Hát a zsidónak nincs esze? Nincs keze, nin-csenek szervei, érzékei, érzelmei, szenve-délyei? Hát nem ugyanolyan étel táplálja, ugyanolyan fegyver sérti meg azt is; nem ugyanazon kóroknak van kitéve, nem egy azon orvosság gyógyítja-e, tél és nyár nem ugyanaz kelti-e benne is a hídeg vagy a meleg érzést, mint a keresztényben?
A VELENCZEI KALMÁR.
Mikor rövid idő múlva visszatért, sietve ment föl gazdájához, hogy ezt súgja a fülébe: - Egy zsidó van ott künn, a ki a yorki Izsáknak nevezi magát; nem tudom, illendő lesz-e, ha beveze-tem?
- Bízd a hivatalodat Gurthra, - kiáltott oda Wamba; - a disznópásztor elég jó udvarmester lesz egy zsidónak.
- Boldogságos szűz anyám! - kiáltott fel Aymer, keresztet vetve; - csak nem bocsátunk be egy hitetlen zsidót?
- Úgy látszik, - szólt Wamba, - hogy a templáriusok többre tartják a zsidók örökségét, mint a társaságát.
- Békében, nemes vendégeim, - szólt Cedrik. - Vendégszeretetemet még a ti ellenséges ér-zésteknek sem szabad korlátoznia. Ha az ég oly soká eltűrte az egész nyakas, hitetlen fajnak a létezését, hogy emberi elme számát sem tudja az éveknek, akkor talán egy zsidónak a jelenlétét egy-két órára mi is elszenvedhetjük. De senkit sem kényszerítek arra, hogy beszél-gessen vagy együtt egyék vele. Adjatok neki külön asztalon enni, ha csak, - tette hozzá mosolyogva, - ezek a turbános idegenek be nem fogadják.
- Nagyuram, - felelt a templárius, - az én szaraczén szolgáim igazhitű muzulmánok s csak úgy vonakodnak a zsidók társaságától, mint bármely keresztény.
- Én ugyan nem látom át, - szólt Wamba, - hogy Mahound és Termagaunt követői mivel jobbak, mint azok, a kik egyszer az Isten választott népe voltak.
- Melléd ültetjük, Wamba, - szólt Cedrik; - a bolond meg a csaló éppen egy pár.
- Csakhogy, - felelt Wamba, egy sonkacsánkot kapva föl, - a bolond tud magának sánczot építeni a csaló ellen.
- Csitt, - szólt közbe Cedrik, - itt jön.
Azt a sovány, szikár, vén embert, a ki belépett, nem vezették be valami szertartásosan, de meg is látszott aztán a félelem és habozás egész magatartásán. Alakja határozottan magas lett volna különben, de meghajolva járt, mint a ki rászokott erre a sok megalázkodott bókálás végén. Éles, határozott, szabályos vonásai, átható fekete szeme, sasorra, hosszú ősz haja és szakálla olyan összeséget adtak, a mit szépnek találhattak volna, ha mindezen nem látszott volna erős faji jellege annak a népnek, a melyet akkor egyenlő megvetéssel és gyűlölettel illetett a tanulatlan köznép és a kapzsi, gőgös nemesség. S e faj jelleme aztán, talán éppen e gyűlölködés és üldözés következtében, lassan úgy formálódott, hogy abban sok volt a gyáva, alacsony és kellemetlen vonás, hogy erősebb szót ne használjunk.
A zsidó ruházata nagyon megszenvedt a vihartól. A redős, bő, rozsdabarna palást éppen úgy, mint a testhezálló, síma, hosszú, sötétlila kaftán. Nagy, nehéz bőr lábbelije prémmel volt béllelve, a derekát körítő övbe tűzött kis kés volt nála az egyedüli fegyver, de ugyanez övbe dugva hordta írószereit is. A fejét fedő magas, négyszögletes sárga sapka azon jelvények egyike volt, melyek a zsidókat megkülönböztették a keresztényektől s ezt most, a mint a terembe lépett, alázatosan kapta le a fejéről.
