3. A pulyka testalakulásának és szervezetének fontosabb jellegzetességei
3.5. Ivari dimorfizmus
A pulykafaj azzal a tulajdonságával is különbözik a többi háziszárnyastól, hogy az ivari dimorfizmus egyetlen más baromfifajnál sem jár az élőtömeg oly mértékű különbözőségével, mint amilyet a pulyka esetében tapasztalunk. A vadpulyka esetében a tojók testtömege 2,1-6,3 kg, a kakasokét 4,7-15,8 kg, míg ezen belül az egyéves kakasok tömege általában nem haladja meg a 6,5 kg-ot. Napjainkban a tenyésztett hím és nőivarú pulykák kifejlett kori élőtömege között – a fajtától és a típustól függően – 8-14 kg közötti különbség mérhető, ami a nagytestű típusba tartozó tenyészállományok selejtezésekor (a tojó 11, a kakas 29 kg) elérheti a 18 kg-ot is.
Ugyancsak az ivar egyfajta sajátossága az is, hogy a hímivarú egyedek hústermelési kapacitása, minden további nélkül akár 30-35 kg is lehet, ami a tarajos szegycsontú madárfajok között példátlan teljesítmény. A házi pulyka másodlagos ivarjellege 12-14 hetes korra alakul ki, amikor is a fej formája, a homlokszarv és a többi bőrképlet alakja és nagysága, valamint a láb jellegzetességei alapján az ivari hovatartozás biztonsággal megállapítható. A növendék kakas feje nagyobb, robosztusabb, mint a tojóé. A kakason a fej és a nyak felső tájékának redőzött, bibircses bőrképletei lényegesen nagyobbak, lába is erősebb és vastagabb, mint a tojóé.
9. fejezet - A pulyka értékmérő tulajdonságai
Sütő, Zoltán
1. Szaporaság
1.1. Tojástermelő képesség
A pulyka húshasznosítási iránya miatt, a megtermelt tojások kizárólag az állomány reprodukcióját szolgálják, ami jelentősen befolyásolja a termelés gazdaságosságát, mert potenciálisan meghatározza az egy tojó után felnevelhető utódok számát. Ebből adódóan minden előállított pulykatojást eredendően tenyész- illetve keltetőtojásnak kell tekinteni, ami mind a termelés, mind pedig a tojáskezelés szempontjából szigorú feltételeket támaszt.
A tojástermelő képesség gyengén öröklődő kvantitatív tulajdonság (h2=0,2-0,3), amit a pulyka esetében is ugyanazok az alaptulajdonságok határoznak meg, melyek a tyúk faj kapcsán már ismertetésre kerültek, de amelyek itt a faji különbözőség miatt más hangsúllyal játszanak szerepet. Ezek a következők:
1. perzisztencia vagy állóképesség, 2. a tojástermelés intenzitása, 3. hosszú szünetek hiánya, 4. a kotlás és
5. az ivarérés ideje.
A perzisztencia a biológiai év, azaz a tojástermelési periódus hosszát fejezi ki, amit az első tojás lerakása és a következő évi vedlés kezdetéig eltelt napok számával adunk meg. Természetes viszonyok között a pulyka tojástermelése viszonylag rövid időre korlátozódik és szezonális jellegű. Tavasszal, a nappalok hosszabbodásának hatására március-április hónapban kezdi meg a tojó a tojásrakást, és kisebb-nagyobb megszakításokkal ez az időszak június-augusztusig tart. A perzisztencia javítása egy bizonyos mértékig hagyományos körülmények között is lehetséges, de könnyű belátni, hogy a tojástermelést stimuláló fény időtartamának és intenzitásának őszi csökkenése nem a tojóállapot fenntartását, hanem ellenkezőleg annak beszüntetését segíti elő. A tyúkfaj tojástermelő állományaihoz hasonlóan, zárt, ablaktalan, vagy olyan ablakos istállókban ahol a természetes fény mellett kiegészítő világítást is alkalmaznak, a pulyka tojástermelése az évszakhatásoktól teljesen függetleníthető. Ilyen intenzív tartási körülmények között a tojóidőszak hossza mesterségesen szabályozott és általában 24 hétig tart, aminek végére azonban nem a vedlés megkezdése a jellemző. A hibridek széleskörű elterjedése óta, a tenyészállományok termeltetése néhány eseti kivételtől eltekintve csak egy tojóperiódusban történik, ami azt jelenti, hogy a csökkenő tojástermelésű állományokat a kritikus termelési szint elérésekor vágásra értékesítik. Ez a mindenkori közgazdasági viszonyoktól függően, rendszerint 40-45 % körüli tojástermelésnél következik be.
