Kegyéért én barátságot ajánlok;
Ha elfogadja, jó, ha nem, megyek S szerelmemért gáncs engemet ne érjen.
A VELENCZEI KALMÁR.
A zarándok is megindúlt egy szolgával s már jó ideje mentek, mentek a szabálytalanúl épült nagy ház szövevényes folyosóin ki s be, mikor a pohárnok is hozzájuk csatlakozott s azt mondta a zarándoknak, hogy lenn a maga szobájában megihatnának együtt egy kupa méhsört a javából, többen a szolgák közül már ott vannak, mert szeretnék, ha a zarándok mesélne nekik egyet-mást a szent földről, kivált pedig Ivanhoe lovagról. Wamba is csakhamar ott termett és az is sürgette a dolgot, de azért a zarándok mégis csak annyit mondott, hogy köszöni a jóindulatukat, de fogadalma tiltja, hogy valaha is olyan dologról beszéljen a konyhában, a mi az urasági ebédlőben el van tiltva. Ez a fogadalom nem cselédhez való, -szólt oda Wamba a pohárnokhoz.
Ez kedvetlenűl rántott egyet a vállán. - Eleinte a padlásszobában szántam neki helyet, de mivel ilyen barátságtalan, hadd aludjék lenn az egyik fülkében, ott a zsidó mellett. Eredj Anwold, - folytatta, a fáklyavivő szolgához fordúlva, vidd el a zarándokot a déli oldalon levő fülkébe. - Igy hát jóéjszakát mondok neked, zarándok úr, kurta búcsút a kurtán való vissza-utasításért.
- Jó éjszakát és a boldogságos szűz áldását, - felelte amaz nyugodtan s azzal megindúlt, hogy vezetőjét kövesse.
Egy kis előszobában, a honnan több ajtó nyílt, megint útjukba állt valaki, még pedig nem más, mint Lady Rowena belső leánya, a ki ott állva a szobát megvilágító kis vaslámpa alatt, már várni látszott reájuk, mert egyenesen odalépve hozzájuk, azt mondta parancsoló hangon, hogy úrnője beszélni kíván a zarándokkal; azzal se szólt se beszélt, csak kikapta a fáklyát Anwold kezéből s meghagyva neki, hogy várja meg, míg visszajönnek, hítta a zarándokot, hogy kövesse. Ez úgy látszik, most nem tartotta illendőnek a szabadkozást, mert noha arcza és mozdulatai nagy meglepetést fejeztek ki, mégis megindúlt minden ellenkező szó nélkül.
Egy rövid kis folyosón áthaladva lépcsőkhöz értek; hét lépcsőfokon kellett felmenniök, mindegyik egy-egy tömör tölgyfa-gerendából állott. Így értek Lady Rowena szobájába, mely-ben a kezdetleges ízlés mellett is mutatkozó pompa elárúlta azt a hódolatot, a mit a ház ura részéről nyert Rowena. A falakat köröskörül hímzett takarók borították; a hímzés anyaga mindenütt élénk, rikító színű selyem, ezüst- és aranyszállal vegyítve; ezekkel varrták ki a vadászat és solymászás jeleneteit a szöveten. Az ágy ugyanilyen hímzett takaróval volt borítva, függönyeit pedig sötét bíborlila színre festették. A székek ülése, támlája ki volt mind hímezve szintén s az egyik szék előtt, mely magasabb volt a többinél, sajátságos faragású elefántcsont zsámoly állott.
Nem kevesebb, mint négy óriási ezüst, karos gyertyatartó állott a szobában s a világosságot hatalmas viaszfáklyák árasztották. De azért az ujkor szépei nem irigyelhetnék méltán egy szász királyi herczegnő kényelmét. A ház falai olyan kezdetlegesen voltak rakva, hogy az itt is, ott is tátongó repedéseken csak úgy süvöltött be a szél, erősen meg-meglengetve a falkár-pítokat. A fáklyák lángjai meg a közelükbe tett szélfogó ellenére is úgy lobogtak, mint valami kibontott zászló. De hát mivel nem ismerték a nagyobb kényelmet, hát nem is nélkülözték.
Lady Rowena ott ült a magas, trónalakú székben; három szolgálóleánya pedig ott állt mögötte és a haját fésűlték éjjelre, mielőtt nyugodni térne. Az egész jelenség ott a trónemelvényen olyan volt csakugyan, mint a ki arra született, hogy minden részről hódolatot követelhessen. A zarándok eleget is tett ennek, mert féltérdre ereszkedett a hölgy előtt.
- Kelj föl, zarándok, - szólt Rowena kegyesen. - A távollevőnek védelmezője igényt tarthat a szíves fogadtatásra mindazok részéről, a kik becsűlni tudják az igazságot és a férfi erényt. -Aztán hátra fordúlva így szólt a leányokhoz: Vonúljatok mind vissza; csak Elgitha maradjon;
beszélni óhajtok a szent zarándokkal.
A leányok nem hagyták ugyan el a nagy termet, de elvonúltak annak legtávolabbi sarkába s ott leülve egy padra a fal mentében, oly néma mozdúlatlanságban ültek, mintha faragott képek lettek volna, pedig hiszen voltak olyan messze, hogy beszélgetésük nem zavarta volna úrnőjü-ket.
- Zarándok, - kezdte ekkor Rowena egy percznyi habozás után, mintha eleinte nem tudta volna, hogyan fogjon hozzá; - te az este olyan nevet említettél - - akarom mondani Ivanhoe nevét, a melynek ott, abban a csarnokban a természet törvényei szerint kedves hangzásúnak kellett volna lennie, s mégis, a sors különös játékánál fogva mindazok közűl, kiknek szíve örömmel kellene, hogy feldobogjon e név hallatára, egyedül csak én vagyok az, a ki megkér-dezhetem, egészségben hagytad-e el azt, a kiről szóltál? Mi itt azt hallottuk, hogy mivel gyön-ge egészségyön-ge miatt az angol sereg távozása után Palesztinában kellett maradnia, üldözésnek volt kitéve a franczia párt részéről, a kikhez, mint tudva van, a templáriusok erősen szítanak.
