Az erdőt, hogy homály lepé Zord, néma őszi éjszakán, A szent barát szent éneke Nyomán derűsb lőn a magány.
Szót áhitatnak dal adott, Szárnyát meg ez abban lelé S madárként, mely napot köszönt, Szárnyalt a dal fel, ég felé.
SZENT KELEMEN REMETÉJE.
Vagy három órai járás után lehetett az, hogy Cedrik két cselédje a titokzatos kísérővel együtt odaért egy kis tisztásra az erdőben. A gyepes rétség közepén óriási tölgyfa állott, görcsös ágait messze nyújtva minden irányban. A fa alatt négy-öt fegyveres hevert, míg egy másik őrt állott a holdvilágnál.
A léptek hallatára az őr tüstént jelt adott, mire a felriadt alvók talpra ugrottak, hogy íjjat feszítsenek. Hat nyíl hegye meredt az érkezők elé, de e pillanatban látták csak, ki a Gurth és Wamba vezetője, mire rögtön lebocsátották az íjjakat és Locksleyt pedig a tisztelet és ragasz-kodás ezer jelével fogadták.
- Hol a molnár? - ez volt Locksley első szava hozzájuk.
- Úton Rotherham felé.
- Hány van vele? - kérdezte a vezér, mert Locksley valóban annak látszott.
- Hat. Jó zsákmányt remélnek, ha szent Miklós megsegíti őket.
- Helyes beszéd. Hát Allan-a-Dale merre van?
- Felment a Watling-útig, hogy bevárja a jorvaulx-i apátot.
- Derék, hát a barát?
- A cellájában.
- Magam is oda megyek. Oszoljatok szét és keressétek föl társaitokat. Szedjetek össze annyi fegyveres erőt, a mennyit tudtok, mert olyan vad nyomán vagyunk, a mit érdemes lesz üldöz-ni. Hajnalhasadtára itt legyetek ismét. - Hé, megálljatok! Csaknem elfeledtem a legfontosab-bat. Kettő közületek vegye az útját Front-de-Boeuf vára, Torquilstone felé. Egy csapat lovag, a ki maskarát játszik a mienkhez hasonló ruhában, foglyokat ejtett az erdőn s azokat a várba viszik. Tartsátok szemmel őket s még ha elérnék is a várat előbb, semmint mi elegendő fegy-verest szedhetünk össze, becsületünk kívánja, hogy megbüntessük, és találunk is rá módot.
Kövessétek őket s a leggyorsabb közületek hozzon hírt amazoktól.
Ezek ígérték, hogy mindenben engedelmeskednek s csakugyan szélsebességgel tűntek el onnét. A vezér pedig, a kire Gurth és Wamba most már tisztelettel, sőt némi félelemmel néztek, megindúlt velük együtt a copmanhursti remete kunyhója felé.
Odaérve a holdfényes kis tisztásra, a hol a viharverte, de tiszteletet parancsoló kis kápolna állott, meg a remetelak, Wamba odasúgott Gurthnak: - Ha ez az ütött-kopott kunyhó valami tolvajtanya, akkor igaza van a közmondásnak, hogy: „mentül közelebb a templomhoz, annál
távolabb az Istentől”. És a csörgősapkámra mondom, azt hiszem, nem tévedek. Hallgasd csak, miféle fekete mise hangjai azok ott a kunyhóban.
S csakugyan a barát meg a vendége hatalmas tüdejük egész erejével fújták a régi bordalt:
Igyunk, igyunk, igyunk barátim, Rövid az élet, örök a sír;
Ne nézz, ne nézz tehát előre, Élvezd a jelent, vigadj és ne sírj!
Teringettét, nem is rosszúl fújják, szólt Wamba, a ki már ezalatt maga is velük dúdolt. -Hanem ki az ördög hitte volna, hogy egy csöndes remetelakból éjnek idején ilyen zsoltár hangzik ki?
- Akár én is, - felelt Gurth, - mert hisz a copmanhursti víg remetét jól ismerik ám már, miféle ember. Azt mondják, felit a vadnak, a mit itt elejtenek, az öli meg; az erdőkerülő már panaszt is tett a fölebbvalójánál és úgy beszélik, hogy lehúzzák a remetéről a csuhát, ha nem becsüli meg magát ezentúl.