A tojástermelő képesség, valamint a testtömeg közötti negatív korreláció a többi baromfifajhoz hasonlóan a pulykánál is genetikai törvényszerűség. Ezért, ha e fajban nem is beszélhetünk önálló tojástermelő fajtákról vagy genotípusokról, a heterózistenyésztés általános gyakorlattá válásával a pulykatenyésztésben is tojó jellegű anyai, illetve hústípusú apai vonalakat alakítottak ki a tenyésztő vállalatok. Ezt a gyakorlatot a pulyka esetében tovább bonyolítja az, hogy a különböző kereskedelmi típusoknak megfelelően, a tenyészállományok is eltérő értékmérő tulajdonságokkal rendelkeznek aszerint, hogy kis testű, középnagy vagy nagy testű típusról van szó.
A 33. ábra két eltérő típusú szülőpár tojástermelő képességének különbözőségét illusztrálja.
A tojástermelés intenzitása többféle módon adható meg. Az egyik az átlagos ciklusnagyság, ami a perzisztencia teljes időtartamára vonatkozóan azt fejezi ki, hogy a tojó kihagyás nélkül, átlagosan hány napig termel. Ha például egy tojó 24 hét (168 nap) alatt 96 db tojást termel és ezt 24 ciklusban rakja le, akkor az intenzitás 4, tehát átlagosan négynapi tojásrakás után három nap szünet következik, majd ugyanez ismétlődik. Az intenzitás
kifejezésére a gyakorlat azonban szívesebben használja a tojástermelés százalékos értékét, mert e paraméter segítségével a tojástermelés időbeni változása pontosabban nyomon követhető, amit a 62. táblázat is szemléltet.
A tenyészállományok nevelési időszakának végén, a világítás tartamának és intenzitásának növelését követően - ezt nevezik rávilágításnak - a 17-20. napon indul meg a tojástermelés. Általában a tojásrakás kezdetétől számított 3. héten az állomány eléri a termelési csúcsot (70-75 %), majd ezt követően a százalékos tojástermelés az időszak végéig fokozatosan csökken. Tehát a pulyka tojástermelése a termelésben töltött idő előre haladtával hasonló módon változik, mint a tyúké, de a tendenciát meredekebb visszaesés jellemzi.
A pulyka esetében hosszú szünet alatt a tojóidőszakon belül előforduló 4-5 napos vagy annál hosszabb szünetet kell érteni. A fajra jellemző speciális hosszú szünetnek tekintjük a kotlást, aminek mind a tojástermelés, mind pedig az állatok kezelése szempontjából megkülönböztetett jelentősége van. Az 5-6. termelési héten a fellépő kotlás miatt a tojásrakás intenzitásában visszaesés következik be, ami után a termelés ugyan valamelyest javul, de a csúcsra jellemző értéket már nem éri el.
Az ivarérés idejének előbbre hozatala a húshasznosítású fajok körében más szempontból merül fel, mint például egy árutojástermelő hibridnél. Ugyanis a szülőpárok kis tömegű jércetojásainak rosszabb a termékenysége és a keltethetősége, amit tovább súlyosbít, hogy a tojás nagysága a naposbaromfi tömegén keresztül jelentős hatással van a hizlalás alatt elérhető élőtömegre, aminek csökkenése semmiféleképpen nem cél. Mindezek figyelembevételével az ivarérés idejének koraiabbá tétele a pulykatenyésztésben napjainkban nem kívánatos.
A tojástermelést az örökletes tulajdonságokon kívül a környezeti tényezők igen jelentős mértékben befolyásolják, melyek közül a következőkre kell figyelmet fordítani:
• a megvilágítás (tartama és intenzitása),
• a takarmányozás (a takarmány táplálóanyag-tartalma),
• klimatikus tényezők (hőmérséklet, páratartalom, légszennyezettség),
• telepítési sűrűség (db/m2 illetve élőtömeg kg/m2),
• tartásmód (mélyalom, rácspadló, ketrec),
• a tartástechnológia egyéb elemei (etetők, itatók, tojófészkek száma, kialakításuk módja).
Előbbieken túl, hogy egy állomány tojástermelése miként alakul, abban jelentős szerepet játszik a kondíció, az állatok egészségi állapota, speciális kórokozóktól való mentessége, de még az eluralkodó rossz szokások is.
