• Nem Talált Eredményt

A külső testalakulás megítélése a tenyésztői munkában

A baromfipopulációk nemesítésének sarkalatos kérdése a mennyiségi, kvantitatív tulajdonságok állandó javítása, a populáció teljesítőképességének növelése.

A küllem alapján csupán a nagy h2 értékű és elsősorban az olyan tulajdonságokra lehet eredményesen szelektálni, amelyek mindkét ivarban jól megnyilvánulnak, és elbírálásuk kis szubjektív hibával terhelt. Ilyen tulajdonság minden baromfifajban a fiatalkori és a kifejlettkori testtömeg.

A külső testalakulás alapján a húsformák (pl. mellszélesség, mell-hosszúság) is jól elbírálhatók.

Tömegszelekcióval jelentősen javíthatók az állományok, de csak akkor, ha több generáción át ugyanaz a nagy gyakorlattal rendelkező szakember végzi a minősítést, a szelekciót. Ez a siker alapfeltétele, mert a húsformák elbírálása már jelentős szubjektív hibával terhelt, ami a szelekciós döntések megbízhatóságát nagymértékben ronthatja, ezután pedig fékezheti az előrehaladást. A húsformák javítását, az értékes húsrészek arányának növelését a széles mellű fajtákban, pl. a pulykahibridek apai vonalaiban, döntően küllemi szelekció alapján végezték és végzik ma is (pl. USA, Kanada, Anglia).

Újabban az apai brojlervonalak húsformáinak javítására is törekednek. Így a pulykához hasonlóan a küllemi sajátosságokra (a mellhossz, a mellszélesség, a mellcsonti tarajnak a hátvonalhoz viszonyított szöge, amely összefügg a mellhólyagosodásra való hajlammal) is nagy figyelmet szentelnek.

A külső testalakulás kritikai megítélése a baromfi konstitúciójának javítása szempontjából is fontos. Tartós, magas színvonalú termelést csak egészséges, durva küllemi hibáktól mentes állatoktól várhatunk.

Hústípusú mindenekelőtt apai vonalakban a hibátlan lábalakulás fontos szelekciós szempont. A hústermelés céljából tartott, igen nagy növekedési erélyű brojlercsirkék vagy –pulykák ugyanis csak abban az esetben érik el a vágóérett kort, ha lábuk elviseli a rendkívül gyors testtömeg-termelés okozta terhelést. A hímvonalakba tartozó kakasok hibás lábalakulása veszélyezteti a szaporítási folyamatot, annak gazdaságosságát. A korán lesántuló kakas képtelen a tojókkal párosodni.

A küllem és a nagyszámú figyelembe veendő más értékmérő tulajdonság között gyakorlatilag alig van hasznosítható összefüggés. Így a baromfi külleme alapján nincs módunk a tojóidőszakban várható tojástermelésre, a tojások tömegére, a héjszilárdságra, a termékenységre és a tojások keltethetőségére stb.

következtetni.

Általánosságban a kis a h2 értékű tulajdonságokra vonatkozóan a küllem alapján csak a pillanatnyi – a környezeti hatásoktól nagymértékben függő – állapot ítélhető meg (tojást termelő vagy éppen nem termelő tyúk). Ez a látszólagos állapot azonban az esetek többségében nincs összefüggésben a genetikai képességekkel.

3. fejezet - A tyúk értékmérő tulajdonságai

Horn, Péter

A tyúk értékmérő tulajdonságai az állat teljesítményét fejezik ki, határozzák meg. Megnyilvánulásuk mértéke szorosan összefügg a hasznosítás irányával, így az egyes értékmérő tulajdonságok fontossága egymáshoz képest mindig viszonylagos.

Az öröklődés módja szerint megkülönböztetünk mennyiségi és minőségi értékmérő tulajdonságokat. Előbbiek számos kis hatásású gén által befolyásoltak, számottevően függenek a környezeti viszonyoktól is. Utóbbiakat kevés számú jelentős hatású gén alakítja ki, és a környezet szerepe kevésbé meghatározó egy-egy adott tulajdonság kifejeződésében.

A tyúktenyésztésben a következő mennyiségi értékmérők alapvető jelentőségűek:

• a tojástermelő képesség és a tojás minősége,

• a termékenység,

• a keltethetőség,

• a hústermelő képesség és a növekedési erély,

• a takarmányértékesítés,

• a kifejlettkori testtömeg,

• az ellenálló képesség, az egészségi állapot és

• a vérmérséklet, rossz szokások.