Mialatt beszéltek, Locksley ismételt kopogását végre meghallották odabenn, mert az ének hirtelen elhallgatott. - Az olvasómra mondom, - szólt odabenn a remete, megint valami eltévedt éjjeli vándor van künn. De nem szeretném, ha így találnának. Mindenkinek meg-vannak a maga ellenségei és lehetne még olyan fekete lelkű, rosszakaratú ember, a ki félre-magyarázva azt, hogy én csak érted, a fáradt vándorért szedtem elő ezeket a frissítőket, - még dorbézolással vádolnának magamat is, a mi pedig oly távol van tőlem természetemnél, mint szent hivatásomnál fogva.
- Aljas rágalmazók, ha azzal vádolnak! Szeretném őket rendre tanítani. De igaz, szent atyám, hogy ellensége mindenkinek van s magam is sokat tudok ebben az országban is, a kikkel jobban szeretek a sisakrostélyom mögűl beszélgetni, mint födetlen arczczal.
- Akkor hát föl a vasfazékkal a fejedre, renyhe lovag, még pedig olyan gyorsan, a mennyire természeted engedi! Én meg addig elrakom a tülköket, meg az ónkannát; - teringettét, ugyancsak a fejembe ment az, a mi előbb ezekben volt; reszket a kezem valamelyest, azért koczódnak a kupák úgy egymáshoz; jó lesz, ha elfojtjuk a hangját; azért énekeld velem együtt, azt a mit tőlem hallasz. Sose törődj a szavakkal, magam se igen tudom.
Ezzel belekezdett hatalmas hangon a De profundis clamavi-ba, ennek védelme alatt takarította el a kupákat, tömlőket. A lovag kaczagott, mialatt fegyverkezett és a mennyire bírt a nevetés-től, maga is bele-bele énekelt a gazdája zsoltárjába.
- Miféle ördögi vecsernyét tartotok ott benn? - kiáltott egy hang kívülről.
- Az ég bocsássa meg azt, a mit mondasz, vándor, - szólt ki a remete, a ki a maga lármájától, meg talán a feje zúgásától nem ismerte meg a hangot. - Térj más útra s Isten és szent Dunstan nevében, kérlek, ne zavard a magam és tisztelendő testvérem ájtatosságát.
- Bolond barát, - hangzott amannak a szava ismét; - nyiss ajtót Locksleynak.
- Nincs baj, minden jól van, - szólt erre a remete.
- Ki az? Tudnom kell.
- Hogy ki? Mondom neked, hogy jó barát.
- Lehet, hogy neked az, de tán nekem nem. Miféle jó barát?
- Erre nem olyan könnyű ám felelni. Miféle jóbarát? Hát... most jut eszembe, hogy ez ugyanaz a derék erdőmester, a kiről már beszéltem.
- Értem. Éppen olyan derék erdőmester, mint a milyen jámbor remete te vagy. De nyisd ki, mielőtt bedöntené az ajtót.
Mikor kívül először hangzott föl a lárma, a kutyák nyugtalan, vad ugatásba törtek ki, de azóta már fölismerhették a hangot, mert egészen megváltoztatva a viselkedésüket, lefeküdtek az ajtó elé és vinnyogva kaparták azt, mintha csak bebocsátásért könyörögtek volna a vándor számára. A remete sietve tárt ajtót, mire Locksley belépett két társával együtt.
- No barát, hát micsoda kedves vendéged érkezett? - kérdezte Locksley a lovagra pillantva.
- Rendünknek egy testvére, - felelt a remete; egész éjjel ájtatosságba voltunk merűlve.
- Azt hiszem, a harczoló egyház híve, - felelt Locksley - s ott künn még többen is vannak olyanok. Hanem azt mondom neked, barát, hogy tedd le most az olvasódat és végy egy jó furkósbotot; szükségünk van minden fegyverforgató emberre. Hanem te, - szólt aztán, félre-intve a barátot, - megbolondúltál, hogy befogadsz egy ismeretlen lovagot? Elfelejtetted tör-vényczikkeinket?