A fogadtatás, a mely itt várta a szász Cedrik házában, kielégíthette volna a zsidó faj legnagyobb ellenségét is. Cedrik maga rövid, hideg fejbólintással felelt a vendég alázatos hajlongására, azután szinte csak úgy a fejével intett neki, hogy hova üljön, ott jelölve ki helyet neki az asztal alsó végén; csakhogy ott bizony senki sem sietett neki helyet adni. Az angolszász jobbágyok szétrakták a könyöküket, a mint csak bírták s kétszeres buzgalommal fogyasztották a vacsorát, hogy hátra ne kelljen nézni. A perjel kísérői ájtatosan hányták a keresztet, mikor a zsidó elhaladt mellettük, de mi több, még a szaraczén rabszolgák is méltatlankodva sodorgatták a bajúszukat s már a kardjuk markolatját kezdték szorongatni, ha netalán védelemre lenne szükség a megfertőztető közeledés esetére.
Cedriket, a ki megnyitotta a házát egy ilyen megvetett nép fia előtt, ugyanazon okok, melyek erre rávitték, bizonyára rábírták volna még arra is, hogy megkövetelje a többiek részéről is a zsidó számára az emberséges fogadtatást; igen ám, csakhogy véletlenül úgy történt, hogy a perjel ezalatt nagyon érdekes társalgásba vonta bele a házigazdát; a kedvencz vadászkutyái fajtáját magyarázta neki; hát persze, hogy ezt a szász földesúr sokkal fontosabb dolog ked-véért sem hagyta volna félbe, mint a milyen az volt, hogy a zsidó vacsora nélkül kénytelen-e lefeküdni, vagy sem. Izsák tehát ott állt a szoba közepén, gyámoltalanúl nézve körűl, hogy hol fogadnák be; ott állt, mint a hogy egész népe is állt a nemzetek között; mikor végre valaki mégis megszánta. A zarándok volt az, a ki ott ült közel a tűzhöz; az szólt hozzá eképpen:
-„Hallod, öreg; az én köntösöm már megszáradt, éhségem is le van csillapítva, te meg át is vagy ázva, ki is vagy éhezve.” Ezzel fogta a tűzkaparót, összekotorta és lángraszította a zsa-rátnokot a nagy tűzhelyen, majd elvett a nagyobbik asztalról egy tál lencsét, meg gödölyehúst és oda tette a zsidó elé. De ekkor nem várva köszönetre, hirtelen otthagyta s elment a csarnok másik végébe; ki tudja, azért-e vajjon, mert ha meg is szánta a zsidót, de azért a társaságát nem óhajtotta, vagy pedig azért, mert az asztal felső vége felé akart húzódni óvatosan.
Ha lettek volna ez időben festők, érdeklődni tudók az ilyen képtárgy iránt, akkor a télnek pompás jelképezését láthatták volna abban, a hogy az ősz öreg ember oda tartotta meggém-beredett, reszkető horgas ujjait a tűz fölé.
Mikor valamennyire átmelegedett, mohón fordúlt a gőzölgő ételhez s látszott azon, a mint evett, hogy már rég nem lehetett táplálékban része.
Ezalatt Cedrik, meg a perjel folytatták a vadászatról való vitájukat, Lady Rowena az egyik belső leányával eredt beszédbe; a gőgös templárius pedig, a kinek szeme a zsidóról megint visszatévedt az angolszász szépségre, úgy látszott, olyan gondolatokat forgat elméjében, a melyek nagyon lekötik egész figyelmét.
- Csak azt csodálom, nemes Cedrik, - szólt éppen akkor a prior, - hogy bármily odaadással is szeresd saját erőteljes anyanyelvedet, hogy legalább a normann-francziát nem fogadod a kegyeidbe, ha egyébért nem, a vadászat kifejezéseinek kedvéért. Nincs nyelv, a mely minden erre való gondolatot jobban kifejezne.
