3. Libamájtermelés
3.2. A töméses hizlalás
3.2.3. A tömőgépek
Nagy létszámú állomány töméses hizlalása csak gépekkel lehetséges. A tömőgép típusa a tömésre használt takarmány formájához igazodik. A szemes kukoricával tömő gépek a tömőtölcsér elvén működnek. Ennek lényege, hogy egy tölcsérben forgó spirál a kukoricaszemeket a lúd nyelőcsövébe juttatja. Gyorsabb tömést tesz lehetővé és nem kell félni attól, hogy a szemes kukorica a ludak gégéjébe megy. Hátránya, hogy a spirál működtetéséhez merev tömőcsőre van szükség, ami növeli a nyelőcső sérülésének kockázatát. A lágy dara felhasználásával tömő gépek pneumatikus rendszerűek. Szerkezetük egyszerű, meghibásodási lehetőségük kicsi, emellett hajlékony, lágyabb anyagból készült tömőcsövük kíméli az állatok nyelőcsövét.
A hidraulikus üzemű tömőgépek rendelkeznek a legtöbb előnyös tulajdonsággal. A szemes-darás keverék alacsony nedvességtartalommal is kijuttatható, tömőcsövük lágy. Modern változataikban a takarmányadag és a kijuttatás sebessége is programozható. Önjáró kivitelben, 300 l-es tartállyal alkalmas arra, hogy a tömőtakarmányt maga készítse elő (keverő-tömőgép).
3.2.4. A tömés technológiája
A tömésre nehéz konkrét technológiát adni, mert azt számos tényező (az állomány kora, kondíciója, az évszak, a takarmány minősége, a tömőgép típusa, a tömő gyakorlottsága stb.) befolyásolja. A májliba előállításánál arra kell törekedni, hogy az állat emésztőtraktusát a hizlalás folyamán lehetőleg egyenletesen terheljük, a hízóba fogott lúd emésztőképességét a lehető legjobban kihasználjuk. Ez akkor érhető el, ha a lúd nyelőcsöve a hizlalás ideje alatt sosem ürül ki, vagyis az emésztés kezdete után újabb tömés következik.
A tömés intenzitását az állatok teherbíró képességéhez igazítjuk. Ebben a tekintetben az állományok, de még az egyedek között is nagyok a különbségek. Megfelelő intenzitásról akkor beszélhetünk, ha naponta átlagosan 1-1,2 kg (szárazon mért) kukoricát juttatunk a lúdba. Általános elv, hogy a lehető leghamarabb el kell jutni ebbe a fázisba. Fontos azonban az adagok és a gyakoriság fokozatos növelése, a nyelőcső gyors és minél erőteljesebb tágítása. Így jutunk el - a jelenlegi gyakorlat szerint - az első napok kétszeri, háromszori tömésétől a napi 6-8-szori tömésig, ami éjjel-nappali megfeszített és gondos munkát jelent.
A ludak tömésre előkészítésének és töméses hizlalásának korszerű – jelenleg kifejlesztés alatt álló – technológiája szerint a hangsúly az előkészítésen van. A szakaszos etetés speciális módszerével a ludat olyan sikeresen előkészíthetjük (előtömés), hogy a tömés lényegesen egyszerűbb és rövidebb lehet (napi kétszeri tömés, 15 napig).
20. fejezet - A kacsa biológiai sajátosságai
Bogenfürst, Ferenc
1. A kacsa származása és háziasítása
A házikacsa a tőkés récétől (Anas platyrhynchos L.), míg a pézsmaréce a vad pézsmarécétől (Cairina moschata Ph.) származik. E két madárfaj elterjedési területe és így háziasításának helyszíne is gyökeresen eltér.
A tőkés réce minden bizonnyal a háziasított forma egyetlen őse, bár a házikacsa kialakulásával kapcsolatban két másik faj (az Anas rubripes és az Anas poecilorhyncha) esetleges szerepe is felmerül a kutatókban.
A tőkés récéhez hét alfaj sorolható, melyek közül a tulajdonképpeni tőkés récét (Anas platyrhynchos platyrhynchos L.), tekintjük a háziasított forma ősének. Ez az alfaj Földünk szinte az egész északi féltekén elterjedt. Ennek megfelelően a tőkés récét a Föld több, egymástól távol eső területén háziasították. Először Kelet (Kína) és Délkelet Ázsiában, később Előázsiában (Mezopotámia), valamint Közép és Dél Európában. Ennek követ-kezménye két eltérő típusának a kialakulása: a parlagi típus, amely formájában és tartásában a tőkés récére hasonlít és a pingvin típus, jellegzetesen felegyenesedő testtartásával, amely Délkelet Ázsiában jött létre.
A domesztikáció fő centrumának nein.
A házikacsa legrégebbi ábrázolásai az időszámításunk előtt 2000 körüli időből származnak Kínából, ahol már ekkor sikeresen tenyésztették, és mesterséges keltetésükkel is foglalkoztak. Az ókori Egyiptomban a vonuló récéket csapóhálóval fogták össze, majd baromfiudvarokon hizlalták.
A tőkés réce eltérően a lúdtól és a pézsmarécétől a háziasítás következtében számottevően megváltozott. A testtömeg, a testarányok, a szervek, több anatómiai és fiziológiai jellemvonás tekintetében határozott eltérés alakult ki a házi kacsa és kiinduló alakja között. További jellegzetesség, hogy a háziasított forma testtömege, alakja, tollazatának színe és mintázata igen nagy változatosságot mutat.
A pézsmaréce a fényrécék nemzetségének (Cairinini) tagja. A tőkés récével csak távoli rokonságban áll, amennyiben ugyanazon családhoz tartoznak. Őse elsősorban Közép és Dél Amerika trópusi területein elterjedt.
Háziasítása a mexikói, perui, kolumbiai és brazíliai indiánok között már a Kolumbusz előtti időben megtörtént.
A spanyol konkvisztádorok hozták magukkal Európába, elősző 1514 ben. Itt azután gyorsan elterjedt, majd továbbkerült Afrikába és Ázsiába.
2. A kor, az ivar és a hasznosítás szerinti elnevezések a kacsafajokban
A kacsa a kifejlett, ivarérett állatot jelöli. A tőkés récétől származó faj egyedeit közönséges vagy házikacsának, illetve egyszerűen kacsának, ritkábban récének nevezzük. A vadon élő pézsmaréce háziasított formáját pézsmakacsának vagy pézsmarécének hívjuk. A mulard vagy mulardkacsa olyan fajhibrid, amely a tojó házikacsa és a gácsér pézsmaréce keresztezéséből származik. A megnevezés francia, magyar megfelelője nem született (az öszvérhez hasonló előállítása miatt az öszvérkacsa lehetne).
A kacsa elnevezés - kiegészítő jelző nélkül - általában a közönséges vagy házikacsára vonatkozik. A Cairina moschata eltérő fajba tartozását a kacsa szó szinonimájával, a récével célszerű érzékeltetni. Magyarországon a pézsmarécét - a faj francia eredetére utalva - általánosan barbari kacsának is nevezik, amit csak azért helyteleníthetünk, mert számos szép magyar elnevezését ismerjük (néma kacsa, török kacsa, szemölcsös kacsa, repülő kacsa stb.). A nőivarú kacsát tojónak, a hímivarút gácsérnak hívjuk.
Naposkacsa a kelés után megszáradt, 48 óránál nem idősebb, még nem etetett állat. Szabványban előírt minimális testtömege 40 g.
Kiskacsa vagy előnevelt kacsa a nevelésre kihelyezett, általában 3 hetes kacsa.
