Eredj az őrtoronyba, jó vitéz,
Tekints a harczmezőre s mondd, miket látsz.
Schiller: AZ ORLEANSI SZŰZ.
A veszedelem pillanata nem egyszer a jószívűség és szeretet megnyilatkozásának percze is.
Érzelmeink nagy fölindulása megfoszt bennünket egy kissé önuralmunktól s megmutatja egész mélységükben azokat az érzelmeket, melyeket máskor az okosság úgy eltakar. Mikor Rebekka ismét ott lehetett Ivanhoe mellett, meglepetve érezte, micsoda ujjongó öröm tölti el mindamellett, hogy hiszen körülöttük a veszély világa volt, ha nem a kétségbeesésé. A mint megfogta a beteg ütőerét és hogyléte után kérdezősködött, hangjában, érintésében olyan lágyság volt, a mi melegebb érdeklődést mutatott annál, a milyent Rebekka hajlandó volt elárúlni. Hangja megcsuklott, keze remegni kezdett s csak Ivanhoe hideg kérdése: - Te vagy az, jó leányka? - térítette ismét magához, emlékébe hozva, hogy az a felindulás, a mit ő érez, sohasem lehet kölcsönös közöttük. Kebléből sóhaj szakadt föl, de csak halkan s mire kérdést tett a lovaghoz, hogy érzi magát, hangja ekkor már a barátság nyugodt hangjává csillapúlt.
Ivanhoe sietve mondta, hogy a mi az egészségét illeti, jól van, sokkal jobban mint remélte: - S ezt neked köszönöm, kedves Rebekkám és a te ügyességednek.
- Kedves Rebekkának hív, - gondolta a leány, - de olyan hideg, részvétlen hangon, a mely sehogysem illik a szóhoz magához. A paripája, a vadászkutyája, még azok is becsesebbek előtte, a szegény zsidóleánynál.
- De a lelkemet, kedves leányka, - folytatta Ivanhoe, - jobban gyötri az aggodalom, mint testemet a betegség. Azoknak a szavából, a kik ide hoztak, úgy értettem ki, hogy fogoly vagyok s ha nem csal az a kemény, erős hang, mely éppen most hívta őket valami katonás szolgálatra, úgy Front-de-Boeuf kastélyában vagyok. Ha pedig úgy van, akkor mi lesz ennek a vége és hogyan védelmezem meg Rowenát és atyámat.
- A zsidóra és a leányára nem gondol, - mondta magában Rebekka; - de hát mit is törődnék velük? Megérdemeltem ezt a megszégyenítést, a miért róla merek álmodozni.
Azután sietett megadni Ivanhoenak annyi felvilágosítást, a mennyit tudott, de ez csak az volt, hogy a kastélyban Front-de-Boeuf és Bois Guilbert rendelkeznek; kívűlről pedig ostromolják a várat, de hogy ki, azt nem tudja. Aztán hozzátette, hogy van a kastélyban egy keresztény pap is, az talán tudna valami felvilágosítást adni.
- Pap? Igazán, - kiáltott a lovag földerűlve; - menj, Rebekka, hívd el; mondd, hogy egy szegény beteg ember óhajt lelki vígasztalást; - mondj, a mit akarsz, csak hívd el; valamit tennem kell, de hogy tudhatom, mit tegyek addig, míg nem tudom, hogy állnak a dolgok.
Azt már láttuk, hogy Rebekka milyen sikertelenűl hívta Cedriket, az álruhás barátot, a kire különben Urfried is lesett. A szép leány visszament tehát Ivanhoehoz s elmondta küldetése sikertelen voltát.
Nem sok idejük volt a dolgon búsulni, vagy azon elmélkedni, mi vinne hát jobb eredményre, mert a kastélyban ezalatt a védelmi munka lármája szinte süketítő zűrzavarrá nőtt. A fegy-veresek súlyos, mégis gyors lépése erős visszhangot vert a keskeny, tekervényes folyosókon, lépcsőkön, mikor a várfokra, vagy az őrtornyokba siettek. A lovagok szavát itt-ott tisztán lehetett hallani, a mint rendelkeztek, vagy a mint bíztatták a fegyvereseket, de néha viszont az aczélcsörgés vagy a csapatok kiabálása teljesen elnyelte a vezérek hangjait. Bármily rémítőek voltak is mind e hangok, kivált az eseményeknél fogva, melyeket sejtettek, azért volt bennük
valami magasztos is, a mit Rebekka magas röptű lelke átérzett ott a veszély pillanatában is.
