Oh, mennyi óra s év tűnék azóta, Hogy ember űlt ez asztal szélinél
S lapján hogy mécs vagy lámpa csillogott, Miként ha most is hallanám fölöttem -Letűnt időknek tompa mormolását E boltívek közt, mint szavát azoknak, Kik immár rég a sírban porlanak lenn.
ORRA TRAGOEDIÁJA.
Mialatt ezek a foglyok megszabadításáról gondolkoztak, a rablók sietve hurczolták azokat oda, a hova el akarták rejteni. De a sötétség hirtelen lepte meg őket és úgy látszott, hogy a martalóczok nem valami jól ismerték az utat. Egyszer-kétszer hosszabb időre is kénytelenek voltak megállni, majd vissza kellett térniök jó darabon, hogy megleljék az elveszített útat.
Már a kora nyári hajnal is föltetszett, s még mindig nem voltak benne biztosak, hogy jó irányban mennek-e. De most, a világossággal a bizalom is visszatért és ekkor meggyorsított léptekkel haladtak előre, mialatt a csapat két vezére közt ez a párbeszéd folyt le:
Most már ideje lenne, Sir Maurice, hogy elhagyj bennünket, szólalt meg a templárius, -hogy a titokzatos történet másik részét is előkészíthesd. Most már majd a szabadító gyanánt kell megjelenned.
- Jobbat gondoltam, nem hagylak el addig, a míg a zsákmány nincs biztonságba helyezve Front-de-Boeuf kastélyában. Ott állok majd Lady Rowena elé valódi mivoltomban s arra kérem, nézze el őrült szenvedélyemnek azt a vakmerőséget, a melyet elkövettem.
- És mi birt arra, hogy tervet változtass, De Bracy?
- Az nem tartozik reád.
- De remélem, lovag, nem abból ered, hogy bizalmatlanságot táplálsz az én becsületes eljárá-som iránt, úgy a mint azt Fitzurse akarta beléd verni?
- A mit gondolok, azt megtartom magamnak. De azt mondják, hogy az ördög a markába nevet, ha egyik tolvaj meglopja a másikat, azt pedig tudod, hogy ha nem nevetne, hanem tüzet meg kénkövet okádna, egy templáriust az sem térítene el a szándékától.
- Sem a szabad bajtársak vezérét attól, hogy egy igaz barátjáról és fegyvertársáról olyan méltatlanságot tegyen föl, a milyent maga követ el mások ellen.
- Ez mind hasztalan beszéd, - felelt De Bracy, - elég, ha annyit mondok, hogy ismerem a templárius erkölcsöket és nem adok alkalmat neked arra, hogy elüsd a kezemről azt a szép zsákmányt, a melyért annyit koczkáztattam.
- Nevetséges, - felelt a templárius, - mitől félsz? Ismered a rend nőtlenségi fogadalmát.
- Hogyne, és azt is, hogy ezt mi módon tartják meg. Eh, a „galanteriának” nagyon szabad értelmezése van Palesztinában és ez a mostani eset olyan, hogy nem akarom a lelkiisme-retességedet próbára tenni vele.
- Halld meg tehát a valóságot. A te kékszemű szépséged engem nem nagyon érdekel. Hanem van ott egy másik, a ki jobban az én ízlésemre való.
- Hogyan? A szolgáló leányához aláznád le magad?
- Nem, lovag, - felelt a templárius gőgösen. - De a foglyok közt van olyan, a ki csak olyan szép, mint a te zsákmányod.
- A szentekre, a zsidó leányt érted? - kiáltott De Bracy.
- S ha azt értem, ki mond ellent?
- Senki, a kit ismerek, ha csak a saját szűzességi fogadalmad nem, vagy a lelkiismeret szava, hogy zsidó leánynyal ne kezdj ki.
- A mi a fogadalmamat illeti, az alól a Nagy Mester fölmentést adott. A lelkiismeretem meg?
A ki háromszáz szaraczént leölt, annak nem szükséges minden apróságot úgy felszámítania, mint a falusi kis leány teszi, a ki először megy gyónni nagypéntek előtt.
- Magad tudod legjobban, mit tehetsz meg, - felelt De Bracy. - De esküt mertem volna tenni, hogy gondolatban inkább a vén zsidó pénzes zsákjával foglalkozol, mint a leánya fekete szemével.