Függetlenül attól, hogy hagyományos körülmények között több évig, vagy intenzíven tartott, de mesterséges vedletési eljárással egy második, esetleg egy harmadik tojástermelési időszakban tojatjuk a pulykát, az állatok tojástermelése az első évben a legnagyobb. A második és a harmadik tojóidőszakban a termelés mintegy 40-55
%-kal csökken az első évben nyújtott teljesítményhez képest, melynek egyik oka a perzisztencia csökkenése.
1.2. A termékenység
Az állomány tovább szaporítására csak termékeny tojások alkalmasak, ezért minden olyan tojás, ami nem tartalmaz életképes zigótát, gazdasági veszteséget jelent, azon egyszerű oknál fogva, hogy ugyanazok a költségek terhelik, mint a termékeny tojást.
Termékenynek azt a keltetőtojást tekintjük, amelyben a csírakorong osztódása elkezdődött és az embrió fejlődésnek indult. A tojóperiódus átlagában megengedett maximális terméketlenségi arányszám legfeljebb 20
% lehet.
A többi értékmérő tulajdonsághoz hasonlóan a termékenységet is genetikai és környezeti tényezők befolyásolják. Az utóbbiak megkülönböztetett fontosságát jelzi a tulajdonság igen gyenge örökölhetősége. A termékenységet leginkább befolyásoló tényezők az alábbiak:
• a termelésben töltött idő,
• az ivararány,
• klimatikus tényezők (hőmérséklet, páratartalom, légszennyezettség),
• a takarmányozás (a takarmány táplálóanyag-tartalma és különösen toxinnal való fertőzöttsége).
Részben az ivarra jellemző sajátosságok, részben a hibridelőállításban szükségszerűen bekövetkezett típusdifferenciálódás miatt, a speciálisan kialakított hím- és tojóvonalak egymás közötti pároztatása csak mesterséges termékenyítéssel lehetséges. Ennek alapján a pulyka termékenységét befolyásolja a termékenyítés technológiája, a sperma minősége, valamint az inszeminálások gyakorisága is. A módszer alkalmazásával még a nagy testű szülőpároknál is elérhető a 90-95 % körüli termékenységi arány. Ezen értékmérő változása jelentős mértékben összefügg a termelésben töltött idővel, melyről szintén a 62. táblázat adatsora tájékoztat.
A tojások termékenységének magas szinten tartásához a sperma hígítás nélküli felhasználása esetén, a tojóházi betelepítéskor 1 kakasra 10 tojót kell számítani, míg speciális hígítók (pl. Beltsville pulyka ondóhígító II.) alkalmazásakor az ivararány 1:15-20-ra tágítható. A kakasok beólazáskori szelekciójának egyik fő szempontja nem véletlenül a fejhetőség, a sperma mennyisége és minősége. A keltetőtojások számának növelése céljából elvárjuk, hogy már az első tojás is termékeny legyen, ezért az első inszeminálásra még a tojástermelés beindulása előtt sort kell keríteni. Mivel a termékenység a tojóperiódus elején és végén a leggyengébb, ezért ezekben az időszakokban az inszeminálást ötnaponként, egyébként pedig 7-10 naponként célszerű végezni.
1.3. A keltethetőség
A keltethetőség rendkívül komplex értékmérő tulajdonság, mert annak aránya, hogy a termékeny tojások hány százaléka kel ki, részben genetikai tényezők függvénye, részben magától a keltetési technológiától, de a tojás alakjától, nagyságától, kémiai összetételétől és az egyes alkotórészek arányától is függ.
A keltethetőség örökölhetősége rendkívül gyenge, ami ebben az esetben is a környezeti tényezők megkülönböztetett jelentőségére hívja fel a figyelmet. Legnagyobb mértékben a következő tényezők befolyásolják:
• a tenyészállomány típusa,
• a rokontenyésztés illetve keresztezés,
• a termelésben töltött idő,
• a tojások tömege és minősége,
• a tojástárolás ideje és körülménye,
• a takarmányozás,
• az állomány patogén kórokozóktól való mentessége,
• a keltetés technológiája.
