Fel újra most a résre hát, barátim, S töltsétek azt be angol holtainkkal.
... Ti meg, derék vitézek,
Kiket hazánk nevelt, mutassa meg mind, Mivé nevelt e hon, - hadd mondjuk el, Hogy érdemes reá mindegyitek.
V. HENRIK KIRÁLY.
Cedrik ugyan nem bízott valami nagyon abban, a mit Ulrika mondott neki, de azért átadta ennek igéretét üzenet gyanánt a fekete lovagnak és Locksleynak. Ezek nagyon megörültek annak, hogy szövetségesük van a falakon belül, a ki szükség esetén megkönnyíthetné bejutá-sukat s azért készségesen beleegyeztek abba, hogy mihamarabb megkisértik a gyors ostromot, mint a mi az egyedüli eszköznek látszott arra, hogy a foglyokat kiszabadítsák a kegyetlen Front-de-Boeuf kezéből.
- Alfréd királyi vére van veszélyben, - szólt Cedrik.
- Egy nemes hölgy becsületét fenyegeti a veszedelem, - mondta a fekete lovag.
- Szent Kristófra, - szólt Locksley, - ha semmi más ok nem volna, mint annak a szegény hű Wambának az élete, akkor is inkább a magam épségét vetném koczkára, semhogy annak egy hajaszála is meggörbüljön.
- Magam is, - tette hozzá a remete, - bízom abban, hogy egy olyan bolond, a ki érti a maga mesterségét és a kinek a tréfája éppen olyan jó izelítő a bor mellé, mint a legjobb szelet húsos szalonna, mondom az ilyen bolond soha sem lesz hijjával egy bölcs remetének, a ki kész lesz érte imádkozni vagy megvívni, már a míg én el tudok mondani egy misét vagy elhajítani egy dárdát.
S ezzel úgy elkezdte pörgetni súlyos alabárdját a feje fölött, mint a hogy a pásztorfiú a könnyű kampósbotot pörgeti.
- Igaz beszéd, - szólt a fekete lovag, - igaz beszéd, akár szent Dunstan maga mondta volna. És most, jó Locksley, nem volna illendő, hogy a nemes Cedrik maga vegye át az ostrom veze-tését?
- Sose veszem én, - szólt Cedrik. - Nem tanúltam én azt, hogy az ilyen zsarnokoknak való várakat hogy kell akár kormányozni, akár lerombolni, a milyeneket a normannok emeltek először a mi szerencsétlen hazánkban. Küzdeni kész vagyok a legelső sorban, de az én derék szomszédaim tudják, hogy nem vagyok gyakorlott katona sem a hadi fegyelemben, sem a várvívásban.
- Ha a nemes Cedrik így akarja, - szólt Locksley, - akkor készségesen átveszem az ijászok fölött való vezérletet és felakasztathatsz a saját csapatom gyülekezési fájára, ha megengedjük a várbelieknek, hogy bárhol is mutatkozzanak, a nélkül, hogy egyszeribe úgy át ne legyenek szúrkálva nyílhegyekkel, mint karácsonykor az oldalas szegfűszeggel.
- Ez már beszéd, derék vitéz, - szólt a fekete lovag, - s ha méltónak találtok rá, hogy nekem is legyen vezéri tisztem az ostromban és ha találunk e derék katonák közt olyanokat, a kik készek egy igazi angol lovagot követni, - mert van rá jogom, hogy magamat annak nevezzem, - akkor kész vagyok vezetni az ostromot úgy, a hogy Isten tudnom adta.
Mikor a szerepek így ki voltak osztva, akkor kezdték aztán azt az első ostromot, melynek eredményét már tudja az olvasó.
Mikor a külső erődítmény már az övék volt, a fekete lovag rögtön izenetet küldött a szeren-csés fordulatról Locksleyhoz s arra kérlelte, hogy tartsa a várat jól szemmel, mert meg kell gátolni azt, hogy a várőrség egyesíthesse az erejét s úgy rohanhasson ki, hirtelen visszafog-lalni azt, a mit elvesztett. A lovag ezt mindenesetre el akarta kerülni, mert tudta, hogy az ő emberei csak gyakorlatlan és nem is tökéletesen fegyverzett katonák s ezért nehéz lenne megállniok a helyüket valami hirtelen ostromban a normann harczosokkal szemben, a kik jól el voltak látva védő- és támadó fegyverrel egyaránt; ha az ostromlókban lelkesedés volt és jó akarat, a normann katonákban viszont az az önbizalom volt meg, a mely csak a tökéletes fegyelemből és a fegyverforgatás rendszeres gyakorlatából eredhet.
