Harsant a bajrahivó trombitája, S felelt a hivott harczos kürtje rája,
Visszhangot ad reá a rét s völgy messze tája, Még zártan a sisak, nyugton a dárda.
De már közelgnek, harczi jelre várva Egy percz... a két lovas elő szökelett, S ott állanak a tér korlátja mellett.
PALAMON és ARCITE.
János herczeg egyszer csak megrántotta a lova kantárát s megállt az út közepén, odaszólva Aymer apátnak, hogy lám, a legfőbb dologról megfeledkeztek.
- Szavamra, apát uram, arról egészen megfeledkeztünk, hogy a szépség és szerelem király-nőjét is meg kell választani, a kinek a fehér kezéből a lovagok megkaphassák a pálmát. A mi engem illet, én szabadelvű ember vagyok és nem vonakodnám attól, hogy szavazatomat a fekete szemű Rebekkára adjam.
- Oh, szűz anyám, - kiáltott fel a prior, kétségbeesetten vetve fel szemét az égre, - egy zsidó leányt választani! Megérdemelnénk, hogy megkövezzenek bennünket itt a téren, már pedig én még nem érzem magamat elég öregnek arra, hogy vértanúvá legyek. Azonkívül meg eskü-szöm a védőszentem nevére, hogy Rebekka nincs is olyan szép, mint a gyönyörű szász leány, Rowena.
- Szász vagy zsidó, nekem egyre megy, egyik kutya, a másik eb. Nevezzük ki Rebekkát, ha nem egyébért, már csak azért is, hogy a szász csőcseléket megbosszantsuk.
Erre még a leghívebb udvaronczok közt is zúgolódás támadt.
- Ez több a tréfánál, uram, - szólt Bracy, - egyetlenegy lovag sem fog kiállani, ha ilyen sértést követünk el vele szemben.
- Ez már olyan lenne, mintha örömünket találnánk az oktalan sértegetésben, - szólalt meg János herczeg egyik legokosabb híve és kisérője, Fitzurse Waldemar; - és ha fenséged csakugyan megkísérti, ez csakis káros lehet a terveire nézve.
János gőgösen emelkedett fel nyergében.
- Kisérőnek fogadtalak meg, nem tanácsadónak, - vágta oda keményen.
Azok, a kik kisérik fenségedet azon utakon, a hol jár, felelt Waldemár lenyomott hangon, -jogukat tartják a tanácsadásra, mert fenséged érdeke és biztonsága sem forog koczkán jobban, mint az övék.
Az a hang, a melyen e szavak voltak mondva, észrevétette a herczeggel, hogy jó lesz engedni.
- Hiszen csak tréfáltam - mondá - és ti meg mindjárt úgy rátámadtok az emberre. Ördög vigye, hát nevezzetek ti meg valakit, bánom is én.
- Nem úgy, - felelt Bracy, - hadd maradjon a nap királynőjének trónja üresen egészen addig, míg a győztes nevét ki nem hirdetik és akkor aztán válassza a győztes lovag maga azt, a kinek kezéből a díjat el akarja nyerni. Ez még egy örömmel többet ad hozzá a lovag győzelméhez, a szép hölgyeket pedig arra fogja tanítani, hogy becsüljék a hős lovagok szerelmét, a mi ilyen méltóságra képes őket emelni.
- Ha Bois Guilbert Brian lesz a nap győztese, akkor az olvasómba fogadok, hogy tudom, kit fog királynővé emelni.
- Bois Guilbert derék vitéz, - szólt Bracy, - de azért az is igaz, hogy sokan vannak jelen olyanok, a kik nem félnek megmérkőzni vele.
- Békesség, urak; hagyjuk a herczeget helyére menni, - szólt közbe Waldemar. - A lovagok is, a nézők is türelmetlenkednek, az idő múlik és így jó lesz, ha a játékot megkezdjük.
János herczeg nem volt ugyan még uralkodó, de azért Fitzurse Waldemar részéről már is ki kellett állnia az uralkodók mellett levő kiváltságos miniszter minden alkalmatlankodását, a ki mikor urát szolgálja is, ebben mindíg a maga feje után jár el. Jánosnak ugyan éppen olyan természete volt, a mely néha egy-egy csekélységen fennakadva teljesen csökönyössé válik az ellentállásban, de azért most mégis lebírta magát, nem ellenkezett, hanem szótlanúl elfoglalta a trónszéket a főpáholyban s mikor kisérői is mind elhelyezkedtek, jelt adott, hogy a bajhírlők hirdessék ki a küzdelem törvényeit, a melyek a következőkből álltak:
Először is, hogy az öt bajnoknak ki kell állania válogatás nélkül mindenkivel, a ki bajvívásra jelentkezik.