A különböző értékmérő tulajdonságok között vannak szelekciós szempontból előnyös összefüggések, de sok esetben a tulajdonságok és tulajdonságcsoportok közötti kedvezőtlen genetikai és fenotípusos korrelációk gátolják a szelekciót, antagonista értékmérők.

A 16. táblázatban néhány fontosabb tulajdonság genetikai és fenotípusos összefüggését mutatjuk be a tyúkfajban a főbb tendenciák szemléltetése végett.

Az egyes értékmérők között – különösen a tojástermelő képesség és a hústermelő képesség között – fennálló negatív genetikai korrelációk miatt nem lehet kiemelkedő tojástermelő és ugyanakkor jó hústermelő képességű állományokat létrehozni. Ebből következően mind a tenyésztési munkát, mind az árutermelési tevékenységet típusukban merőben eltérő tojó-, illetve hústípusú állományokra kellett alapozni.

3.1. táblázat - 16. táblázat A tyúkfaj egyes értékmérő tulajdonságai között fennálló genetikai és fenotípusos korrelációk (Kinney, T. B. összefoglaló tanulmányai alapján)

Értékmérők, amelyek között a korreláció fennáll

Fenotípusos Genetikai

korreláció (r) Pozitív korrelációban álló tulajdonságok

4 hetes kori testtömeg – 8 hetes kori testtömeg

0,84 0,93

8 hetes kori testtömeg – kifejlettkori testtömeg

0,52 0,43

Kifejlettkori testtömeg –tojás tömege

0,36 0,23

Értékmérők, amelyek között a korreláció fennáll

Fenotípusos Genetikai

korreláció (r) Éves tojástermelés – keltethetőség

termékeny tojásra

-Kifejlettkori testtömeg – első háromhavi tojástermelés

0,31

-Kifejlettkori testtömeg – 34-36 hetes kor közötti tojástermelés

A tyúkfajban a tojástermelő képesség jelentősen befolyásolja a termelés gazdaságosságát, mert potenciálisan meghatározza az egy tojó után felnevelhető ivadékok számát mind a tojó-, mind a hústípusú állományokban.

Árutojás-termelő állományokban a termelt tojás mennyisége – akár darabban, akár kilogrammban mérjük – ugyancsak meghatározója a tojástermelés gazdaságosságának, és jelentősen befolyásolja az egy tojás előállítására felhasznált takarmány mennyiségét is.

A tojástermelés viszonylag gyengén öröklődő kvantitatív tulajdonság (h2=0,15-0,25). Ma már klasszikusnak számító amerikai vizsgálatok szerint (Goodale és Hays) örökléstani értelemben a tojástermelő képességet 5 alaptulajdonság határozza meg, amelyek egymástól genetikailag többé-kevésbé függetlenek. Ezek:

1. az állóképesség vagy perzisztencia, 2. az intenzitás,

3. a hosszú szünetek hiánya, 4. a kotlás és

5. az ivarérés ideje.

A perzisztencia lényegében a biológiai év, a tojástermelési periódus hosszát fejezi ki.

Az a tyúk tekinthető perzisztens termelőnek természetes tartási viszonyok között, amelynek az első tojás megtojása és a következő évi vedlése között hosszú idő telik el. A perzisztencia és az éves tojástermelés között mind a hús-, mind a tojótípusú állományokban szoros genetikai és fenotípusos korrelációs összefüggés van (r és rG 0,6-0,8).

A perzisztencia napjainkban az állományok azon képességét fejezi ki, hogy az adott típust figyelembe véve hosszú ideig képesek magas színvonalú tojástermelésre. A perzisztencia, az állóképesség a tojástermelési időszak utolsó harmadában jut kifejezésre igazán.

A legperzisztensebb tojástermelők általában a leghorn típusú hibridek, az elsőéves tojástermelési időszak akár 65 hétre is megnyújtható úgy, hogy az állomány tojástermelése még meghaladja a 70 %-ot. A középnehéz, barna héjú tojást termelő hibridek tojástermelési intenzitása 54 tojástermelési hét után jelentősebben csökkenhet. A hústípusú tojók perzisztenciája lényegesen gyengébb, ezért a tojástermelési időszakot nem is nyújtják 35-40 hétnél hosszabbra.

