunk.
A tenyészállományok nevelése és tartása során döntő jelentőségű az állategészségügyi, járványvédelmi rendszabályok betartása minden termelési folyamat során. A növendék- és tenyészállományok rendszeres és szigorú szabályokat követő vizsgálatával (pl. vérvizsgálatok) ellenőrizni kell, hogy az állományok mentesek-e adott kórokozóktól, fennállnak-e a szigorú állategészségügyi garanciák a tenyészállományra, a tőlük származó keltető-tojásra, illetve naposcsibékre vonatozóan.
A tenyésztelepeken ezért fokozottan ügyelni kell az istállók, illetve telepek közötti izolációs távolságokra (minimum 300 m), külső fertőzések veszélyének minimalizálására (fehér-fekete öltözők és kapcsolódó higiénés előírások, látogatások korlátozása), az átlagosnál hosszabb üresen állási periódusok betartására, az alapos takarítást és fertőtlenítést követően.
Alapvető követelmény, hogy egy időben csak azonos származású és korú állományok lehetnek a szülőpártartó telepen, és kitelepítésük is egy időben történjék („all in-all out‖ elv).
1.1. Egy- és többfázisú tartás
A szülőpártartók egy része ugyanabban az istállóban neveli az állományokat, mint amiben tojatja. Elkerülhető az áttelepítés és kisebb az állategészségügyi kockázat.
A folyamatos tenyésztojás előállításhoz döntően húshibridek esetében célszerű a nevelési és tojóházi tartási fázisokat elkülöníteni. A folyamatos nevelés és termelés megoldásához egy nevelő és egy tojótelepre van szükség.
A kétfázisos rendszer előnyei: jobb a férőhely- és eszközkihasználás, a telepek személyzetének speciális begyakorlottsága jobban biztosítható.
A nevelés állományváltozása nagymértékben meghatározza a különböző korú állományok elhelyezését, ezért az állománysűrűség kérdését itt tárgyaljuk. Az állománysűrűség, a telepítési sűrűség fogalma önmagában csak az állatok fizikai értelemben vett területi igényét jelenti, azt azonban sohasem szabad más környezeti tényezőktől elszigetelten kezelni (pl. istálló klimatizálás, illetve saját hőtermelés, évszak, padozat, etető- és itatótér).
A hústípusú szülőpár állományok nevelése során a betelepítéstől kezdve a 4 hetes kor végére az állománysűrűséget, négyzetméterenként 7-10 madárra állítjuk be, majd a 6-7. héttől a 20. hétig az ideális állománysűrűség – a tartási körülményektől függően – 4-7 közötti jércéknél, a kakasok nevelésekor 3-4 között kívánatos. Adott genotípusok esetében a tenyésztővállalatok speciális ajánlásait indokolt figyelembe venni.
Az etetőberendezések lehetnek vályús (kaparóláncos) típusok, felsőpályás surrantócsöves és spirális tányéros etetőrendszerek. Kis-gazdaságokban gyakran használnak vályús és hengeres etetőket is. Szakszerű üzemeltetéssel mind alkalmasak tenyészállományok nevelésére. A spirális tányéros rendszerek előnyei a többivel szemben, hogy:
• csökken a takarmánykiszórás, mert a tányérokon több szintre állítható a takarmány magassága,
• az etetőtányért felülről műanyag rács borítja,
• az etetőtányér peremmagassága könnyen állítható a csibe növekedését követve,
• nem okoznak sérülést,
• az etetőfelület nagyon egyenletesen osztható el az istállótérben,
• az etetőtányérok szabad mozgást biztosítanak az itatókhoz,
• üzembiztosak,
• az állományváltáskor nem kell azokat szétszerelni, és nem is igényelnek általában napi karbantartást.
A hagyományos itatóberendezések lehetnek vályús rendszerűek, és függesztett nyíltvíztükrös súlyszelepes köritatók. A mai korszerű szelepes itatórendszerek az istálló mennyezetére függeszthetők, soronként emelhetők és süllyeszthetők. Helyes beállítás esetén az állatok feje fölött lévő itatószelepekből az állat úgy tud inni, hogy a talpát még nem kell felemelnie. A vízáram alomra cseppenés nélkül közvetlenül jut az állat csőrébe, a megmaradt takarmánymorzsák sem hullanak az alomra, hanem a madár ezt a vízzel együtt nyeli le. A szelepes itatórendszerek napos kortól biztosítják a megfelelő és higiénikus vízellátást. A korszerű szelepes itatórendszerek legfőbb előnyei a többi meg-oldással szemben az, hogy: könnyen állítható a magasság, a madarak test-méretéhez igazodva, bőségesen szolgáltatnak vizet, alacsony nyomáson – 1 bar – működnek, csöpögésmentesek, könnyű a takarításuk, az itatórendszer szakaszosan is üzemeltethető, állományváltáskor a rendszert nem kell szétszerelni.