Másodszor, hogy a ki vívni óhajt, maga választhatja ki ellenfelét az öt bajnok közül. A választás jele az, hogy az, a ki választ, megérinti lándzsájával az illető bajnok paizsát. Ha a lándzsa nyelével érintette, akkor lovagjátékhoz való fegyverekkel fognak csak vívni, vagyis olyan lándzsával, a melynek hegyére egy lapos fakorong van erősítve, hogy ne sebezhessen, legfölebb taszíthasson s ilyenkor az ellenfél csak lökést kaphat a lovak és a dárdák egymásnak rohanása folytán. De ha a lándzsa éles végével érinti az ellenfél a bajnok paizsát, akkor az úgynevezett outrance küzdelem következik, vagyis hogy a lovagok valódi, éles fegyverekkel vívnak, csak úgy, mint az igazi csatában.
Harmadszor, ha a lovasok már betöltötték azt, a mit megfogadtak, ugyanis eltörtek öt-öt lándzsát, akkor a herczeg ki fogja hirdetni, ki volt a mai nap lovagjátékának győztese és akkor ez díjul egy ritka szép és rendkívül erős harczi paripát kap, azonkívül abban a kitüntetésben is részesül, hogy maga választhatja meg az ünnepély királynőjét, a ki azután vasárnap kiadja a díjat.
Negyedik pont gyanánt pedig azt jelentették ki, hogy másnap általános vitézi torna lesz, a melyben résztvehetnek az összes jelenlevő lovagok, mindazok, a kik díjat óhajtanak nyerni. A jelentkezőket két, egyenlő számú csoportba fogják osztani s akkor rögtön megindúl a küzde-lem és tarthat egészen addig, míg ő fensége a herczeg jelt nem ád a viadal megszüntetésére.
Ekkor aztán a szépség és szerelem királynője megkoszorúzza azt, a kit a herczeg megnevez mint olyant, a ki a második nap folyamán a legderekasabban viselkedett. A díj babérkoszorú alakra formált aranykorona, vékony arany lemezből vágva. A második nappal maguk a lovagi játékok véget is érnek, de ekkor következnék a köznép mulattatására az ijjász-verseny, a bikahajsz és egyéb e fajta látvány. Ez volt a módja annak, a hogyan János herczeg meg akarta vetni népszerűségének alapját, a mely népszerűséget azonban lépten-nyomon eljátszott újra meg újra valami tapintatlanság révén, a mivel a nép érzését vagy megszentelt hagyományait érzékenyen megsértette.
A bajvívó tér ezalatt egyre fényesebb és fényesebb képet nyújtott. A part meneteles vonalán, a páholysorokban ott volt Anglia északi és közép részéből mindenki, a ki a legkiválóbb volt név, rang, vagyon vagy szépség dolgában; a változatos színű és díszű, pompás ruhák épen oly derűlt, mint a milyen fényes képpé tették a páholyokat; míg valamivel lejebb a katonaság és a jómódú polgárság egyszerűbb, sötétebb ruházata mintegy szegélyt alkotott a hímes csoport körül és míg a szemnek úgyszólván pihenőül szolgált, egyszersmind még jobban érvényre emelte amazt.
A bajhírlők a kihirdetett szabályok után szokott kiáltásukkal végezték be: „Largesse!