A tyúk tojásrakásában szabályszerű ritmus állapítható meg, ami abban mutatkozik, hogy a folyamatos, minden egyes napon bekövetkező tojásrakást kisebb-nagyobb szünetek szakítják meg.

Azt az időtartamot, amely alatt a tyúk mindennap tojik, ciklusnak nevezzük.

Az új ciklus egy vagy több nappal a megelőző ciklust követően indul meg. A gyengén tojó tyúkok tojásrakási szünete a két ciklus között több napra is kiterjed, és az egyes ciklusok alatt is csak néhány tojást tojnak. Az intenzíven tojó tyúkok egy-egy ciklusban több tojást raknak, és a ciklusok között csak egy-egy nap szünetet tartanak. Rekordtermelésű tojók 223, sőt 365 tojást is termeltek egy ciklusban már évtizedekkel ezelőtt is.

Ma a tojóhibridek jelentős számú egyede megközelíti vagy eléri a 350-360-as tojástermelést egy ciklusban.

A tojástermelés ciklusosságát a már ismertetett élettani törvényszerűség, a tojásképződéshez szükséges 24 óránál hosszabb idő okozza. Ha pl. a ciklus első tojását egy tojó reggel 8 órakor tojta, és a következő napi tojást délelőtt 10 órakor, akkor a tyúk az egymást követő 5 nap mindegyikén tojik egy-egy tojást. 16 óra után a tyúk általában nem szokott tojni. Ezután egy, esetleg kétnapos szünet következik, és a következő ciklus első tojására újból a reggeli órákban számíthatunk.

A tojástermelés intenzitása többféle módszerrel ítélhető meg. Az egyik az átlagos ciklusnagyság, amelyet egy adott tyúkra nézve a következő módon számíthatunk ki:

Ha egy tojó egy tojóév alatt 280 tojást termelt 40 ciklusban, akkor az

A 7-es intenzitás azt jelenti, hogy a kérdéses tojó éves átlagban 7 tojást termelt ciklusonként. Az intenzitás rövidebb termelési periódusokra is kiszámítható.

Egy állomány intenzitásának kifejezésére jó támpontot nyújt a tojástermelés százalékos alakulása a tojásrakás szakaszában. Az a kedvező, ha ez a szakasz a lehető legmagasabb értékek mellett minél hosszabb ideig tart.

Tojótípusú állományokban a csúcstermelés idején ez az érték 90 % fölötti, a hústípusú tyúkoké pedig néhány százalékkal 80 fölött lehet. Az átlagos intenzitást az egész tojóév átlagában nyújtott %-os termelés is jól tükrözi.

Hosszú szüneten a tojóidőszakon belül előforduló négynapos vagy annál hosszabb szünetet értjük. Ez a termelési év bármely időszakában előfordulhat, és tojótípusú állományokra ma már alig jellemző, szemben a kettős hasznosítású és hústípusú állományokkal. A zárt, intenzív tartás, a világítási program mérsékli a hosszú szünetek gyakoriságát, természetes viszonyok között viszont a hőmérséklet és a megvilágítási hatások – különösen télen és késő ősszel – szinte törvényszerű hosszú szüneteket okoznak. Jellegzetes hosszú szüneteket okozhat a kotlás is.

A kotlás ideje alatt szünetel a tojástermelés, ezért szelekcióval a kiküszöbölésére törekednek.

A kimondottan egyoldalú tojástermelő fajták, vonalak és hibridek nem kotlanak. A ketreces tartás amúgy is gátolja a kotlás kialakulását. A kettős hasznosítású és a hústípusú állományokban kotlás még előfordul. Az alternatív tojástermelési rendszerekben a kotlás egyes tojóhibridek esetében gyakrabban tapasztalható.

A korai ivarérés gazdasági szempontból azért nagy jelentőségű, mert így lerövidül a nevelés időtartama, és emiatt csökkennek a felnevelési költségek.

A korai ivarérésre tojótípusú és vegyes hasznosítású állományokban szelektáltak már több évtizede. Ezért az egyoldalú tojástermelő fajták és hibridek már korán, 4-5 hónapos korban (144 napos korban; adott fajtára vagy hibridre vonatkozóan) ivarérettek.