A tenyészállomány típusa nemcsak az alapján érezteti hatását a keltethetőségben, hogy a kis testű szülőpárok tenyésztojásai valamivel jobb eredménnyel keltethetők, hanem abban is, hogy a zárt vonalak szaporításakor mindig kedvezőbb reprodukciós paraméterek tapasztalhatók egy tojó jellegű anyai állományban, mint a hústermelő képességre szelektált speciális apai vonalban. A pulykahibridek előállításában számos tapasztalati eredménnyel bizonyították, hogy a szülőpárokban jelentkező kedvező keresztezési hatás nemcsak a tojástermelésben, hanem a tojások jobb keltethetőségében is megmutatkozik. Ez az oka annak, hogy a pulykatenyésztésben az individuális és a típusheterózis mellett, az anyai heterózis előnyeinek tudatos kiaknázására is törekszik majd minden tenyésztő vállalat. A pulykatojások keltethetőségét számottevő mértékben befolyásolja a termelésben töltött idő, melynek jellegét a 62. táblázat adatai mutatják.
Keltetőtojásnak tekintjük az ép, hibátlan héjú és belszerkezetű, tiszta héjú, a fajra jellemző színű és alakú, egyszikű tojást. Alaki indexe a legnagyobb kiterjedésű pontokon mért hosszúság és szélesség hányadosa, ami ideális esetben 1,32-1,60 közötti. Tömegének alsó határértéke 70 g, míg az egyes alkotórészek arányát tekintve a szik 32,9 %, a fehérje 55,9 %, a héj 11,2 %-ot tesz ki átlagosan. Színe fehér alapon barnával szeplőzött. Az egyszínű, krétafehér tojások héja vékonyabb, porózusabb, így a baktériumok sokkal könnyebben jutnak a tojás
belsejébe, aminek következményeként az ilyen tojások egyrészt nagyon rossz eredménnyel keltethetők, másrészt a kikelt pipék gyengék és a betegségeket csak kis számban élik túl.
Nem minősül keltetőtojásnak a hibás héj- és belszerkezetű, a zavaros állományú, szakadt jégzsinórral rendelkező, a szétfolyt vagy letapadt szikű, a szabálytalanul elhelyezkedő, úszó légkamrájú tojás. Mesterséges keltetésre a keltetőtojást a megtojás napjától számítva, legfeljebb 10 napos korig szabad felhasználni. Ezen idő alatt – a keltethetőség megőrzése érdekében – a tojásraktár páratartalma 75-85 %, hőmérséklete 12-18 °C legyen.
2. Hústermelő képesség és a növekedés sajátosságai
Annak ellenére, hogy a pulykatojás a tyúkéhoz hasonlóan emberi fogyasztásra alkalmas, előállításának magas költsége miatt csak szaporításra, a következő generáció kikeltetésére használjuk. Ezért a pulykát ma kifejezetten a hústermelésén keresztül hasznosítjuk.
A kifejlett korra elért testnagyság és tömeg valamikor sajátságos és egyedüli meghatározója volt a pulyka hústermelő képességének. Addig ugyanis, amíg a pulykatartás a hagyományos fajtákra volt alapozott és extenzív körülmények között történt, ahol a madár táplálékának jelentős részét maga kereste meg, a termelő számára közömbös volt, hogy az állat mennyi idő alatt és milyen takarmányértékesítés mellett érte el a vágótömeget. A pulykahús szezonális termék volt, feldolgozása és értékesítése az év késő őszi időszakára korlátozódott. Ebben az esetben a megkívánt nagyobb élőtömeg – bár nagyobb hústömeget is jelentett – a tenyésztőket a nagy hústermelési kapacitás elérésére ösztönözte, nem pedig a fiatalkori növekedés intenzitásának fokozására.
A fehér színű hibridek általános elterjedésével egy időben megfogalmazódott, hogy a pulykahús iránti eltérő fogyasztói igények kielégítése érdekében, különböző típusok kialakítására van szükség a pulykatenyésztésben.
A tenyésztő vállalatok ezt felismerve rövid időn belül olyan, értékmérő tulajdonságaikban is eltérő hibridkonstrukciókat hoztak létre, melyek különböző életkorban és élőtömegben érték el az optimális vágóérettséget, ebből adódóan eltérő feldolgozási és tovább feldolgozási igények kielégítésére lettek alkalmasak.
Kereskedelmi típusok
A fajtától, hibridtől függetlenül a testnagyság tekintetében három fő típust különböztetünk meg:
• kis testű típus (mini),
• középnagy testű típus (midi),
• nagy testű típus (maxi).
