1.1. Hústípusú lúdfajták
Közös jellemzőjük a kiemelkedően nagy növekedési kapacitás és fiatalkori növekedési erély, valamint a jó húsformák. Szaporaságuk mérsékelt vagy gyenge.
1.1.1. Emdeni lúd
(36-37. kép)
Világszerte a legismertebb, a legrégebbi és a legelterjedtebb lúdfajta. A fehér leghornéhoz hasonlatos szerepet töltött be a lúdtenyésztésben, mert Európa szinte minden kultúrfajtájának nemesítésében közrejátszott.
Tenyésztése bizonyíthatóan a XIII. századig nyúlik vissza.
Az emdeni lúdban egy kiváló hústermelő képességű, nagy testű, rendkívül tetszetős küllemű lúdfajta áll a rendelkezésünkre. A standard a gúnárokra 10,0 kg, a tojókra 9,0 kg kifejlettkori testtömeget irányoz elő.
Irodalmi adatok szerint húslibaként akár 15 kg-os végtömegre is hizlalható. Tojástermelése 35-40 között alakul, számottevő szóródással (25-65 db). Kotlási hajlama nem jelentős.
Külleme számos jellegzetes fajtabélyeget mutat. A tollazata teljesen fehér, a tojókon azonban megengedett a háton és a szárnyon az enyhe szürke színezet, vagy csekély mértékű szürke foltosság. Az ivar szerinti színeltérés a kiinduló populáció maradványa, ami naposkorban is megfigyelhető.
A testfelépítést illető néhány tipikus fajtabélyeg: a széles és hosszú, enyhén emelkedő törzs; a közepesen mély, dupla haslebeny; a markánsan bevágott torokrész, lebeny nélkül; a nagyon hosszú, enyhén S formájú, ívelt, de nem kifejezetten vastag nyak.
Az emdeni lúd gazdasági értékét elsősorban a nagy testtömegű, jó hústermelő képességű apai vonalak kialakításában, vagy egyszerű fajtakeresztezésekben apai partnerként betöltött fontos szerepe adja.
1.1.2. Pomerániai lúd
(38-39. kép)
A pomerániai lúd is régen kialakult fajta, célirányos tenyésztése mintegy 70 éve folyik. Az emdeninél kisebb elterjedésű, elsődleges előfordulási területe a németországi Rügen szigete és környéke (Mecklenburg), valamint Lengyelország.
Fehér, szürke és tarka színváltozatban fordul elő. Hajlamos a búbosságra (tollbóbita a fején). A vágótest minősége szempontjából a fehér az értékesebb. Típusában különbözik az emdenitől. Teltebb, mert ugyanazon testhosszúsághoz mélyebb mell tartozik és törzsét vízszintesebben hordja. Lényeges eltérés a csak középhosszú nyak, a kissé vastagabb fej és a szimpla haslebeny.
Gazdasági szempontból a pomerániai a legjobb húshasznú lúd. A jól kialakult mellizomzat mellett az erősen izmolt comb teszi értékessé. Zsírosodásra hajlamos, az idősebb hizlalt ludakat ez igen tetszetőssé és ízletessé teszi. A tojók standard szerinti testtömege, színüktől függetlenül 7,0 kg, a gúnároké 8,0 kg. Szaporaságukra a standard 20 tojást, ill. 10 naposlibát jelöl meg tojónként, szóródása 4-46 db. Megbízható kotló, ami a szaporaságra nézve kedvezőtlen tulajdonság.
A pomerániai lúd a kifejezetten jól legelő típushoz tartozik, ezért tágas, füves kifutót igényel. A múltban a kis testű parlagi fajták testtömegének javítására használták, részben ez vezetett a pomerániai és a toulousi lúd közötti haszonállat-előállító keresztezésekhez is. Napjainkban a húshasznú hibridek létrehozásában vagy egyszerű keresztezésekben ugyanazt a szerepet tölti be, mint az emdeni lúd.
1.2. Májhasznú lúdfajták
A májtermelésre hasznosított fajták nagy- és középnagy testűek, rendkívül jó hízékonyságúak. Extrém nagy (1000 g fölötti, esetenként 1300-1600 g-os) máj termelésére képesek. Szaporaságuk gyenge, illetve közepes.
1.2.1. Toulouse-i lúd
(40-41. kép)
A fajta kialakulása a délnyugat-franciaországi Garrone völgyében a XIV. században kezdődött, nevét is e terület székhelyéről, Toulousról kapta.
A testtömegre irányuló kizárólagos szelekció egy szélsőségesen nagy testű, 15 kg körüli ludat adott. További szempont volt a kihizlalt máj termelése, ami a test elzsírosodásához is vezetett. Kezdettől fogva nagyra becsülték e fajta húsát is, ami még ma is igen ízletesnek és zamatosnak számít.
A küllem lényeges megváltoztatása angol tenyésztőkhöz fűződik. A szelekció célja a nagyon széles és mély törzs kialakítása volt. Így jött létre a toulousi lúd mai, jellegzetes, kompakt, vaskos, tömeges „dobozformája‖ és alakult ki a nagy terjedelmű toroklebeny és a kiterjedt, mélyen lelógó dupla haslebeny.