Pecsenyekacsa a fiatal, első tollában lévő, sütésre alkalmas kacsa. Tollazata fehér, vágási életkora 45 50 nap, kívánatos testtömege - a piaci igényektől függően - 2,2 3,5 kg között mozog. A pecsenye-pézsmaréce tojók általában 9 10 hetes korban 2,4 2,7 kg os, míg a gá-csérok 12 hetesen 4,5 4,8 kg élőtömeggel vághatók. A pecsenye-mulardkacsa 10 és 13 hetes kor között vágóérett, élőtömege ekkor 3,5 4,4 kg (életkor és ivar szerinti eltérésekkel).
Növendékkacsa a nyolchetes kort meghaladó, az első vedlést megkezdő állat. A továbbtenyésztésre szánt ún.
törzspótlás vagy tenyészutánpótlás kacsákat értjük az elnevezés alatt.
Törzskacsa vagy tenyészkacsa a továbbtenyésztésre kiválasztott madár, csoportjuk a törzsállományt alkotja.
Hízott kacsa a töméssel hizlalt - ma már többnyire májhasznú - madár. Az erre a célra nevelt állatot májalapanyag , tömőalapanyag vagy soványkacsa névvel illetjük.
3. A kacsa testalakulásának és szervezetének fontosabb jellegzetességei
A gazdaságilag fontos víziszárnyas fajok közül a házikacsa kötődik legjobban a vízhez, vízközelhez. Testének felépítése, tollazata a vízi életmódhoz alkalmazkodott. A lúddal szemben szívesen és sokat tartózkodik a vízen, amely számára táplálékforrásként is szolgál. Fejlett úszóhártyái, dús, tömött át nem ázó tollazata jó úszóvá és bukóvá teszi a kacsát. A fej apró tollakkal sűrűn borított, a csőr alsó és felső kávája laposan szétterülő; a benne lévő szaruredők elősegítik a táplálék kiválogatását, kiszűrését a vízből. A hideg víz elviselését a bőr alatti kötőszövetben raktározott zsír hőszigetelő hatása is megkönnyíti, másrészt ez a zsírréteg a költözés idejére a tartalék táplálóanyag szerepét is betölti. A kacsa zsírosodásra való hajlama tehát az életmódjára is visszavezethető.
A küllem szakszerű elbírálása a kacsatenyésztésben is fontos, hiszen a kacsa fő hasznosítása a hústermelés, amely a küllemből, a testformákból aránylag megbízhatóan megítélhető. Másrészt a termelésben szilárd szervezetű, küllemi hibáktól mentes egyedekre van szükség. A kacsa testtájait és tollazatát mutatja be az 56.
ábra.
A kacsatest eredetileg a repülés szolgálatának megfelelően alakult ki. Erre utal csontozatának jellegzetesen üreges rendszere, amely alacsony sűrűségét eredményezi. A hosszú mellcsont, a kiálló mellcsonti taréj az erős mellizomzat megtapadását teszi lehetővé.
A kacsa vázizomzata nagy rostsűrűségével és feszes illeszkedésével tűnik ki. Repülő- vagy gyalogló képességének megfelelően a mellizomzat vagy a medenceöv (a felső- és alsócomb) izomzata vált fejlettebbé.
A kacsa testét takaró bőr és tollazat védő, hősszabályozó, raktározó és érzékelő funkciót lát el. A hideg elleni védelemre különösen a mell és a hastájéki bőr alatti kötőszövetben deponálódik sok zsír.
A kacsa viszonylag puha csőre idegvégződésekkel, érzékelő testecskékkel gazdagon ellátott hártyával bélelt.
Belül a fogakra emlékeztető szarulamellák, kívül pedig a felső csőrkáván fellelhető szaruköröm vagy csőrbab tekinthető faji sajátosságnak.
A hallójáratban található kicsiny faggyúmirigyeknél nagyobb jelentőségű az utolsó farokcsigolyán elhelyezkedő, mogyoró nagyságú fartőmirigy. Négy kivezető csatornája van, amelyek egy csecsbimbó formájú kiemelkedésbe, a fartőbimbóba torkollanak. A kacsa a mirigy olajszerű váladékával keni a tollazatát, ezáltal annak lágyságát, fényességét és víztaszító képességét biztosítja. A fartőmirigy emellett a B-limfociták differenciálódásának helyszíne, tehát a fertőzések elleni védelemben is szerepet játszik.