Szeme kigyúlt, noha arczát minden csepp vér elhagyta s a félelmesnek és magasztosnak átérzésével ismételte, félig magának, félig társának beszélve; a szentírás szavait: „A puzdra csörög - a csillogó dárda és paizs cseng; - és szól a vezérek szava és a hadak kiáltása”.13 De Ivanhoe maga is úgy érezte magát, mint a hogyan ez a fenséges leírás a harczi mént vázolja, a melyet nyughatatlanná tesz a maga tétlensége és ég a vágytól, hogy már része lehes-sen a küzdelemben. - Ah, csak legalább oda vonszolhatnám magamat az ablakhoz, - szólt Ivanhoe, - hogy lássam, mint folyik ez a derék játék. Csak egy nyilat lőhetnék el legalább, vagy egyet üthetnék a szekerczémmel, hogy én is tegyek valamit a szabadításunkra. Hiába, hiába: - sem erőm, sem fegyverem.
- Ne nyugtalankodjál, nemes lovag, lám, a zaj egyszerre elhallgatott; hátha talán nem is kerül ütközetre a sor.
- Te azt nem érted; ez a hírtelen csönd csak azt jelenti, hogy most mindenki helyén van s az ostrom jelére vár, a mit eddig hallottunk, az csak a távoli moraja volt még a viharnak, de nemsokára egész erejében tör majd ki. Oh, csak elérhetném azt az ablakot!
- Csak ártanál vele magadnak, nemes lovag, - felelt a leány, - s aztán látva annak csüggedését, így folytatta szilárdan: - Majd inkább én állok oda s leírom neked, a mit látok, úgy a mint tudom.
- Nem szabad, nem engedem, - kiáltott Ivanhoe - nemsokára minden ablak, minden nyílás czélponttá lesz az íjászokra nézve és ha egy eltévedt nyíl
-- Küldje Isten! -- suttogta Rebekka, -- mialatt szilárd léptekkel ment oda az ablakhoz.
- Rebekka, édes Rebekka, ez nem leányoknak való mulatság; ne tedd ki magadat a halálnak és ne tégy engem még nyomorúltabbá azzal, hogy annak is én legyek az oka, vagy legalább fedezd magadat azzal a régi paizszsal s oly kevéssé mutatkozzál, a mily kevéssé lehet.
Rebekka csodálatos fürgeséggel teljesítette a kapott útasítást és meglehetős biztonságban foglalta el helyét az ablaknál, úgy, hogy tanúja lehetett annak, a mi odalenn történt. Az ablak éppen sarokablak lévén, Rebekka kiláthatott egészen a kűlső falakig, a hol bizonyára először kellett majd az összecsapásnak megtörténnie. Ez a külső erőd nem volt nagyon szilárd s azt a kapút védte, melyen át Cedrik távozott. A sánczárok ezt a kaputornyot jóformán elvágta a többitől, úgy, hogy ha ezt elfoglalják, könnyű lett volna megszüntetni minden közlekedést a torony és az épület főrésze között csupán azzal, ha az ideiglenes hídat megsemmisítik. A kűlső sánczból kapu vezetett ki, s ez a belső várfal kapujával állott éppen szemben; az egész külső falat pedig erős tölgyfapalánk vette körűl. Rebekka észrevette, milyen erős védelmet helyeztek el a kastélybeliek ide, e kapu közelébe, s ebből arra következtetett, hogy bizonyára okuk volt attól félni, hogy ezt a pontot ostromolják majd mihamarabb és csakugyan kívül meg az ostromlók tolongtak ez irányba olyan sűrűen, hogy a dolog nagyon valószínűnek látszott.
Mindezt hirtelen tudtára adta Ivanhoenak, aztán így folytatta: Az erdő széle tömve van íjjászokkal, noha a sűrűséget csak néhányan hagyták el, hogy kilépjenek onnan.
- Milyen zászló alatt vannak? - kérdezte Ivanhoe.
- Nem látok semmi jelvényt.
- Különös dolog; úgy menni egy vár ostromára, hogy zászló és czímer ne legyen látható.