A tojástermelést befolyásoló alaptulajdonságok megítélése a korszerű tenyésztési eljárások tükrében számos vonatkozásban módosult a klasszikus értelmezéshez képest. A kereskedelmileg forgalmazott tojóhibridek kotlási hajlamát szinte teljesen sikerült kiküszöbölni, vagy jelentősen mérsékelni. A hústípusú és a vegyes hasznosítású állományokban a kotlási hajlamot még nem sikerült tökéletesen megszüntetni, így ott még várható érdemi szelekciós előrehaladás.

Más megítélés alá esik napjainkban a korai ivarérés is, mert mind a tojó, mind a vegyes hasznosítású, mind pedig a hústípusú állományok genetikailag igen korán érők. Ma már a túl korai ivarérésből adódó hátrányok kiküszöbölése jelenti a nagyobb gondot, döntően a hústípusú állományoknál. A perzisztencia vagy állóképesség megítélése a klasszikus felfogáshoz képest nem sokat változott. A korszerű tojóhibridek perzisztenciája ma messze meghaladja az összes fajtákét, ami annyit jelent, hogy vedlésük igen későn következik be, és ezt a világítási programokkal még későbbi időpontra igyekszünk eltolni. A korszerű hibridek döntő többsége még viszonylag magas színvonalon – 70-75 % között – termel a tojástermelési időszak végén is. A perzisztencia javításában még számottevő genetikai tartalékok vannak.

A hústípusú állományok perzisztenciája a tojó típusúakénál jóval gyengébb, és a csúcstermelés elérése után sokkal jelentősebb mértékű a tojástermelés csökkenése is. Ez okozza, hogy a hústípusú állományok tojástermelésének időszaka 8-10 hónapra rövidült, szemben a tojótípusú hibridek 13-15 hónapos tojástermelési idejével.

A tojástermelés megítélésének tenyésztelepeken ma is legmegbízhatóbb módja az egyedi ellenőrzés, illetve termelési nyilvántartás. Ennek a munkának hagyományos módja az ún. csapófészkes ellenőrzés. Napjainkban a legelterjedtebb az egyedi ketreces rendszerre épülő adatgyűjtés, illetve a kettő kombinációja a nemesítő központokban.

A tojástermelést befolyásoló alaptulajdonságok kizárólag egyedi ellenőrzéssel állapíthatók meg.

Üzemi viszonyok között a tojástermelés mérésének többféle módja lehetséges.

Objektív képet kapunk az állomány tojástermeléséről, ha az átlaglétszámra vetített tojástermelést számítjuk ki:

Kiszámítható az évi átlagos tojástermelés a beólazott állatok száma alapján is, a következő képlettel:

A tojóállományok termelési színvonalát az utóbbi mérési mód fejezi ki a legjobban, mert figyelembe veszi a gazdasági szempontból igen fontos életképességet is. A különböző számítási módszerekkel kapott eredmények közötti különbség annál nagyobb, minél több a tojóházi kiesés.

A tyúk tojástermelése természetes tartási körülmények között az első tojóévben a legnagyobb, a második tojóévben a termelés az elsőhöz viszonyítva 20-25 %-kal, a harmadik tojóévben 30-35 %-kal kisebb. A megadott általános tendenciáktól, a tojók típusától függően lehetnek nagyobb eltérések is.

A genetikai tényezők mellett a környezeti tényezők is jelentősen befolyásolják a tojástermelő képességet. Ezek közül a legfontosabbak:

• a megvilágítás,

• a takarmányozás,

• az istálló-klimatikus tényezők (hőmérséklet, szellőztetés stb.),,

• a telepítési sűrűség,

• a kondíció.

A fény szerepével a tartástechnológiai fejezetekben foglalkozunk. A takarmányozási tényezők közül a takarmányok nyersfehérje-, ásványianyag- és vitamintartalma a legfontosabb. Az istállóklíma komponensei közül a hőmérséklet, a ventilláció mértéke hat jelentősen a tojástermelésre. A telepítési sűrűség növelésének hatására minden tartásrendszerben csökken a tojástermelés, egyrészt azáltal, hogy rontja az istálló mikroklímáját, másrészt közvetlen stresszorként hat a tyúkokra. Az említett környezeti tényezők hatásaival részletesebben a tartástechnológiai fejezetben foglakozunk.

1.1.1.1. A tojás minősége

A tojások minősége jelentősen befolyásolja a tojástermelés gazdaságosságát. A minőséget jellemző tulajdonságok közül a tojás tömege, a tojáshéj szilárdsága, színe, a vér- és húsfoltos tojások gyakorisága a legfontosabb. Kisebb jelentőségű a sűrű- és hígfehérje aránya, a fehérje magassága, a sárgája színe.