A hústípusú tenyészállományok itató- és etetőtér szükségletét mutatja be a 35. és a 36. táblázat.
7.1. táblázat - 35. táblázat Hústípusú tenyészállományok itatótér igénye a nevelés alatt
Itató típusa Itatótér (mindkét ivar)
Vályús itató 1,5 cm / madár
Szelepes itató 1 db / 8-12 madár
Tányéros itató 1 db / 20-30 madár
7.2. táblázat - 36. táblázat Hústípusú szülőpárok etetőtér igénye a nevelés alatt
Életkor, nap Etetőfelület, cm (mindkét ivar)
0-35 5 cm / madár
35-70 10 cm / madár
70-140 15 cm / madár
Az istállók légcseréjét az istállóklíma szabályozásával mesterséges szellőzéssel szükséges biztosítani.
Részletesebben e kérdéskörrel „A brojler-nevelés‖ és „A tojótyúktartás‖ c. fejezetekben foglalkozunk. A jó istállóklíma biztosítása a tenyészállományok nevelése során legalább annyira fontos, mint a pecsenyecsirke nevelésekor.
Az istállók fűtése történhet teremfűtő berendezésekkel és műanyákkal, és a kettő kombinációjával. Tenyészállat neveléskor a legjobb megoldás a kombinált fűtés, mert nagyobb lehetőséget ad arra, hogy az állatok mindenkor megkeressék a számukra optimális hőmérsékletű helyeket.
A világítóberendezések lehetnek különböző izzólámpák, fénycsövek, esetleg higanygőz- és nátriumlámpák.
Utóbbiakat csak különlegesen magas belmagasságú épületekben célszerű használni (4-4,5 m2), ezért ritkán alkalmazzák.
A hagyományos izzók és a fénycsövek a legelterjedtebbek. A fénycsövek az elektromos áramot 4-5-ször hatékonyabban alakítják át fényenergiára (izzólámpa 10-13 lumen/W, fénycsövek, kompakt fénycsövek 40-70 lumen/W). A fénycsövek jól használhatók baromfiistállók világítására. A meleg fehér (warm white) fényű csövek ajánlottak a baromfitartásban, mert a fénysugarak színe élettanilag kedvezőbb, mint a hideg fehér (cool white) fénycsöveké. Bármely világítótest mellett döntünk, be kell tartani a szigorú tűz- és balesetvédelmi műszaki előírásokat. Alapvető szabály, hogy az állatok megvilágítása mindenhol egyenletes legyen, emiatt célszerű inkább több kisebb teljesítményű fényforrást telepíteni, mint kevesebb nagyobb teljesítményűt. A világítási programok alkalmazása óta automatakapcsolók terjedtek el. A fényerő szabályozók segítségével tetszőlegesen változtatható a megvilágítás erőssége, ez különösen nevelőistállókban fontos. A fényerő szabályozók igen jól működnek izzólámpás istállókban, fénycsöves világításkor csak a drága, műszakilag magas színvonalú szabályozórendszerek működnek megbízhatóan.
1.2. Napos- és növendék állatok fogadása
Betelepítés előtt elő kell készíteni az istállót.
Az istállók előkészítése számos munkafolyamat tökéletes elvégzését jelenti:
• a kiürített istállóból mindent el kell távolítani, a technológiai berendezéseket ki kell szerelni, a trágyát el kell távolítani és az istállót szárazon ki kell takarítani (seprűtiszta állapot).
• Ezután az összes istállófelületet és a berendezendő tárgyakat magasnyomású berendezéssel tisztára kell mosni, és a mosás után az egész istállót fertőtleníteni szükséges. A régi trágya helye és az istállót körülvevő utak is hasonlóan kezelendők. E munkafolyamat végén kell a szociális épületet és helyiségeket takarítani. A víz- és csatornarendszer tisztítása elengedhetetlen.
• A takarmánysilók és behordó-rendszerek mosása és fertőtlenítése szerves része az előkészítésnek.