Largesse!” vagyis „Ajándékot, ajándékot, hős lovagok!” Mire aztán az arany-ezüst pénz egész záporban hullott reájuk a közönség emeltebb soraiból, mert a lovagiasság fontos jelének tartották, hogy bőkezűséget mutassanak azok iránt, a kiket a hősi és lovagi események titká-rainak és egyben krónikásainak tekintettek. A nézők bőkezűségét a szokásos felkiáltásokkal ismerték el és köszönték meg: - Hölgyek szerelme; - Ellenfelek halála; - Tisztelet a nagylelkű-nek; - Dicsőség a bátornak! A nézők szerényebb osztálya hozzáadta a maga tapsát, éljenzését, a mibe aztán a rézhúros zenekar csattogó harsonázása vegyült. Mikor ez is elhangzott, a baj-hírlők szines, ragyogó menetben vonúltak vissza és ekkor nem maradt a téren más, mint a pompa-vezérlők, a kik cap-à pie tetőtől talpig fegyverzetben ültek lóháton, oly mozdulatlanul, mint a szobrok. Ez alatt az északi kapun túl a szabad tér, a milyen nagy volt, úgy el volt lepve harczvágyó lovasokkal, a kik alig várták, hogy ügyességüket bemutathassák. Felülről, a páholyokból nézve olyan volt a lovagok mozgalmas serege, mint egy hullámzó tenger; - a sisaktollak, kócsagok lengedeztek; itt-ott egy sisakhegy vagy lándzsa csillant meg s a lándzsa végekre tűzött keskeny kis zászlócskák, a mint ide s tova libbentek a szellőben, csak még szakadatlanabbá tették az élénk kép mozgását.
Végre megnyíltak a sorompók és öt lovag léptetett be lassan. Ezeket sorshúzás útján válasz-tották ki; a csoport élén egy lovag haladt; a másik négy páronként utána. Valamennyien fényes fegyverzetet viseltek és az én szász történeti forrásom (a Wardour kodexben) hossza-san, részletesen leírja czímereik jelmondatát, színeit és lovaik nyeregtakaróján a hímvarrást.
De hát ezzel szükségtelen volna időt tölteni. Hogy egyik egykorú költőt idézzük, a ki fájda-lom, nagyon keveset írt:
Pihen a hősök karja, A kardot a rozsda marja,
De lelkük az égben, mint elménk hinni akarja.
Czímereik régen elporladtak kastélyaik falán. A várak maguk is gyeppel benőtt zöld halmok, szanaszét heverő romok immár; az a hely, mely előbb oly jól ismerte őket, nem ismert többé;
sőt azóta már egész családok haltak ki és merültek feledésbe ott a környéken; melyet hajdan a lovagok tartottak hatalmukban a hűbérrendszernek és a hűbér uraknak jogainál fogva. Mi fontossága lehetne tehát az olvasóra nézve annak, hogy apróra tudja neveiket és hadi rangjuk mulékony jelvényeit.
Mikor azonban ezek történtek, a lovagok, mintegy nem is sejtve, hogy elmulás vagy feledés várakozhatik reájuk, délczegen, harczra készen léptettek be, a kantárt kemény kézzel fogva, hogy a paripákat lassúbb járásra kényszerítsék; így aztán a lovak kényes, tánczoló lépését is megbámulhatták a nézők a lovasok délczegségével és ügyességével együtt. Mikor ez a csapat belépett, a harczra hívó öt bajnok sátra mögül vad, szilaj zene hangjai törtek elő, bár a zenészeket nem lehetett látni. Keleti zene volt; a szent földről hozták és a czimbalmok meg a csengők különös egybehangzása mintha üdvözletét, de egyben daczos szembeszállást is vitt volna hírül a lovagoknak, a kik egyre előbbre jöttek. Az öt lovag most lassan oda tartott az öt bajrahívó sátorának térsége felé és mindegyik megérintette annak a paizsát, a kivel vívni óhajtott. Még pedig mind a lándzsájuk nyelével koppantottak rá a paizsokra. A nézőközönség alsóbb soraiban, de bizony még az előkelők közt is sokan voltak, a kik sajnálták, hogy a vitézek csak lovagjátékra való fegyverrel fognak küzdeni, de mi több, sajátságos tény gyanánt annak a híre is fenmaradt, hogy a hölgyek is csalódást éreztek ennek láttára. Mert hát olyanok, a kik ma a legmagasztosabb szomorújátékot gyönyörködve tapsolják meg, abban a korban annál nagyobb élvezettel nézték a bajvívásokat, mennél több veszedelemmel járt.
Mikor a lovagok tudtul adták a bajrahívóknak ezt a békésebb szándékot, visszavonúltak a bajvívó-tér északi végére s ott álltak fel egyenes sorban; mialatt az öt ellenfél kirohant sáto-rából, lóra pattant és Bois Guilbert Brian vezetése alatt mentek a kis fensíkon a küzdőtérre és szembe álltak a másik öt lovaggal; kiki azzal átellenben, a ki a paizs megérintése következ-tében ellenfele volt most már.