A fekete lovag arra használta a szünetet, hogy hidat veretett, olyan formát, mint egy hosszú tutaj, a melynek segítségével át akart kelni a sánczárok vizén, az ellenséggel daczolva. Ez belekerűlt egy kis időbe, de a vezérek ezt annál kevésbbé bánták, mert ily módon Ulrika is időt nyert arra, hogy igért tervét végrehajtsa, bármi legyen is az.
Mikor a tutaj készen volt, a fekete lovag így beszélt az ostromlókhoz: - Barátaim, ne vesztegeljünk tovább; a nap hanyatlik; s reám olyan kötelesség vár, a mely nem engedi, hogy még egy másik napot is közöttetek töltsek. Aztán meg csoda lesz, ha a lovasok nem rohannak meg bennünket Yorkból idejőve; ezért is sietnünk kell. Azért egyitek menjen Locksleyhoz s mondja neki, hogy kezdje nyilaztatni a vár másik falát s úgy nyomúljon előre, mintha ostro-molni akarná és ti, igaz szívű angol katonák, tartsatok ki mellettem és legyetek készen arra, hogy a tutajt azonnal a vízre taszítsátok, élével előre, mihelyt a kapu a mi oldalunkon megnyílik. Akkor kövessetek rajta bátran, a sánczárkon keresztűl, mert a belső főfal kapuját kell megostromolnunk. Mindazok, a kiknek talán nincs erre kedve, vagy a ki nincs felfegy-verkezve elég jól, azok maradjanak a külső sáncz falán; feszítsenek íjjat, s mind azon legye-tek, hogy rögtön lelőjélegye-tek, a kit az ellenség közűl a falon láttok. Nemes Cedrik; elvállalod a vezérséget azok fölött, a kik nem jönnek velem?
- Nem úgy, Hereward nevére, - felelt a szász; - vezérelni nem tudok, hanem mondjon rám átkot az utókor a síromban is, ha nem követlek a legelsők között, bármerre is vezetsz. Az én ügyemért harczolunk; illő, hogy ott küzdjek, a hol legmelegebb a harcz.
- De gondold meg, nem vagy vértezve, nincs egyebed annál a könnyű sisaknál, paizsnál, meg kardnál.
- Annál jobb; legalább könnyebben megmászhatom a falat. És, - bocsáss meg a dicsekvésért, lovag; - de majd meglátod, hogy egy szász a puszta mellét is oly bátran tárja az ellenség elé, mint a normannok a maguk vas mellvértjét.
- Akkor hát Isten nevében, rántsátok föl a kaput és a vízre a tutajhíddal.
A kapu, a mely a külső erődítménynek a vár felől való falából nyílt a sánczárokra, s a mely éppen szemben volt a főfal kapujával, hirtelen kitárúlt; ekkor hosszában vízre lökték a tutajt s ez ott lebegett a külső erődítmény és a vár között, síkos és szűk átkelési eszköz gyanánt, csakis olyan szélességben, hogy két ember férhetett el egysorjában. A fekete lovag jól tudta, mennyi fordúl meg azon, ha az ellenséget csakugyan váratlanul lephetik meg, ezért Cedrik kíséretében villámgyorsan ugrott a tutajra s nemsokára odaát volt a parton. Itt minden kése-delem nélkül elkezdte döngetni a kaput szekerczéje mennydörgő csapásaival. A kövek és fatönkök elől, melyeket felülről sűrűn hajigáltak, megvédte a lovagot a felvonó híd ívének megmaradt romja. A hidat magát a templárius lerontatta, de a főív középrésze még megma-radt. A fekete lovag követőinek azonban már nem volt ilyen védett állása; kettőt közülük le is
terített egy-egy nyíl; kettő pedig a sánczárokba esett, míg a többiek visszavonúltak a külső erődítménybe.