- Tisztelendő atyám, - felelt a szász, - ne feledd, hogy én nem töröm magamat az után a tengerentúli finomság és mesterkéltség után, a mi nélkül is teljes az én élvezetem az erdőben.
Meg tudom én fúni a kürtömet visszhangverő harsanással úgy is, ha éppen nem hívom is azt a hangot recheate-nek vagy morte-nak. Tudom én a kutyáimat uszítani; megölöm én a vadat,
lehúzom bundáját, fel is négyelem a húsát a nélkül, hogy azokkal a szavakkal kellene dobálóznom, hogy curée, arbor, nombles, meg a mesebeli Sir Tristrem egyéb szavaival.
- Csakhogy a franczia, - szólt közbe a templárius szokott gőgös és ellentmondást nem tűrő hangján, - nemcsak a vadászat nyelve, hanem a szerelemé és a hadakozásé is; a miben a hölgyeket megnyerjük és a miben az ellent legyőzzük.
- Koczczintsunk együtt templárius uram, - szólt Sir Cedrik, - és tölts tele egy kupát a prior úrnak is; míg én visszapillantok a harmincz év előtti időkbe és elmondok nektek valamit.
Cedrik a szász megélt akkor a maga egyszerű angol anyanyelvével; ha választott hölgyünkhöz akartunk szólani, nem kellett a franczia troubadouroktól venni kölcsön a szót és a northaller-toni csatatér elmondhatta volna a Szent Zászló napján, ha vajjon a szász harczi jelszót nem hallották-e meg a skótok hadsoraiban csakúgy, mint a legbátrabb normann báró cri de guerre-jét. Azok emlékére, a kik ott olyan bátran küzdöttek! Igyunk, vendégeim. - Cedrik ivott, majd növekvő hévvel folytatta: - Az ám, az volt aztán a paizstördelő küzdelem napja; patakban folyt a vér és a halál jobbnak látszott a menekülésnél. Egy szász bárd a kardok ünnepélyének hítta e napot és a keselyűk gyülekezési napjának azt, a mikor zápor gyanánt hullottak az ütések pánczélra és sisakra s a hadikiáltás ujjongóbb, vígabb volt, mint a lakodalmi ének. - De ma már nincsenek bárdjaink; tetteink emléke is elvész, elvész nyelvünk is; - még nevünk is az enyészetnek megy elébe és az sincs, a ki gyászoljon érte; csupán csak egy van, egy szegény, magára maradt öreg ember. Hé, pohárnok; tölts hát, ficzkó! Az erőskarú hősökért, lovag úr, bármilyen nemzetből valók legyenek is, a kik most legbátrabban állják a csatát a szent földön, mint a kereszt vitézei.
- Nem illendő, hogy erre az feleljen, a ki ezt a jelvényt viseli, - felelt Brian, - de mégis; kinek lehet ítélni a pálmát a kereszt bajnokai közül?
- Az irgalmas rendi lovagoknak, - szólt a perjel; - egyik testvérem az ő rendjükbe tartozik.
Nem akarom őket kisebbíteni, szólt a templárius, hanem azért
-- Akármit mondasz, Cedrik komám, -- szólt közbe Wamba, -- hanem ha Oroszlánszívű Richárd elég bölcs lett volna arra, hogy megfogadja egy bolond tanácsát, akkor itthon maradhatott volna a maga vidám angol népe között és Jeruzsálem visszafoglalását rábízhatta volna azokra, a kik leginkább felelősek voltak az elvesztéséért.
- Hát az angol seregben nincsenek olyanok, a kik megérdemelnék, hogy együtt emlegessék őket a templomvitézekkel és a Szt. János-rend lovagjaival, - szólalt meg most Lady Rowena.
- Megbocsáss, úrnőm; - szólt Brian, - igazad van, az angol uralkodó csakugyan olyan harczo-sok hadsorát hozta magával Palesztinába, a kiknél vitézebb nem volt senki más, csupán azok, a kiknek mellvértje szakadatlanúl a védbástyája volt a szent földnek.