- Tetszhetik nekem ez is, meg amaz is; aztán meg a zsidó csak félzsákmány. Annak a kincseit Front-de-Boeuf-fel kell megosztanom, mert a kastélyát az sem adja ám át erre a czélra csak úgy, egy „Isten fizessé”-ért. Valami nekem is kell, a mi kizárólag az én zsákmányom legyen ebből a martalócz-hadjáratból és én a szép zsidó leányt néztem ki a magam jutalma gyanánt.
No és most, hogy tudod, miképp áll a dolog, talán visszatérsz a régi tervhez? Látod, hogy tőlem nincs mit tartanod.
- Nem, nem, már én csak itt maradok a zsákmányom közelében. Mindaz, a mit mondasz, nagyon igaz, de én nem nagyon szeretem a Nagymestertől kapott fölmentés gondolatát, meg azokét a kiválóságokét, a melyeket háromszáz szaraczén legyilkolásával szerez az ember.
Nagyon is nagy jogod van a bocsánatra, hogy túlságos lelkiismeretes légy az apró bűnökben.
Mialatt ez a párbeszéd folyt, Cedrik azon igyekezett, hogy két őrétől kicsikarjon valamit arra nézve, hogy kicsodák és mit akarnak velük. Angol emberek vagytok - mondta nekik - s mégis úgy csaptok le honfitársaitokra, mintha csak normannok lennétek. Szomszédjaim volnátok vagy mi és így barátaim is, mert hiszen nincs angol szomszédom, a kinek oka lenne rá, hogy más legyen, mint barátom. Még azok is, a kiket utonállásért megbélyegeztek, éltek a pártfo-gásommal, mert szántam a nyomorúságukat és átkoztam azokat, a kik zsarnokilag elnyomták.
Mit akartok hát velem? S mire való ez a támadás? Rosszabbak vagytok a vadállatnál és most még abban is azokat utánozzátok, hogy meg se szólaltok?
De hiszen beszélhetett Cedrik! Volt azoknak elég okuk arra, hogy némák maradjanak. Gyor-san haladtak, megállás nélkül hurczolva a foglyokat magukkal, míg végre most egy óriási kettős fasor végén megpillantották Torquilstonet, Front-de-Boeuf Reginald mohos kastélyát.
Nem volt valami igen nagy terjedelmű, mert csak egy nagy vártornya volt; ezt a donjont vették aztán körül a csekélyebb magasságú épületek s ezeket övezte körül a belső várudvar. A külső várfal mentén sánczárok húzódott s ezt egy közeli patak töltötte meg vízzel. Front-de-Boeuf olyan sokszor állott ellenséges lábon a szomszédjaival, hogy tanácsosnak látta a várat mindenütt megerősíteni tornyokkal. A sánczárkon keresztűl volt verve a várhíd s ezt minden sarkán apró tornyok tartották megerősítve.
A mint Cedrik látta a mohlepte szürke tornyok ércztetőit megcsillanni a napfényben és a mint megismerte Front-de-Boeuf kastélyát, azonnal világosabban kezdett látni arra nézve, hogy mi az ő szerencsétlenségük oka.
- Most már látom, - mondta, - hogy igazságtalan voltam az erdők haramiáihoz, mikor azzal gyanúsítottam őket, hogy ilyen utonállók is tartozhatnak közéjük, mint ti vagytok, pedig akkor akár a cserjésben tanyázó rókát is összetéveszthetném Francziaország vérengző
farkasaival. Beszéljetek, kutyák, az életem vagy a pénzem az, a mire a gazdátok éhezik? Vagy talán már az is sok, hogy két szásznak, a nemes Athelstanenak meg nekem földje van abban az országban, mely nem régen még tisztán a mi fajunkat uralta. Végezzetek hát ki és fejezzétek be zsarnok munkátokat azzal, hogy az életünket is elveszitek, mint a hogy elvettétek a szabadságunkat. Ha a szász Cedrik már nem szabadíthatja meg Angliát, akkor szívesen meghal érte. De mondjátok meg zsarnok uratoknak, csak arra kérem, hogy Lady Rowenát bocsássa el becsülettel és biztonságban. Hiszen nő és így nem kell tőle félnie, bennünk pedig úgy is kihalnak mindazok, a kik készek harczolni az ő ügyeért.
A csatlósok azonban erre sem feleltek egy árva szót sem s e közben a csapat már odaért a vár kapujához. De Bracy háromszor fújt bele a kürtjébe, mire fönn a várfokon az ijjászok, kik rögtön észrevették a közelgő csapatot, siettek, hogy a felvonó hidat leeresszék.
Az őrök ekkor egy terembe vezették a foglyokat s itt valami ennivalót adtak eléjük, de ebből Athelstane kivételével senki sem bírt enni. Sőt még hitvalló Edward sarja sem élvezte az izletes harapni valót nyugodtan, mert csakhamar tudtukra adták, hogy a hova elzárják őket, ott el lesznek választva Rowenától. Hiába volt minden ellenkezés, azt parancsolták nekik, hogy lépjenek be egy nagy terembe, a mely alacsony, nehézkes szász oszlopokon nyugodott s olyan volt, a milyent legrégibb monostoraink legrégibb részeiben még látunk itt-ott ebédlő vagy levéltár gyanánt.
Lady Rowenát csakugyan elválasztották a többitől s bár udvariasan, de határozottan azt kíván-ták, hogy kövesse őket egy távoli terembe. Rebekkát ugyanez a félelmes megkülönböztetés érte, mindamellett, hogy atyja könyörgött nekik s végső szorúltságában még pénzt is ajánlott, hogy ne szakítsák el tőle a leányát.
- Hitetlen nyomorúlt, - felelt az őrök egyike, - majd ha meglátod a magad vermét, nem kívánod, hogy a leányod is olyanban legyen. - S ezzel az öreg zsidót is elhurczolták, egészen más irányba, mint a hova a többieket vitték. A csatlósokat megmotozták és elvettek tőlük minden fegyvert. Elcsuktak a gazdáiktól minden cselédet a várnak egy külön részébe és Rowenának még azt a vigasztalást sem engedték, hogy legalább Elgitha ott maradjon mellette.
A szász törzsfőket, - mert figyelmünket először ezek sorsára fordítjuk, - odavitték, a hol most az őrszoba volt, noha azelőtt ezt használták a vár főcsarnoka gyanánt. De most, az utóbbi időben erre a czélra használták, mióta a várúr, más egyéb olyan változtatás között, a mivel vára szépségét, czélszerűségét akarta nevelni, új, pompás ünnepi csarnokot is építtetett. Ezt már karcsúbb, díszesebb oszlopok emelték s egészben véve azzal a fejlettebb izléssel volt megalkotva, melyet a normannok vittek be az építészetbe.
Cedrik szilaj, felháborúlt haraggal járt a teremben föl s alá a jelenen és a multon gondolkozva, míg társa a bölcsek türelme helyett a maga egykedvűségétől kért vigaszt és csakugyan ez meg is mentette mindentől, kivéve itt-ott a kényelmetlenségen való bosszankodást; de még ezt is olyan mérsékelten érezte csupán, hogy szólni is csak akkor szólt, ha Cedrik szenvedélyes szavaival hozzá is fordúlt néha.
- Igen, - szólalt meg egyszer Cedrik, félig önmagához, félig Athelstanehoz beszélve, - itt volt, ugyanebben a csarnokban, hogy atyám együtt lakomázott Torquil Wolfgangerrel, mikor ez a szerencsétlen, hős Haroldot vendégelte. Harold akkor indúlt a norvégok ellen, mert ezek a lázadó Tostival egyesültek. Itt történt, mikor Harold azt a nagylelkű választ adta lázadó testvéröcscsének. Apám sokszor beszélte el nekihevülve a lelkesedéstől. Tosti követjét bebo-csátották, mikor ez a nagy szoba alig tudta magába fogadni a nemes szász törzsfők seregét, a kik a vérszínű bort itták az asztal körül.
- Reménylem, - szólt közbe Athelstane, a kire a beszédnek ez a része mégis tett egy kis hatást, - hogy dél körül majd csak küldenek föl egy kis bort meg ebédet; hisz alig volt időnk reggel egy harapásra; és én sohasem eszem igazi étvágygyal mindjárt a lovaglás után, noha az orvosok azt ajánlják.
Cedrik azonban folytatta az előbbi történetet, mintha társa szavát észre sem vette volna.
- Tosti követe belépett tehát és a mint megállt, nem hozta ki a sodrából a szász urak sötét tekintete. Keresztűl ment a termen, míg végre ott állt meg bókolva Harold király trónja előtt: -Mit nyerne öcséd, Tosti, uram király, ha fegyvereit lerakva békét kérne tőled? - Testvéri szeretetet és Northumberland virágzó herczegségét, - felelt a nagylelkű Harold. - És ha Tosti elfogadja a feltételeket, - felelt a követ, - milyen földet jelölsz ki hű szövetségesének, Hardrada norvég királynak? - Hét lábnyi hosszú területet angol földön; vagy mivel úgy mondják, hogy Hardrada olyan szálas, talán megtoldhatjuk a hét lábat még tizenkét hüvelyk-kel, - felelt nemes haragjában Harold király. - Felharsant az éljen és zúgott a termen át, s meg-töltötték a tülköket, kupákat a norvég ellenségért, a ki mielőbb birtokába jut majd az angol földnek.
- Én is ittam volna rá, - szólt Athelstane, - mert a nyelvem már igazán a szám padlásához tapad.
Az elképedt követ, folytatta Cedrik, noha a társa nem árúlt el valami nagy érdeklődést, -megvitte Tostinak és társának a mélyen sértett testvér izenetét. Ekkor történt aztán, hogy York távoli tornyai és a Derwent véres hullámai látták azt az öldöklő csatát, a melyben kétségbe-esett küzdelem után Hardrada is, Tosti is elestek tízezer vitéz társukkal együtt. Ki hitte volna, hogy ugyanazon a dicső napon ugyanaz a szél, mely a diadalmas szász lobogókat lengette, azokat a vitorlákat is dagasztotta, melyek a normannokat Sussex szerencsétlen partjaira hozták? Ki hitte volna, hogy néhány nap múlva Haroldnak magának sem lett több birtoka előbbi királyságából, mint a mennyit haragjában a norvég ellenségnek jelölt ki? És oh, ki hitte volna, hogy te, a dicső Harold ivadéka, meg én, a kinek atyja nem a legrosszabb védelmezője volt a szász koronának, itt leszünk, mint foglyai az aljas normannoknak, ugyanazon csarnokban, a hol őseink hajdan diadalmasan lakomáztak.
- Biz ez elég szomorú, de remélem, nem követelnek túlságos nagy váltságdíjat. Aztán meg éhen veszteni csak nem kívánnak, bár a dél is elmúlt már és még semmi készületet sem látok.
Nézz föl az ablakra, nemes Cedrik és itéld meg a napsugarakból, hogy nem áll e már a nap is a delelőn.
- Lehet, de én nem nézhetek arra a rácsos ablakra a nélkül, hogy egészen másra ne gondoljak, mint e pillanatnyi nélkülözésre. Mikor azt az ablakot csinálták, akkor még a mi őseink nem tudták, hogy kell az üveget fujni meg festeni. Wolfganger atyja, a maga nagyravágyásában, már elhivatott ide egy normandiai mestert, hogy az ilyen újfajta díszszel lássa el a házat, azzal a díszszel, a mely az Úristen aranyfényű napvilágát szivárványszínű szilánkokra töri. Az idegen szegényen jött ide, alázatosan csúszva-mászva; és kész volt kalapot emelni a ház utolsó benszülött szolgája előtt is. És mikor hazament, gőgösen távozott, elkényeztetve, dúsan; s otthon aztán elmondta, hogy a szász urak milyen gazdagok és milyen meggondolat-lanok. Oh, Athelstane, esztelenség volt ez; mintha csak gyanították volna vitéz őseink, hogy mi lesz a vége az ilyennek, híven ragaszkodtak a régi egyszerűséghez. De mi, mi már barátainkká, bizalmas szolgáinkká fogadtuk a normannokat, mielőtt a háború kitört volna;
kölcsön kértük művészeiket, elfordúlva őseink egyszerűségétől és így elpuhított bennünket a normann műveltség, elvette az erőnket, mielőtt még a normannok fegyverei elvették volna.
Hej, jobb volt a régi egyszerű étel, békében elköltve, mint a mostani fényűző körömfaladékok, a melyek az idegen hódítók szolgaságába hajtottak bennünket.
- No én most akármilyen egyszerű ételt is hajlandó lennék fényűzésnek tartani; - és igazán csodálkozom rajta, nemes Cedrik, hogyan bírod a régi idők dolgait olyan híven elmédben tartani, mikor a jelen perczről, az ebéd idejéről is megfeledkezel egészen.
Hiába való vesződség másról beszélni előtte, mint a mi az étvágyával függ össze, -dörmögött magában Cedrik. - Mintha a Hardicanute8 lelke költözött volna beléje és egyedüli öröme az, hogy tömje magát és egyre többet kívánjon. Oh, miért is kell ilyen délczeg alakban olyan röghöz kötött léleknek lakoznia? Oh, hogy Angliának új életre támasztása ilyen töké-letlen sarokkapcson fordúljon meg. Ha Rowenával egyesül, annak a nemes, nagy lelke még tán fölébresztheti ebben is azt, a mi lomhán szunnyad benne. De hogyan történjék meg ez, míg mindannyian fogva vagyunk és ki tudja, nem az juttatott-e már is a vad martalócz kezébe, hogy megérezték ösztönszerűen, milyen veszélyt rejthet a mi szabadon maradásunk az ő bitorló népük hatalmára.
Mialatt Cedrik egészen elmerűlt a bús emlékekbe, kinyílt az ajtó és egy főétekfogó jelent meg rajta, kezében ismeretes hatalmi jelvényével, a fehér pálczával. Utána négy szolga lépett be gazdagon megterített és megrakott asztalt hozva. Az ételek illata tüstént kiengesztelte Athelstanet mindazért, a mit kiállott. Az inasok, a kik az asztalnál szolgáltak, valamennyien álarczot és egész alakjukat beburkoló köpenyt viseltek.
- Miféle maskara ez, - kiáltott rájuk Cedrik, - vagy tán azt hiszitek, nem tudjuk, kinek a fog-lyai vagyunk, ha egyszer idehoztatok uratok házába? Mondjátok meg neki, - folytatta Cedrik, a ki örömmel ragadta meg az alkalmat arra, hogy megkezdje az alkudozást a kiszabadulásra, -hogy Front-de-Boeuf Réginaldnak semmi más oka nem lehet arra, -hogy bennünket fogva tartson, csak az, hogy ily módon is szerezzen még valamit a kincseihez. Mondd meg neki, hogy engedünk a kapzsi kivánságnak, mint a hogy azt egy valódi rablóval szemben is teszi az ember. Nevezze meg, mennyi váltságdíjat kíván és megkapja, ha hatalmunkban áll, hogy megadjuk.
A főétekfogó nem felelt, csak fejet hajtott Cedrik előtt.
- S mondd meg Sir Reginaldnak azt is, - tette hozzá Athelstane, - hogy ezennel párviadalra hívom, életre-halálra s lovon vagy gyalog egyaránt kész vagyok vele kiállani kiszabadulá-sunktól számítva egy héten belül s ha lovag, ezt nem fogja visszautasítani.
- Átadom a lovagnak a kihívást, - felelt amaz, - addig pedig ebédeteknél hagylak.
Athelstane kihívása nem valami nagy lovagi méltósággal hangzott, mert éppen egy jókora falat volt a szájában s minthogy ezzel is küzdött, még lassabban ment az egész, mint a hogy már az Athelstane habozó természete miatt amúgy is ment volna. Igy aztán az egész kihívás ellanyhúlt egy kicsit. De Cedrik azért mégis az Athelstane ébredező akaraterejét látta hajna-lodni benne s annál nagyobb örömmel üdvözölte, mert mi tagadás benne, Athelstane közöm-bössége már kezdte kihozni a türelméből Cedriket, bármekkora volt is a származása iránt való hódolat a thán szívében. Mikor azonban melegen rázta meg az ifjabbik főúr kezét, egy kicsit megint csak el kellett kedvetlenednie, mert ez azt mondta, hogy kiállna ő már tizenkét Front-de-Boeuffel is, ha ezzel siettethetné a szabadulását egy ilyen nyomorúlt oduból, a hol annyi fokhagymát tesznek a lencsébe. Cedrik azonban e visszaesés ellenére is leült Athelstane-nal szemben s ekkor kiviláglott, hogy ha könnyű volt is a délről megfeledkeznie addig, míg az ételnek híre-hamva sem volt, de azért a terített asztal mellett meg tudta mutatni, hogy a szász, öröklött istenáldotta étvágy is csorbítatlanúl szállott reá az ősök minden más egyéb sajátsá-gával együtt.
8 Hardicanute vagy Harthacanute, a dán dinasztiából való angol király (1040-1042), a ki az ivásba halt bele.
A foglyok azonban nem sokáig élvezhették az ebédet zavartalanúl, mert figyelmüket egyszer csak az vonta magára, hogy kívülről háromszoros kürtszó harsant meg, még pedig olyan erővel, mintha a mesebeli királyfi kürtje lett volna az elvarázsolt kastély előtt, melynek aztán hídja, tornya mind romba hullott e hang hallatára. A szászok felugrottak az asztaltól, hogy az ablakhoz siessenek. De mily nagy volt csalódásuk, mikor azt látták, hogy az ablakok csak a várudvarra nyílnak, míg a kürtszó a külső falakon túlról jött. De úgy látszik, hogy odakünn sem vehették a jeladást félvállról, mert udvaron, tornáczokon tüstént nagy lótás-futás keletke-zett a hallatára.