Mikor a kürtök megharsantak, egymásra rontott az öt viadalmas pár és a bajrahívó lovagokkal olyan jó szerencse járt, hogy néhány percz múlva Bois Guilbert, Malvoisin és Front-de-Boeuf ellenfelei már megfeküdték a porondot. Grand Mesni ellenfele, a helyett, hogy a viadal szabá-lyai szerint a másik lovag paizsának vagy sisakjának szögezte volna lándzsáját, annyira eltért az egyenes vonaltól, hogy esetlenűl, rézsútos vonalban taszította neki a lándzsát ellenfelének s úgy törte el annak a fegyverzetén; - pedig ez még szégyenletesebbnek volt tartva, mint az, ha valakit kiütnek a nyeregből, mert míg ez utóbbi megtörténhetett tiszta véletlenségből is, addig emez kétségtelenül azt mutatta, hogy az illető sem a fegyverrel, sem a lóval nem tud igazán bánni. Csakis az ötödik lovag tartotta magát szabályszerűleg az egész küzdelem alatt, úgy, hogy mikor ez meg ellenfele, a Szt. János rendi lovag befejezték, mindketten egyformán törtek lándzsát a nélkül, hogy valamelyik is előnyben lett volna a másik fölött.
A tömeg tombolása, a bajhírlők jeladó kiáltása és a trombiták harsogó szava jóformán egyforma erővel hirdette a győztesek diadalmát és a vesztesek leveretését. Az elsők vissza-tértek sátraikba, míg az utóbbiak felszedekőzve úgy, a hogy éppen tudtak, megalázottan és csüggedten vonultak el a küzdő-térről, hogy megegyezzenek legyőzőikkel a lovaik és fegyverzetük kiváltására nézve, mert a lovagjáték szabályai szerint ez most mind a győzteseké lett. Csakis az ötödik lovag késlekedett a téren elég sokáig arra, hogy a nézők hangos tapssal üdvözölhették. Igy, taps és éljenzés között vonúlt aztán vissza társai bosszúságát kétségtelenűl ezzel is növelve.
Majd egy második és harmadik csoport lovag is kiállott és noha egyik több, másik kevesebb szerencsével folytatta a küzdelmet, azért általában mégis csak a bajrahívóknak szolgált a jó szerencse, mert egyetlen egy összecsapás alatt sem vetették ki a nyeregből egyiküket sem;
míg ellenfeleik közül ez is nem egygyel megesett. Nem csoda, ha a bajrahívóknak e nagy szerencséje alaposan lelankasztotta a másik párt kedvét.
Negyedszerre már csak három lovag állott ki öt helyett s mikor ezeknek ellenfelet kellett választaniok, szépen elkerülték bizony Bois Guilbert és Front-de-Boeuf paizsát és inkább azokat keresték ki, a kik nem árúltak el egészen oly nagy erőt és bátorságot, mint ez a kettő.
Hanem azért bizony ez a politikus választás sem változtatta meg a hadi szerencsét; hiába, megint csak a bajrahívók győztek; egy a másik pártbeliek közül kirepűlt a nyeregből, a másik kettő pedig az attaint-ben követett el hibát; vagyis nem tudta ellenfelének sisakját vagy mellvértjét úgy ütni meg a lándzsával, hogy ezt egyenes vonalban tartsa és hogy a lándzsa eltörjék, ha ugyan nem sikerült ellenfelét kivetnie nyergéből.
A negyedik összecsapás után hosszú szünet állott be s úgy látszott, nem igen van többé olyan, a ki vívni kivánna. A nézők elégedetlenül zúgolódtak az eredmény láttára, mert Malvoisin és Front-de-Boeuf nem voltak előttük népszerűek jellemüknél fogva, a többieket pedig, az egy Grant-Mesnilt kivéve, nem igen ismerték, csak azt tudták róluk, hogy idegenek.
De senki sem érzett keserűbb elégedetlenséget a történtek fölött, mint Cedrik, a szász, a kinek úgy tetszett, mintha a normann párt minden egyes diadala új meg új sérelem lenne Anglia becsületén. Cedriket magát nem nevelték a játékos lovagi tornák vitézének, noha a komoly küzdelmekben, a maga szász őseitől öröklött fegyverekkel ugyancsak kemény katonának bizonyúlt. Cedrik várakozva nézett Athelstanera; tudta róla, hogy ez, mint fiatalabb lovag ki-nevelődött a kor kivánta ügyességekben és éppen ezért remélte Cedrik, hogy az ifjú hős meg-kisérti majd, nem nyerhetné-e vissza a dicsőséget, a mely immár csaknem visszavonhatatlanúl
a templáriusé és társaié lett a mai napon. De Athelstanenak noha bátorszívű, erőskarú dalia volt is, sokkal lassúbb volt a vére és lanyhább a dicsvágya, semhogy eltökélte volna magát arra, a mit Cedrik várt tőle.
- A mai nap Anglia ellen fordúlt, uram, - szólt Cedrik, erősen megnyomva a szót; - hát kegyelmességed nem szeretne lándzsát ragadni?
- Majd holnap vívok, - felelt Athelstane, - mikor a mélée következik; ma már nem érdemes fegyvert fognom.
Cedrik két dolgon is fennakadt e szók hallatára. Először is a normann mélée szón (a mi az általános, tömeges vívást jelentette) meg aztán azon, hogy mintha Athelstane közömbösen vette volna a nemzet becsületének dolgát; de hát végre is Athelstane mondta és ezt a Cedrik hűséges szíve sokkal igazabb hódolattal vette körül, semhogy a szavait merte volna bírálgatni, vagy a gyengéit észrevenni. Aztán meg nem is tehetett volna megjegyzést, mert Wamba közbe kiáltott, hogy: - Hát hiszen jobb is száz ember közül lenni a legderekabbnak, mint kettő közül.
Athelstane bóknak vette a szót, de Cedrik, a ki már jobban ismerte a bolondjának eszejárását, fenyegető pillantást vetett rá, s szerencséje volt Wambának, hogy a hely meg a pillanat meg-gátolták urát abban, hogy kézzelfoghatóbb módon is megmutassa rosszalását.
A küzdőtéren még mindíg nem újult meg az élet, csak a bajhírlők kiáltása hangzott fel koronként: - Hölgyek szerelme, lándzsák törése; - elő, elő, vitéz lovagok; - szép szemek látják vitézségteket.
Az öt bajrahívó lovag sátrai mögül meg-megújúlt a zene, mintha daczos, dicsekvő, győzelem-ittas hangok ömlöttek volna a hangszerekből; míg az összesereglett parasztok morogni kezdtek, hogy lám, semmi se történik, mikor pedig nekik ünnepnapjuk van ma s elvárhatták volna, hogy lássanak valamit. Elhagyott, kivénűlt lovagok és főurak fejüket bólogatva suttog-ták, hogy hej, de csak el is fajúltak a vitézi erények; de aztán azt is hozzátették, hogy az igaz, olyan elragadó szépségű hölgyek se teremnek ma már, mint azok, a kik az ő idejükben lelkesítették a bajvívókat. János herczeg már arról kezdett beszélni a kisérőinek, hogy jó lesz, ha készűlnek a lakomához, meg aztán arról, hogy már nyilván Bois-Guilbertet kell a nap hőséül kikiáltani, mert ő volt az, a ki egy-egy lándzsadöféssel kivetett a nyeregből két lovagot, egy harmadikat pedig harczképtelenné tett.
Egyszerre azonban, mikor az éles harsogó szaraczén zene épen bevégezte a harczias indulót, a mely mintegy kitölteni igyekezett a küzdőtéren beállott nagy szünetet, váratlanúl kürtszó harsant fel az északi kapun túlról; egyetlen egy magános trombita felelt a zenekarnak, de úgy, mintha daczosan szállt volna vele szembe. Erre aztán mindenki szeme feszült kiváncsisággal leste az új bajnokot, s ez csakugyan be is léptetett lóháton, mihelyt a sorompókat kinyitották.
A mennyire a talpig pánczélba öltözött lovagról ítélni lehetett, nem sokkal haladta meg a középmagasságot és inkább nyulánknak látszott, mint nagyon vállasnak. Vértezete finom aczéllemezekből állott, gazdagon berakva aranynyal; paizsán pedig czímerül egy gyökerestől kitépett fiatal tölgyfa látszott s alatta jelmondatúl a spanyol szó: Desdichado, vagyis kitaga-dott. A dalia pompás hollófekete paripán ült s a mint odaért a küzdőtér közepére, könnyed kellemmel köszöntötte a herczeget és a hölgyeket, lándzsáját a földnek fordítva hegyével.