- Vitézebb senki sem volt náluk, - szólalt meg ekkor váratlanúl egy hang; - a zarándok hangja, a ki elég közel állott ahhoz, hogy mindent halljon és a ki türelmetlenűl kísérte a lefolyt párbeszédet. Mindenki odafordult, a honnan a szó hangzott. - Újra csak azt mondom, - szólalt meg a zarándok, szilárd, érczes hangon, - hogy az angol seregnél senki sem volt vitézebb mindazok közűl, a kik csak kardot vontak valaha a szent sír védelmére. Azt is elmondhatom, mert láttam, hogy mikor Acre-t bevették a keresztények, akkor Oroszlánszívű Richárd király és öt lovagtársa vitézi tornát rendeztek és készek voltak kiállani bárki ellen. Azon a napon mindegyik lovag a hat közűl háromszor jelent meg a sorompónál és mind a háromszor győztesek maradtak. Hozzáteszem, hogy heten az ellenfél legyőzött bajnokai közűl templáriu-sok voltak; - és Bois Guilbert Brian lovag úr a megmondhatója, hogy igaz az, a mit beszélek.
Nincs az a szó, a mely leírhatná azt a sötét kifejezést, a mely e szókra a templomos vitéz komor arczát még százszor fenyegetőbbé tette. Zavarában és bosszúságában akaratlanúl is a
kardja markolatához kapott s talán csakis azért vonta el arról a kezét ismét, mert az a csillapító gondolat jutott eszébe, hogy azt, a mi őt így felingerelte, itt a terembe senki sem tudja s hogy az egyenes, nyilt lelkű, egyszerű, becsületes Cedrik semmit sem vett észre, mint a hogy lelke talán sohasem is tudott volna egyszerre egy dolognál többel foglalkozni; - most is teljesen betöltötte lelkét az az örvendetes gondolat, hogy honfitársai olyan dicsőségesen állták meg a helyüket. - Ide nézz, zarándok, - szólt Cedrik - neked adnám ezt az arany karpereczet, ha megmondanád, kik voltak az angol bajnokok.
- Könnyen megmondhatom, - felelt a zarándok, - még pedig jutalom nélkül, mert fogadásom egyelőre eltilt attól, hogy aranyhoz nyúljak.
- Csak egyéb baj ne legyen, majd viselem helyetted én, - kiáltott közbe Wamba.
- Az első közöttük hírnévre, úgy mint erőre, vitézségre úgy, mint rangra, - folytatta a zarán-dok, - a hős Richárd, Angolország királya.
- Megbocsátom neki, hogy a zsarnok Vilmos herczegtől származik, - szólt Cedrik, a szász.
- Leicester gróf volt a második, Gilslandi Multon Tamás báró a harmadik sorban.
- Az legalább szász eredetű, - mondta a zarándok.
- Doilly Foulk báró a negyedik...
- Szász az is, anyai részről, - folytatta Cedrik, a ki feszült figyelemmel hallgatott és részben szinte megfeledkezett a normannok iránt való gyűlöletéről az angol királynak s az ő szigetlakó hőseinek diadalát hallva. - Hát az ötödik? - kérdezte aztán.
- Turncham Edwin.
- Vérbeli szász, Hengist nevére! Hát a hatodik? - kiáltott Cedrik fokozódó izgalomban.
- A hatodik... a hatodik, - felelte a zarándok némi szünet után, mialatt mintha emlékezni iparkodott volna a névre, - kisebb rangú és csekélyebb hírnevű lovag volt a többinél; inkább csak azért fogadták be maguk közé, hogy kilegyen a szám. De a nevét, azt elfeledtem.