• A tisztára mosott és fertőtlenített istállóban kell a technológiai berendezéseket összeszerelni és beüzemelni. A gáz és villany fűtő-berendezések nem mosathatóak, ezek sűrített levegővel tisztíthatók.
• A takarítás, mosatás, fertőtlenítés, szárítás, valamint a szerelési munkák befejezését követően újabb fertőtlenítés szükséges, amit formalingázzal végeznek.
• Az állományváltás idején elengedhetetlen a különböző rágcsálók és más kártevők elleni speciális védekezési módszerek alkalmazása.
• A férőhely teljes előkészítését követően lehet bealmozni. A naposetetők és itatók behelyezése után a csibegyűrűk alakíthatók ki.
• A zárófertőtlenítésre formalingázt használnak, amely csak 20 °C felett hatékony, ezért télen a fertőtlenítés előtt a berendezéseket, az istállót fel kell fűteni.
• A zárófertőtlenítés után a járványvédelmi szabályokat alkalmazni kell. A lezárt telepre csak teljes ruhacserét és fürdést követően lehet csak belépni. Gépjármű a telepre csak fertőtlenítést követően jöhet (magasnyomású berendezés).
A naposállatok betelepítése akkor kezdhető, ha minden leírt követelmény teljesült.
1.3. A naposcsibék szállítása és betelepítése
A naposcsibék szállítási körülményei fontos tényezői az eredményes felnevelésnek. A szállításkori elhullások mértéke messze nem elegendő indikátora a szállítás körülményeinek. Jól ismert tény – különösen brojlereknél –,
hogy a hizlalási teljesítményt nagyban befolyásolja a kelés utáni időszak. A kedvezőtlen szállítási körülmények eleve nagyon megterhelik a naposcsibéket.
Általában a pecsenyecsirkék szállítási ideje rövidebb, de különösen tenyészállományok naposcsibéit nem ritkán 24 órás vagy hosszabb szállítási idő is terhelheti. Nagyon fontos, hogy a szállítás során a naposcsibék a 40 °C-os testhőmérsékletüket, ami az optimális, minél tökéletesebben megőrizhessék. Ilyenkor jól érzik magukat, a stressz kicsi, és a csibék csendben maradnak, és gyakran alszanak. Ha alacsonyabb a hőmérséklet, a stresszállapotot a naposállatok hangos csipogással jelzik. Ugyanez vonatkozik arra is, ha túl melegük van, így a szárnyuk felemelésével is próbálnak hőt veszteni. 41 °C-os testhőmérséklet fölött már gyors levegővételekkel is növelik a párolgási hőelvonást. Optimális szállítási hőmérsékleten a naposcsibék általában egy-két gramm vizet vesztenek 24 óra alatt. Az emésztéssel a szikzacskóból is egy-két gramm vizet nyernek, így lesz ugyan súlyveszteségük, de nem száradnak ki. Amennyiben a túlzottan magas hőmérséklet miatt folyamatosan tátognak, akár 5-10 gramm vizet is veszthetnek 24 óra alatt, ami már káros és veszélyes kiszáradáshoz vezet. A szállítási tér relatív páratartalmának növekedése csökkenti ugyan a csibék vízveszteségét, viszont rontja a hőleadási képességüket. Fiatal szülőállományok kisebb súlyú naposcsibéi valamivel magasabb környezeti hőmérsékletet kívánnak, az optimum szintén 40 °C testhőmérséklet, de saját hőtermelésük kisebb. Természetesen ez a szállításra is vonatkozik.
A csibéket az előzetesen kidolgozott telepítési terv szerint helyezik el az istállóban, vonal, ivar szerint elkülönítve aszerint, hogy a program mit ír elő.
A naposcsibék minél korábbi etetése segíti a növekedést és az emésztőtraktus kifejlődését. A naposállományok természetükből adódóan, ha takarmányhoz jutnak, a szik is energiaforrás, de a fehérjék már a testépítést szolgálják és a szervrendszerek fejlődését. Ha a naposállat nem jut takarmányhoz, a szikanyagot használja energiaforrásnak, de szükségképpen a fehérjét is energiatermelésre használja föl. Emiatt nem jut elegendő fehérje az izomzat és a fontos szövetek kellő fejlődésének. Ezért nagyon fontos a naposcsibék indításánál, hogy hamar takarmányhoz jussanak, hogy a szikanyagok fehérjetartalmát testük kiegyensúlyozott fejlődésére fordíthassák. A naposcsibék szállítása a termelési folyamat egy nagyon rövid szakasza, mégis sokszor alábecsülik jelentőségét mind tenyész-, mind brojlerállományoknál.