Látod, ki vezeti őket?
13 Jób könyve XXXIV. 23. (Ford.)
- Egy fekete vértezetű lovag látszik a legkiválóbbnak, csak az az egy van talpig vasban; s úgy látom, az osztja a parancsot.
- Milyen a czímere?
- Úgy látom, mintha kékkel fedett lakat és vaspánt volna fekete alapon.
- Azúrkék lakat és pánt; - nem tudom, ki viseli ezt a czímert, de annyi bizonyos, hogy most akár az én czímerem is ez lehetne. Nem látod a jelmondatát?
- A czímerrajzot is csak alig; - de talán majd ha a nap rásüt, megláthatom.
- Más vezérük nincs? - szólt Ivanhoe feszülten.
- Senki, a kit bármi is megkülönböztetne a többitől, - felelt Rebekka, - de bizonyos, hogy ezalatt már a vár másik részét is ostromolják. Úgy látszik, éppen most nyomúlnak előre; Zion Istene, segíts meg! - Irtózatos! - Az első sorban haladók nagy paizsokat és palánkdeszkából való védőfalakat visznek; a többiek mind íjjat feszítenek, úgy követik őket. Most ellövik a nyílat! - - Mózes Istene, légy azokkal, a kiket teremtettél.
Rebekka szavait az ostromjel szakította félbe, a melyet élesszavú kűrttel adtak meg; erre a falakról a normann harsonák feleltek vissza s ezek hangja elvegyülve a naker nevű üstdob tompa pergésével, mintegy daczos üzenetet kűldött vissza az ostromlók kihívására. A nagy csatazajban folyton hallható volt a két párt harczi kiáltása; a szászok részéről ez hangzott:
„Szent György és boldog Anglia!” míg a normannok így bíztatták egymást: „En avant, De Bracy! Beauséant, Beau-séant! Front-de-Boeuf à la rescousse” a szerint, hogy a három vezér közűl kinek a csapatjából hangzott a szó.
De hát a csatát nem a lármának kellett eldöntenie s csakugyan munkához is látott mindenki: -az ostromlók kétségbeesett erőfeszítése méltó ellentállásra talált. Az íjjászok, a kiket a maguk erdei élete ugyancsak belegyakorolt a lövés mesterségébe, olyan félelmes biztonsággal dolgoztak, hogy a hol csak egy parányit is védtelenül maradt valaki a várbeliek közül a falon, az nem menekűlt rőfnyi hosszú nyílaiktól.
A nyilak úgy hulltak, oly keményen és sűrűen, mint a jégeső és egy nyílat sem lőttek el csak úgy találomra; czélba vettek sorra mindenkit, a kit a falakon megláttak, sőt nem kerülték el az olyan ablakokat vagy lövőréseket sem, a hol csak úgy sejtették, hogy szintén állhat valaki.
Kettőt-hármat le is terítettek a várőrségből, többet pedig megsebeztek. De Front-de-Boeuf és emberei bíztak megerősített helyzetükben és kitünő vértezetükben is, úgy, hogy daczosan ellene mertek állni az ostromnak. Ijjal, parittyával maguk is oly derekasan dolgoztak, hogy a küldött válasz méltó volt az ellenség nyílzáporához. Mivel pedig az ostromlók inkább csak a legszükségesebb fegyverzettel voltak ellátva, de védelmi fegyverük, vértjük alig volt, a várbeliek a nyilazás alatt több kárt okoztak, mint a mennyit szenvedtek. A nyilak süvöltésébe csak akkor vegyült egy-egy kiáltás, ha valamelyik fél jelentékenyebb veszteséget szenvedett.
- S nekem itt kell feküdnöm, mint valami sinylődő barátnak, - panaszkodott Ivanhoe; - mialatt azt a játékot, a melytől szabadságom vagy halálom függ, mások játszszák végig helyettem.
Nézz ki az ablakból még egyszer, kedves leányka, csak vigyázz, hogy az íjjászok meg ne lássanak; - mit látsz?
Türelmes bátorsággal, a melyet a pár percznyi néma könyörgés még jobban megerősített, Rebekka ismét elfoglalta helyét az ablaknál, óvatosan, hogy meg ne lássák.
- Mit látsz, Rebekka? - kérdezte a sebesült lovag.
