Előre! Utunk mély pagonyba visz, Hol őz szökell riadt szülője mellett S a sátoros cser ágain szűrődik Keresztül gyepre hulló napsugár.
Előre hát! Mivel gyönyőrt ad ily hely, Míg víg nap ül arany királyi trónon, De zord s bizonytalan, ha Cynthiának Ezüstös mécse pillog sűrűjén át.
AZ ETTRICKI ERDŐ.
Mikor Cedrik látta, hogy esik össze fia az asbhy-i torna után, első, ösztönszerű érzése is az volt, hogy a saját szolgáit küldje oda hozzá, de aztán mégis csak a torkán akadt a szó. Nem tudta rábírni magát, hogy most itt, mind az egész nép előtt visszafogadja azt a fiút, a kit kita-gadott. De annyit azért mégis megtett, hogy Oswaldnak azt parancsolta, tartsa szemmel a lovagot s ha már a tömeg eloszlott, vigye két jobbágy segítségével Ashbyba. Csakhogy valaki bizony megelőzte Oswaldot, mert mire a tömeg eloszlott, addigra már Ivanhoe lovag sem volt sehol.
Hiába nézegetett körül a pohárnok, hogy nem láthatná-e kisebbik gazdáját valahol; a vér nyomait, ott, a hol az ifjú összerogyott, még meg tudta különböztetni a fövényen de maga a lovag, úgy eltünt, mintha a tündérek ragadták volna el. Mint babonás szász, Oswald már-már szinte hajlandó volt ilyesmire gondolni, mikor egyszerre csak egy amolyan fegyverhordozó-féle emberben régi szolgatársát, Gurthot ismerte föl. A disznópásztorból vedlett fegyvernök olyan aggodalmasan kereste fiatal urát mindenfelé, hogy előbbi óvatosságáról egészen el-feledkezett s nem törődött vele, ha látják is az arczát. Oswald kötelességének tartotta, hogy a szökevény Gurthot elfogja, mert tudta, hogy ennek sorsa most már Cedrik kezében van.
Oswald e közben újra kérdezősködni kezdett Ivanhoe felől s úgy lassan mégis megtudott annyit, hogy a lovagot néhány jól öltözött apród emelte föl és ezek helyezték el egy gyalog-hintóba. A hintó egy úrihölgyé volt, a ki a viadalt is végignézte. Ezek aztán rögtön elvitték, mihelyt a tolongásban mozdúlni lehetett. Mikor Oswald ennyit mégis megtudott, hazafelé indúlt Cedrikhez, magával víve Gurthot is, a kiben csak a szökött jobbágyot látta.
A szász főúr szívét ezalatt kínos aggodalom marczangolta, mert a természet éreztetni kezdte hatalmát s föltámadt az apai szívben, bármennyire igyekezett is ez a hazafi részrehajlatlan-ságával elitélni a fiút. Mihelyt azonban most megtudta, hogy Ivanhoe gondos, talán éppen baráti ápolás alatt van, akkor azok az érzelmek, melyeket az ifjú sorsán való aggodalom ébresztett, hirtelen helyet adtak ismét a méltatlankodás érzetének a fölött, a mit a sértett apai szív Wilfred fiúi engedetlenségének bélyegzett. - Menjen tehát a maga útján, - mondotta magában, - hadd kötözzék be a sebét azok, a kiknek kedvéért kapta. Sokkal inkább arra való, hogy a normann lovagság szemfényvesztő fogásaiban állja meg a helyét, mintsem hogy angol őseinek pallosát, kelevézét használja.
- Ha ahhoz, hogy valaki méltó legyen őseihez, elég az, hogy a tanácsban bölcs legyen, a tettben bátor; a hősök hőse és a nemesek legnemesbbje, - szólt közbe Rowena, - akkor tudom, nincs olyan hang az atyjáén kívül...
- Ne szólj, Lady Rowena, ebben a dologban nem hallgatom meg szavadat. Készűlj inkább a herczegi ünnepélyre; olyan tisztelettel hívtak meg oda, a milyenben a dölyfös normannok nem igen részeltettek bennünket Hastings szerencsétlen napja óta. Én elmegyek, már csak azért is,
mert megmutatom a normannoknak, milyen kevéssé tör meg egy szászt még az olyan fiú sorsa is, a ki pedig a lovagok javát sorra legyőzte.