- Zarándok, - szólt a templárius haraggal, - ez a tettetett feledékenység elkésve jön arra, hogy szándékodban megsegítsen mindazok után, a mit elmondtál. Én magam is megtudom mondani a lovag nevét, a kit lándzsájának szerencséje, meg az én paripám szerencsétlen elesése győztessé tett fölöttem. Ivanhoe lovag volt az és nem volt a hat közűl egy sem, a ki kiválóbb lenne a fegyverforgatásban. De hozzáteszem azt is, hogy ha Angliában volna és a következő hét bajvívásban meg merné ismételni az acre-i kihívást, kész lennék kiállni vele, megadva neki minden előnyt és úgy várni el a küzdelem kimenetelét.
- Kihívásodra csakhamar megkapnád a választ, - felelt a zarándok, - ha ellenfeled közel lenne.
De mivel nincs itt, ne zavard a csarnok békéjét olyan viadal képzelt eredményének emlege-tésével, a melyről jól tudod, hogy nem történhetik meg. Ha Ivanhoe valaha visszatér Paleszti-nából, én állok jót érte, hogy kész lesz veled találkozni.
- Fényes jótállás, - felelt a templárius, - és mit adsz az ígéret zálogául?
Ezt az ereklyetartót, felelt a zarándok, kivéve kebléből egy kis elefántcsont szelenczét, -ha kinyitod, a szent keresztnek egy darabját leled benne, melyet a Carmel hegyi kolostorból hoztam.
Aymer prior ennek hallatára keresztet vetett és egy pater noster-t pergetett le, a miben mind-nyájan résztvettek meghajolva ájtatosan; kivéve a zsidót, a mohammedánokat és a templá-riust. Ez utóbbi a nélkül, hogy a tiszteletnek bármely jelével is adóznék az ereklye láttára, levett a nyakáról egy aranylánczot s odahajította az asztalra e szókkal: - Aymer perjelt kérjük,
őrizze meg az én zálogomat, valamint e kóbor névtelenét is; annak zálogául tartva ezeket, hogy a mint Ivanhoe lovag megjelenik bármelyiken a négy tenger közűl, melyek Britanniát mossák, azonnal érvénybe lép reá nézve Bois Guilbert Brian kihívása, a melyre, hogyha ki-állani vonakodik, gyávának fogom kinyilatkoztatni Európa valamennyi templomos rendházá-nak falán.
- Nem lesz reá szükség, - törte meg a csendet Lady Rowena hangja; - ha e teremben semmi más hang nem kél a távollevő Ivanhoe védelmére, akkor én emelek szót. És jótállok, hogy lovagiasan fogad minden lovagias kihívást. Ha az én gyönge szavam hozzá adhatna valamit értékben e szent zarándok megbecsülhetetlen zálogához, akkor kész vagyok híremet és neve-met kötni le azért, hogy Ivanhoe kész lesz a találkozásra, mit e büszke lovag kíván.
Mialatt amazok beszéltek, Cedriket mintha a sokféle indulat egészen lefoglalta volna; a kielégített büszkeség, zavar, harag kergették lelkében egymást; széles, nyílt homlokán úgy rajzolódott le az egymást kergető indulatok nyoma, mint a felhő és napfény játéka a mezőn;
mialatt jobbágyai, a kikre a hatodik lovag neve valósággal villámütés gyanánt hatott, vissza-fojtott lélegzettel lesték uruk arczát. De mikor Rowena is megszólalt, ez egyszerre felrázta Cedriket is elmerűlt hallgatásából.
- Lady Rowena, ez nem járja, - szólt Cedrik; - ha szükség volna más biztosítékra, akkor itt vagyok én, hogy azt megadjam; - még ha sértve érezhetem is magamat fiam részéről, azért a becsületeért a magam becsületével állok jót. De a kihívásra nézve amúgy is eleget tettek itt már minden követelménynek; még a normann lovagiasság törvényes szabályai szerint is. Nem úgy van, perjel?
- Úgy van; s én a becses ereklyét, meg az értékes lánczot szerzetünk kincstárának őrizetére bízom.