- Semmit mást, mint a nyílzáport. Olyan sűrű, hogy alig látok; az íjjászokat is csaknem elfödi a szemem elől.
- Ezt nem folytathatják sokáig; - ha nem nyomúlnak előre, hogy a kastélyt fegyveres erővel, ember-ember ellen való küzdelemben vegyék be, akkor a nyilazás maga nem sokat tehet ilyen falak és sánczok ellen. A fekete lovagot tartsd szemmel, szép Rebekka, mert a milyen a vezér, olyan a csapatja.
- Nem látom.
- A gyáva! Hát most húzódik vissza a sereg éléről, mikor a legnagyobb a veszély.
- Nem úgy, nem úgy! - kiáltott Rebekka; - most megint látom; ott vezet egy csapatot éppen a kaputorony külső sáncza alatt. - Most ledöntik a palánkot és fejszével esnek neki a korlátnak.
Fekete sisaktolla úgy lebeg a szélben, mint egy holló szárnya a halottak csatatere fölött. -Most már rést ütöttek a palánkon; berohannak; - nem, visszaverik őket. - Front-de-Boeuf vezeti a védőket; látom óriás termetét az élükön. Most az ostromlók megint oda tódulnak;
ember-ember ellen küzd! Jákob Istene; mintha két tengerár csapna össze a viharban!
Itt a leány elfordította a fejét az ablaktól, mintha nem bírná tovább nézni.
- Tekínts ki újra, Rebekka, - szólt Ivanhoe, a ki nem értette meg visszavonulása okát; - most szünetelnie kell a nyilazásnak, ha egyszer kard-kard ellen küzdenek. Nézz ki, most nincs olyan nagy veszedelem.
Rebekka csakugyan kinézett s ebben a pillanatban így kiáltott föl: - A szent prófétára! Front-de-Boeuf meg a fekete lovag most egymás ellen küzdenek a támadt résnél, a többiek pedig csataordítással veszik körűl. Úristen! Küzdj az elnyomottak és foglyok pártján. - Majd egy-szerre hangos sikoltozásra fakadt: - Elesett! Elesett! - kiáltotta.
- Kicsoda? A boldogságos szűzre! Beszélj hát, kicsoda?
A fekete lovag, felelt Rebekka elhaló hangon; de aztán egyszerre felvidulva kiáltotta: -De nem! Oh, dicsőség neked, seregek ura! Talpon van ismét s úgy küzd, mintha húsz ember ereje volna a karjában. Most elpattant a kardja; egy szekerczét kap ki egy katona kezéből; -csapást csapás után mér Front-de-Boeufre; - az az óriás úgy inog, mint egy tölgy a fejsze-csapás alatt; - most leesik; - leesik.
- Front-de-Boeuf?
- Az. Emberei segítségére rohannak, élükön a büszke templárius; ez az egyesült erő most megállásra bírja a bajnokot. Bevonszolják Front-de-Boeuf-öt a falak közé.
- Az ostromlók belül kerültek a palánkon, ugy-e, - kérdezte Ivanhoe.
- Belül, - kiáltott Rebekka; - és most nyomják vissza az őrséget már a fal felé; - létrákat támasztanak a falhoz és egymás vállán másznak fel; úgy rajzanak, mint a méhek; - oh, hogy hajigálják rájuk a köveket, fatörzseket; - de a mint a sebesülteket hátra viszik, rögtön új embe-rek állnak a helyükre! Úristen! Azért teremtetted hát az embert a saját képedre, hogy saját embertársai torzítsák el így?
- Ne gondolj most arra; nincs rá most idő. Ki enged? Ki győz?
- A létrákat letaszítják a falról, - kiáltott Rebekka összerázkódva; a katonák úgy hevernek alattuk, mint tiprott férgek. A védők az erősebbek.
- Szent György harczolj velünk, - kiáltott a lovag; - hát azok a gyáva gyalogosok engednek?
- Nem; erősen tartják magukat. A fekete lovag most a belső kapú felé közeledik iszonyú csatabárdjával; - micsoda menydörgő csapásokat mér a kapúra; kihallatszik a döngése az egész csatazajból. Kövek, gerendák húllanak a bajnokra, de csak annyiba veszi, mintha toll vagy bogáncspihe volna.