A típusdifferenciáltság tényéből következik, hogy az eltérő típusba tartozó hibrideket különböző gazdaságossági célparaméterek jellemzik, és ennek megfelelően eltérő igényeket támasztanak a termelővel szemben. Eltérő nevelési és vágási technológia alkalmazása szükséges a kis és középnagy, illetve a nagy testű vágópulykák előállítása során, de számottevő a különbség a szülőpárok tekintetében is.
A pulykatenyésztés dinamikus fejlődését és gyors alkalmazkodását is jelzi a változó fogyasztói igényekhez az, hogy a fehér színű hibridekre jellemző típus szerinti differenciálódás napjainkban a bronzszínű állományok között ugyanúgy megfigyelhető. Ezt jelzi több tenyésztő vállalat fajtakínálata, attól függetlenül, hogy az egyre népszerűsödő bronz állományok eredményei egyelőre még elmaradnak a fehér színű hibridekétől.
Fontos hangsúlyozni, hogy a végtermékek hústermelő képessége alapján történő típusdifferenciálódás nem tekinthető és nem értékelhető sematikusan. Ez azt jelenti, hogy a tenyésztői munka eredményeként az egyes hibridek értékmérő tulajdonságai évről-évre változnak, így a típusokra jellemző sajátosságok is módosulnak.
A kis testű típusba tartozó pulykák 12-14 hétre viszonylag kedvező növekedési intenzitással 3,5-4,5 illetve 4,5-5,5 kg testtömeget képesek elérni, de továbbtartásuk esetén a tömeggyarapodás üteme számottevően csökken.
Emiatt az e típusba sorolható pulykák hizlalási idejének meghosszabbításával ennél lényegesen nagyobb testtömeget nem lehet gazdaságosan elérni. Előbbivel ellentétben, a középnagy és nagy testű pulykák kedvező növekedési intenzitásukat nemcsak a 12-14. élethétig, hanem tovább 16-20, esetenként 24 hétig is megtartják, ezért lényegesen nagyobb testtömeg elérésére képesek, viszonylag kedvező takarmányértékesítés mellett.
2.1. Növekedési erély
A pulyka hústermelő képességével kapcsolatban feltétlenül szólni kell az állat növekedésének sajátosságairól.
Amikor arról beszélünk, hogy a baromfi a hizlalás végére vagy kifejlett korára mekkora élőtömeget képes elérni, ez az állat növekedési illetve hústermelési kapacitását fejezi ki. Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy a baromfi tömeggyarapodása (g, kg) az idő függvényében milyen képet mutat, akkor ennek grafikus ábrázolásakor egy fektetett "S" alakú szigmoid görbét kapunk és lényegében az abszolút növekedésre vonatkozó adatokat elemezzük. Az abszolút növekedési görbe azonban nem fejezi ki számunkra azt, hogy a növekedés sebességét tekintve vannak-e és ha igen, milyen jellegű változások az állat fejlődésében. Ez a vizsgálódás nem öncélú, mert a növekedés sajátosságainak ismerete nélkül nem lenne elképzelhető az egyes életszakaszok biológiai igényének kielégítése, és mindazon lehetőségek kiaknázása melyre az állat örökletes adottsága képesíti az egyedet. Azt, hogy a pulyka növekedésében milyen szakaszosság figyelhető meg, és ezekre a szakaszokra milyen növekedési sebesség a jellemző, arról csak a relatív növekedés elemzése adhat felvilágosítást, melynek képét a 34. ábra mutatja.
E szerint, a pulyka növekedési erélye illetve az ezt szemléletesebben kifejező növekedési sebesség, az életkortól függően változik. A növekedés sebességét életszakaszonként úgy tudjuk meghatározni, ha a kérdéses időintervallum százalékos tömeggyarapodásának nagyságát fejezzük ki, amit akkor kapunk, ha az eltelt idő alatti tömegnövekedést elosztjuk az időintervallumra jellemző átlagtömeggel és ezt matematikai módszerrel lineárissá transzformáljuk. Az egyenesek meredekségéből (iránytangens) jól nyomon követhető, hogy a növekedés sebessége a kelést követő első 3-4 hétben a legnagyobb, majd fokozatosan csökken. A relatív növekedés trendjében bizonyos szakaszosság figyelhető meg. Azokat a pontokat, ahol a növekedés sebessége egy alacsonyabb sebességi fokozatba megy át, szakaszváltó pontoknak nevezzük. Szakaszváltáskor a szervezet és a környezet közötti kapcsolat átmenetileg labilissá válik. Ezek a szakaszváltó pontok többnyire valamely élettani változással is összefüggésben vannak (pl.: vedlés, vörös hányás, ivarérés, stb.). Az egyes növekedési szakaszok ismerete hasznos információ a takarmányozási és tartástechnológiai módszerek kidolgozása, valamint az optimális vágási idő megállapítása szempontjából. A növekedés szakaszosságával kapcsolatban érdekes, hogy a keltetés különböző napjain vizsgált pulykaembriók növekedése alapján ez a szakaszossága nem csak a posztembrionális, hanem az embrionális korra éppen úgy jellemző.
