A fej. A fejet felülről a fejtető határolja, fölötte helyezkedik el a taraj, aminek alapját, lemezét és csipkéit különböztetjük meg. A csőr alsó és felső kávából áll. A felső káván van az orrnyílás. A csőr mögött található az arc, a szem, a szemhéj, a fülnyílás a tollkoszorúval, alatta a füllebennyel. Az alsó káva tövéből indul ki a két áll-lebeny, amely eltakarja a torokjáratot. A fej és a nyak átmeneténél található a tarkó.
A törzs. A nyak felül a tarkóval, alul pedig a torokjárattal kezdődik. Megkülönböztethetők a nyak alsó és felső része, valamint oldalai. A baromfi nyakát dús tolltakaró borítja, ez a kakason gallért képez. A nyak alsó részén a begytájék kezdődik, amely a törzs elülső részéig tart. A begytájék mögött helyezkedik el a váll, alatta kezdődik a mell. Külön megemlítendő a mellcsonti taréj, amit a húsformák megítélésekor tapintással is megvizsgálunk.
Fölül a nyak a hátba, majd az ún. nyeregtájékba megy át. Ezen helyezkedik el a kakas díszes nyeregtollazata.
Alul található a hastájék, fölötte hátul a kloákanyílás, majd a farok. A kakas farktollazata a hát vonalában az ún.
farokfedő tollakkal kezdődik. Itt találhatók még a farok kis és nagy sarlótollai, valamint az alattuk elhelyezkedő kormánytollak.
A végtagok. Az elülső végtag, a szárny, szorosan a törzshöz simul, oldalról nézve ívet képez (szárnyív). A vállízülettel kapcsolódik a törzshöz, felső részét szárnyfrontnak nevezzük. A szárny tollazata csak kifeszítés után tanulmányozható.
A hátulsó végtag a csípőízülettel kapcsolódik a törzshöz. A felcomb és az alcomb között helyezkedik el a térd.
Az alcomb és a lábszár között a lábtő, a lábszár alatt a sarkantyú, a lábujjak, az ujjak közötti hártya, majd a talp és a körmök találhatók. A hátulsó végtagot a lábtőig fedőtollazat borítja.
A tyúk testtájai többnyire megegyeznek a kakaséival, néhány elnevezés azonban különbözik. Így a nyeregtollak helyett párnatollat, has helyett tojóhasat mondunk. A tyúknak kis és nagy sarlótolla, valamint sarkantyúja általában nincs. Tollazata a kakaséhoz viszonyítva egyszerűbb (4. ábra).
3.1. A bőr és függelékei
A madarak és az emlősök bőre között alapvető különbség, hogy az előbbien nincsenek verejtékmirigyek, a faggyúmirigyeket pedig a farokcsigolya fölötti fartőmirigy pótolja. Ahol a beleágyazott tollszemölcsökből tollazat nő ki, ott vastagabb a bőr. A hajlatokban a csupasz mezőkön a bőr vékony és mozgékony. A tollal nem fedett testtájakon (csőr, lábak, bőrfüggelékek) a bőr szaruvá vastagodott, durva. A szaruvá vastagodott bőr, valamint a lábakon lévő pikkelyek a kor előrehaladásával durvulnak.
A bőr vastagsága fajra, fajtára jellemző. A tojófajták bőre vékony, a húshasznosításúaké vastagabb, zsíros tapintású.
A legtöbb fajta bőrszíne sárga, némelyiké fehér, előfordul azonban a kékes, sőt palaszürke árnyalat is. A bőr színe szorosan összefügg a csőr, láb stb. színével. Így a sárga lábú és sárga csőrű egyedek bőre is sárga.
A bőr, a láb, a csőr, a szemgyűrű, a kloákatájék stb. színeződését a sárga bőrű fajtákban arra is felhasználhatjuk, hogy a festékanyag jelenlétéből, illetve hiányából a tojástermelés mértékére következtessünk.
A bőrben raktározott festékanyag a takarmányból ered. Ebből az következik, hogy a takarmányban nyújtott festékanyag mennyisége sem közömbös a pigmentációra, illetve a depigmentációra. Bőséges festékanyag-juttatás mellett a depigmentációra esetleg sor sem kerül, vagy annak üteme lassúbb. Fordított esetben a festékanyag kiürülése gyorsan bekövetkezik, a tojássárgája halványabb színű lesz.
A bőr tollal nem fedett része egyes testtájakon (csőr, lábak) elszarusodott, sőt a sarkantyúk a kor előrehaladásával elcsontosodnak. Más – tollal nem fedett – testtájakon élénkpiros, vérbő bőrképletek alakulnak ki, amit bőrfüggeléknek nevezünk. Ide sorolható a tyúkfélék taraja, áll- és füllebenye.
Tarajalakulások. A legtöbb tyúkfajtának egyszerű, fűrészelt taraja van. A taraj a fejtető középvonalán kiszélesedett alapból indul ki, felfelé fokozatosan vékonyodik, lemezszerű képződmény. A tetején változó számú és mélységű bevágások találhatók.
A taraj húsos lemezének vastagsága fajtánként, ivaronként eltérő. A lemez felületét kisebb-nagyobb dudorok, szemölcsök borítják. Ennek minőségéből a szervezet finomságára következtethetünk. Tojó típusú (leghorn) tyúkok között gyakori a nagyméretű, lehajló taraj, amely zavarhatja a látást is.
A borsótaraj három olyan egyszerű tarajnak felel meg, amelyek lemezei összenőttek. A csipkék közül a középsők fejlettebbek és borsó alakú dudorrá szélesednek.
A rózsataraj a borsótarajhoz hasonló, azzal a különbséggel, hogy háromnál több egyszerű taraj nőtt össze, felül a bevágások sűrű tüskézetet alkotnak és hátul pálca alakú nyúlványban végződnek (5. ábra).
Áll-lebenyek. Csupán a tyúkféléken találhatók. A csőr alsó kávájának hátulsó harmadából indulnak ki.
Élénkpiros színű, ovális alakú, lemezszerű képződmények. A tarajnál rendszerint vékonyabbak, állományuk felülete finomabb. A két áll-lebenyt a torokjárat finom pehely- és fonalas tollakkal borított bőre köti össze.
A füllebeny csak a tyúkféléken fordul elő. Állománya az áll-lebenyéhez hasonló. A fültájék alatt helyezkedik el.
Színe fajtánként változó, piros vagy fehér. A fehér füllebeny színe a kor és a termelés előrehaladásával fokozatosan sárgává, néha kékesfehérré, tejfölsárga árnyalatúvá válik.
3.2. A tollazat
A tojásból kibújt naposcsibe testét mindenütt ún. pihetollak takarják. Később, a kor előrehaladásával a testtájakra jellemző tollféleségek egymástól elkülönülnek. Ettől kezdve a baromfi tollazata védelmét nyújt a hideggel szemben, szolgálja a repülést, nász idején pedig a figyelemfelkeltését.
A tollazat eloszlása. A bőrbe ágyazott tollszemölcsök eloszlása a test felületén nem egyenletes. Ez legjobban a leölt, megkopasztott állatok bőrén figyelhető meg. A tollasodás különálló, szigorúan körülhatárolt testtájakon, az ún. tollasodási központokban kezdődik. Ilyeneket találunk a vállon, a mellen, a háton, a combokon stb.
Közöttük csupasz mezők foglalnak helyet, hogy a kemény fedőtollak mozgását, a repülést ne gátolják. A végtagok belső felületén, a hajlatokban a csupasz mezők területe nagyobb. A tollszemölcsök elrendeződése szerint kétféle tollasodási központot különböztetünk meg: toll-legyezőt és tollszegélyt.
A toll-legyezőből a tollak elhatárolt helyen, tetőszerűen egymásra fekve törnek elő, majd legyezőszerűen kiszélesednek.
A tollszegélyből a tollak egymás melletti sorokba rendeződve nőnek ki.
Betollasodás. A test meghatározott szabályok szerint tollasodik be. Naposkorban a csibe testét pihetollak borítják. Az evezőtollak és a faroktollak már az első napon felszínre törnek. Az evezőtoll és a faroktoll növekedési üteme állományok és egyedek szerint eltérő.
Már 12 napos korban kezd kialakulni az ún. váll-legyező. Ezt a helyet a kifejlett tyúkon is széles, többszörös tollmező jelzi. Később alakul ki az oldal- és combszegély. A torok jobb és bal oldalán két különböző tollmező indul növekedésnek, amelyek már kb. a 7-8. héten egymásra borulnak. A mellcsont két oldalán a 6-7. héten nő ki egy-egy párhuzamosan futó tollmező, amely később betakarja a mellet és a test alsó részét. A háton levő tollak – a legtöbb fajtánál – rövid idő alatt (5-6 hét) teljes szélességben kialakulnak, hogy az állat részére mielőbb megfelelő védelmét biztosítsanak. A rendkívül gyorsan növekedő húscsirkéknél a betollasodás gyorsabb ütemű a szelekció eredményeként.
A toll szerkezete. Szabad szemmel vizsgálva a tollnak két fő részét különböztethetjük meg: a szárat és a zászlót.
A szár alsó, csupasz részét csévének nevezzük, amely a szárhoz hasonlóan a bőrbe ágyazódik. Felső része a gerinc, amelynek keresztmetszete négyszögletes, a hegye felé elvékonyodik. A gerinc felső végén barázdáltság figyelhető meg. Állománya viszonylag tömör, nem átlátszó, ezzel szemben a cséve üreges, áttetsző, keresztmetszete kör alakú.
A kifejlett toll csévéjében szarusejtekből álló fehér képződmény van. Kiszáradás után ez a cséve belsejében mozog, és rázáskor zizegő hangot ad. Ezt a toll lelkének nevezzük. A cséve alsó részén helyezkedik el a köldök.
A cséve és a gerinc találkozásánál néha ún. fattyúhajtások (vendéghajtások) fordulnak elő. A fattyúhajtás szerkezete a pehelytollakhoz hasonló, mert a toll zászlaja laza.
A cséve fölött lévő képződményt a toll zászlójának nevezzük. A gerincből kétoldalt párhuzamos sorokban indulnak ki az ágak, majd ebből merőlegesen a sugarak. A szomszédos ágak sugarai horgokkal kapcsolódnak egymáshoz, s végeredményben a zászlót összefüggő lemezzé erősítik. A legerősebb kapcsolódás a szárny evezőtollain és a farok kormánytollain van. A toll felső részén a zászló mindig erősebb, mint a cséve környékén.
A legalsó ágak rendszerint nem is kapcsolódnak egybe. Ezt a toll pelyhes részének nevezzük, szerepe a test melegítésében van. A cséve és a gerinc találkozásánál kinövő fattyúhajtás zászlaja laza, a sugarakon a horog hiányzik (6. ábra).
Az élő toll a köldökön keresztül táplálkozik, ezért a cséve belseje vérerekben gazdag. A növekvő toll csévéje különösen puha, vérbő (tokos). A toll kifejlődése után a cséve belseje fokozatosan összezsugorodik a toll lelkévé.
A baromfi testén előforduló tollakat alakjuk, nagyságuk, szerkezetük szerint három fő csoportba oszthatjuk:
fedőtollak, pehelytollak és fonalas tollak.
A fedőtollakat a merev szár s a jól fejlett zászló jellemzi. Nagyság szerint kis és nagy fedőtollakat különböztetünk meg. A kis fedőtollak háztetőcserép-szerűen borulnak egymásra, rendeltetésük a test védelme.
Több sorban fedik a nagyobb fedőtollak alsó részét, így megfelelő átmenetet biztosítanak. Nagy fedőtollak alakja ivar szerint is különbözik. A tojók háttolla lekerekített, a kakasoké – különösen a nyeregtájékon – elhegyesedő.
A pehelytollak (pihetollak) rendeltetése a test melegen tartása. Főgerincük rövid, esetleg teljesen hiányzik. A toll főgerincéből sűrűn nőnek ki az ágak, illetve arról a sugarak. A sugarakon nincs horog, tehát a pihetoll szerkezete laza, borzolt. A baromfi testén, főleg a hasi tájékon találhatók.
A fonalas vagy sörtetollak a tyúk toroktájékán, füllebeny mellett előforduló tollképletek.
A tollazat színe. A legfontosabb fajtákra jellemző színek: fehér, sárga, fekete, kék, vörös, sávozott.