- Szent Jánosra, - kiáltott Ivanhoe, boldogan emelkedve föl vánkosán; - azt hittem, egész Angliában csak egy ember van, a ki erre képes.
- A kapu megrendül, - folytatta Rebekka; - recseg; bedől, bevágta; most berohannak rajta.
Isten! Az őrséget ledobálják a falakról; a sánczárokba hajígálják. Emberek! Ha emberszív van bennetek, kíméljétek azokat, a kik már nem állhatnak ellent.
- A híd? - megnyerték a hidat, a mely a kastélyba vezet?
- Nem; a templárius elpusztította a deszkát, a melyen bejöttek; - néhányan a védők közül bemenekültek a kastélyba a templáriussal együtt; hogy a többinek mi lett a sorsa, a jajgatás és ordítás mondja el. Oh, úgy látom, hogy a győzelmet még nehezebb látni, mint a csatát.
- Mit csinálnak? - nézz ki, leány; nincs most idő ájuldozni a vérontás láttára.
- Egyelőre vége; a mi embereink erőt gyűjtenek a belső fal tövében, a hova eljutottak és ott olyan jól meg vannak védve az ellenség nyilaitól, hogy az őrségből csak azért lőnek feléjük itt-ott egy-egy nyilat, hogy nyugtalanítsák inkább, mint hogy ártsanak nekik, mert úgysem találhatják el őket.
- Bízom bennük, - szólt Wilfred, - hogy nem hagynak abba egy ilyen fényesen megkezdett munkát. Nem; - én bízom a nemes lovagban, a kinek a szekerczéje tölgyfa-dongát és vas-pántokat tud repeszteni. Csodálatos, - folytatta aztán halkan; - hát lehet még egy ember, a ki ilyent megtegyen? Lakat és vaspánt fekete alapon, mit jelenthet az? Nem látsz valami más jelet, Rebekka, a miről talán ráismerhetnék?
- Semmit. Fekete rajta minden, akár a holló szárnya. Más megkülönböztetőt nem látok rajta;
de azt hiszem, azok után, a mit ma láttam, megismerném mindenütt. Úgy megy az ostromra, mintha vigalomba menne. Több van benne a puszta erőnél; - mintha minden egyes ütésében egész lelke benne volna. Isten oldozza föl a vérontás bűnétől, félelmes, de mégis fenséges látvány az, hogy diadalmaskodik egyetlen ember kardja százaké fölött.
- Rebekka; szavaid igazi hőst festettek le előttem. Azt hiszem, az ostromlók csak pihennek, vagy talán ott akarják bevárni azt, a mire szükségük van az ostromnál. Olyan vezér alatt, a milyennek te írod le a lovagot, nincs gyáva reszketés, szánalmas habozás, derék vállalkozás csüggedt abbanhagyása, mert mindaz, a mi nehéz, egyszersmind dicsőségessé válik.
Esküszöm házam becsületére, fogadom szép hölgyem nevére, hogy kiállnék tíz évi fogságot azért, hogy egy nap e derék lovag oldalán harczoljak ilyen küzdelemben.
- Félek, - szólt Rebekka, odalépve a sebesült mellé, - hogy ez a türelmetlen tettvágy és a kesergés jelen gyöngeséged fölött nem visz jóra, mert csak az egészségednek fog ártani. Hogy kívánsz megsebezni másokat, mikor az a seb sem gyógyult be, a melyet magad kaptál.
- Nem tudod te azt, Rebekka, micsoda lehetetlenség az arra nézve, a kit lovagi erényekben neveltek, hogy tétlen maradjon, mint valami pap, vagy asszony, olyankor, ha mások hősi tetteket hajtanak végre körülötte. A harczi kedv az a táplálék, a miből élünk; - a küzdelem fölvert pora éltető levegő nekünk! Nem élünk és nem kívánunk élni tovább, ha már nem lehetünk győzelmesek és hírnevesek. Ilyenek a lovagi élet törvényei, leány, a melyekre föl-esküszünk s a melyért föláldozunk mindent, a mi drága előttünk.
- Oh, és mi egyéb ez, nemes lovag, mint áldozat a hiú dicsőség démonának; vagy mint átlépés a Moloch tüzén keresztül? Mi marad jutalmatokul mindazért a vérért, a mit kiontottatok; - a fáradságért és fájdalomért; - a könnyekért, melyeket tetteitek facsart; - mikor egyszer a halál ketté töri dárdátokat és utoléri hadiménetek sebes futását?