- Ismeretlen? - felelt a barát vakmerően. - Hisz úgy ismerem, mint a házam küszöbét.
- Mi a neve?
- A neve; - hát - Scrabelstone Antal lovag. No bizony, mintha én leülnék inni olyannal, a kinek még a nevét sem tudom.
- Többet ittál, mint kellett volna, barát és attól tartok, fecsegni is többet fecsegtél el.
- Derék vitéz, - szólt most a lovag odalépve, - ne haragudjál a házigazdámra, azért hogy részesített abban a vendégszeretetben, a mire rákényszerítettem volna, ha jószántából meg nem adja.
- Rákényszerítettél volna? - pattant föl a remete. - Csak várj, a míg fölcserélem a csuhámat a zöld zekével, és ha nem verek tizenkettőt a sisakodra a buzogányommal, ne legyek se jóravaló remete, se jóravaló katona.
Mialatt ezt mondta, hirtelen lehányta magáról a csuhát és ott áll a lovag előtt testhez álló fekete, csíkos szövetű ujjasban és rövid nadrágban; aztán hirtelen magára öltötte a zöld zekét meg a zöld szárharisnyát.
- Kapcsold csak be ezeket rajtam, - szólt Wambához - és megjutalmazom a fáradságod egy kupa máslással.
- Köszönöm, - felelt Wamba, - de nem gondolod-e, hogy vétkezem, ha segítek abban, hogy szent remetéből bűnös katonává változzál.
- Sose félj. A zöld zekém bűneit majd meggyónom a szürke csuhámnak és aztán minden jó lesz.
- Amen, - felelt a bolond. - Az abaposztónak darócz a gyóntatója és ráadásul az én felemás köntösömet is föloldozhatnánk minden bűntől.
Mialatt így beszéltek, Wamba segített bekapcsolni azt a sok kapcsot meg befűzni a zsinórt abba a sok apró hurokba, a mi a hosszú zöld szárharisnyát a rövid zöld ujjashoz csatolta.
Ezalatt Locksley a lovagot hívta félre és így szólt hozzá: - Ne tagadd, lovag, te vagy az, a ki az angolok javára döntötte el a bajvívást Ashbyban a második napon.
- S ha az vagyok, vitéz?
- Akkor azt hinném rólad, hogy - a gyöngébb párt jóakarója vagy.
- Minden igazi lovagnak ez volna a kötelessége, - felelt a fekete lovag; - s én nem is szeretném, hogy valaki mást gondoljon rólam.
- Én azonban azt remélem, hogy éppen olyan igaz angol vagy, mint a milyen igaz lovag, mert az, a miről most van szó, kötelessége ugyan minden becsületes embernek is, de első sorban minden igazi angolnak.
- Nem találsz senkit, a kinek Anglia és az angolok java inkább a szívén feküdnék, mint nekem.
- Szívesen elhiszem, mert az országnak sohasem volt nagyobb szüksége azokra, a kik szeretik, mint most. Elmondok neked egy vállalkozást, a miben, ha olyan vagy, a milyennek látszol, derekas kötelességet teljesíthetsz. Egy csapat gazember, olyanoknak öltözve, a kik náluk sokkal derekabbak, hatalmukba kerítették Cedriket, a szász thánt, a gyámleányát meg Coningsburgh urát, Athelstanet és elhurczolták Torquilstoneba. Mint lovagot és mint angol embert kérdezlek tehát, segítesz-e a megszabadításukban?
- Lovagi fogadalmam kötelez reá, hogy segítsek, - de azt mégis szeretném tudni, ki vagy te, a ki segítségemet kéred?
- Én névtelen ember vagyok, de barátja hazámnak és azoknak, kik szintén barátjai. Ezzel egyelőre be kell érned, annál is inkább, mert magad is ismeretlen óhajtasz maradni. De azt hidd el, hogy az én adott szavam is olyan szent, mintha arany sarkantyút viselnék.