Volt valami abban a délczegségben, a mivel lovát megülte, meg egész magatartásának fiatalos kellemében, a mi mintha rögtön megnyerte volna számára a tömeg jóindulatát, mert sokan tanácsadói indulattal kiáltották oda neki: „Válaszd de Vipont Ralphot; vagy érintsd a Szt.
János lovag paizsát; azok ülnek a leggyöngébben a lovon, azokkal lesz a legkevesebb bajod.”
A fiatal dalia végighaladt a téren e jóindúlatú intések között, aztán felléptetett a lejtős úton egyenesen a fensíkra a sátrak elé és ott, mindenki nagy meglepetésére odaugrott habozás
nélkül a középső sátorhoz és rásujtott Bois-Guilbert Brian paizsára, hogy csak úgy zengett. És még pedig a lándzsa hegyével ütött rá. Mindenki elámúlt ezen a nagy vakmerőségen, de talán senki jobban, mint maga a rettegett lovag, a kit az ismeretlen most élet-halál küzdelemre hítt ki.
- Meggyóntál már testvér és hallgattál ma már misét, hogy olyan könnyedén koczkára veted az életedet? - kérdezte a templárius.
- Minden bizonynyal jobban el vagyok készűlve a halálra, mint te, - vágott vissza a „kitaga-dott lovag”, a ki ugyanis ezen a néven jegyeztette be magát a bajvívás könyveibe.
- Akkor állj ki és vess még egy utolsó pillantást a napra, mert ma éjjel már a paradicsomban alszol.
- Köszönet az udvariasságért, - felelt a kitagadott lovag, - s hogy megháláljam, mindjárt azt a jó tanácsot adom, hogy végy új lándzsát és pihent lovat, mert becsületemre mondom, rá-szorulsz mind a kettőre.
A mint ezt elmondta nyugodt önbizalommal, megfogta a lova kantárját és a nélkül, hogy az állatot megfordította volna, csak úgy, hátrafelé menve lehaladt a lejtőn és ugyanígy hátrálva ment végig az egész küzdőtéren, hogy végre ott álljon meg, a hol bejött, az északi kapunál. Ez a lovaglási mesterfogás megint hangos tapsra indította a tömeget.
Bármennyire felbőszítette is az ismeretlen lovag tanácsa Bois Guilbertet, azért még sem ve-tette ezt meg és mert hírneve sokkal inkább fontos volt előtte, semhogy bármit is elmulasszon, a mi esetleg hozzájárulna e büszke ellenfél legyőzéséhez, lovát elcserélte egy rendkívül jó, erős, nemes paripával; fegyvert is ujat hozatott, szilárd nyelű dárdát, mert végre is az előbbinek a fája megszenvedhetett már egy kevéssé az előbbi erőfeszítések folytán. Végre még a paizsát is félretette, mert valami kis repedést vett rajta észre és másik paizsot kért fegyverhordozójától. Előbbi paizsa csak a lovagi rend általános czímerét viselte, a mely két lovagot ábrázolt egy közös lovon ülve; a mi tulajdonképp a templáriusoknak eredetileg igen alázatos, szegénységi fogadalommal járó életére czélzott, a melyet utóbb olyan fényűző,
Bármennyire felbőszítette is az ismeretlen lovag tanácsa Bois Guilbertet, azért még sem ve-tette ezt meg és mert hírneve sokkal inkább fontos volt előtte, semhogy bármit is elmulasszon, a mi esetleg hozzájárulna e büszke ellenfél legyőzéséhez, lovát elcserélte egy rendkívül jó, erős, nemes paripával; fegyvert is ujat hozatott, szilárd nyelű dárdát, mert végre is az előbbinek a fája megszenvedhetett már egy kevéssé az előbbi erőfeszítések folytán. Végre még a paizsát is félretette, mert valami kis repedést vett rajta észre és másik paizsot kért fegyverhordozójától. Előbbi paizsa csak a lovagi rend általános czímerét viselte, a mely két lovagot ábrázolt egy közös lovon ülve; a mi tulajdonképp a templáriusoknak eredetileg igen alázatos, szegénységi fogadalommal járó életére czélzott, a melyet utóbb olyan fényűző,