TIZENKETTEDIK FEJEZET - Irta Scott Walter Ivanhoe

A bajrahívók ménje most megáll, S a kürtök hangja vészt hírdetve száll, Nem hallik egy ajak beszéde sem.

Vitézek jönnek büszkén, vértesen;

Sarkantyú vág a mének oldalába, S fövényt kapar az állat karcsú lába, Hogy vívnak, ah! Süvöltve száll a dárda Néhány a vérteket tán át is járta,

Húsz lábnyi dárda mit mind kézbe tart, S röppenve száll ezüstös fényü kard, Egy-egy sisakból, ez mit általjára Vörösen árad vér komor sugára.

CHAUCER.

Másnap a hajnal fellegtelen ragyogásban tetszett föl és a nap még alig emelkedett a szemhatár fölé, a nép közül már a legrestebb is az utczán volt és valamennyi egy közös czél felé igyeke-zett; mind a bajvívó-térnek tartottak, hogy a tornának folytatását el ne mulaszszák valahogy.

A pompavezérlők, meg a kürtösök, bajhírlők szintén csakhamar megjelentek a téren, hogy idejében ott legyenek a jelentkező lovagok fogadására, a kiktől a neveiket kellett megkérdez-niök és megtudniok, hogy melyik oldalt kívánják helyük gyanánt választani. Ez szükséges elővigyázat volt, hogy egyenlőséget lehessen biztosítani a két ellencsapat között, kiknek szemben kellett állniok.

A szokásnak megfelelően a kitagadott lovag volt ma az, a kit az egyik csoport feje gyanánt tekintettek, míg Bois Guilbert, a kire nézve úgy döntöttek, hogy a nap hőse után ő állta meg a helyét tegnap legjobban, a másik küzdő csapat vezetője lett. A kik tegnap vele együtt bajra-hívók gyanánt szerepeltek, természetesen a csoportjába tartoztak most is, kivéve De Vipont Ralphot, a kit a tegnapi esés képtelenné tett arra, hogy ily gyorsan ismét sorompóba álljon.

Kiváló és nemes bajvívókban nem volt hiány és a helyek be voltak töltve mindkét oldalon.

És általában, noha ezek a tömeges bajvívások jóval veszedelmesebbek voltak a párharczoknál, a kor lovagjai sokkal jobban szerettek ebben venni részt, mint amabban. Némelyik lovag meg úgy volt vele, hogy nem bízott magában, hogy párharczban álljon ki egy-egy hírneves baj-vívóval, hanem úgy, csoportos lovagjátékban nagyobb volt a remény arra, hogy olyanra akad, a kivel bátrabban mérheti össze az erejét. A mai napon ötven-ötven lovag is jelentkezett mindkét oldalán a sorompónak, úgy hogy a heroldok kénytelenek voltak lezárni a jelentkezők névsorát, nagy csalódására azoknak, a kik már elkéstek.

Reggel tíz óra tájban az egész körülfekvő síkság tele volt lovasokkal, lovagló úrnőkkel és gyalogosokkal, a kik mind a bajvívó-térre siettek; nemsokára pedig nagy harsonázás jelentette János herczeg és kísérete érkezését. Ott jöttek valamennyien és voltak köztük olyan lovagok is, a kik szerepelni készültek a mai bajvíváson, de olyanok is, a kiknek semmi efajta szándé-kuk nem volt.

Ugyancsak ezidőben érkezett meg Cedrik, a szász is, Lady Rowenával együtt, de Athelstane most nem jött velük. A szász főúr talpig fegyverbe öltözött ma, hogy résztvehessen a baj-vívásban, még pedig, Cedrik nagy meglepetésére, Athelstane azon az oldalon íratkozott fel, a hol a templárius volt a vezér. Cedrik ellenezte is erősen ezt az egyáltalán nem észszerű válasz-tást, de válasz gyanánt csak afélét kapott Athelstantól, a milyent azok szoktak adni, a kik

makacsabban tudnak a kitűzött czélhoz ragaszkodni, mint a milyen okosan tudják megma-gyarázni elhatározásukat.