A tojás tömege jól öröklődő értékmérő tulajdonság (h2=0,5-0,6), ami a legnagyobb mértékben a tyúk korától függ (7. ábra).

Tojótípusú hibrid állományoktól ma már megkívánjuk a 60-62 g-os átlagos tojástömeget. Számos kettőshasznú és kedvtelésből tartott fajtánál az átlagos tojástömeg kisebb.

Az elmúlt három évtized során a tenyésztőknek szelekcióval sikerült a tojástömeg kortól függő változását úgy módosítani, hogy az ivarérés után a tojástömeg sokkal gyorsabb ütemben növekedjék, mint ami a tyúkfajra egyébként jellemző volt. Evvel nagymértékben csökkentették a kisebb értéket képviselő, ún. jércetojások számát.

A genetikai tényezőkön és a tojók korán kívül a tojás tömegét befolyásolja az istálló hőmérséklete, a megvilágított órák száma és a takarmányozás. Klimatizált és világítási programot lehetővé tévő istállókban a beólazás időpontja gyakorlatilag nincs érdemi hatással a tojás átlagos tömegére.

Széles körű vizsgálatok szerint 14 °C istállóhőmérsékleten felül minden 1 °C-os hőmérséklet-emelkedés átlagosan a tojástömeg 0,2 g-os csökkenésével jár. Nyáron tehát a klimatizáció és a ventilláció döntő jelentőségű a tojóházi tartásban. Ha a megvilágítási idő meghaladja a 16 órát, a tojás tömegének csökkenése tapasztalható (0,5-0,6 g).

Beltartalmi szempontból kifogásolható, túlzottan kis fehérje-tartalmú takarmány etetésekor 1,8-2 g-mal csökkenhet a tojás tömege anélkül, hogy a tojástermelésben visszaesés következne be.

A mai tojóhibridek tojástömege sokkal gyorsabban nő a tojóidőszak elején, mint korábban. Az állományok genetikai adottságainak megfelelő nagyságú tojások termeltetésének tehát mindenkor megvannak a tartástechnológiai, környezeti feltételei, amelyek megteremtéséről gondoskodnia kell a tenyésztőnek.

A tojáshéj színe kizárólag kereskedelmi jelentőségű, mert beltartalmi tekintetben a fehér és a barna héjú tojások között semmiféle objektív különbséget nem sikerült kimutatni. Kétségtelen viszont, hogy számos országban a barna héjú tojás iránt nagyobb a kereslet. A tojáshéj színe fajtánként és egyedenként is változó. A mészfehértől a csokoládébarnáig mintegy 50 színárnyalat különböztethető meg. A könnyű testű, fehér leghorn típusú hibridek mészfehér héjú tojást, az egyéb, általában rhode island, new hampshire, plymouth és más, korábban kettős hasznosítású fajtákból kitenyésztett vonalakból előállított hibridek pedig általában barna héjú tojást termelnek.

A tojáshéj színét a környezeti tényezők kevésbé befolyásolják. Kereskedelmileg előnyös, ha egy-egy tojóállomány a héj színárnyalatát tekintve is kiegyenlített tojásokat termel.

A tojáshéj szilárdsága fontos értékmérő tulajdonság, amelynek javítására folyamatosan szelektálnak (örökölhetőségi érték h2=0,3-0,4). Kereskedelmi értéke ugyanis csak az olyan tojásnak van, amely jól viseli az automatikus gépi gyűjtést, osztályozást, csomagolást és a nagy távolságra való szállítást. A tojáshéj szilárdsága nincs közvetlen összefüggésben a vastagságával. A héjszilárdságra az örökletes tényezőkön kívül jelentős hatást gyakorol a takarmányozás, különösen annak ásványianyag-összetétele.

Szoros az összefüggés a héjszilárdság és a hőmérséklet között. Magas tartási hőmérsékleten – különösen nyáron, ketreces tartásban – jelentkeznek a gyenge héjszilárdsággal kapcsolatos gondok. A nagy termelőképességű hibridek tojásainak héjszilárdsága a tojóév vége felé általában romlik, összefüggésben a szervezet tartalékainak kimerülésével, a nagyobb átlagos tojástömeggel.

