A hölgy, ki a magaslat szélén áll, Szebb és királyiabb mindannyinál -S amint szépsége mindét meghaladja, Fényesb az is rajt, diszét a mi adja.
Aranyvörös korona dús haján,
Fenségben egyszerübb dísz nincs talán.
Egy barka-ág a hölgy fehér kezében Királyi méltóság jelvényeképen.
A VIRÁG ÉS A LEVÉL.
De Wyvil Vilmos és De Martival István, a pompavezérlők voltak az elsők, a kik szerencsét kívántak a győzőnek; azután arra kérték, engedje meg, hogy sisakját megoldozzák, mielőtt odavezetnék a királyi páholy elé, hogy a jutalmat átvehesse János herczeg kezéből. A kitagadott lovag azonban bár a legnagyobb udvariassággal köszönte ezt meg, de hozzátette, hogy semmi esetre sem egyezhet bele abba, hogy megmutassa az arczát, még pedig olyan oknál fogva, a mit tudatott a bajhírlőkkel, mikor belépett a küzdőtérre. A két pompavezérlő teljesen megelégedett a válaszszal, mert hiszen ez időben a számtalan kalandos, regényes fogadalom között, a mivel a lovagok lekötötték magukat, a leggyakoribbak egyike volt az, hogy bizonyos ideig ismeretlenek maradjanak; például, a míg valami kitűzött lovagi tett végre nem volt hajtva. Éppen ezért nem is tolakodtak további kérdésekkel, hanem odamentek a herczeg elé; bejelentették neki a kitagadott lovag abbeli kívánságát, hogy ismeretlen marad-hasson és engedelmet kérjenek arra, hogy oda hozhassák a lovagot a díj átvétele végett.
János herczeg kíváncsisága nagyon fel volt izgatva a lovag titokzatossága folytán s mivel már úgy is bosszankodott azon, hogy kedvelt öt lovagját egy és ugyanazon vitéz sorra legyőzte, gőgösen felelt: - Szűz Mária szeplőtlen homlokára mondom, hogy ez a lovag nemcsak a bir-tokaitól, hanem az udvariasság adományától is meg van fosztva, mert ime, úgy akar előttünk megjelenni, hogy sisakrostélyát sem nyitja ki. Nem sejtitek, urak, fordúlt most kiséretéhez, -ki lehet ez a dalia, a -ki ilyen büszkén viselkedik?
- El nem tudom gondolni, - felelt Bracy, - és nem is hittem volna, hogy legyen lovag a négy tenger övezte brit hazában, a ki ezt az öt lovagot egy napon leverje egymásután. Hitemre, soha sem fogom elfeledni azt a hatalmas ütést, a mivel De Vipontra sujtott. Szegény úgy repült ki a nyeregből, mint a kő a parittyából.
- Kár éppen ezt olyan nagyon emlegetni, - felelt a Szent János-rend egy másik lovagja, tehát Vipont rendtársa; - mert a ti templárius bajnoktok sem vívott jobb szerencsével. Láttam, hogy hemperedett meg Bois Guilbert háromszor s mindannyiszor kétségbeesve markolt bele a sövénybe.
Bracy, a ki inkább a templáriusokhoz húzott, éppen felelni akart, de ekkor János herczeg így szakította félbe: - Csend legyen urak; miféle haszontalan vitába elegyedtek itt?
- A győztes még mindíg várja fenséged parancsát, - szólt közbe De Wyvil.
- Az a parancsom, hogy várjon addig, míg megtudjuk, nincs-e itt valaki, a ki sejtené legalább, ki lehet. És ha estig kellene is ott vesztegelnie, azt hiszem, el kel neki egy kis pihenés, mert meleg napja volt.
- Fenséged azonban méltatlanúl fog bánni a lovaggal, ha ily módon várakoztatja, arra várva, hogy megmondjuk azt, a mit nem tudunk; én legalább rá nem tudnék jönni; ha csak nem azon kiváló vitézek egyike, a kik Richard király kiséretében voltak és a kik most igyekeznek hazafelé sok viszontagság között a szent földről.
- Hátha Salisbury gróf; nem? Körülbelül olyan magas, mint az, - szólt Bracy.