A fekete lovag, meg Cedrik helyzete most rendkívül veszedelmessé vált; s talán még veszé-lyesebb lett volna, ha embereik nem folytatják oly kitartással a nyilazást, hogy ilyen módon eltereljék a két bajnokról a várőrség figyelmét. De azért a veszedelem perczről-perczre fokozódott.
- Szégyen, gyalázat, - rivallt De Bracy a körülötte állókra; - ti is katonák volnátok és tűritek, hogy az a két kutya oda törjön a kapuig s ott megtartsa a helyét. Döntsétek le rájuk a kapu faragott kőboltját. Csákányt ide, meg emelőrudat és le azzal a kőkolonczczal.
De az ostromlók éppen e pillanatban látták meg a vörös zászlót, melyet Ulrika jelölt ki Cedrik előtt. Locksley látta meg először, mert türelmetlenségében odasietett a külső falhoz, hogy az ostrom menetét láthassa.
- Szent György! Boldog szent György, küzdj Angliáért, - kiáltott fel ekkor. - Munkára katonák! Ne hagyjátok a derék lovagot és a nemes Cedriket egyedül. Dologra, barát, mutasd meg, hogy harczolni is tudsz az olvasódért; rajta, a kastély a miénk; jó barát van ott belül; -látjátok azt a vörös zászlót, az a jel; - Torquilstone a mienk! Gondoljatok a becsületre; - a zsákmányra. Csak még egy erőfeszítés és a vár a mienk.
Ezzel íjjat feszített s egyenesen szívenlőtte azt az embert, a ki ott a falon De Bracy utasítása alatt a kőkolonczot kezdte lefeszíteni a falról, hogy az odazuhanjon Cedrik meg a fekete lovag fejére. Egy másik katona kikapta az emelőrudat a haldokló kezéből s maga szökött fel a falra, hogy a munkát folytassa, de Locksley nyila fején találta s a katona egy pillanat alatt lebukott a sánczárokba, holtan. A többiek most már megriadtan álltak, mert e félelmes nyíl előtt senki sem lehetett biztonságban.
- Meghátráltok hát, aljas rabszolgák, - kiáltott De Bracy, - Mount joye St. Denis. Ide az emelőrúddal!
S azzal munkához látott, hogy lehengerítse a kőkolonczot, a mely elég súlyos volt arra, hogy ha leesik, ne csak a felvonóhíd kapuboltjának maradványát zúzza össze, a mely még most védelmezte a két hőst; - hanem elsülyessze a kezdetleges tutajt is, a melyen azok odamentek.
Mindnyájan látták a veszedelmet s egyik sem akart a tutajra lépni, még a vakmerő remete sem. Locksley háromszor lőtt nyilat De Bracyra és mindhárom visszapattant a lovag sérthe-tetlen aczél vértjéről.
- Átkozott spanyol pánczéling! - szólt Locksley. Ha angol kovács csinálta volna; már úgy át lenne verve, mint a selyem. Aztán így kiáltott a két hősnek: - Bajtársak! Nemes Cedrik;
húzódjatok vissza; várjatok, míg a kő leesik. De hangját nem hallotta meg, a kinek kiáltott, olyan nagy volt a csatazaj s a szekerczecsapások maguk, melyekkel a fekete lovag döngette a kaput, húsz harsona hangját túl menydörögték volna. A hű Gurth már rá akart ugrani a tutajra, hogy átmenve Cedrikhez, figyelmeztesse a veszélyre, vagy együtt haljon meg vele, de erre már késő lett volna, mert a kőkoloncz már megingott és De Bracy, a ki erősen feszegette tovább, csakhamar le is döntötte volna, ha e pillanatban nem lép oda hozzá a templárius e szókkal:
- Minden veszve, De Bracy; - a vár ég!
- Megőrültél?
- A nyugati szárny lángban áll. Hiába igyekeztem, hogy eloltsam.
Brian a maga jellemző rideg nyugalmával mondta el a szörnyű hírt, de megréműlt társa nem fogadta azt olyan higgadtan.
- Minden szentekre! Mit csináljak? Tiszta aranyból való gyertyatartót áldozok limogesi szent Miklósnak, ha
-- Hallgass inkább reám; -- vezesd le az embereket, mintha kirohanásra vezetnéd; nyittasd fel a kaput; csak két ember van az ideiglenes hídon; dobd őket az árokba és törj keresztül a külső fal felé. Én azalatt a főkapun rohanok ki és kívülről támadom az ostromlókat; védelmezzük magunkat, a míg segítség érkezik, vagy legalább, míg jóravaló alkut köthetünk.
- Jó terv! Vállalom a magam szerepét. De - de nem hagysz cserben?
- Kezet rá, hogy nem! De siess, az Istenre kérlek!
De Bracy hirtelen összeszedte katonáit és lesietett velük a kapuhoz, melyet azonnal sarkig kitáratott. De abban a pillanatban benn is volt a fekete lovag rögtön; hiába volt De Bracy embereinek minden erőfeszítése; ennek nem állhatott ellen senki. A két első katona rögtön elesett, a többi meg utat engedett, bármennyire szidta is őket a vezér.
- Kutyák! Hát két ember le tudjon győzni egy egész csoportot?
- De ez maga az ördög, uram, - felelt egy vén harczos visszatántorodva a fekete bajnok iszonyú ütésétől.
- Ha az is; hát azért a pokolba menekülsz előle? Hiszen ég mögöttünk a kastély; - legalább a kétségbeesés bátorítson már benneteket! Eresszetek előre. Hadd vívjak vele magam!
S az nap De Bracy csakugyan becsületére vált annak a lovagi hírnévnek, melyet e rémes korszak polgárháborúiban szerzett meg magának.
A félig beroskadt kapubolt, mely alatt a két ellenfél állott, csakúgy csengett visszhangos szóval a kardcsapásokkal, melyeket De Bracy osztogatott s melyekre a fekete lovag szekercze-ütésekkel válaszolt. Végre azonban a normann lovag oly irtózatos ütést kapott, hogy ha ércz-sisakja fölfogta is ennek az erejét részben, azért mégis úgy megrendítette, hogy elszédülve, végig terült a földön egész hosszában.
- Add meg magad, De Bracy, - szólt most a fekete lovag, fölébe hajolva és odatartva sisakrostélya elé azt a tőrt, melyet a lovagok az utolsó, a kegyelem döfésre használtak csak; -add meg magad, De Bracy Maurice; különben véged.
- Nem adom meg, - felelt amaz gyönge hangon; - nem egy ilyen ismeretlen ellenfélnek. Vagy mondd meg, mi a neved, vagy tégy velem tetszésed szerint; - de azt ne mondja senki, hogy De Bracy egy névtelen senkinek lett foglyává.
A fekete lovag erre csak odahajolt a lovag füléhez s valamit súgott neki.
- Megadom magamat, hűséges rabod leszek, - felelt a normann, kinek előbbi daczos hangjából most mély, bár kedvetlen alázatosság szólott.
- Eredj a külső erődbe, s ott várd el további parancsomat, - szólt a lovag a felsőbbség hangján.
- Csak azt, a mit fontos lehet tudnod; - szólt De Bracy; - Ivanhoe Wilfred sebesülten fekszik, mint fogoly a várban és elpusztúl a tűz miatt, ha azonnal nem kap segítséget.
- Ivanhoe Wilfred! Fogoly és életveszélyben! Mindenki az életével felel érte, ha egy hajszála megperzselődik. Hol a szobája?
- Menj föl azon a csigalépcsőn, az vezet hozzá. Nem parancsolod, hogy vezesselek? - kérdezte alázatos hangon.
- Nem. Menj, a hova küldtelek s várd el parancsomat. Nem bízom benned, De Bracy.
Mialatt ez a párviadal és szóváltás tartott, Cedrik egy csapat élén, kik között feltűnt a barát alakja is, keresztül törtettek a hídon, mihelyt látták, hogy a kapu nyitva van; onnan aztán De Bracy csüggedt követőit mind visszaszorították; - némelyik kegyelmet kért, némelyik próbált ellenállni, de hiába; - legnagyobbrészt azonban mind bemenekültek az udvarra. De Bracy maga pedig fölemelkedett s szomorúan tekintett legyőzője után.
Nem bízik bennem! ismételte; de hát ugyan mivel is érdemeltem volna ki a bizalmát? -Azzal fölemelte kardját s levevé fejéről a sisakot, legyőzött voltának jeléül, födetlen fejjel ment ki az ellenség közé s átadta kardját Locksleynak, a ki szembe jött vele.
A mint a tűz terjedni kezdett, abban a szobában is észrevették, a hol Rebekka a beteg Ivanhoet ápolta. A csatazaj fölébresztette a lovagot rövid álmából és erre a leány ismét odaállt az ablakhoz, hogy hírül adhassa neki, a mi ott lenn történik. Nemsokára aztán a gomolygó füst és gőz, meg a vízért kiabálók hangja, mely még a csatazajt is túlharsogta, megérttette velük, hogy micsoda új veszedelem közelget.
- Ég a kastély! - kiáltott Rebekka. - Mit tegyünk?
- Menekülj, Rebekka; legalább te menekülj; rajtam ember már úgy sem segíthet.
Nem megyek. Vagy együtt menekülünk, vagy együtt halunk meg, felelt Rebekka. De -oh, de hát atyám! Úristen, mi lesz atyámból!
E perczben nagy robajjal pattant fel a szoba ajtaja és a küszöbön a templárius jelent meg; -ijesztő alak volt összetöredezett, vérrel szennyezett aranyos pánczéljában, sisakján a tarajból egy rész meg volt perzselve, a másikat valami kardcsapás vihette el. - Rád találtam, - szólt Rebekkához; - láthatod, megtartom igéretemet, hogy jóban rosszban osztozni fogok veled.
Csak egy út biztos; - száz veszedelemmel vívtam meg, hogy utat törjek hozzád s megmutas-sam a menekülés módját. Kövess azonnal.
- Egyedül nem. Ha te is asszonytól születtél; - ha az emberi érzésnek csak egy szikrája is van benned, mentsd meg apámat - és ezt a sebesült lovagot.
- A ki lovag, Rebekka, - felelt a templárius szokott nyugalmával, - annak bele kell sorsába nyugodnia, jusson bár a kard vagy tűzhalál neki; azzal pedig, hogy egy zsidót hol ér a halál, ugyan ki törődik?
- Szívtelen harczos; - inkább a lángok közt halok meg, minthogy szabadulásomat tőled fogadjam el.
- A választás nem tőled függ többé. Egyszer visszautasítottál, de másodszor nem tűröm.
S ezt mondva, megragadta a sikoltozó leányt, fölkapta és vitte ki a szobából, mit sem törődve a leány sikoltásaival és Ivanhoe fenyegetésével, melyet ez menydörögve zúdított reá.
- Alávaló rabló; - a szent templom szégyenfoltja; rended gyalázata; - bocsásd el azt a hajadont, árúló lovag; Ivanhoe parancsolja! Hitvány! Ezért a véredet ontom.
Wilfred! sohasem találtam volna reád, szólalt meg e perczben a küszöbön a fekete lovag; -csak a hang után indultam, mikor hallottalak.
- Ha lovag vagy, - szólt Wilfred, - ne törődjél most velem; - üldözd a rablót; - mentsd meg Lady Rowenát - és a nemes Cedriket.
- Mindent a maga idején, - felelt a lovag, - de most te vagy az első.
S ezzel fölkapta Ivanhoet, oly könnyedséggel vitte ki a szobából, mint a templárius Rebekkát.
A kapuig rohant vele, átadta a sebesültet két katonának s aztán visszasietett a kastélyba a többi foglyok megmentésére.
Az egyik torony azalatt már egészen lángba borúlt s a tűz izzóan világított ki az ablakon, lőrésén. De máshol az erős falak és bolthajtások ellene álltak a tűznek s itt az emberek dühe tombolt, mint a hogy amott a nála alig vadabb elem, mert az ostromlók úgyszólván szobáról-szobára üldözték a várbelieket és azok kiontott vérével elégítették ki a régi bosszúvágyat, mely Front-de-Boeuf emberei ellen annyiakat tüzelt. Az őrség legnagyobb része a végsőig küzdött; kegyelmet alig kért valamelyik is, de kapni egy sem kapott. A levegő tele volt jajgatással és hörgéssel; a padló síkos volt az áldozatok vérétől.
A rémes zűrzavarban egyszerre Cedrik jelent meg a küszöbön, Rowenát keresve, mialatt a hűséges Gurth mindenütt ott volt a nyomában s a maga biztonságáról megfeledkezve, csak azon igyekezett, hogy uráról háríthassa el a csapásokat. A szász főúr szerencsére eljutott a teremig, a hol gyámleánya már minden reményről lemondva, néma megadással szorította kebléhez a keresztet s úgy várta a halált. Cedrik Gurthra bízta, hogy vezesse ki oda a külső erődbe a maguk emberei közé, a mi nem volt most már nehéz, mert az út innen a teremtől az udvaron keresztűl szabad volt egészen; az ellenség már el volt söpörve, a lángok pedig még nem jutottak odáig.
Mikor ezt végrehajtotta Cedrik, Athelstanet igyekezett fölkeresni, hogy Anglia utolsó sarját megmenthesse, ha kell, a saját élte koczkáztatásával is. De mielőtt még odajuthatott volna a régi csarnokig, a hol azelőtt maga is fogva volt, Wamba leleményessége már kieszelt valamit a maga és Athelstane szabadulására.
Mikor a csatazaj már azt jelezte, hogy a küzdelem javában folyik, a bolond egyszerre csak elkezdett kiabálni torka szakadtából: - Sárkányos szent György! Délczeg szent György és boldog Anglia! - Mienk a vár! S ezt a kiabálást még félelmesebbé tette azzal, hogy teljes erejéből csapkodott össze egy-két rozsdás kelevézt, a mi ott hevert a szobában szanaszét.
Az őr, a ki már úgy is meg volt ijedve a zűrzavar láttára, most a kiabálást hallva úgy halálra rémült, hogy egyenesen a templáriushoz szaladt s azt jelentette neki, hogy a „régi csarnokba”
már betört az ellenség. Így az előszoba őr nélkül maradván, a foglyok könnyen kimene-külhettek egészen az udvarra. Itt már a legnagyobb elszántság jeleit lehetett látni. Az udvar közepén a lovon ülő templáriust lovas és gyalogos katonák csapatja vette körűl s ezek azon gondolkoztak, hogyan biztosíthatnák a menekülés legvégső kilátását, a mi még megmaradt számukra. A vezér parancsára a felvonó hidat leeresztették, de ezt aztán az ellenség is ellepte rögtön, mert a vakmerő íjjászok, kik eddig csak messziről ellőtt nyilaikkal nyugtalanították a várbelieket, most, a mint a lángokat megpillantották s látták azt is, hogy a felvonóhíd leeresz-kedik, rárohantak egyenesen, részint, hogy a menekülő várőrséget visszaszorítsák, részint, hogy biztosítsák a zsákmányból a maguk részét, mielőtt a kastély leégne. Más oldalról is volt veszedelem; azok, a kik az ostromlók közűl a kapu felől törtek be, most az udvarra özönlöttek és vad dühvel támadtak a vár védelmezőire.
De ezeket talán a kétségbeesés tüzelte föl, talán törhetetlen vezérük példája, elég az hozzá, hogy csodálatos bátorsággal küzdöttek s mivel jól fel voltak fegyverkezve, nem egy ízben sikerűlt is nekik az ostromlókat visszaverni. Rebekkát lóra tették; a templárius egyik szaraczén szolgája tartotta maga előtt a nyeregben; s Bois Guilbert a legnagyobb összevisszaság közepette is talált időt arra, hogy folyton gondoljon a leány sorsával. Lépten-nyomon ott volt mellette, ha valami lövést látott közeledni, védelmezőleg tartotta előtte háromszögletű aczél paizsát; - aztán csatakiáltást hallatva, ismét elugratott onnan, hogy valami támadót földre terítsen és hogy egy pillanat mulva Rebekka oldalánál teremjen ismét.
Athelstane, a ki lassú volt ugyan, de nem gyáva; s a ki már észrevette azt a nőalakot ott a nyeregben, meg volt győződve, hogy az csak Rowena lehet, a kit a lovag el akar rabolni.
Athelstane, a ki lassú volt ugyan, de nem gyáva; s a ki már észrevette azt a nőalakot ott a nyeregben, meg volt győződve, hogy az csak Rowena lehet, a kit a lovag el akar rabolni.