- Készséggel elhiszem. Eleget vizsgáltam az emberarczot arra, hogy olvasni tanúljak belőle. A tiedből becsület és határozottság látszik. Nem kérdezek hát semmit, hanem segítek s ha végrehajtottuk, a mi előttünk áll, azt hiszem, mint jó ismerősök válunk el.
Wamba ezalatt teljesen felöltöztette a barátot s ez most odalépve emezekhez, már csak a kész egyezséget hallotta. - Új szövetségest is szereztünk? - szólt most Wamba Gurthoz. - De remélem, a lovag vitézsége igazibb ércz, mint a remete buzgósága, meg az erdőmester tiszta keze, mert nekem úgy tetszik, hogy ez a Locksley épp olyan született vadorzó, mint a milyen képmutató korhely a barát.
- Hallgass, Wamba, - felelt Gurth; - lehet, hogy úgy van, de hitemre, ha a szarvas ördög maga ajánlaná segítségét arra, hogy Cedriket, meg Lady Rowenát megmentsük, nem tudom, lennék-e olyan jó klennék-erlennék-esztény, hogy azt mondjam nlennék-eki, kotródjék lennék-előllennék-em.
A barát most már föl is fegyverkezett karddal, pánczéllal, volt puzdrája, íjja, a vállán pedig egy hatalmas, kétkezes pallos. Megindúlt a többiek élén, s mikor bezárta maguk mögött az ajtót, eldugta a kulcsot a küszöb alá.
- Képes vagy ma jól szolgálni, barát, - kérdezte Locksley, - vagy kótyagos még a fejed?
- Egy korty a szent Dunstan kútjából úgy kiveri belőle a kótyagosságot, hogy no. Talán czifrázom egy kicsit még a lépést, de majd meglátod, hogy annak is vége lesz mindjárt.
Ezzel odalépett a kőmedencze mellé, a melyben a lecsurgó víz hólyagokat verve, fehéren csobogott a holdfényen; - lehajolt és olyan hatalmasat húzott a vízből, mintha az egész forrást ki akarta volna inni.
- Mikor volt az ideje, hogy ennyi víz ment le a torkodon, szent atyám? - kérdezte a fekete lovag.
- Nem, azóta, hogy egyszer a tömlőm léket kapott és kiszivárgott belőle minden, úgy, hogy aztán a pátrónusom kútjára fanyalodtam, - felelt a remete, a ki ekkor két kezét és a fejét is
belemerítette a medenczébe s ezzel egyszerre lemosta magáról az éjjeli dorbézolás minden bágyadtságát.
Így fölfrissülve és kijózanodva, a remete megkapta a vállára vetett óriási kardot és úgy pörgette meg három újjal, mintha nádszál lett volna, miközben így kiáltott: Hol vannak azok a gazemberek, a kik el mernek ragadni egy leányt akarata ellenére? Vigyen el az ördög, ha szembe nem szállok tizenkettővel egy magam.
- Így beszél egy szent remete? - kérdezte a fekete lovag.
- Sose remetézz engem. Csak addig vagyok remete, míg a csuhám a nyakamban van. Ha egyszer a zöld zekét felöltöm, iszom, káromkodom, udvarolok csakúgy, mint akármelyik vidám erdésze a nyugati járásnak.
- Jó, jó, de azért ne lármázz, - szólt Locksley. - Akkora lármát csapsz, mint egy egész barát-kolostor, ünnepelőtti este, mikor az apát úr már lefeküdt. Gyerünk, gyerünk, össze kell szedni a fegyvereseinket, úgyis elég kevés lesz az, ha arról van szó, hogy a Front-de-Boeuf kastélyát kell ostromolni.
- Front-de-Boeuf volna hát az, a ki a király országútján támadja meg a király alattvalóit? Hát tolvaj, gyöngék elnyomója lett belőle?
- Mindig is a gyöngék elnyomója volt, - felelt Locksley.
- Tolvajnak meg, - folytatta a barát, - még csak olyan becsületes tolvaj sincs, mint bármelyik, a kit ismerek.
- Eredj előre, barát, - szólt Locksley, - jobb lesz, ha vezetsz bennünket a találkozás helyére, a helyett, hogy arról beszélj, a mit jobb elhallgatni, a tisztességnél meg az okosságnál fogva is.