- Én inkább azt hiszem, hogy Multon Tamás báró, a gilslandi-i lovag, - felelt Fitzurse, - mert Salisbury nagyobb csontú, mint ez.
És itt egyszerre valami suttogás keletkezett, de hogy ki kezdte, még sejteni sem lehetett. -Hátha a király; vajjon nem oroszlánszívű Richard király maga-e!
- Isten őrizzen! - kiáltott fel János, miközben arcza egészen halálsápadtra vált és egész alakja úgy megrendűlt, mintha villám csapott volna le előtte. - Waldemar! Bracy! Derék lovagjaim, emlékezzetek rá, a mit fogadtatok és tartsatok ki mellettem híven.
- Nincs veszély, - szólt közbe Waldemar; - hát oly kevéssé ismeri fenséged a saját édes testvé-rének óriás termetét, hogy azt hiszi, beleférne a király abba a pánczélingbe? De Wyvil és Martival; azzal tennétek ő fenségének a legjobb szolgálatot, ha idehoznátok a trón elé az idegent és végét vetnétek annak a balhiedelemnek, a mi a vért az utolsó cseppig kikergette a herczeg arczából. Nézze meg fenséged jobban, észre fogja venni, hogy három hüvelykkel alacsonyabb Richard királynál; vállban pedig hattal keskenyebb. Még az a ló, a min ül, az sem bírná el Richard királyt egyetlen egy viadal idejéig sem.
Mialatt Fitzurse beszélt, a pompavezérlők oda vezették a lovagot a falépcsők elé, a melyek felvezettek a bajvívó-térről János herczeg páholyába. Az a gondolat, hogy itthon lehet a testvérbátyja, a kinek olyan sok jóért volt adósa, s a kit mégis annyiszor megbántott, úgy megrázta Jánost, hogy még akkor sem tért egészen magához rémületéből, mikor Fitzurse figyelmeztette, milyen eltérő a lovag alakja Richardétól. Mikor tehát ott állt előtte az idegen, János rövid, zavart magasztalással emlékezett meg imént tanúsított hősiességéről, azután parancsot adott, hogy hozzák elő a díj gyanánt kijelölt paripát; - de az egész idő alatt, míg ez végbement, János folyton remegett, hogy hátha majd a zárt sisakrostély mögül a felelet Oroszlánszívű Richard félelmet keltő mélyérczű hangján zendül meg.
De a kitagadott lovag egy szót sem felelt a herczeg dícséretére, hanem csakis mély meghaj-lással köszönte azt meg.
A lovat most két fényesen öltözött lovász vezette be. Maga az állat is pompás hadi felszere-lésben léptetett be, de azért ez a dísz már nem sokat emelhette a nemes állat nagy értékét a hozzáértők szemében. A mint a lovat megállították, a lovag rátette kezét a nyeregkápára és aztán a nélkül, hogy a kengyelt használná, egy pillanat alatt fenn volt a ló hátán; megrázta lándzsáját és kétszer körüljártatta a lovat a téren, mialatt érvényre juttatta a ló alakjának és járásának minden szépségét igazi jó lovas módjára.
A hiuskodásnak azt a gyanúját, a mely másképp talán hozzáférhetett volna ehhez az eljárás-hoz, teljesen megszüntette az a gondolat, hogy a lovag csak az imént kapott fejedelmi jutalmat óhajtotta így méltányolni, igyekezve azt a legelőnyösebb módon mutatni be a nézőknek. Így aztán megint csak megtapsolta a tömeg a daliát.
Ezalatt a buzgó Aymer prior arra figyelmeztette a herczeget, hogy a lovagnak most meg, mikor hősiességéről már meggyőződtek, helyes itélőképességét is be kell mutatnia azzal, hogy választ egyet a jelenlevő hölgyek közűl a szépség és szerelem királynője gyanánt, a ki aztán onnan, trónjáról adja ki majd másnap a jutalmat. A herczeg csakugyan intett is vesszőjével a lovagnak, hogy álljon meg, mikor ez másodszor járta körül a porondot. A lovag e jelre egyenest oda tartott a trón elé és meghajtva lándzsáját egészen annyira, hogy ennek hegye alig
volt egy lábnyi távolságra a földtől, ott állott mozdulatlanúl, mintegy várva a herczeg parancsát. Ezalatt mindenki megbámúlta azt a mesterfogást, a hogyan a dalia a gyors ügetéstől felhevült tüzes lovat egyszerre olyan nyugodtságra bírta, hogy ez úgy állt ott vele, mintha lovas-szobor lett volna a közönség előtt.
- Kitagadott lovag, - szólalt meg most a herczeg, - mivel így kell szólítanunk kivánságod szerint, - most kötelességed és jogod is egyben az, hogy válassz egyet a jelenlevő szép hölgyek közül a szépség és szerelem királynője gyanánt, a ki holnap a díjat kiadja. Ha talán, mint idegen itt az országban, segítségre szorúlnál, a mely a választásnál támogasson, akkor csak annyit mondhatunk, hogy udvarunkban kedvelt és vitéz lovagunknak, Fitzurse Walde-marnak kisasszony leányát, Alicziát, jó ideje már a legelsőnek tartjuk mind szépségre, mind rangra. Mindazáltal kétségbevonhatatlan jogod az, hogy ezt a koronát arra ruházd, a kire jónak látod; és akkor e korona átnyujtásával a holnapi nap királynőjének megválasztása végérvényesen végre van hajtva. Emeld fel a lándzsát.
A lovag engedelmeskedett, mire János ráakasztotta a lándzsa hegyére a zöld selyem alapra tett arany karikaalakú koronát; melyen a karika felső része nyilhegyek és szívek váltakozó sorával volt ékesítve, mint a hogy a herczegi koronákon a szamócza-levelek és az aranygömbök vannak elhelyezve.
Abban a nagyon is kézzelfogható figyelmeztetésben, a melylyel János herczeg belevonta a dologba Fitzurse leányának, Alicziának a nevét, többféle rejtett szándék is lappangott; vala-mennyi olyan elme sugallata, a melyben a meggondolatlanság és gőg csodálatosan vegyűlt össze az alacsony ravaszsággal és mesterkedéssel. Először is ki akarta törölni a lovagok lelké-ből azt a kellemetlen benyomást, a mit azzal keltett előbb, hogy azt a helytelen és elfogadhatat-lan szándékot emlegette Rebekka megválasztására nézve; azután meg Fitzurse Waldemarnak is kedvét akarta keresni, mert ettől nagyon tartott és a mai nap folyamán többször észrevette, hogy ez nem helyesli azt, a mit tesz. És végre ott volt még az az indító ok is, hogy meg akarta nyerni a szép Aliczia kegyét is, mert hiszen János legalább is oly könnyelmű és féktelen volt a gyönyörhajhászásban, mint a milyen lelkiismeretlen abban, a mire nagyravágyása sarkalta, de mindezek mellett volt annak a beszédnek még egy rejtett oka. János már ezalatt is ellenséges indulatot kezdett érezni az ismeretlen lovag iránt és azt gondolta, ilyen módon mindjárt egy hatalmas ellenséget állíthat ellene Fitzurse személyében, mert ezt bizonyára sérteni fogja, ha a lovag nem az ő leányát tiszteli meg a választással, már pedig ez a fordulat valószínűnek látszott.
És csakugyan úgy is történt. A lovag ugyanis elléptetett a páholy előtt, a hol, közel a hercze-géhez, Lady Aliczia ült diadalmas szépségének egész ragyogásában. A milyen gyors ügetéssel járt körül a lovag az imént, éppen olyan lassan, meggondoltan haladt el most és mintegy gyakorolni látszott azt a jogát, hogy jól megnézze a sok bájos arczot ott a fényes csoportban.
Érdekes volt látni, mily különbözőképpen viselkedtek a szépek azalatt, míg ez a habozás tartott. Némelyik pírúlt; mások ismét a büszke és méltóságos modort erőltették magukra, volt olyan is, a ki úgy nézett egyenesen maga elé, mintha nem is tudná, mi történik körülötte; egy-kettő riadtan húzódott vissza, a mi lehetett bizony tettetés is; egyik-másik azon igyekezett, hogy megállja nevetés nélkül, viszont némelyik jókedvűen elkaczagta magát. Olyan is akadt, a ki eltakarta az arczát a fátyollal, de mint a Wardour-kódex megjegyzi, ezek a tíz éve ünnepelt szépségek voltak leginkább, a kiknek már igen sok részük volt a hasonló hívságos dolgokban és ezért készek voltak lemondani igényeikről, hogy az újonnan feltűnt szépségeknek is teret engedjenek.
Végre a bajnok ott állt meg az előtt a páholy előtt, a hol Lady Rowena foglalt helyet. E pillanatban a nézők kíváncsisága és izgalma alig ismert határt.
Azt meg kell vallanunk, hogy ha a lovagot a tettei iránt tanúsított érdeklődés megveszteget-hette volna, akkor a páholysor azon része, a mely előtt megállt, rászolgált volna arra, hogy a bajnok még részrehajlóvá is legyen miatta. Cedrik a szász, alig tudta, hova legyen örömében, mikor a templárius kudarczát látta, hát még mikor két izgága szomszédja, Front-de-Boeuf és Malevoisin veresége következett! Cedrik féltestével messze kihajolt a páholy párkányán és a győztes lovagot minden egyes összecsapásnál nemcsak szemével, de egész szívével, lelkével követte. Lady Rowena szintén ugyan ily nagy figyelemmel követte a küzdelem eseményeit, ha éppen érdeklődését nem árúlta is el ily heves módon. Még a nehézkes Athelstane is mutatta némi jelét annak, hogy az események kizökkentették nagy egykedvűségéből, mikor parancsot adott, hogy hozzanak egy nagy serleg muskotály bort, a mit aztán a körömpróbáig kiivott a kitagadott lovag egészségére.
Ott a szászok páholya alatt volt azután egy csoport, a kik szintén nagy érdeklődéssel kísérték a küzdelmet.
- Ábrahám atyánk az égben, - kiáltott fel Izsák, mikor a lovag először csapott össze a templá-riussal; - milyen szílajul lovagol az a vitéz úr. Ah, az a pompás ló, a mit olyan messziről hoztak, egyenest a berberségből; és nem kíméli jobban, mintha egy vadszamár vemhe volna; -meg az a gyönyörű fegyverzet! Mennyi aranyába kerűlt az Pereira Józsefnek, a milanoi császárnak és csak annyira vigyáz rá, mintha az útfélen találta volna.
- Ha a saját épségét sem kíméli, atyám, ilyen rettentő küzdelmet folytatva, akkor hogyan várhatni azt, hogy a lovat meg a pánczélt kímélje, - felelt Rebekka.
- Gyermek; nem tudod, mit beszélsz, - felelt Izsák kissé felindúlva. - A nyaka meg a tagjai a magáé, de a ló meg a fegyver, az Jákob atyám, mit is akartam mondani? De nem, nem; -derék ifjú. - Nézd, Rebekka; - nézd, most ismét nekiront annak a filiszteusnak! Imádkozzál gyermekem; - imádkozzál azért a derék ifjúért, hogy épségben maradjon ő is, meg - meg a lova, pánczélja is. Atyáim Istene! - kiáltott fel hirtelen, - győzött, győzött, és a körülmetéletlen filiszteus úgy hanyatlott a porba lándzsája előtt, mint Basham királya, Og, és Sihon, az Amoriták királya atyáink kardja előtt. - Övé lesz, igen, övé lesz ezüstjük, aranyuk, drága aczél és bronz fegyverzetük, hadizsákmány gyanánt.
Az érdemes zsidó hasonló szorongást árult el minden egyes összecsapásnál és valahányszor ismét győztes maradt az ismeretlen lovag, mindannyiszor számítgatni kezdte hozzávetőleg, hogy mennyit érhet ló és fegyver, a mit új meg új győzelme folytán elnyert. Szóval, ott, azon a részen, a mely előtt a lovag éppen megáll, ugyancsak élénk érdeklődés kísérte volt a küzdelem alatt. Nem tudni határozatlanságból-e, vagy valami más okból habozott a lovag egy pillanatig, mielőtt megmozdúlt volna, de elég az hozzá, hogy néhány perczig teljes mozdú-latlanságban állt a páholy előtt, mialatt a tömeg a lélegzetét is visszafojtva szögezte rá szemét.
Egyszerre aztán lassan, fokozatosan lejebb és lejebb hajtotta lándzsáját a lovag délczeg és könnyed tartással és így tette le a fegyver hegyére tett koronát Lady Rowena lábai elé. Erre rögtön megharsantak a trombiták, a hírlők pedig kikiáltották, hogy a szépség és szerelem királynője a holnapi napra Lady Rowena; és jelképes büntetéssel fenyegették azokat, a kik el nem ismernék az ő méltóságát. Azután megismételték ajándékot kérő Largesse kiáltásukat, a mire maga Cedrik örömében egész halom pénzt dobott oda; - Athelstane követte a példáját hasonló bőkezűséggel, ha talán nem is hasonló fürgén. A normann származású hölgyek során halk zúgolódás moraja futott át, mert ezek éppen oly kevéssé voltak hozzá szokva ahhoz, hogy egy szász hölgyet tegyenek elébük, mint a hogy a normann lovagok sem képzelték azt, hogy legyőzhessék őket a lovagjátékokban, a melyeket éppen ők honosítottak meg. De az elégedetlenségnek ezt a gyenge hangját egészen elnyelte az a harsogó kiáltás: - Sokáig éljen Lady Rowena, a szépség és szerelem választott királynője. És lenn, az alsó sorokban azt is hozzá tették: - Éljen a szász herczegasszony; éljen a dicső Alfréd sarja.
Bármennyire ellenére voltak is ezek a szavak János herczegnek s a kíséretében levő uraknak, azért a herczeg mégis kénytelen volt megerősíteni a lovag választását és így lóra űlt, hogy ismét lemenjen a kűzdő térre. Odaérve, megállott egy pillanatra Lady Aliczia páholya előtt és udvariaskodni akarva, így szólt az urakhoz: - Hitemre, uraim; ha azt megmutatta is a lovag, hogy vannak izmai és van ügyessége, de viszont azt is elárúlta, hogy a szeme nem lát tisztán.
Csakhogy most e perczben is, mint egész életében az volt János szerencsétlensége, hogy nem értette meg azok lelkületét, a kiket engesztelni akart. Most is, Fitzurset inkább haragította, mint békítette azzal, hogy ilyen esetlenűl ráterelte a figyelmet a leánya mellőzött voltára.
- Nem ismerek a lovagi jogok között szentebbet és sérthetetlenebbet annál, a mi minden sza-bad lovagnak megengedi, hogy szíve hölgyét maga válaszsza ki a saját belátása szerint. Az én leányom nem keresi senki részéről a kitűntetést és a saját körében, a saját mivoltában minden-esetre mindíg meg fog nyerni annyi hódolatot, a mennyi megilleti.
János nem felelt, hanem belevágta a sarkantyút lova oldalába, mintha így akarna utat keresni bosszúságának, aztán odaugratott Lady Rowena elé, a kinek a korona még mindig ott hevert a lába előtt.
- Szép hölgy, - szólalt meg a herczeg; - vedd föl méltóságod jelvényét, a mely méltóság előtt senki sem hódol meg őszintébben, mint mi magunk, Anjou János és ha méltóztatol eljönni nemes atyáddal és rokonaiddal együtt megtisztelni mai lakománkat Ashbyban, örülni fogunk, ha megismerkedhetünk a királynővel, a kinek holnapra szolgálatainkat ajánljuk.
Rowena néma maradt, s helyette Cedrik felelt a herczegnek a maga szász anyanyelvén.
- Lady Rowena nem beszéli az a nyelvet, a melyen fenséged e lovagias szavakat hozzá intézte és így nem válaszolhat s nem is vehet részt az ünnepélyen. Magam is, valamint Connigsburgh nemes ura, Athelstane, csakis atyáink nyelvét beszéljük és az ő szokásaikat követjük. Éppen ezért köszönettel lemondunk arról, hogy fenséged szíves meghívását elfogadhassuk. Azonban Lady Rowena holnapra elvállalja azt a tisztét, a melyet a győztes bajnok szabad választása neki szánt és a nép tetszése megerősített.
Ezt mondva Cedrik fölvette a koronát s oda helyezte a Lady Rowena homlokára annak jeléül, hogy a neki szánt méltóságot elfogadják.
- Mit beszél, - kérdezte János, azt színlelve, mintha nem értené a nyelvet, pedig nagyon jól beszélte. Erre aztán ismételték előtte Cedrik szavainak velejét francziául. Jól van, felelte, -holnap magunk vezetjük trónjához ezt a néma királynőt. - De te legalább, lovag, - fordúlt a herczeg a győzteshez; - csak eljösz a lakomára?
A lovag, a ki most szólalt meg először, halkan, de sietve mondta el mentségét, hogy nem mehet el, és azt adta okul, hogy elfáradt, meg aztán készűlni akar a holnapi napra.
- Jól van, - felelt a herczeg gőgösen; - ha nem vagyunk is hasonló visszautasításokhoz szokva, majd csak megemésztjük a lakománkat valahogy, még ha éppen a nap hőse és az ő választott királynője nem lesznek is jelen.
Ezzel hozzá készült, hogy elhagyja a küzdőteret és a mikor megfordúlt a lovával, ez jeladás volt a fényes kíséretnek is arra, hogy vonúljanak szét és utánuk aztán megindúlt a tömeg is.
De János lelkében megvolt a haragtartás vonása, a mi a sértett büszkeségnél oly gyakran jelentkezik, kivált, ha a gőggel nem sok érdem jár együtt. Alig ment három lépést, egyszerre megállt s rászögezte a szemét haragos nézéssel arra az íjjászra, a ki már az ünnepély elején is magára vonta a haragját és most e szókkal fordúlt fegyvereseihez: - Az életével számol érte az, a ki ezt a ficzkót elveszti szem elől!
Az íjjász ezt a haragos tekintetet is az előbb tanúsított nyugalommal állta ki és aztán így felelt mosolyogva: - Nincs szándékom elhagyni Ashbyt holnaputánig. Meg akarom nézni, hogy Staffordshire és Leicestershire emberei hogy lőnek, - azt hiszem, a needwood-i és charn-woodie erdők jó lövőket nevelnek.
- Én meg, - felelt a herczeg, - azt akarom látni, hogy ez a ficzkó hogyan tud lőni, és jaj neki, ha az ügyessége nem engesztel ki valamennyire a vakmerőségéért.
- Igazán ideje, - szólt közbe Bracy, - hogy annak az autrecuidance-nak, a mit ezek a faragat-lan parasztok tanúsítanak, egyszer már véget vessünk valami csattanós módon.
Fitzurse Waldemár nyílván azt gondolhatta magában, hogy a herczeg nem valami szerencsés útat választott a népszerűség elnyerésére; de azért nem szólt, csak a vállát vonogatta. János herczeg ezalatt elhagyta a küzdő-teret, mire a tömeg sorai is teljesen fölbomlottak.
A síkságon nemsokára látni lehetett őket csoportosan oszlani szét a különböző irányokba, a honnan jöttek. A legnagyobb számban voltak azok, a kik Ashby felé tartottak, mert ott voltak elszállásolva; - az előkelők a kastélyban, a többiek pedig a városban szanaszét. Az utóbbiak-hoz tartoztak azok a lovagok is, a kik vagy már ma résztvettek a küzdelemben, vagy pedig holnap készűltek vívni. A mint a nép felismerte őket, meg is éljenezték, mialatt a lovagok lassú lépésben haladtak, a nap eseményeiről beszélgetve egymással. Hasonló éljenzés fogadta János herczeget is, de azért ez inkább megjelenése és pompás kisérete fényének köszönhette
A síkságon nemsokára látni lehetett őket csoportosan oszlani szét a különböző irányokba, a honnan jöttek. A legnagyobb számban voltak azok, a kik Ashby felé tartottak, mert ott voltak elszállásolva; - az előkelők a kastélyban, a többiek pedig a városban szanaszét. Az utóbbiak-hoz tartoztak azok a lovagok is, a kik vagy már ma résztvettek a küzdelemben, vagy pedig holnap készűltek vívni. A mint a nép felismerte őket, meg is éljenezték, mialatt a lovagok lassú lépésben haladtak, a nap eseményeiről beszélgetve egymással. Hasonló éljenzés fogadta János herczeget is, de azért ez inkább megjelenése és pompás kisérete fényének köszönhette