- Én azonban nem fogok megjelenni ott, - felelt Rowena - és kérlek gondold meg, a mit tenni akarsz, nehogy azt, a mit szilárdságnak és bátorságnak képzelsz, mások majd szívtelenségre magyarázzák.
- Maradj tehát honn, hálátlan, - tört ki Cedrik, - te vagy a kemény szívű, a ki fel tudod áldozni egy elnyomott nép javát egy hiú és meg nem engedett vonzalomért. Felkeresem a nemes Athelstanet s vele megyek Anjoui János herczeg asztalához.
Ekkor ment azután a lakomára, melynek főbb mozzanatairól már megemlékeztünk. A mint a két thán elhagyta a lakomát, rögtön lóra kaptak, s embereiknek is parancsolták, hogy indúl-janak. Ekkor történt a nyergelés, kantározás összevisszaságában, hogy Cedrik megpillantotta a szökevény Gurthot. A thán már amúgy sem jött vissza valami rózsás kedvben s mikor ezt is meglátta, egészen elfogta a düh és örült szinte, hogy van ürügye arra, hogy a haragját kiöntse:
- Bilincset elő! - Békót a kezére! - Oswald, Hundebert, átkozott kutyák, hát lánczolatlanúl hagyjátok ezt a gazembert?
A többiek nem mertek ellenkezni és megkötözték Gurthot, egyéb hiányában egy kötőfékkel.
Ez nem ellenkezett, csak egyetlen szemrehányó tekintetet vetett urára e szókkal: - Ezt annak köszönöm, hogy jobban szeretem a te véredet a magaménál.
- Lóra! Indúljunk! - kiáltott Cedrik.
- Igazán ideje lesz indúlni, - szólt a nemes Athelstane, - mert ha soká késünk, a derék Waltheoff apát jó vacsorája mind tönkremegy.
De a csapat, mikor már lovon ült mindenki, úgy sietett, hogy odaértek bizony a Szent Withold apátság elé, mielőtt még ez a baj beállhatott volna. Az apát maga is szász eredetű lévén, a nemzete hagyományos bő vendéglátásával fogadta a thánokat s a vendégsereg késői vagy inkább korai óráig maradt együtt a görnyedező asztalok mellett; reggel pedig csak akkor váltak meg gazdájuktól, mikor már a gazdag reggelit is elköltötték.
Mikor azonban a csapat elindúlt, az apátság udvaráról, egyszerre valami olyan jött közbe, a mi egy kicsit megijesztette a szászokat, mivel ezek jobban hittek mindenféle babonában és előjelekben bárki másnál. Mindazt, a mit e téren még ma is megtalálunk a hagyományok között, jóformán mindig a szászokhoz vezethetjük vissza. Mert a normannok vegyes faj és felvilágosodottabb nép lévén, már a mennyire ebben a korban szólni lehetett a felvilágosodásról, jórészt elhagyták azt a sok babonát, a mit őseik hoztak le magukkal Skandináviából, s most szinte büszkélkedtek abban, hogy nem sokat adnak az ilyesmire.
A jelen esetben a balsejtelmet nem csekélyebb jós keltette föl a szászokban, mint egy nagy ösztövér fekete kutya, a mely a farkán ülve, magasra felnyujtott nyakkal vonított, mialatt az első néhány lovas elhaladt mellette, azután pedig dühös ugatásba törve ki, ide s tova ugrált és mindenáron a lovasokhoz akart csatlakozni.
- Cedrik apánk, nekem ez a muzsika sehogy se akar tetszeni, - szólt Athelstane, a ki rendesen a tiszteletnek ezzel a kifejezésével szólította Cedriket.
- Magamnak sem, komám, - szólt közbe Wamba - és attól félek, hogy hozzá még fizetnünk is kell a muzsikáért.
- Amondó vagyok, - szólt Athelstane, a kinek lelkében az apát jó söre kellemes emléket hagyott hátra (mert hiszen Burton már ekkor is híres volt erről a vidámító italról), - hogy térjünk vissza és maradjunk délutánig az apátnál. Baj éri az olyant, a kinek az útjában
indulás-kor barát jelenik meg, nyúl vagy vonító kutya. Az ilyennek vissza kell fordúlnia s csak akindulás-kor indúljon, ha közben asztalnál ült egyszer.
- Előre, - sürgette őket Cedrik. - Amúgy is rövid már a nap az úthoz képest. A kutya azé a szökevény rabszolgáé, Gurthé; haszontalan, kóbor kutya, mint a gazdája.
Ezt mondva, fölemelkedett a kengyelből s türelmetlen haragjában a fölött, hogy megállították, neki hajította a dárdáját Vitéznek. Mert Vitéz volt a vonító eb, a Gurth ebe. Idáig még csak bírta követni a gazdája nyomát, itt elvesztette egy időre és most aztán örömét akarta mutatni a maga faragatlan módján a fölött, hogy viszontláthatja. A dárda mély sebet ejtett az állat lapoczkáján s kicsibe múlt, hogy a földhöz nem szögezte. Az állat üvöltve futott el a haragvó thán elől, Gurthnak pedig elfacsarodott a szíve, mert az ebéhez való kegyetlenség jobban fájt neki, mint az, a mi saját magát érte. Mivel a kezét sehogy sem bírta a szeméhez emelni, oda-szólt Wambához, a ki az ura haragja láttára bölcsen megvonúlt az utolsó sorban. - Te Wamba, - mondta neki Gurth, - ugyan ne rösteld megtörülni a szememet a köntösöd szélével; nagyon bántja a por a szemem, aztán ezek itt nem akarnak a szíjamon tágítani.
Wamba teljesítette a kívánságát s ekkor egy ideig némán haladtak; Gurth mogorván hallgatott, de egyszer aztán már nem állhatta tovább:
- Te Wamba, mind a közül a sok bolond közül, a ki Cedriket szolgálja, csak te vagy az, a ki a szívéhez tudsz férni. Eredj és mondd meg neki, hogy Gurth nem szolgálja többé se féle-lemből, se szeretetből. Megkorbácsolhat, leüttetheti a fejemet, vagy lánczot rakathat rám, de mától kezdve nem kényszeríthet arra, hogy szeressem, vagy a szavát fogadjam. Gurth, a Beowulph fia köszöni a szolgálatát, nem kér belőle többé.
- No már, ha bolond vagyok is, ezt a bolond izenetet át nem adom. Cedriknek egy másik hajító-dárda is van a tüszőjébe dugva, már pedig ritkán czéloz rosszúl.
- Bánom is én, ha eltalál is, már mint hogy engem. Tegnap a kisebbik gazdánkat, Wilfred urat ott hagyta vérbe fagyva, ma meg a szemem láttára akarta megölni azt a szegény párát, az egyetlen jószágot, a ki hozzám szeretettel volt valaha. De szent Edmund, szent Dunstan, szent Withold és hitvalló szent Edward úgy segéljen (mint a hogy Cedrik maga sem esküdött soha más szentre, mint a szász nemzetből valókra, úgy a háza népe sem), meg a hány szász szent még van, hogy soha sem bocsátok meg neki.
- No már pedig én azt hiszem, - felelte a bolond, a ki sokszor játszotta a békeszerző szerepét a házban, - hogy nem akarta ám Cedrik urunk bántani a kutyát, csak meg akarta ijeszteni. Hisz láttad, hogy felállt a kengyelben, pedig tudta, hogy akkor fölötte hajít el; nem is lett volna semmi baj, ha a kutya föl nem szökik helyéből. Így kapta meg aztán a kis karczolást, a mit egy peták ára kátrány úgy behegeszt, mintha ott se lett volna.
- Ha úgy volna, ha el tudnám hinni, hogy úgy volt; de nem, hisz láttam, milyen jól czélzott.
Úgy süvöltött keresztül a levegőn a dárda, mintha az egész dühét vinné annak, a ki dobta;
mikor meg megállt a földben, mintha csak a bosszúságtól reszketett volna, hogy elhibázta a czélt. De, a szent Antal vadkanjára, ezért megfizetek neki.
S ezzel aztán olyan mogorva hallgatásba sülyedt, hogy a bolond semmiféle tréfával sem bírta fölvidítani.
Ezalatt a csoport két vezére, Cedrik meg Athelstane az ország állapotáról beszélgettek, a királyi család villongásairól, a normann urak egyenetlenkedéséről, meg arról, milyen kilátásuk lehet a szászoknak arra, hogy a normann iga alól szabadúljanak, vagy legalább, hogy valami jelentőségre tegyenek szert az elkerűlhetetlen polgárháború ideje alatt. Ez a beszédtárgy egészen feltüzelte Cedriket. Szívének nem volt nagyobb vágya annál, hogy nemzetét ismét függetlennek lássa, hiszen családi békéjét és fia érdekeit is ezért áldozta föl. De hogy a szász
fölkelés sikerre vezessen, szükséges volt, hogy mind egyetértsenek és egy elismert vezért kö-vessenek mind. Az, hogy a szász királyok véréből való vezérük legyen, nemcsak hogy nagyon tanácsosnak látszott, de egyenesen föltételül kötötték ki azok, kik előtt Cedrik fölfödözte a terveket. Athelstaneban a magas származás legalább megvolt; s ha tehetsége nem nagyon ajánlta is a vezéri helyre, legalább mutatós alak volt, gyávának sem lehetett mondani; volt gyakorlata a fegyverforgatásban s tudott engedni a magánál bölcsebbek tanácsának. Aztán meg bőkezűnek és vendégszeretőnek ismerték és meg voltak győződve a felől, hogy jólelkű ember. De mégis voltak, a kik Rowena nevét tartották többre, mert ez egyenes leszármazottja volt Alfréd királynak, atyja pedig tisztelt alak volt annak idején a törzsfők között, bölcs, bátor, nagylelkű lényénél fogva.
Ha Cedrik úgy akarja, könnyű lett volna neki egy harmadik pártot is támasztani, csak oly hatalmasat, mint a másik kettő, úgy, hogy magának követelte volna a főuralmat. A másik kettőnek királyi származása ellenében Cedrik bátorságot, erőt tudott felmutatni, meg aztán megvolt benne a szent ügynek az a nagy szeretete, a mi a szász nevet szerezte meg neki és az ő születése nem volt alacsonyabb egyetlen egy szász főúrénál sem; csak Athelstane és Rowena állottak fölötte. Csakhogy a Cedrik jellemében nyoma sem volt az önzésnek és a helyett, hogy amúgy is meggyöngűlt nemzetének erejét azzal fogyasztotta volna, hogy a maga számára toborzott volna töredék pártot, inkább azon volt, hogy a másik széthúzó pártot is egyesítse. Erre a legjobb tervnek az Athelstane és Rowena házassága látszott. De e kedves terv elé akadály gördűlt a Rowena és Wilfred vonzalma révén; s ez lett aztán igazi okává annak, hogy Cedrik száműzte a fiát.
Azt hitte, hogy Wilfred távollétében Rowena majd lemond szerelméről, de e reményben nagyon csalódott, s ezt jórészt Rowena nevelése magyarázza meg. Cedrik előtt az Alfréd neve jóformán annyi volt, mint valami istenségé s a nagy király törzsének egyetlen sarját olyan hódolattal vette körül, a milyen talán még egy igazi uralkodónőnek sem igen jutott. Rowena akarata parancs volt minden teremtett lényre nézve a házban és Cedrik maga büszkén viselte azt, hogy maga is alattvalójáúl szegődjék. Így nevelkedve nemcsak a szabad akaratnak, de a feltétlen parancsolásnak örökös gyakorlatában, Rowena hogyne nyert volna erőt arra, hogy ragaszkodjék szerelméhez s ellene szegüljön a nem kedvére való házasság minden tervének, mikor az ilyen esetben még azok a leányok is nem ritkán támadnak fel szüleik vagy gyámjuk ellen, a kiket Rowenától nagyon különböző módon, alázatos engedelmességben neveltek. S azt, a mit érzett, bátran ki is mondta, Cedrik pedig, a ki nem bírta lerázni magáról a vele szemben való hódoló alázatot, nem tudta, hogyan szerezzen érvényt gyámapai akaratának.
Hiába igyekezett Cedrik azon, hogy a leányt a trón igéretével elkápráztassa. Rowena, a ki rendkívül tisztán látott és helyesen itélt, nem tartotta a tervet sem kivihetőnek, sem üdvösnek.
Azt is kimondta, Ivanhoe Wilfred iránt érzett vonzalmát egy perczig sem tagadva, hogy még ha a választott lovagról nem lenne is szó, még akkor is inkább kolostorba vonúlna, semmint hogy Athelstane-nal ossza meg a trónt. Eddig sem sokat tartott róla, most meg, mióta annyit üldözték vele, egyenesen gyűlölni kezdte.
Cedrik azonban nem nézte valami sokba az asszonyi állhatatosságot s azért tovább is minden követ megmozdított arra nézve, hogy létrehozhassa ezt a házasságot, mint a melylyel a leg-nagyobb szolgálatot teszi a nemzetnek. De most a fia váratlan megjelenése olyannak tetszett, mint a halálos csapás. Igaz, hogy apai szeretete egy pillanatra mindent legyőzött, a hazafi érzést meg a büszkeséget is, de ezek csakhamar ujult erővel támadtak föl ismét, úgy, hogy Cedrik most már elhatározó lépést akart tenni a házasság tervére nézve is, meg a többi tervre is, melyek a szász függetlenség visszaszerzésére irányúltak.
Ezt a tervet mind Athelstane-nal hányta-vetette meg, de bizony neki is nem egyszer oka volt arra, hogy Hővérhez hasonlóan fölkiáltson, hogy miért éppen egy tál ilyen szedett tejet
moz-dított meg olyan nagy czélra. Athelstane elég hiú volt arra, hogy örömmel hallgassa a maga dicső származásáról szóló beszédet, meg azt, hogy az uralkodásra is igénye lehet, de ez a hiúság elég kicsinyes volt ahhoz, hogy Athelstanet kielégítse az is, ha ezt csak úgy beszélték neki a körülötte levő szász nemesek. Ha arra volt is bátorsága, hogy a szemben álló veszedelemnek kiálljon, azt már megint nem tette, hogy maga menjen annak a felhajszolására.
Elvben ugyan teljesen egyetértett Cedrikkel arra nézve, hogy az ország fölött a szászoknak kellene uralkodniok; arra nézve meg még inkább, hogy a szászok fölött aztán őt illetné az uralkodás, de mikor cselekvésre került a sor, hogy ezt a függetlenséget csakugyan el is érjék, akkor Athelstane megint csak a Féligkész Athelstane volt, lassú, határozatlan, habozó. Cedrik erős, izzó természete csak annyi hatással volt reá, mint mikor a forró, tüzes golyók a hideg vízbe csapnak bele; egy kis sistergés, egy kis füst, aztán megint vége mindennek.
Olyan volt ez a feladat Cedrikre nézve, mintha valakinek egy kifáradt lovat kell sarkantyúzni, vagy mint mikor valaki hideg vasat kalapál; s mikor innen a gyámleányához fordúlt, itt sem várta kielégítőbb eredmény. Mert mikor éppen abban zavarta meg Rowenát és Elgithát, hogy Wilfred hősiességéről beszélgettek, Elgitha úgy bosszúlta meg magát és úrnőjét, hogy csakhamar belehozta Athelstane legyőzetését is a beszédbe, már pedig ennél kínosabban alig hathatott volna Cedrikre valami. Így a szász főúrra nézve a nap, minden egyéb töredelmével együtt, olyan kedvetlenséget hozott, hogy már átkozni kezdte magában az egész bajvívást, meg azt is, a ki hirdette, és szidta önmagát, a miért olyan bolond volt, hogy odament.
Délidőn, Athelstane javaslatára megpihentek az erdőben és elfogyasztották az útravalót, a mivel az apát egy öszvért rakatott meg reggel. A falatozás elég hosszúra nyúlt, úgy, hogy már az fenyegette őket, hogy egész éjjel nyargalniok kell, hogy Rotherwoodba érjenek; ez a gon-dolat aztán arra bírta őket, hogy fölkerekedjenek és gyorsított ügetéssel haladjanak előre.