Ezt mondva keresztet vetett s egy újra elmormolt ima, meg számos hajlongás után felemelte az ereklyét és átadta Ambrus testvérnek, a szolgáló barátnak; - míg a lánczot sokkal kevesebb szertartás mellett, de sokkal nagyobb buzgalommal csúsztatta bele palástjának egy öblös zsebébe, mely a kar alatt nyílt és finom, illatos bőrrel volt kibéllelve. - Most azonban, nemes Cedrik, - szólt ekkor Aymer, - meg kell vallanom, hogy a te jó borodtól úgy zúg a fejem, mintha már húznák a hajnali harangot; - engedd meg tehát, hogy előbb igyunk még egyszer a nemes Lady Rowenáért, azután pedig lepihenjünk.
- Ej, apát uram, nem igen válsz becsületére a hírnevednek; a hír azt beszéli rólad, hogy a reggeli harangszó nem egyszer ott talál a kupa mellett; és féltem, hogy megszégyenítesz. De most, úgy látom, hogy akármelyik szász gyerek, a ki a tizenharmadik évét tapossa, túltenne rajtad.
A perjelnek azonban megvolt a maga oka a mai mértékletességre. Nemcsak hivatásos békítő volt, hanem született ellensége minden összetűzésnek és gyűlölködésnek. Ösztönszerűleg megsejtette, hogy abból, a mi társának, a templáriusnak heves lelkében forrong, előbb-utóbb valami összetűzés keletkezik s akkor, ki tudja, hova fejlődhetnek a dolgok. Azért tehát tapin-tatosan azt színlelte, hogy a boroskupa mellett senki sem veheti föl a versenyt a szászokkal, a kiknek a feje erősebben áll, mint bárki másé; - hozzátett ehhez valamit, de csak igen futóla-gosan, a maga szent hivatásáról is és megismételte azt a kívánságát, hogy aludni szeretne.
A búcsúpohár tehát körbe járt s ekkor a vendégek mély meghajlással búcsúzva el Cedriktől és Lady Rowenától, elvegyűltek a többiek közé, a kik szintén mind indúltak már; - a ház fejei külön-külön ajtókon távoztak kíséretükkel.
A templáriust a zsidó mellett vitte el az útja, s mikor közelébe ért, így szólította meg:
- Hát te, hitetlen kutya, te is a bajvívásra készülsz?
- Oda igyekszem, tisztelendő vitézséged szolgálatára, - felelt Izsák alázatosan meghajolva.
- Meghiszem azt; hogy tönkre tégy megint egy-két főurat az uzsoráskodásoddal; asszonynak, gyereknek meg elcsavard a fejét a cziczomával és játékkal; - képzelem, hogy duzzad az erszényed most is az aranytól, ezüsttől.
- Nincs nekem uram egy aranyam, egy tallérom, egy polturám, egy fillérem se, úgy segéljen Ábrahám Istene; - inkább most is azért megyek, hogy egy hitsorsosomtól pénzt kérjek, mert különben nem tudom kifizetni azt, a mit kiróttak reám is, mint minden zsidóra az állam részé-ről. Jákób nevére mondom, szegény koldús vagyok; még a testemen levő ruhát is Tadcaster Rubentől kértem kölcsön.
A templárius fanyar nevetéssel mondta: - Megszólalni se tudsz a nélkül, hogy hazudnál - s ezzel megvetőleg hagyva ott a zsidót, a mohammedán szolgákkal állott szóba olyan nyelven, a mit a körülállók nem értettek. A szegény zsidót a lovag váratlan megszólítása úgy meglep-hette, hogy most Bois Guilbert már a terem túlsó végén járt, mire a zsidó fel merte emelni mélyen lehajtott fejét s mikor végre felemelte, hogy körültekintsen, olyanformán nézett szét, mint az, a kinek mennykő csapott le a lába elé s a ki még most is elkábulva áll annak a csattanásától.
A lovagot és az apátot a főétekfogó és a pohárnok kísérték az ágyasházba; mindakét vendég előtt két-két fáklyavivő haladt, mögöttük pedig két szolga frissítőt víve. A kíséretet a ház alantasabb szolgái vezették el.