A nevelés eredményessége szempontjából döntő fontosságú, hogy a csibék minél gyorsabban megtalálják az ivóvizet, majd a takarmányt. Ügyelni kell arra, hogy a szállítódobozokból kivágott etetőket és kúpos itatókat egyenletesen osszuk el a hullámpapír kerítőn (csibegyűrű) belüli térben (15. ábra).
A korai elhullások oka gyakran az, hogy a naposállatok későn jutnak vízhez, a kiszáradásnak súlyosak a következményei. A kiegészítő kúpos itatók behelyezése ezért fontos az első napokban.
Amennyiben növendékek áttelepítésére a nevelés alatt szükség van, az istálló előkészítés minden művelete hasonló a leírtakhoz, az eltérések értelemszerűek (pl. hőmérséklet, férőhelyszükséglet stb.).
Az áttelepítéseket lehetőleg gyorsan, de kíméletesen kell végezni. Az állatokat kézi erővel, mindkét lábukat összefogva kell ki-, illetve behordani az istállóba. A hústípusú tenyésznövendékek még érzékenyebbek, mint a tojó típusú állományok (pl. sérülések).
1.4. Világítási programok
A világítási programokkal a nevelés idején és a tojóházi tartás során érdemben befolyásolható az ivarérés időpontja, a testtömeg, a tojástermelés mennyisége, az egyes tojások tömege, a tojástermelési ciklus időtartama és az állatok viselkedése is. Kellő hatékonyságú világítási programok csak zárt, ablaktalan, külső fénybeszűrődésektől mentes istállókban hajthatók végre, hazánkban ezek terjedtek el.
A különböző húshibrid szülőpár típusok számára ajánlott világítási programok között lehetnek kis különbségek.
Egy tipikus programot a 37. táblázatban mutatunk be.
7.3. táblázat - 37. táblázat Hústípusú tenyészállományok nevelésére ajánlott világítási program
Kor (nap) Időtartam (h) Intenzitás (lux)
1-2 23 20-30
3 19 15-20
Kor (nap) Időtartam (h) Intenzitás (lux)
4 16 15-20
5 14 15-20
6 12 10-20
7 11 10-20
8 10 10-20
9 9 10-20
10-139 8 10-20
Hústípusú tenyészállományoknál az ivarérés kezdetétől, 20 hetes kortól emelendő a megvilágítás tartama és erőssége, heti egy óra növeléssel, egészen 15 óra összes időtartamig, amit egészen a tojóidőszak végéig tartani kell. A megvilágítás intenzitása növelendő 20 hetes kor után és a 30-60 lux közötti tartományban tartandó.
A megadott programok ablaktalan istállókra vonatkoznak. Minden hibridelőállító vállalat megadja az adott típusnak optimálisan ajánlott világítási programokat a tojóházi tartásra is.
Minden program az első élethéten hosszú és erős megvilágítást ad a fiatal csibéknek, ezután típustól függően eltérő mértékben ugyan, de gyors ütemben csökken a megvilágítás tartama és erőssége, majd minimális szinten marad az ivarérés idejéig (20-22 élethét), ezt követően határozottan érvényesül az időtartam és fényintenzitás növelése, elérve a 15-16 órás megvilágítási maximumot, amit a termelési időszak végéig állandó szinten tartanak. Nagyszámú vizsgálat igazolja azt, hogy ahhoz, hogy a tojóállományok a maximális tojástermelést elérjék, tojó típusú állományok tartásakor 16 órás, hústípusú tojók esetében 15 órás megvilágítás szükséges.
Természetes megvilágítású nevelő, illetve tojóházakra vonatkozóan részletes világítási programokat ismertetnek az ajánlott irodalomban megadott szakmunkák.
Amint már korábban is utaltunk rá, a világítás időtartamának szabályozása a növendék és tojóidőszakban elősegíti a maximális tojástermelést, és megelőzi a - genetikailag nagyon korai ivarérésre hajlamos állományokban - túlságosan korán bekövetkező ivarérést.