Kiváló májtermelô, nem ritkák az 1 kg feletti májak sem. Ugyanakkor rossz élelemkereső és legelő, igényes lúdfajta. Tollhasznosítása a szürke színe miatt kissé háttérbe szorul, bár a pelyhe igen jó töltőképességű. A nemzetközi standardban csak szürke tollszín szerepel, pedig irodalmi adatokból tudjuk, hogy a régebbi időkben fehér színű és sötétebb árnyalatú változata is volt. Szürke színe a fehér has kivételével az egész testfelületre jellemző. Fekete és kék árnyalata is előfordul.
1.2.2. Szürke landeszi lúd
(42-43. kép)
A toulousi lúd fajtán belüli szelekciójával, mintegy 30-35 évvel ezelőtt tenyésztették ki Franciaországban a fajtát. A nemesítés célja kisebb testű, mozgékony, jó legelőképességű, jobb szaporaságú fajta létrehozása volt, de kiemelkedően jó májtermelő képességet igyekeztek megtartani. A fajta 1963-ban került először hazánkba.
A gúnárok testtömege 7-8 kg, a tojóké 6-7 kg. A hazai állományok tojástermelő képessége az elmúlt 10-15 évben jelentősen javult: az első tojóévben 40-45, az idősebb állományok 45-50 tojást raknak. A termékenység és a keltethetőség is jó (85 - 95 %, illetve 75 - 80 %). Kotlásra hajlamos.
A landeszi lúdfajta legfőbb gazdasági értékét kiváló hízékonysága és májtermelő képessége adja. A fajtára jellemző, hogy 800-900 g-os máj előállítására képes. Keresztezésben a májnagyság intermedier módon öröklődik. Egyes egyedei 1000 g-ot meghaladó máj termelésére is képesek, 800 g fölött azonban hajlamos az ún. zsírmáj kialakítására.
Tollazata szürkésbarna, a has alján ezüstszürke. Gyakran megtalálható a toroklebeny, jellemzője a mély tojóhas és a kettős haslebeny. A csőr és a láb palaszürke, a szem barna. Valamennyi külföldi és hazai májhibrid létrehozásában meghatározó fajta.
1.3. Tojó típusú és szaporaságra szelektált lúdfajták
A következőkben ismertetett fajtákat kiváló szaporaságuk miatt külön csoportban célszerű ismertetni.
Testtömegük közepes, vagy esetenként kifejezetten kicsi. Színük rendszerint fehér.
1.3.1. Olasz lúd
(44. kép)
Őse, az olasz parlagi lúd, több mint két évezredes tenyésztői múltra tekint vissza. A rómaiak által az időszámításunk kezdete körül kitenyésztett fehér lúd utóda. Az olasz lúd - e parlagi fajta nemesített változata - már a XX. század elején is kiváló szaporaságáról volt ismert.
Századunk eleje óta a tenyésztési célok - a testtömeget tekintve - változtak, így az olasz lúd gúnarai 4,5-6,4 kg, a tojók 3,6-5,4 kg közötti testtömegűek. Középnehéz változata terjedt el legjobban. Kedvező tulajdonságai miatt Európa több államában tenyésztik. Érdekes, hogy eredeti hazájában ma már gyakorlatilag nem található meg. Az olasz lúd értékmérő tulajdonságai a származási hely szerint nagyon eltérnek egymástól. A Magyarországra behozott populációk közül az bizonyult a legértékesebbnek, amelyik a Hortobágyra került. Alapját képezte a hortobágyi fehér lúdfajtának.
A középnehéz, jó szaporaságú olasz lúdra jellemző a gúnárok 5,5-6,0 kg-os, a tojók 5,0-5,5 kg-os testtömege.
Tollazata fehér, teste relatíve hosszú, széles, a mell telt és kerek. Finom szervezetű, vékony csontú állatok.
Tojástermelése nálunk 45-50, termékenysége és keltethetősége kifogástalan. További előnye, hogy fiatal korban már jó húsformákat mutat. Májtermelő képessége közepes: 450-500 g.
A fajta vonalait a korszerű tenyésztési programok keretében húshibridek előállításában anyai partnerként használják. Egyszerű fajtakeresztezésekben is kedvelt.
1.3.2. Cseh lúd
(45-46. kép)
A régen Böhmische Landgans néven ismert kistestű cseh lúd szaporasága jelenleg a fajták közül a legjobb.
Nemesítésekor a kifejlettkori kis testtömeg, a mozgékonyság, a jó legelőképesség, a korai ivarérés, és az évi 60 fehér héjú tojás termelése volt a cél, átlagosan 140 g-os tömeggel. Keltethetőségét legkevesebb 75 %-ban határozták meg.