- Hogy mi marad számunkra? Hát a dicsőség, leány! A dicsőség; ez aranyozza meg koporsóinkat és balzsamozza be a nevünket.
- A dicsőség! hát az a rozsdás vért, a mely ott függ egy bajnok magános, beomló sírjának gyászczímere fölött; - az elmosódott vésés a kövön, a melyet a tanulatlan szerzetes alig tud kibetűzni a kérdezősködő zarándok számára; - hát ez elegendő kárpótlás azért, hogy minden nyájas érzést, szeretetet föláldoztok és hogy élteteket boldogtalanságban töltitek azért, hogy mást is boldogtalanná tegyetek? Vagy oly varázs van tehát egy kóbor lantos rímeiben, hogy a család szeretetét, a békét, a boldogságot mind odadobjátok szilajul csak azért, hogy hőseivé lehessetek olyan daloknak, melyeket kóbor hegedűsök dalolnak el ittas czimboráknak az estéli sörös kupa mellett?
- Hereward üdvösségére mondom, - kiáltott föl türelmetlenűl a lovag; - olyan dolgokról szólasz, leány, a melyekhez nem értesz. Ki akarnád oltani a lovagi élet tiszta világát, a mely egyedül való arra, hogy megkülönböztesse a nemest az alacsonytól, a lovagot a paraszttól; -ez képesít arra, hogy életünket sokkal kevesebbre nézzük becsületünknél; győzelmessé tesz bennünket a fáradság, a szenvedés fölött s megtanít arra, hogy ne féljünk semmi mástól, a becstelenséget kivéve. Te nem vagy keresztény nő, Rebekka és nem tudod, micsoda érzés emeli a nemes hölgyek keblét, ha kedvesük valami oly hősi tettet hajtott végre, a mely szerel-mét szentesíti. A lovagi szellem: az az ápoló dajkája minden tiszta és nemes vonzalomnak;
gyámolítója az elnyomottaknak; megtorlója a sérelmeknek, és megtörője a zsarnokok uralmá-nak. Nélküle a nemesség üres név volna csupán s a szent szabadság is benne leli a lovagság lándzsájában és kardjában legigazibb védelmezőjét.
- Olyan törzsből származom, - felelt Rebekka, - a kiknek bátorsága híres volt saját hazájuk megvédelmezésében, de a kik nem harczoltak másképp, csak Isten parancsára, vagy akkor, ha hazájukat az elnyomatástól kellett megmenteni. De ma már nem keltik a harsonák harczra Judeát és megvetett fiai csak erőtlen áldozatai immár az elnyomatásnak. Jól mondtad, lovag, a míg Jákob Istene nem támaszt választott népe számára egy másik Gideont, vagy egy új Maccabeust, addig egy zsidóleány nem méltó arra, hogy harczról beszéljen.
A nemeslelkű leány oly bánatos hangon végezte be szavait, hogy hangjából kiérzett a népe megalázott sorsán való fájdalom, a melybe az is vegyített talán új keserűséget, hogy Ivanhoe nem tartotta méltónak arra, hogy a becsület és hírnév kérdéseiről szóljon; vagy hogy a nemeslelkűség érzései az ő szívében is helyet találhassanak.
- Milyen kevéssé ismeri ezt a szívet, - mondta magában, - ha azt képzeli, hogy gyávaság és alacsonyság tanyáz benne, azért mert megróttam a szaraczénusok ábrándos lovagtörvényeit.
Adná Isten, hogy azzal, ha én a véremet ontanám cseppenként, megválthatnám Judeát a fogságból. Vagy ha legalább atyámat és őt, atyám jóltevőjét megszabadíthatnám. Akkor ez a gőgös keresztény is megláthatná, vajjon Isten választott népének leánya nem tud-e meghalni
Adná Isten, hogy azzal, ha én a véremet ontanám cseppenként, megválthatnám Judeát a fogságból. Vagy ha legalább atyámat és őt, atyám jóltevőjét megszabadíthatnám. Akkor ez a gőgös keresztény is megláthatná, vajjon Isten választott népének leánya nem tud-e meghalni