A tojótyúkok termelésbe lendülésének ideje és a termelési időszaknak különösen annak az első harmadában megtermelt tojások tömege között szoros összefüggés van. Ha a termelés fiatalabb korban - és így kisebb élőtömegűek is a tojók - indul számottevően kisebbek a tojások, amelyek zöme így keltetésre alkalmatlanná válik. Az ivarérés idejének késleltetése, optimalizálása számottevően megnöveli a tojóidőszak első szakaszában a tojások tömegét. Az ivarérés késleltetését szolgálja, segíti a takarmányadagok erős korlátozása is a nevelés alatt, amely hústípusú állományok nevelésekor ma már alapvető és nélkülözhetetlen tartástechnológiai eljárás.
A kakasok későbbi termékenyítő képességére a felneveléskori világítási programnak kevésbé vannak kimutatható hatásai. Ha azonban a tojóidőszakban csökken a megvilágítás, az ondó mennyisége is csökken. A tojók számára előírt világítási program minden eddigi tapasztalat szerint a kakasok reprodukciós teljesítményét is kellő színvonalon tartja.
1.5. A takarmányozás technológiája nevelés alatt
A takarmányozási programok a tenyészállatok nevelése során egy célt szolgálnak: olyan tojástermelésre élettanilag és kondícióban is kiváló állományok nevelését, amelyek kis egyedi szórás mellett maximális reprodukciós teljesítményre képesek az adott termelési időszak alatt.
Az állomány kiegyenlítettségét - megfelelő genetikai képességet és állategészségügyi állapotot feltételezve - döntően az állománysűrűség, az etető- és itatóférőhelyek optimális aránya biztosítja, összhangban a takarmányadagolás rendszerével, és a berendezések meghibásodásának minimalizálásával.
A hústípusú és tojó típusú tenyészállományok nevelése között takarmányozástechnikai szempontból a legdöntőbb különbség az, hogy tojó típusú növendékek nevelése során a növekedésnek nem szabunk korlátokat, különösen a mai, genetikailag korán ivarérő tojóállományoknál.
A hústípusú tenyészállományok örökletesen szélsőségesen nagy étvágyúak, rendkívül gyors növekedésűek, zsírosodásra hajlamosak, ivarilag korán érők. Mindegyik tulajdonság hátrányosan befolyásolja a nő- és hímivarú
egyedek reprodukciós képességeit, és életképességét. A brojler-előállítás szempontjából gyors növekedés kibontakozását a tenyészállományok nevelése során mesterségesen kell korlátozni. Ezt a napi takarmányadagok erős csökkentésével (az étvágyhoz képest), és a vízfogyasztás szabályozásával lehet és kell elérni. Az étvágy szerint etetett hústípusú tojók tojástermelése a felét sem érné el azokénak, amelyeket korlátozottan takarmányoznak a nevelés alatt, és a tojóházi elhullások elérték a 40-60 %-ot is.
Hústípusú állományoknál a kakasok nevelése során éppoly fontos a takarmányadagok korlátozása, mint a jércék esetében, meggátolva a túlzott testtömeg-gyarapodást, a zsírdepozíciót, a tojóházi tartás során káros elnehezedést, előbbiek következményeként a gyenge termékenyítő képességet.
Hústípusú állományoknál a takarmányfelvétel fizikai csökkentésének az ún. takarmánykorlátozásnak alapvetően két módja alakult ki világszerte: a minden nap korlátozott adag etetése és a napkihagyásos módszer.
A naponta történő etetés során az adott életkorra előírt, az étvágyhoz mérten erősen korlátozott adagot az állatok naponta megkapják, így a nevelés folyamán egyenletesebb a tápanyagok felvétele. Ez általában csak spirál rendszerű etetőberendezéssel oldható meg, amely egy időben képes kijuttatni az esetenként igen kicsi napi takarmányadagokat.
A napkihagyásos rendszerekben a takarmányozás napját követően nem kapnak takarmányt az állatok. Az etetési napokon kétnapi adagot kap az állomány (skip a day program). A módszer finomításával jöttek létre a korlátozási programok különböző változatai (pl. 4+3, 5+2). A napkihagyásos módszerekkel a növendék állományokban kialakul az a szokás és képesség, hogy egyszerre, rövid idő alatt nagymennyiségű takarmányt vegyenek fel, amely tulajdonság a tojóidőszakban luxusfogyasztási hajlamban nyilvánul meg.
Egy tipikus hústípusú szülő jérceállomány takarmányozási programját mutatja be a 38. táblázat. Tekintettel arra,
Egy tipikus hústípusú szülő jérceállomány takarmányozási programját mutatja be a 38. táblázat. Tekintettel arra,