Testtömege a fajták között a legkisebbek közé tartozik: a gúnárok kifejlett korban 5,0-5,5 kg, a tojók 4,5 kg körüliek. Bár gyors növekedésűek és porhanyós, finom rostú húsuk van, a lúdárutermelésben nem tudtak teret nyerni, mert a pecsenyelúd-előállításban 8 hetes korra mindössze 3,5 kg-ot érnek el és húslibaként is csak max.
5,0-5,3 kg-ra hizlalhatók.
Küllemét tekintve feltűnik kecses alakja, zárt törzse. Tollazata teljesen fehér. Kis teste inkább mély állású, viszonylag széles, telt; oldalt nézve ovális és finoman tagolt törzzsel. Természete a megszokottnál temperamentumosabb.
Szerepe a húshibrid-előállításban lehet, az olasz fajtához hasonló körben.
1.3.3. Rajnamenti lúd
(47. kép)
A rajnamenti, vagy más nevén rajnai lúd a Felső-Rajna vidékén honos parlagi lúdnak az emdeni fajtával való fajtaátalakító keresztezésével jött létre, szigorú tenyésztési program keretében.
A rajnamenti gúnár kifejlett korban 5,5-6,0 kg, a tojó 5,0-5,5 kg testtömegű. Az emdeni fajtára emlékeztet a kettős haslebeny és a naposlibák ivar szerint eltérő színe, továbbá az ívelt, viszonylag hosszú nyak. Tollazata fehér. Éves tojástermelése eredeti hazájában 50-60, jó termékenységet és keltethetőséget is mutat (90 %, illetve 75-80 %).
A rajnai lúd 1961-ben került Magyarországra. A nagyüzemi lúdtartás kialakulásával egyidejűleg - annak alapfajtájaként - vált rövid idő alatt szinte egyeduralkodóvá. A gyors mennyiségi felfutás és a céltudatos szelekció hiánya, a tervszerűtlen keresztezés és a tömeges tartásból eredő problémák miatt jelentősen veszített
eredeti jó tulajdonságaiból. Ezzel is magyarázható, hogy korábbi kedveltsége csökkent és részaránya jelentősen visszaszorult.
1.3.4. Bütykös lúd
(48-49. kép)
Közép- és Kelet-Ázsiában élő vad hattyúlúd (Anser cygnoides) utóda, amelyet Japánban és Kínában több évszázada háziállatként tartanak. Kitűnő alkalmazkodóképessége folytán igen elterjedt.
Vadas színű és tiszta fehér változatban tenyésztik. Vad formájukkal egyezően trombitahangjuk van, a nőivarú állatoké jóval mélyebb, mint a hímeké. A kis testű ludakhoz tartozik, a gúnárok kifejlett testtömege 5,5 kg, a tojóké 4,5 kg.
Kedvező tulajdonsága a kiváló szaporasága: 60 tojás termelésére képes, termékenysége (90 %) és keltethetősége (75 %) is jó. Libamájtermelésre, töméses hizlalásra egyáltalán nem alkalmas. Hústermelő képessége is gyenge.
Jó szaporaságát keresztezésekben a partner reprodukciós tulajdonságainak javítására lehet hasznosítani.
1.4. Egyéb lúdfajták
Ebbe a csoportba azok a lúdfajták tartoznak, amelyek kitenyésztettségük foka és értékmérő tulajdonságaik alapján inkább őseikhez, a parlagi változatokhoz állnak közelebb.
1.4.1. Magyar nemesített lúd
(50-51. kép)
A házilúd a Kárpát-medencében már a rómaiak idején honos volt. Feltehetően az olaszhoz hasonlóan a magyar parlagi lúd is ebből az állományból származik. Céltudatos tenyésztésről a múlt század végétől beszélhetünk.
Erre az időre tehető az Alföldön az emdeni lúdnak, a Dunántúlon pedig a pomerániai lúdnak nemesítő fajtaként való felhasználása. Mindkettő nyomot hagyott a magyar lúd fenotípusában, annak alföldi és dunántúli változatát létrehozva.
Az alföldi változatra a közepes kifejlettkori testtömeg (a tojó 5,0-5,6 kg, a gúnár 7 kg körüli) és a jó hízékonyság jellemző. Ez utóbbihoz közepes, 500 g körüli májtermelő képesség társul, jó májminőséggel. A tollazat színe fehér, tolltermelése a közepesnél jobb. Szaporasága gyenge, elsősorban a kevés termelt tojás miatt (évi 25-30 tojás tojónként). Tájfajtái alakultak ki a Jászságban, Orosháza és Hódmezővásárhely térségében.
A magyar fajta dunántúli változatához tartozó ludak valamivel kisebbek: a tojók 4,5-5,0 kg, a gúnárok 5,5-6,0 kg tömegűek, színük esetenként enyhén tarka. Kisebb testtömegük ellenére jobb májtermelők voltak, mint az alföldi változat egyedei. A Rábaközben és a Csallóközben őshonos.
A magyar nemesített lúd fajtatisztán csekély gazdasági jelentőségű. Különböző hibridek előállítására keresztezési partnerként használják.