A héjszilárdság műszeres vizsgálatokkal vagy a tojás sűrűségének (fajsúlyának) mérésével állapítható meg.

Ezeket a módszereket elsősorban a tenyésztő, a nemesítő, a minőség-ellenőrző tevékenység idején alkalmazzák.

A tojás alakja legyen szabályos. A szabályos alakú tojás csomagolása, szállítása könnyebb, a tojástörés, sérülés veszélye kisebb. A tojás alakja öröklődik, szelekcióval mind szabályos, mind szabálytalan (gömbölyű, hosszúkás) tojásalakulással jellemezhető populációk kialakíthatók. A tenyésztojásoktól akár hús, akár tojó jellegű állományról van szó, megkívánjuk a szabályos, ovoid alakot (a hosszanti átmérő 1,2-szerese a keresztátmérőnek).

A vér- és húsfoltosság a tojás minőségét rontó hibák, ezek kiküszöbölésére a tenyésztőmunka folyamán törekednek. A leghorn típusú tojóhibridek tojásai igen ritkán tartalmaznak vér- vagy húsfoltot, mert a mészfehér tojáshéjszín könnyebbé teszi a vér és húsfoltos tojások lámpázással való tökéletes kiválogatását, a rendellenes tojásokat termelő egyedek kiselejtezését. A barna héjú tojást termelő tyúktípusok tojásainak átvizsgálása már több hibaforrással terhelt, így azok ma még nagyobb gyakorisággal termelnek vér- és húsfoltos tojásokat. A vérfoltos tojások gyakoriságára a genetikai tényezőkön kívül a hőmérséklet, sőt a tartási rendszer is hatást gyakorol.

A tojás különböző alkotórészeinek aránya úgyszintén befolyásolja a tojásminőséget, habár az egyes országokban ezeknek nagyon eltérő mértékben tulajdonítanak jelentőséget. Kereskedelmi, táplálkozási szempontból a sárgája után a tojásfehérje sűrűállománya a legértékesebb. A tyúktojás sűrűfehérje-állománya 45-85 % között változhat.

A sűrűfehérje arányának növelésére egyes esetekben szelektálnak a fehérjeindex alapján (a sűrűfehérje hiány %-a %-az összes tojásfehérjének).

A tojás minőségét és főleg az azzal összefüggő frissességet a következő módszerekkel minősítik:

Az üveglapra felütött tojásban:

• sűrűfehérje-magasság = a feltört tojás sűrűfehérjéjének átlagos magassága,

• sárgájamagasság = a sárgája legkiemelkedőbb pontjának magassága,

• Haugh-egység = 100 log (h – 1,7 G0,37 + 7,6), ahol h = tojásfehérje-magasság (mm-ben), G = a tojástömeg (g-ban).

Minél nagyobbak a mért értékek azonos tömegű tojások összehasonlításakor, annál jobbnak tekintik a tojásminőséget.

A tojás tárolási idejének növekedésével csökken a sűrűfehérje magassága és a Haugh-egység. A tojás nem megfelelő tárolásakor erősen veszít víztartalmából, növekszik a légkamra, a tojás eltérő szárazanyag-tartalmú alkotórészei között diffúziós folyamatok zajlanak le, amelyeknek következtében a mintegy 12 %-os szárazanyag-tartalmú fehérjéből a víz részben átdiffundál a nagyobb, 51 % szárazanyag-tartalmú sárgájába.

Ezért az öregebb tojás sárgája világosabb színű, vizesebb, szétfolyóbb állapotú lesz. Ugyanígy a híg- és a sűrűfehérje viszkozitása is kedvezőtlenül megváltozik. Az ezen folyamatok következtében létrejött elváltozások a tojás kereskedelmi értékét jelentősen csökkentik.

1.1.2. A termékenység

Termékenynek nevezzük az olyan tojást, amelyben a megtojás pillanatában életképes zigóta van.

A termékenység tenyésztési és szaporítási célokat szolgáló állományaink igen fontos értékmérő tulajdonsága.

Erre a tulajdonságra mind a hím-, mind a nőivarú állatnak jelentős a befolyása.

A termékenység kismértékben öröklődő tulajdonság (h2=0,05-0,16). A hústípusú állományok termékenysége gyengébb, mint a tojótípusúaké.

A termékenységet számos belső és külső környezeti tényező befolyásolja, ezek: