De jó, ha meg nem indít kérelem,
S szerelmi szó nem kelt szívedben érzést, Szerelmed úgy erővel lesz enyém, Természet ellen, kényszerítve majd.
A KÉT VERONAI NEMES.
Az a terem, a hova Lady Rowenát zárták be, nem volt hijjával a díszítésre és pompára törekvés néhány kezdetleges kisérletének, úgy, hogy már az maga, hogy ide helyezték, mint-egy jelezni akarta azt, hogy megkülönböztetett tisztelettel akarták körülvenni. Ez voltaképp Front-de-Boeuf feleségének belső terme volt annak idején, de az asszony régen meghalt s azóta lassanként pusztulásnak indúlt mindaz, a mivel az ő ízlése díszíteni próbálta a termet. A himzések, kárpitok itt-ott leszakadozva függtek le a falakról, máshol meg kifakultak a naptól és megernyedtek a régiség folytán. De ha kietlen volt is a hely, mindenesetre tisztelet jele volt, hogy a szász örökösnőt ide vezették, a hol aztán elmélkedhetett sorsa felől addig, míg az alávaló dráma intézői el nem rendezték maguk között, ki milyen szerepet vállal az egészben.
De Bracy, Front-de-Boeuf, meg a templárius hosszasan tanácskoztak tehát, meghányva-vetve, hogy ki micsoda haszonra tart igényt a közös vállalkozásból, s így aztán végre döntöttek a szerencsétlen foglyok sorsa fölött.
Dél körűl történt, hogy De Bracy, a kinek a kedvéért voltaképp az egész vállalkozás létrejött, megjelent Lady Rowenánál.
De azóta, hogy utoljára látta, az időt nem csupán a tanácskozás töltötte ki és De Bracy tudott elég időt találni arra, hogy magát a kor minden ismert cziczomájával fölékesítse. Zöld zekéje és álarcza most már nem volt rajta. Hosszú dús haja mesterségesen göndörített fürtökben pihent dús prémezésű köpenye vállán. Szakálla meg volt nyírva rövidre; testhez álló dolmá-nya a lábszár közép magasságáig ért; az őv, a mely ezt derékban összeszorította és a melyen a súlyos kardot is viselte, dús arany hímzéssel volt borítva. Már említettük a kor hóbortos divatját, a mely a czipők hegybefutó, magasan felkunkorodó csúcsát kívánta meg és De Bracy e tekintetben versenyre kelhetett volna bárkivel, mert czipője orra szembeötlő magasra fel-nyúlt s úgy meg volt tekerve, mint a kos szarva. Ilyen volt ennek idején egy divatos gavallér ruházata és De Bracynél mindenesetre nagyban hozzájárúlt magának a férfinak szép, daliás megjelenése és jó modora, a melyben az udvari ember simasága a katona nyíltságával egyesült.
Mikor megállt Rowena előtt, levette bársony kalpagját, melynek arany forgóján Szent Mihálynak és az ördögnek küzdelme volt ábrázolva. Azután udvariasan helyet mutatott Rowenának s mivel ez ekkor is mozdulatlanúl maradt állva, a lovag lehúzta keztyűjét jobb kezéről és odanyujtotta azt a hölgynek, hogy helyére vezesse. De Rowena egy mozdúlattal visszautasította, aztán így szólt a lovaghoz: Ha tömlöcztartóm jelenlétében vagyok, lovag, -és nincs, a mi mást hitessen el velem, - akkor a rabhoz úgy illik, hogy állva maradjon, míg sorsát megtudja.
- Nem, szép Rowena; nem tömlöcztartód, hanem rabod áll előtted; és De Bracy az, a ki a te szép szemedből óhajtja megtudni a maga sorsát.
- Nem ismerlek, uram, - felelt a leány, a sértett szépségnek és nagyúri rangnak egész méltó-ságával egyenesedve föl; - és az a sértő bizalmaskodás, a melylyel egy vándor lantos beszéd-modorában fordúlsz hozzám, nem teszi jóvá a rabló erőszakosságát.
- Magadnak ródd föl, szép hölgy, - felelt De Bracy, előbbi hangján, - magadnak és szépsé-gednek azt, ha valamiben átléptem a tisztelet határát azzal szemben, kit szívem királynőjéül és vezércsillagomul választottam.
- Ismételve mondom, lovag, nem ismerlek; és senkinek, a ki lovagi lánczot és sarkantyút visel, nem szabadna tolakodnia egy védtelen nőnél.
- Ha ismeretlen vagyok előtted, az csakugyan szerencsétlenség reám nézve; azonban engedd meg nekem azt a reményt, hogy De Bracy neve talán nem maradt mindíg említés nélkül ott, a hol a dalnokok a hősök tetteit emlegették.
- Akkor bízd tehát a magad dicséretét a dalnokokra, lovag; azok ajkára jobban illik, mint a te saját ajkadra; és mondd inkább, melyik dalnok fogja megörökíteni annak a tiszteletreméltó és dicső diadalnak az emlékét, melyet ma arattál egy öreg ember, egy-két félénk kisérő meg egy szerencsétlen leány fölött, kiket akaratuk ellenére hurczoltál ebbe a rablófészekbe?
- Igazságtalan vagy, Lady Rowena, - felelt a lovag, ajkát harapdálva és zavartan, majd olyan hangot véve föl, a mely természetesebb volt az iménti mesterkélt udvariasság hangjánál. - Te magad ment vagy a szenvedélytől és így nem érted meg az őrületet, a hova a szenvedély másokat ragad; - nem érted, noha a saját szépséged keltette azt föl.
- Kérlek lovag, hagyd abba az olyan beszédet, a melyet a vándor hegedűsök már úgy elcsé-peltek, hogy az nem is illik többé lovag és nemes ember szájába. Remélem, nem kivánod, hogy az olyan beszéd meghallgatására üljek le, a milyenből minden kóbor lantosnak akkora készlete van, hogy karácsonyig sem fogyna ki belőle.
- Büszke leány, - szólt erre a lovag ingerülten, mivel látta, hogy udvarias szavai csak lenézés-ben részesülnek; - akkor hát majd én is büszkén beszélek. Tudd meg, hogy olyan módot választottam kezed elnyerésére, a milyen legjobban illett a te jellemedhez. Úgy látszik, fegy-verrel könnyebben hódíthatni meg téged, mint udvarias, hódoló beszéddel.
- Az udvarias beszéd, ha aljas tett leplezésére szolgál, nem jobb, mint egy lovag kardkötője, a mely egy alacsony rabszolga testét övezi. Nem csodálom, ha nehezedre esik az önuralkodás, -helyesebb lett volna megtartanod az utonállók ruházatát és beszédmódját, mint hogy a hozzájuk méltó alacsony tetteket lovagias beszéd és magatartás szenvelgésével leplezd.
- Tanácsod helyes, szép hölgy és azért azzal a vakmerő szóval, a mely a vakmerő cselekedet-hez legjobban illik, kimondom, hogy ezt a kastélyt vagy soha el nem hagyod, vagy úgy ha-gyod el, mint De Bracy hitvese. Nem szoktam meg azt, hogy valaki útjába álljon a terveimnek és egy normann lovag nem szorúlt arra, hogy fáradságosan mentegesse az eljárását egy szász hajadonnal szemben, a kit a kezével akar megtisztelni. Büszke vagy Rowena és csak annál inkább nekem való feleség. Miféle más módon emelkedhetnél magasra, ha csak velem nem egyesülsz? Mi más módon hagynád el annak a silány falusi pajtának a falait, a hol a szászok a sertésekkel laknak együtt, melyek egyedüli forrásai a gazdaságuknak; hogyan foglalhatnád el azt a helyet, melyet el kell foglalnod, azok között, a kik egész Angliában a legmagasabbak a hatalom és szépség révén.
- Lovag, az a pajta, a melyet említesz, hajlékom volt kis gyermekkorom óta; - és hidd el, ha egyszer elhagyom azt, - ha az a nap eljönne valaha, - csak olyannal hagyom el, a ki nem tanulta megvetni azon szokásokat és falakat, a melyek között én nevelkedtem.
- Tudom, mire gondolsz, - noha azt hiszed, hogy szavaid értelme rejtve van előttem. De arról ne álmodozzál, hogy Richard király visszafoglalja a trónt és hogy kedveltje, Ivanhoe Wilfred majd odavezet az ő trónja zsámolyához, hogy a király mint kedvelt hősének aráját fogad-hasson. Más kérő talán féltékenységet érezne, mikor ezt a húrt érintik; de az én szilárd elhatá-rozásomat ilyen esztelen és reménytelen gyermekes vonzalom nem ingathatja meg. Tudd
meg, hogy vágytársam itt van, hatalmamban és csak rajtam áll, hogy elárúlom-e vagy sem azt, hogy Front-de-Boeuf kastélyában van, a kinek a féltékenysége, noha más természetű, de végzetesebb lehetne az enyémnél.
- Hogy Wilfred itt van, - felelt Rowena megvetőleg, - az is csak éppen annyira igaz, mint az, hogy Front-de-Boeuf vetélytársa neki.
De Bracy merően nézett reá. - Csakugyan nem tudtál róla? Nem tudtad, hogy a zsidó Ivanhoet hozta a hordágyon? Különös nyugvóhely a keresztes lovagnak, a kinek izmos karjától a szent sír visszahódítását vártuk!
S ezt mondva, hangosan kaczagott.
- És ha itt van, - szólt Rowena, nyugalmat erőltetve magára, noha csakúgy remegett belsőjé-ben a fölindulástól, - mibelsőjé-ben volna ő Front-de-Boeufnek vetélytársa? És mi egyéb várhat reá, mint rövid fogság, meg az illendő váltságdíj lefizetése a lovagi törvény szerint?
- Rowena, hát te is osztoznál nemednek abban a közös tévedésében, hogy nem lehet vetélke-dés másért, mint a ti bájaitok miatt? Nem tudod, hogy a nagyravágyás is teremthet féltékeny-kedést és hogy a házigazdánk, Front-de-Boeuf éppen oly készségesen, éppen oly hévvel és lelkifurdalás nélkül félretaszítja az útjából azt, a ki közte és a szép Ivanhoe bárói uradalom között áll, mintha csak valami kékszemű szépség miatt esett volna versengés közöttük. Fogadj engem mosolyogva és akkor a sebesült lovagnak mit sem kell félnie Front-de-Boeuftől; - de máskülönben elsirathatod, mint a ki olyannak a kezében van, a ki még nem könyörűlt embe-ren soha.
- Mentsd meg, az Isten szerelmére kérlek, - kiáltott Rowena, kinek szilárdsága inogni kezdett Ivanhoe sorsának gondolatára.
- Megmenthetem, - meg is akarom menteni, az a szándékom, mert a mint egyszer Rowena beleegyezik, hogy De Bracy arája legyen, ki merészeli bántani azontúl az ő rokonát, gyám-jának fiát, Rowena gyermekkori játszótársát? De ezt a pártfogást csak szerelmed árán veheted meg. Arra nem vagyok elég rajongó, hogy magam mozdítsam elő annak a szerencséjét, a ki közöttem és a vágyaim teljesülése között áll. Használd nálam való befolyásodat az ő javára s akkor nem érheti baj; de mulaszd ezt el és Wilfred meghal, te pedig semmivel sem lész közelebb a szabadságodhoz.
- Szavaid egykedvű tompaságában van valami, a mit nem tudok összeegyeztetni azokkal a borzalmakkal, a mit ki akarnak fejezni. Nem hiszem, hogy szándékod annyira gonosz legyen, sem azt, hogy hatalmad akkora, mint mondod.
- Csak bizakodjál hát ebben, a míg az idő majd bebizonyítja tévedésedet. Szerelmesed itt fekszik a kastélyban; a te választott szerelmesed. Ő az akadály Front-de-Boeuf és a között, a mi Front-de-Boeufnek a szerelem minden gyönyörénél többet ér. Nem lesz elég egy tőrszúrás vagy egy lándzsa-döfés arra, hogy ez az ellenállás örökre megszűnjék? Vagy ha Front-de-Boeuf talán félne a tettet ily nyíltan elkövetni, akkor is elég, ha az orvos talán nem azt az orvosságot adja be, a mit kell; - vagy ha a kamarás, az ápolónő véletlenűl megrántja a vánkost a feje alatt, Ivanhoe elvérzik. - Cedrik is...
- Cedrik! Az én nemes, nagylelkű gyámom! Megérdemeltem azt, a mi ért, hogy így el tudtam feledkezni róla, - a fiára gondolva.
- Cedrik sorsa is a te elhatározásodtól függ és most magadra hagylak, hogy határozhass.
Rowena mindeddig fentartotta lelkierejét ebben a válságos jelenetben, még pedig főként azért, mert nem volt igazán tudatában annak, hogy mekkora a veszedelem. Természete olyan volt, a milyent az arczismerők gyakran tulajdonítanak a szőkéknek: szende, félénk, szelíd, de
nevelé-se sokat változtatott és szilárdított e természeten. Mivel mindíg azt látta, hogy környezetének minden tagja, még Cedrik is, a ki pedig másokkal elég kurtán bánt, annyira meghódolt neki, Rowena szert tett arra az önbizalomra és bátorságra, a mely abból szokott eredni, ha valaki megszokott körben mindig tiszteletet és engedelmességet tapasztal. Azt is alig tudta elkép-zelni, hogy valaha az ő akaratának is ellene szegüljenek, nemhogy még tiszteletlenül bánjanak vele vagy bántalmazzák.
De ez a büszkeség és uralkodói hajlam csak amolyan külső természet volt nála, a mely most aztán a maga, a gyámja és a szerelmese fölött lebegő veszély hírére egyszerre szétfoszlott; - s mikor most akaratát, a melynek eddig mindenki engedett, szemben látta egy emberével, a kinek erős, hajthatatlan szilaj természete lévén, előnyben volt és a ki ezt az előnyt használni is akarta, - akkor egyszerre megremegett a férfi előtt.
Eleinte körűlnézett segítséget keresve, a mely nem jött s akkor néhány tördelt szó után égre emelte két kezét és a mérhetetlen, határtalan fájdalom és fölháborodás szenvedélyes erővel tört ki belőle. Lehetetlen volt egy ilyen csodaszép teremtést megindulás nélkül látni és De Bracy sem tudta, de nála a meghatottságához a megzavarodás is hozzájárúlt. Igaz, sokkal tovább ment, semhogy most visszaléphetett volna, de viszont Rowenával meg, ilyen kedély-hangulatban semmire sem lehetett volna menni, sem érveléssel, sem fenyegetéssel. Csak járkált tehát fel s alá a szobában, majd arra kérve a szinte önkívületben zokogó leányt, hogy csillapodjék, majd azon gondolkozva, hogy micsoda eljárást kellene most már követnie.
- Ha engedem, hogy ennek a kétségbeesett leánynak a sírása megindítson, nem nyerek az egész vállalkozásból egyebet, mint hogy a legszebb reményeknek örökre búcsút mondhatok s tűrhetem János herczegnek és léha udvarának a gúnyolódását. És mégis, úgy látszik, nem vagyok én egészen arra a szerepre való, a melyet végig akartam játszani. Nem tudom nézni ezt a szép arczot, míg ilyen fájdalom tükröződik rajta, sem azt a gyönyörű szemet így köny-ben ázva. Bár őrizte volna meg inkább büszke magatartását, vagy bár lenne meg én köny-bennem is a Front-de-Boeuf érzéketlen keménysége.
A mint ezek a gondolatok végig czikáztak De Bracy lelkén, ismételten azt mondta Rowená-nak, hogy vigasztalódjék, hiszen mindez ideig semmi sem történt még olyan, a mi ekkora kétségbeesésre adhatna okot. De még mielőtt szavait befejezhette, akkor történt, hogy „meg-harsant a kürt búgón, érczesen”, az a kürt, a mely ugyanekkor a kastélynak néhány más lakó-ját is megzavarta abban, hogy kapzsiságát vagy kéjvágyát kielégíthesse. Talán valamennyiök közűl De Bracy volt az, a ki a legkevésbbé sajnálta a megzavarást, mert Rowenával való együttléte most arra a pontra érkezett, mikor a lovag igazán nem tudta, hogy tovább vigye-e a dolgot, vagy lemondjon az egész vállalkozásról.
És itt szinte szükségét érezzük annak, hogy egy képzelettől vett történetnél erősebb bizo-nyítékot is hozzunk fel arra, hogy e korban az erkölcsök így állottak csakugyan. Keserű azt elgondolni, hogy azok a hatalmas főurak, a kiknek Anglia annyit köszönhet a koronával szemben megvédett szabadságok körül, hogy azok maguk viszont ily kegyetlen zsarnokságot gyakorolhattak és képesek lehettek oly tettekre, melyek nemcsak Anglia törvényeivel állottak ellentétben, hanem egyenesen a természettel és az emberi érzéssel is. De hiába, csak egy-egy lapot kell elolvasnunk a szorgalmas történetíró, Henry munkájából,9 a hol annyi egykorú kró-nikásból idéz, hogy meggyőződhessünk, mennyire valóság volt a korról elmondott borzalmas történet mind.
A krónikás leírja az István király, korában élt főurak kegyetlenkedéseit; ezek a várurak mind normannok voltak s a fölsorolt adatok szomorú bizonyítékai annak, micsoda féktelenségekre
9 Henry «Nagy Britannia története.» (II. kötet 346. lap.) Az idézet eredetije az 1137-ből való angolszász krónikában van. (Ford.)
képesek az emberek, ha egyszer szenvedélyük föl van szítva. A krónika többek közt ezt mondja: „Óriási munka terhe súlyosúlt a népre azzal, hogy a normann urak várakat, kasté-lyokat építtettek. Mikor ezek készen állottak, akkor megrakták ezeket gonosz emberekkel, vagy ördögökkel talán inkább, a kik elfogták mindazon férfiakat és nőket, a kikről úgy tudták, hogy pénzük van; börtönbe vetették őket s oly kínzásoknak vetették alá, a milyeneket a vér-tanúk soha sem szenvedtek. Sokakat sárba fojtottak, másokat lábuknál, vagy hüvelykujjuknál akasztattak föl elevenen és alattuk tüzet gyújtottak. Némelyeknek csomós kötelekkel addig szorították a fejét, míg a kötél az agyvelőbe hatolt, másokat ismét kígyóktól és varangyos békáktól hemzsegő tömlöczbe vettettek.” - De a leírás többi részét csakugyan kegyetlenség volna az olvasó elé tárni.
Mint a normann hódítás egy más fajta, de szintén igen gyászos gyümölcsét említhetjük (legerősebb példa gyanánt) azt, hogy Matilda császárné, noha a skót király leánya volt s utóbb angol királyné és német császárné, szóval uralkodók leánya, hitvese és anyja, mégis, mikor fiatal korában Angliában nevelkedett, kénytelen volt apáczafátyolt ölteni, hogy így legalább megszabadúlhasson a normann urak erkölcstelen üldözésétől. Ezt a magyarázatot maga mondta el Anglia egyházi tanácsa előtt arra nézve, hogy miért lett apácza. Az összegyűlt papság érvé-nyesnek jelentette ki a fogadalmat és elismerte azon okok kényszerítő voltát, a melyek lét-rehozták, figyelemreméltó és kétségbevonhatatlan bizonyítékát adva annak, micsoda romlott erkölcsi állapotok szennyezték be azt a kort. Ismeretes dolog volt, hogy a normann hódítás után Vilmos és normann követői, kiket a diadal magas polczra emelt, semmit sem ismertek el törvénynek a maguk szilaj kívánságain kívül és nemcsak hogy földjüktől és vagyonuktól fosztották meg a szászokat, hanem asszonyaik és leányaik becsületét is a legféktelenebb bujasággal tiporták a sárba; ezért vált aztán szokássá, hogy a nemes családokból való leányok és családanyák apáczafátyolt öltöttek, nem hivatásból, hanem azért, hogy megmeneküljenek aljas üldözőiktől.
Ilyen általános volt a romlottság, melyet az egyház nyilvános gyűlésben ismert el, mint azt Eadmer krónikájából tudjuk10 s nem is szükséges fölhoznunk mást azon czéllal, hogy ki-mutassuk, mennyire megfeleltek a valóságnak azon jelenetek, melyeket eddig részleteztünk és a melyeket csak ezután írunk le a Wardour-codexnek valamivel inkább apokrif tekintélye alapján.
10 Eadmer, canterbury-i barát, «Historia Novorum» és «Life of Anselm» czímű művei a legfőbb forrásmunkák a II. Vilmos korára nézve. (Ford.)