A legnyomósabb, esetleg talán az egyedüli okot azonban, a mi erre a választásra indította, nem árulta el Athelstane senkinek, arra elég meggondolt volt, hogy azt megtartsa magának.

Egykedvű, nehézkes természete ugyan meggátolta abban, hogy valami nagyon törje magát a szép Rowena tetszéséért, de azért a leány szépsége egyáltalán nem hagyta érzéketlenűl és a házasságot már úgy tekintette, mint egészen bizonyos tervet, mert hiszen Cedrik is, meg a leány többi hozzátartozói mind helyeselték. Éppen ezért aztán Coningsburgh büszke, bár egy-kedvű ura elfojtott bosszankodással látta, hogy a tegnapi nap hőse mint tisztelte meg Rowenát azzal a kitüntetéssel, a melyben neki lett volna csak azt szabad részesítenie. Hogy tehát megbüntesse azért a tettért, a mi az ő jogaiba való beavatkozás volt, Athelstane, bizakodva a maga erejében, meg abban az ügyességben, a mit legalább a hízelgő jó barátok láttak benne, -úgy határozott, hogy a másik csatasorba áll és ily módon nemcsak hogy megfosztja az ellen-kező csoport vezetőjét, a kitagadott lovagot egy hatalmas segítő kéztől, hanem mi több, ha alkalom kínálkozik reá, egyenest vele álljon ki s éreztesse vele hadiszerencséje súlyát.

De Bracy s János herczeg több más híve emennek egy intésére odacsatlakoztak a templárius oldalán küzdő lovagokhoz, mert János azt óhajtotta, hogy a diadal, ha lehet, ezeknek jusson.

Csakhogy viszont a másik oldalra is nagyon sok jó lovag ment át, angol is, normann is, első sorban talán azért, mivel ezt a csapatot olyan kiváló vitéz vezette, mint a tegnapi nap hőse, a kitagadott lovag.

Mihelyt János herczeg észrevette, hogy az ünnepély királynője megérkezett, felöltötte azt a lovagias viselkedést, a mi nagyon illett neki, ha méltóztatott azt választani; és elébe lovagolt Rowenának. Közelébe érve, leemelte kalpagját a hölgy előtt, majd leszállva lováról, odasie-tett, hogy Rowenát is lesegítse. Kísérői is mind födetlen fővel álltak a királynő körül s a leg-előkelőbb urak egyike szökött le a lováról, hogy Rowena paripáját tartsa.

- Így mutatunk példát arra, hogyan hódoljon mindenki a szépség és Szerelem Királynője előtt, - szólt a herczeg - és magunk vezetjük oda trónjához, melyet a mai nap elfoglal. Hölgyek, szolgáljatok királynőtöknek, úgy a mint óhajtjátok, hogy más alkalommal ti is részesüljetek ilyen megtiszteltetésben.

Ezt mondva, oda vezette Rowenát a királynőnek kijelölt helyre, mely a herczegi trónnal szemben állott; a hölgyek közül pedig a legszebbek és legelőkelőbbek azon igyekeztek, hogy minél jobban közelébe jussanak ideiglenes királynőjüknek.

Alig, hogy Rowena helyet foglalt, megharsant a zene, de ennek csattogó zaját is szinte elnyel-te a beláthatatlan néptömeg mennydörgő éljenzése, a melylyel új méltóságában üdvözölték.

Ezalatt a nap égetően tűzött a tér két végén álló lovagok csoportjára, a kik buzgón tanácskoz-tak, milyen elrendezéssel oszthatnák be erejüket legjobban, arra nézve, hogy a diadal az ő csoportjuké legyen.

A bajhírlők ekkor csendet parancsoltak, hogy meg lehessen jól hallani, a mint a viadal szabá-lyait kihirdetik. Ezek a szabályok úgy voltak megfogalmazva, hogy a mennyire lehet, korlá-tozzák a mai viadal veszedelmes voltát, a mi már azért is szükséges volt nagyon, mert ma éles karddal és köszörült hegyű lándzsákkal vívtak.

Meg volt tiltva a karddal való szúrás; csakis vágni volt szabad. A buzogány és szekercze használata meg volt engedve, de a tőré például már nem. Ha egy lovag alól kidőlt a lova s gyalog kénytelen a küzdelmet folytatni, ellenfele csak akkor vívhatott vele, ha maga szintén gyalog volt; lóháton nem volt szabad a másikat támadnia. Ha valaki annyira hátraszorítja ellenfelét, hogy ez a háta mögött levő palánkot fegyverével vagy testével megérinti, akkor az ellenfél kénytelen magát rögtön legyőzöttnek tekinteni, mikor is lova és fegyverzete a győztes

lovag rendelkezésére állanak. Az ily módon legyőzött lovagnak többé nem szabad a nap via-dalaiban résztvenni. Ha egy lovagot földre terítenek, apródjának vagy fegyverhordozójának szabad a bajvívó-térre belépni, hogy urát kivigye, de ez esetben a lovag legyőzöttnek van tekintve s lova és fegyvere az ellenfél tulajdonába megy át. Minden viadalnak tüstént vége szakad, a mint János herczeg ledobja vezéri pálczáját; - ezt az intézkedést is rendesen akkor használták, ha az amúgy is hosszúra nyúlt lovagjátékokon a fölösleges vérontást akarták el-kerűlni. Azt a lovagot, a ki a tisztes lovagi szabályokat bármiben is megszegi, ott rögtön meg-fosztják egész fegyverzetétől és megfordított paizszsal, lovagló helyzetben kell neki felülni a korlátra, hogy nevetség tárgyául szolgáljon mindenki előtt lovagiatlan viselkedése miatt. Mi-kor a szabályok elhangzottak, a bajhírlők azzal végezték, hogy minden jó lovagot kötelessége hű teljesítésére intettek, hogy ily módon érdemesek legyenek a szépség és szerelem királynő-jének kezéből elnyerendő jutalomra.

Ezzel aztán visszavonultak helyükre. A lovagok pedig, mikor a sorompók megnyíltak előttük, megindúltak, be a bajvívó-térre. Jöttek, szép hosszú sorban; ott benn aztán úgy sorakoztak, hogy éppen szemben álljon egymással az egész csapat. A két vezér helye ott volt a maga csapatjának első sorában, a középen, de ezt a helyet nem foglalták el egészen addig, míg az összes lovagokat fel nem állították helyes sorrendbe.

Magasztos, de egyszersmind félelmes látvány is volt a derék lovagok nagy csoportja, a kik most egytől-egyig olyan rettenetes összecsapásnak készűltek elébe. Ott álltak a káprázatos hadi díszbe öltözött urak; mindegyik vértes lovag alakja, mint egy-egy vas oszlop, oly kemé-nyen emelkedett ki nyergéből s valamennyi oly nehezen várta a harsona szót, mint akár nemes paripáik, melyek már toporzékoltak a türelmetlenségtől.

De a lovagok most még mozdulatlanul álltak; földhöz támasztott lándzsáik szálfaegyenesen meredtek fölfelé, csillogó hegyeiket a nap felé fordítva, míg a rajtuk levő keskeny lándzsa-zászlók ott lobogtak, fodorodtak a szélben a sisaktollak fölött. Így maradtak egészen addig, míg a bajhírlők végig nem vizsgálták soraikat a legnagyobb pontossággal, hogy vajjon nincs-e egyik csoportban egygyel több, mint a másikban. De minden rendben volt. Erre aztán vissza-vonultak a bajhírlők és De Wyvil Vilmos elkiáltotta mennydörgő hangján a jeladó szót:

„Laissez aller!” Erre aztán megharsantak a trombiták; a lovagok az eddig egyenesen felállított lándzsákat egyszerre előre szögezték és a hónuk alá kapták; - majd belevágták a sarkantyúkat a lovak vékonyába és mindkét csoportból előre ugratott az egész első sor teljes vágtatásban;

úgy, hogy mikor a középen összeértek, ez olyan összerobbanás volt, hogy a hatalmas dárdák-nak a fegyverzetekbe ütődése mérföldre elhangzott. Erre mindkét csoportból a másik sor is előre lovagolt, valamivel lassabban, hogy a legyőzötteket fönntartsák és hogy mindjárt sorba álljanak a győzők mellé!

Az összecsapás eredményét nem lehetett mindjárt látni, mert a sok ló patkója nyomán oly sűrű porfelleg kavarodott fel, hogy a levegőt is egészen elsötétítette s beletelt néhány percz, míg a feszülten várakozó tömeg megtudhatta, hogyan áll a küzdelem sora. Mikor a csoport ismét látható lett a por elültével, kitünt, hogy a lovagok felét mindkét oldalon kiütötték a nyeregből, néhányat közülök ellenfelének fölényes ügyessége győzött le, másokat ismét a szembenálló lovag ereje és dárdájának súlya, - volt olyan is, a ki úgy feküdt a porondon, mintha soha sem kelne föl többé; némelyik azonban kezdett már magához térni, fel is állt és azonnal folytatta a küzdelmet gyalog, ha ellenfele is ugyanúgy állt vele szemben. Voltak aztán olyanok is, mind-két oldalon, a kik megsebesülve, vállkendőjükkel szorították vissza a kiömlő vért, mialatt azon igyekeztek, hogy mielőbb kijussanak a tömegből. Azoknak is, a kiknek sikerült nyeregben maradniok, a lándzsája majdnem mindnek eltörött az összecsapás hevében s azért most kardot vontak s úgy harczoltak tovább, hadijelszavaikat hangoztatva és erősen osztogatva az ököl-csapásokat, mintha éltük és becsületük függne a mai küzdelem eredményétől.

A zűrzavar még nagyobbra nőtt, mikor mindakét oldalról előre ugratott a második sor is. Ezek segítőcsapat gyanánt jöttek társaik támogatására. Bois Guilbert Brian hívei teljes erejükből kiabálták ezt: „Rajta Beau-séant! Beau-séant! A szentegyházért!”⁴ - Mire azonban az ellenpárt visszaharsogta: „Desdichado! Desdichado!” mivel vezérük paizsáról ezt a szót olvasták le.

Mivel a lovagok mind egyforma hevességgel csaptak egymásra, a győzelem nagyon ingado-zott közöttük s úgy látsingado-zott, hogy majd a déli, majd az északi félhez pártolt. S ezalatt a fegy-verek csattogása, meg a csataordítás rettenetes, süketítő hangzavarrá keveredett a trombiták harsogásával, meg a sebesültek hörgő jajszavával, a kik leestek lovukról s ott fetrengtek véd-telenül a többi paripák lába alatt. A csillogó, gyönyörű vérteket most por és vér keverte be s repedve, szakadva engedtek minden egyes szekercze- és kardcsapás alatt. A lengő sisaktollak, a mint tarajukon a kardok végig vágtak, mint egy borotva suhantásra, úgy váltak le és százfelé repülve hópelyhek gyanánt kavarogtak a szélben. Vége volt mindannak, a mi előbb szép volt és méltóságos; csak az maradt meg az egész képből, a mi borzalmat és szánalmat kelthetett.

De hiába, a szokás hatalma oly nagy, hogy nemcsak a közönségesebb nézők, a kiknél termé-szetes az, hogy az irtózást keltő látványok vonzzák, hanem még az előkelő hölgyek is, ott a sűrű sorokban feszült érdeklődéssel figyeltek és ha talán remegtek is a látványra, el nem fordították volna róla a szemüket semmiért. Itt-ott néha elsápadt egy szép arcz, s néha-néha felhangzott egy halk sikoltás, a mint valamelyiküknek kedvese, testvére vagy férje lezuhant a lóról, hanem azért legnagyobbrészt még bíztatták is a hölgyek a lovagokat, nemcsak tapssal és kendőlobogtatással, hanem azzal is, hogy helyeslőleg kiáltottak fel: - Gyönyörű vágás! Ez aztán ütés volt! - és így tovább, ha valami sikerűltebb mozdulatot vettek észre.

Ha a gyöngébb nem is annyi érdeklődéssel kísérte a lovagjátékot, akkor a férfiak lelkesedése könnyen érthető. A hadi szerencse minden meglepő fordulatára egetverő kiáltozásban keresett kifejezést a tömeg érdeklődése, s minden szem oly figyelemmel függött a küzdelmen, hogy az arczokon szinte úgy látszott, mintha a nézők maguk osztották vagy kapták volna az ütéseket.

S a mikor csak egy pillanatnyi szünet támadt, mindjárt hangzott a bajhírlők szava: - Rajta vitézek! - Ha meghalunk is, neve élni fog annak, a ki győz! Rajta lovagok! Inkább a halál, mint a vereség! Rajta! Szép szemek látják, a mit tesztek.

Bárhogy fordúlt is azonban a hadi szerencse, minden szem leginkább a vezérek alakját keres-te, a kik mindig ott voltak, a hol leghevesebb volt a küzdelem és szóval is, példával is egyre biztatták társaikat. A vezérek mindketten valóságos csodáit vitték végbe a lovagi bátorságnak, s egyikük sem talált az ellentáborban olyan lovagra, a ki kétségbevonhatatlanúl méltó ellenfél lett volna. Már több ízben megkísérlette mindkét vezér, hogyan kerülhetnének egymással szembe döntő viadalra, de ekkor a küzdelem már oly féket vesztett hevességgel tombolt, hogy az egymás felé igyekező két vezért lépten-nyomon elvonta egymástól egyik vagy másik küz-dő, a ki mind igényt tartott arra a kitüntetésre, hogy az ellenpárt vezérével mérje össze kardját.

De végre mégis nagyon megritkultak már a sorok mindkét oldalon; volt olyan is, a ki elismer-te, hogy legyőzték s magától ment ki a bajvívó-térről, mások meg egyszerre harczképtelenné váltak, úgy hogy már alig maradt ember a porondon. Ekkor aztán megérkezett a percz, hogy a templárius, meg a kitagadott lovag is egymásra törjenek azzal a korlátokat romboló dühvel, a mit a halálos ellenségek éreznek, kiknél mindehhez még a hírnévért való vetélkedés is hozzá-járúl. Mindketten oly mesterileg irányozták és hárították el a csapásokat, hogy a tömeg akara-ta ellenére is tomboló éljenzéssel hirdette elragadakara-tatását és bámulatát.

4 Beauséant a templárius lovag zászlójának a neve, melynek egyik színe fehér, a másik fekete, azt jelképezve, hogy a keresztényekhez kegyesek és szelidek, de a hitetlenekre nézve borzalmasak.

(Ford.)

Ekkor éppen a kitagadott lovag csapatja volt az, a kiknek a hadi szerencse ellene fordúlt. Az ellentábor egyik szárnyán Front-de-Boeuf hatalmas karja, a másik szárnyon Athelstane irtóza-tos ereje úgy szétszórta az ellenfél jó részét, mint a polyvát. Mikor aztán közvetlen köze-lükben alig volt már valaki, a kivel küzdhettek volna, akkor egyszerre mindkét lovagnak az jutott eszébe, hogy csapatjuk ügyét úgy vihetnék legjobban győzelemre, ha egyenesen vezérü-ket, a templáriust segítik az ellenféllel való küzdelemben. Ezért hirtelen megfordítva lovukat, a normann az egyik oldalról vágtatott a kitagadott lovag felé, a szász meg a másik felől. Lehe-tetlenség lett volna, hogy az, a ki ellen e váratlan támadást intézék, megállhassa a helyét, ha e pillanatban a tömeg nem kezdi figyelmeztetni azzal a jóakarattal, a melyet a lovag végtelenül veszedelmes helyzete ébresztett bennük.

- Kitagadott lovag! Vigyázz! Vigyázz uram! - Ez hangzott, harsogott feléje minden oldalról, úgy hogy a lovag rögtön látta a veszedelmet s ekkor először odacsapott egy óriási ütéssel a templárius vértjére; majd bokorra fogva a lova kantárját, úgy szökkent hátra a jobbról-balról jövő két lovag elől, hogy azok hirtelen czélt vesztve, de megállni nem birva, jóformán egy-másnak rohantak, ott állva a kitagadott lovag, meg a templárius között. De aztán mégis csak megállították a lovakat és megfordúlva, új erővel kezdtek igyekezni azért a közös czélért, hogy a kitagadott lovagot földre terítsék.

Ezt nem is menthette volna meg semmi egyéb a világon, mint a tegnap nyert gyönyörű lónak nagy ereje és fürgesége.

Ez pedig annál nagyobb hasznára volt a lovagnak, mert Bois Guilbert lova meg volt sebezve, Front-de-Boeuf és Athelstane lovai pedig ki voltak már merülve nehéz fegyverzetbe öltözött, óriási termetű gazdájuk súlya alatt. A kitagadott vitéz mesésen jó lovas lehetett s ez, meg a gyönyörű állat ügyessége lehetővé tették azt, hogy kardtávolságra tartsa ellenfeleit magától, úgy forogjon, szökdeljen a három lovag között, mint a sólyom; majd ide, majd oda sújtott kardjával, s mire az ellenfél vissza akart vágni, a lovag már odébb szökkent a másik támadó mellé.

De bár a tömeg rivalgó tetszése egetverő lármává nőtt már, mégis tudnia kellett mindenkinek, hogy végre csak legyőzik a daliát s ezért az urak ott János herczeg körűl mind azon könyö-rögtek, adjon jelt a herczeg a viadal megszüntetésére, mert mégis csak nagy kár volna, hogy egy ilyen páratlan vitézt végre a küzdelem egyenlőtlen volta terítse le.

- Nem én, az Isten nevére nem, - felelt János, - ez a szilaj fattyú, a ki eltitkolja a nevét és meg-veti még a vendégszeretetünket is, egy díjat már amúgy is megnyert; jusson valami a többiek-nek is.

De mialatt a herczeg így beszélt, odalenn olyan valami történt, a mi a hadiszerencsét teljesen megfordította.

Volt a kitagadott lovag csapatjában egy fekete pánczélba öltözött bajnok, fekete paripán.

Nagy csontú, hatalmas erejű lehetett a lovas is, csakúgy, mint az állat. Ez a vitéz nem viselt fekete paizsán semmi czímert és mindeddig úgy látszott, hogy ugyancsak keveset törődik mindazzal, a mi körülötte végbemegy. Néhányan kikezdtek vele az általános küzdelem alatt;

ezeket látható könnyűséggel verte vissza, de aztán sem a nyert előnyt nem használta fel további küzdelemre, sem maga meg nem támadott másokat. Szóval, csaknem inkább néző volt, semmint szereplő s épen ezért a nézők azt a nevet adák rá: Le Noir Fainéant. A fekete naplopó.

De ez a renyhe lovag most váratlanúl egyszerre félretette előbbi egykedvűségét, a mint látta, hogy szorítják a vezért; - megsarkantyúzta pihent lovát s úgy csapott le a küzdők közé, mint a villám, miközben így kiáltott átható harsona hangon: - Desdichado! Segítséget hozok. Éppen ideje volt, hogy odaérjen, mert míg a kitagadott lovag a templárius ellen fordúlt,

Front-de-Boeuf meg oda nyomúlt a közelébe s már éppen ütésre emelte a kardját. De ekkor, mielőtt a kard lesújthatott volna, a fekete lovag óriási erejű ütést mért a fejére; - a kard azután vissza-pattanva a sisakról, tovább zuhant lefelé s jóformán mit sem csökkenő erővel vágott oda a Front-de-Boeuf lovának üstökére, úgy hogy egy pillanat alatt ló is lovas is ott hevertek a földön teljesen elkábúlva. Ekkor a Noir Fainéant oda fordúlt lovával Athelstane felé, s mivel a maga kardját eltörte az imént, hirtelen kicsavarta a buzogányt a szász óriás kezéből és mint az olyan ember, a ki nagyon megszokta ezt a fegyvert, meglóbálta a feje körűl és olyan erővel zuhantotta oda Athelstane sisaktaréjára, hogy a szász eszméletlenűl esett le a lóról. Ezért a kettős hőstettért természetesen annál jobban megéljenezte a tömeg, mert az egész annyira váratlanúl jött. De a mint az előbb elmondott dolog végbement, a Renyhe lovag ismét vissza-sülyedt előbbi egykedvűségébe és odavonúlt egészen hátra, az északi korlát mellé, vezérére bízva, hogy Bois Guilbert lovaggal elbánjék. Ez, az igaz, hogy már nem került nagy

In document Irta Scott Walter Ivanhoe (Pldal 76-83)