A kacsák tollazata testtömegük mintegy 4,5 6,0 % át teszi ki. Szerepe és jellemzői a ludakéhoz nagyon hasonló, az eltérésekről is a lúdfajjal kapcsolatosan olvashatunk. A színes kacsafajták legtöbbjének tollruhájában ivari dimorfizmus fedezhető fel. A gácsérok a tojóknál feltűnőbbek és színesebbek, esetenként nagyon szép dísztollakat találunk rajtuk.
A kacsa érzékszervei közül a szem és a fül játszik fontos szerepet, míg a szaglás, az ízlelés és a tapintás kisebb jelentőségű. Látása nagyon jól fejlett. A táplálékot először optikailag ítéli meg, amikor a fogyasztható a csőrnagyságnak és a garatszélességnek megfelelő méret felől dönt. A kacsa igényének a szemes takarmány dimenzióit illetően a kukorica felel meg a legjobban. A gabonafélék között a kedveltségi sorrend a következő:
kukorica>búza=árpa>zab>rozs. A takarmány további, tapintással felfogott tulajdonsága a nedvességtartalom, vonzódásuk a lágyeleség iránt közismert.
A kacsa ízlelése kevésbé fejlett, mert a felvett takarmányt nem rágja meg, hanem gyorsan lenyeli, így a szájüregében az ízek érzékelésére csekély lehetőség van. Ennek ellenére több ízérzékelő bimbó található a kacsa szájüregében, mint a tyúkéban. Az édes, a savanyú, a sós és a keserű íz megkülönböztetésére képes. A szilárd táplálék ki- és átszűrését a szarulamellák és a nyelv együttes munkája teszi lehetővé. A kacsa a nyelvét visszahúzza és előretolja (az injekciós fecskendőhöz hasonlóan), miáltal csőre először megtelik, majd a lemezkéken át a folyadékot kinyomja. A bennmaradt szilárd táplálék a nyelőcsőbe jut.
A vesék gyenge vízreszorpciós képessége nagymértékű vízfogyasztást és a bélsárban nagyobb vizeletarányt eredményez.
A gácsér nemi szervei közül jellegzetes a spirálisan csavarodott párzószerv, a phallus protrudens. Ez mindhárom víziszárnyas fajban hasonló kinézetű és funkciójú. Mesterséges spermavétellel a gácsértól 0,2 l,2 ml ondó nyerhető, melynek koncentrációja mintegy l 4 milliárd spermasejt milliliterenként.
A kacsatojó nemi szerveinek egyik sajátossága, hogy a petevető (oviductus) általában rövidebb, mint a hasonló hasznosítású tyúké, az ivarilag aktív kacsánál genotípustól függően 45 és 80 cm között alakul.
Az ivar felismerését másodlagos bélyegek segítik. A házikacsa gácsér teste erősebb felépítésű, nehezebb, csőre kissé hosszabb és szélesebb, mint a tojóé. A fehér fajtáknál azonban nehéz lenne az ivari hovatartozást ilyen alapon megállapítani, különösen a szelekció szempontjából egyik legkritikusabb (7 8 hetes) életkorban.
Szerencsére a kacsáknál a két ivar hangja az életkor 5 6. hetétől oly markánsan elkülönül egymástól, hogy megkülönböztetésük ennek segítségével gyorsan és teljes biztonsággal lehetséges. A tojók erőteljes, hápogó hangot adnak, míg a gácsérok némák, illetve halk susogást hallatnak. A felnőtt gácsérok jellegzetes ismertetőjegye a fiatalkori vedlést követően a farkukon kifejlődő tolltincs, a színes fajták legtöbbjénél pedig a díszes tollruha.
Az ivarmeghatározás további lehetősége a kloákavizsgálat. A gúnárhoz hasonlóan gácsér is jól fejlett, kitűrhető ivarszervvel rendelkezik, meghatározása egyezik a lúdfajjal kapcsolatban leírtakkal.
A pézsmarécék számos küllemi és életmódbeli eltérést mutatnak a házikacsáktól. Testük hosszan elnyúlt, arcuk a csőrüktől a szemük környékig csupasz, szemölcsöket találunk rajta, a csőr és a homlok találkozásánál homlokbütyök dudorodik ki. Eredetileg halászó, magasban fészkelő életmódjuknak megfelelően megőrizték erős, hegyes, ívelt karmaikat és repülőképességüket. Ezáltal a fán kúszásra is képesek. Csaknem teljesen hangtalanok, innen ered egyik elnevezésük is. A pézsmarécék igen nagymértékű ivari dimorfizmust mutatnak, az eredeti populációkban a tojók testtömege nem haladja meg a gácsérok tömegének 60 %-át. Szelektált állományokban ez az arány az 50 %-hoz közelít. A tőkés réce monogám jellegével szemben áll a pézsmaréce poligám hajlama.
21. fejezet - A kacsa értékmérő tulajdonságai
Bogenfürst, Ferenc
A házikacsa hazai hasznosításában a hústermelés, a pézsmaréce és a mulardkacsa esetében a hús- és a májtermelés jelentősége messze kiemelkedik.
1. A szaporaság
A házikacsa a legjobb szaporaságú baromfifajok közé tartozik. A lúdéval közel azonos szintről induló pézsmaréce teljesítményében az 1970 óta tartó intenzív szelekció látványos előrehaladást eredményezett. A két faj fontosabb szaporasági mutatóit hasonlítja össze a 100. táblázat.
1.1. A tojástermelő képesség
Természetes tartási viszonyok között mindkét faj szezonális ivari aktivitást tanúsít. A pekingi kacsa szaporodási periódusa január végétől szeptemberig tart. A kétéves pézsmatojó a tél végén (februárban, márciusban) kezdi a tojásrakást, az egyéves azonban később, áprilisban. A tojásrakás mindkét esetben 3-5 hónapig tart, mintegy hathónapos szünettel a két periódus között. Ezt szemlélteti az 57. ábra.
1.1.1. A tojástermelést befolyásoló alaptulajdonságok
1.1.1.1. Perzisztencia
A jó tojástermelés feltétele a kacsatenyésztésben is az, hogy a tojástermelés megkezdése és befejezése között minél hosszabb idő teljen el. A perzisztencia és a tojástermelés között közepesen szoros összefüggés áll fenn (r=+0,52).
Az egyes házikacsafajták tojástermelése jelentősen eltér. A tojó típusúak közül kiemelkedik a khaki campbell kacsa, amelyek csúcsteljesítménye az évi 350 db-ot, átlagos tojástermelése a 300-at is elérheti. Ezek a genotípusok 400 nap feletti perzisztenciára képesek. Ivarérettségüket általában 18 hetes korukban érik el.
A pecsenyekacsa előállításában széleskörűen használt pekingi fajta tojástermelése, annak perzisztenciája és intenzitás, valamint ivarérettségének életkora sokat változott az évtizedek óta folyó szelekció hatására. Az 58.
ábra két tojástermelési görbét mutat be a fejlődés érzékeltetésére. Az egyik az erdeti fajtát 130 db-os tojástermelésével, 206 napos perzisztenciájával és 63 %-os átlagos intenzitásértékével. A másik görbe egy korszerű hibrid (a Seddin Vital) anyai vonalának tojástermelését szemlélteti, amely 248 tojást rak, 300 napnál hosszabb a termelés tartama és 82,7 %-os az átlagos intenzitása. Az ábrán az is látható, hogy az ivarérettséget a kevéssé szelektált állomány természetes körülmények között 26-28 hetes életkorban éri el, csúcsintenzitása csak rövid időre haladja meg a 80 %-ot, perzisztenciája alig több mint 20 hét. A következetes tenyésztői munka eredményeképpen a tojástermelés már 22-24 hetes életkorban elkezdődik, a madarak 40 hetet meghaladó termelésre és 93 %-os csúcsintenzitásra képesek.
Az intenzív viszonyok között tartott, szelektált pézsmaréce populációk tojóit rendszerint két egymást követő - 23, majd 21 hetes perzisztenciájú - tojástermelésre hasznosítják, amelyeket 12 hetes vedletési időszak választ ketté. A tojásrakás tovább is elhúzódna, de a termékenység oly mértékben csökken, hogy a tevékenység gazdaságtalanná válik. Lehetséges a harmadik periódus kialakítása is, a teljesítmény azonban egyre gyengébb.
Az első tojás lerakását 30 hetes életkorra időzítik. A három egymást követő tojástermelési periódust szemlélteti az 59. ábra.
1.1.1.2. Intenzitás
Az összefüggés a tojástermelő képesség és az intenzitás között erős és pozitív. A pekingi kacsa és a pézsmaréce szelektált vonalaiban a tojásképződés időtartama nem sokkal több 24 óránál (házikacsánál általában 24,2 óra). A csúcstermelés az első esetben a világítás kezdetét közvetlenül megelőző, míg a másik fajnál az azt követő három órában várható.
A házikacsa egy ciklusban letojt tojásainak száma meghaladja a 25-30-at. A korszerű pecsenyekacsa szülőpárok mintegy 30 héten keresztül termelnek 80 % felett, csúcstermelésük 91-92 %-ot, átlagos intenzitásuk 75-78 %-ot ér el.
A pézsmarécék is képesek hosszú sorozatokat produkálni, amire a 60. ábra szolgáltat példát. Az évi két tojástermelési periódus átlagos intenzitása a kereskedelmi vonalakban 62 % -ot ér el.
1.1.1.3. A hosszú szünet hiánya és a kotlás
A házikacsa-tenyésztésben hosszú szüneten a négynapos, vagy annál tartósabb termeléskihagyást értjük. A hosszú szünet és a kotlás az intenzív pekingi állományainkban a tojástermelésre végzett szelekció eredményeképpen eltűnt. Hajlamosító körülmények - mint pl. az állományok szakszerűtlen felkészítése a tojástermelésre, a világításban és a takarmányozásban elkövetett hibák – azonban jelentős mértékű fellépését eredményezhetik.
A nagy teljesítményre szelektált pézsmaréce populációban a szünetek 73 %-a egy napra korlátozódik. A hosszú szünetnek számító 5 nap, és az ezt meghaladó kihagyások mindössze 10 %-ot tesznek ki, mégis a tojásrakás nélkül eltelt napok számának 54 %-ára adnak magyarázatot. A jelenség a kotlással van összefüggésben, amelyet a szelekcióval még nem sikerült teljesen visszaszorítani.
1.1.1.4. Életkor az ivarérettség elérésekor
A pekingi típusú szülőpár tojók hajlamosak arra, hogy tojástermelésüket túlságosan korán kezdjék meg. A tenyésztővállalat által precízen kidolgozott takarmányozási és világítási program biztosítja optimális ivarérésüket, így a hibrid szülőpárok tojástermelésüket 155-170 napos korban kezdik meg. A hagyományos pekingi fajtánál a tojástermelés 200-210 napos korban indul meg.
A korszerű pézsmaréce genotípusok tojásrakásának kezdete 200-210 napos életkorra esik, csúcstermelésüket 240 napos életkorra érik el.
Magyarországon - a pecsenyekacsa előállítás jellegéből adódóan - a kacsa törzsállományok termelése is többségében szezonális, januártól szeptemberig tart. Kikelésükre a hibridek esetében július közepe, a pekingi fajtára nézve pedig június közepe tekinthető optimálisnak.
A kelési időpont megválasztásával, valamint világítási és takarmányozási programmal a kacsákat is bármelyik évszakban tojathatjuk, termelésüket egész évben folyamatossá tehetjük.
1.1.2. A tojástermelés változása az életkorral
A pekingi típusú hibrid szülőpárok a vedletés utáni második termelési periódusában a tojásmennyiség alig 10 %-kal kevesebb. A tenyészkacsákat érdemes tehát legalább kétszer termeltetni, különös tekintettel nagy értékükre.
A pézsmarécék termeltetését eleve két periódusra tervezzük, a harmadikban sem ad a másodikhoz képest sokkal kevesebb tojást (ld. 59. ábra).
1.1.3. A reprodukciós folyamatokat befolyásoló tényezők
1.1.3.1. A fény szerepe
A pekingi eredetű állományok rendkívül erősen reagálnak a fotoperiódusokra. Ivarérésüket és tojástermelésüket általában világítási programokkal irányítjuk. Intenzív tojástermelésük 14 18 órás megvilágítással indítható be és tartható fenn, amelyet fokozatos növeléssel ajánlatos elérni. A megvilágítás intenzitására min. 30 luxot tartanak megfelelőnek. Túlzott érzékenységük miatt a legújabb világítási technológiákban kiiktatták a tartambeli periodicitást, ami azt jelenti, hogy a kacsák életük 4. hetétől a tojástermelés végéig 17 órás fénytartamot kapnak és csak az intenzitás változik a megszokott módon.
A pézsmarécék érzékenysége a fényviszonyok változásaira kisebb és jelentősen eltér a többi madárétól. Bár az intenzív körülmények között tartott állatok reakcióira kevés adatunk van, a megfigyelések néhány szabályszerűségre hívják fel a figyelmet:
• A világítási program mindössze 10 %-ban befolyásolja a tojástermelés kezdetét 23 és 33 hetes életkor között, ezután azonban már alig képes késleltetni. A tojástermelés kezdete nem kötődik a megvilágítás tartamának hirtelen megváltozásához.
• A felnevelés alatt használt rövidnappalos szakasz után a fénytartam kismértékű emelése kevésbé stimuláló, mint a hosszú napszaknak való állandó kitétel.
• A megvilágítás tartamának azonos mértékű növelésével szemben tapasztalható érzékenység a tojó életkorával nő.
• A tojástermelés alatt 14-16 órás tartamú és 60-80 lux erősségű megvilágítás mindkét ivarra megfelelő.
1.1.3.2. A hőmérséklet hatása
A szubtrópusi eredetű pézsmaréce szaporodási ciklusára a hőmérséklet jelentős hatással van, természetes tartási viszonyok között meghatározott küszöbérték fölött indul meg (lásd 57. ábra). Zárt térben mind a tojástermelés, mind a keltethetőség kedvezőbb a 16 °C alatti hőmérséklet mellett, illetve a kérdés a takarmány energiatartalmával összefüggésben értékelendő (101. táblázat).
1.2. Termékenység
A kacsa termékenységére több belső és külső tényező van hatással, melyek közül a legfontosabbak: a genetikai adottság, a beltenyésztés, ill. a keresztezés, az ivararány, a termelésben eltöltött idő, a hőmérséklet, a tartási körülmények, a takarmányozás és az egészségi állapot.
A gácsérok ivari ciklusa a két fajban jelentős eltérést mutat. Ezt szemlélteti a 61. ábra. A pekingi gácsérok ivari ciklusában a gúnárokhoz hasonlóan bifázisos jelleg fedezhető fel. Természetes fényviszonyok között a here mérete és a vérplazma tesztoszteron szintje mint az ivari aktivitás jelzője két csúcsot mutat. A pézsmaréce ondótermelése ugyanakkor csak kismértékű szezonális változást mutat, télen mindenesetre kevesebb.
A kacsa meglehetősen érzékeny a szoros rokontenyésztésre, hatására a szaporasági mutatók jelentősen
A kacsa meglehetősen érzékeny a szoros rokontenyésztésre, hatására a szaporasági mutatók jelentősen