A hím és nőivarú pulykák növekedésének sajátosságait elemezve szembetűnő, hogy mind a testtömeg (hústermelési kapacitás), mind pedig a növekedés intenzitása (abszolút és relatív növekedés) tekintetében, az ivarok között lényeges különbség tapasztalható. Még azonos típuson belül is ez a különbség ma már olyan mértékű, hogy ugyanazon hibrid eltérő ivarú állományait joggal tekinthetnénk két különböző genotípusnak.
Ennek megalapozottságát is szemlélteti a 35. ábra, ami egy nagy testű hibrid növekedésében tapasztalható különbségeket mutatja az ivartól függően. Ebből kitűnik, hogy a kakasok növekedési erélye, valamint kapacitása lényegesen nagyobb, és növekedési sebességük csökkenése is jóval később következik be, mint a tojóké. Ez a tény nélkülözhetetlenné teszi a tartástechnológiai megoldások gyakorlatában – gazdasági és ipari szempontból egyaránt – az ivar szerinti elkülönített nevelés feltételeinek megteremtését.
A gazdasági haszonállatok értékmérő tulajdonságaiban bekövetkezett változások szemléletesen mutatják a genetikai előrehaladás mértékét és irányát, a tenyésztői munka tényleges eredményét, kifejezve adott pillanatban a genetikai potenciál fenotípusban realizálható részét. A nagytestű típusú pulykák hústermelő képességében a jelenséget jól érzékelteti a 63. táblázat adatsora.
2.2. Testarányok, húsformák
A feldolgozott pulykatest legértékesebb része a mell és a comb. Ezért ezt a két testrészt elsőrendű, míg a grillfertig test fennmaradó részét – farhát és szárny – másodrendű testrészeknek nevezzük. A felsorolásból hiányzó tisztított fej, nyak és lábvégek aprólékként, valamint a szív, máj és a zúza, mint ehető belsőség kerül forgalomba. Az előbbi rangsorolás különösen a pulykatest darabolásakor és tovább feldolgozásakor az egyes termékek árában is kifejezésre jut. Lényegében ennek tulajdonítható az is, hogy a vágásra kerülő pulykák minőségi megítélésére általánosan elterjedt mutatószámmá vált a mell és a combhús tömegének együttes vagy külön-külön megadott %-os aránya a grillfertig-, esetenként pedig az élőtömeghez viszonyítva. Ez az arány értelemszerűen függ a hibrid típusától, ivarától és az állat korától. Külön a mell tömegének és arányának megkülönböztetett kezelése azért indokolt, mert a legsokoldalúbban feldolgozható baromfiipari alapanyagot ez szolgáltatja. A tenyésztői munkában a két legértékesebb testrész izomzatának növelése, a testarányok állandó javítása kiemelt feladat, amit különösen az apai vonalak tenyésztésében, mint döntő szelekciós szempontot vesznek figyelembe.
Élő állaton a mellformát (húsformát) a jelenlegi általános gyakorlatnak megfelelően ma még szubjektív módon ítéljük meg. Úgy tűnik azonban, hogy más állatfajokhoz hasonlóan a húshasznosítású baromfi tenyésztésében is – döntően a nagy értékű hímivarú állatok tenyészértékének még pontosabb megállapítása érdekében – a speciális röntgen-diagnosztikai eljárások (pl.: CT – computer tomographia) alkalmazása új lehetőségeket rejt magában.
Élő állaton a mellformát (húsformát) a jelenlegi általános gyakorlatnak megfelelően ma még szubjektív módon ítéljük meg. Úgy tűnik azonban, hogy más állatfajokhoz hasonlóan a húshasznosítású baromfi tenyésztésében is – döntően a nagy értékű hímivarú állatok tenyészértékének még pontosabb megállapítása érdekében – a speciális röntgen-diagnosztikai eljárások (pl.: CT – computer tomographia) alkalmazása új lehetőségeket rejt magában.