- Nem sokat tudok Ivanhoe lovagról, - szólt a zarándok megindúlt hangon. - Óhajtom, hogy bár jobban ismerném, mivel te, úrnőm, érdeklődöl a lovag sorsa iránt. Úgy tudom, hogy megszabadúlt ellenségei üldözésétől Palesztinában és már készűl is haza Angliába, s hogy itt aztán milyen kilátása lehet a boldogságra, azt te, úrnőm, jobban tudhatod nálam.
Rowena mély sóhajtást hallatott e szóra, aztán hirtelen arról kezdett kérdezősködni, hogy mikorra várható Ivanhoe hazatérte és hogy vajjon az úton nincs-e sok veszedelemnek kitéve.
A zarándok az első kérdésre nem tudott felelni, a másodikra azonban bíztatóan mondta, hogy Velencze és Genua felé bátorságosan meg lehet tenni az útat, onnan pedig Francziaországon át könnyen hazajutni Angliába. Aztán hozzátette, hogy hiszen Ivanhoe nagyon jól ismeri a franczia szokásokat; a nyelvet is beszéli, úgy hát semmi nehézsége nem lesz az út e részében.
- Adná Isten, hogy itt lehetne, - szólt Rowena - és hogy résztvehetne a közeledő lovagi bajvívásban, a hol az ország lovagjainak színe-java fogja bizonyságát adni vitézi voltának. Ha Conningsburgh ura, Athelstane nyerné el ott a díjat, akkor úgy lehet, Ivanhoe rossz híreket hallhatna érkezésekor. Mondd, idegen, milyen volt, mikor utoljára láttad? Nagyon meglátszott a betegség nyoma erején és daliás szépségén?
- Megbarnúlt a napsütéstől és talán soványabb is volt valamennyire, mint mikor megérkezett Cyprusból Oroszlánszívű Richarddal; a homloka nagyon felhősnek látszott, mintha valami gond nyomta volna; de ezt nem tudhatom, mert nem beszéltem vele.
- Attól félek, hogy hazatértekor szülőföldjén sem lel majd sok olyant, a mi a felhőket elűz-hetné a homlokáról. Köszönöm, jó zarándok, hogy gyermekkori játszótársam felől hírt adtál.
Leányok, jertek közelebb; és adjatok egy ital bort e szent embernek, a kit nem akarok még tovább is gátolni abban, hogy lenyugodhassék.
Az egyik leány erre odanyújtott egy ezüst serleget, tele illatozó fűszeres borral. Rowena előbb maga emelte ajkához egy pillanatra a serleget, aztán a zarándoknak nyújtotta, a ki mély meg-hajlással vette azt át és szintén ivott néhány cseppet.
- Fogadd el ezt az alamizsnát, jó ember, - folytatta Rowena, egy aranyat nyújtva felé, - a miért oly fárasztó útad volt s oly sok szent sírt látogattál meg.
A zarándok ezt is meghajlással vette át, azután követte Edwinát, a ki kivezette a szobából.
Az előszobában Anwold még mindig várt reájuk s a mint kivette a fáklyát a leány kezéből, több sietséggel, mint szertartásos udvariassággal vezette a zarándokot az épűletnek egy külső, távoli részébe, a hol apró, silány fülkék voltak hosszú sorjában, a ház alantosabb szolgái meg a legszerényebb jövevények számára.
- Melyikben alszik a zsidó? - kérdezte a zarándok.
- A hitetlen kutyának ott van a vaczka mindjárt a szentséged fülkéje mellett. Szent Dunstan!
Hogy kell azt majd tisztogatni; még le is kell kaparni, hogy megint jó legyen igazhitű keresztény embernek is.
- Hát Gurth, a disznópásztor, hol alszik?
- No, az meg a jobb kéz felül levőben, míg a zsidóé balkéz felől van. Szentséged választja el a körülmetélt embert attól, a mitől a népük legjobban irtózik.
- Minden jól van úgy, a hogy van. Talán még egy zsidó szomszédsága se veszedelmes, ha tölgyfadongákból van a fal közte meg köztünk.
Ezt mondva belépett a fülkébe; átvette a fáklyát a szolgától; megköszönte a szívességet és jó éjszakát kivánt neki. A mint becsukta a fülke ajtaját, először is belehelyezte fáklyáját egy fa fáklyatartóba, aztán körűlnézett. A helyiség a lehető legkezdetlegesebb módon volt bútorozva.
Egy dúrva faszék, egy még dúrvább nyoszolya, tiszta szalmával megtöltve és két-három birka irhával letakarva, ez volt az egész.
A zarándok eloltotta a fáklyát, aztán úgy, a hogy volt, ruhástól dőlt le az ágyra és ettől kezdve aludt vagy legalább is csendesen fekve maradt reggelig, mig csak a nap világossága nem kezdett beszűrődni a kis vasrácsos ablakon a kényelmetlen fülkébe. Ekkor a zarándok hirtelen fölemelkedett, elmondta reggeli imádságát és ruháján egyet igazítva, kilépett a maga fülkéjé-ből, de csak azért, hogy egyenesen a szomszéd fülkébe lépjen be a zsidóhoz, olyan óvatosan nyomva le a kilincset, a hogyan csak tudta.
A fülke lakója nyugtalan álomban feküdt ott az ágyon. Ruházatának az a néhány darabja is, a mit levetett éjjelre, oda voltak mind rakva szorosan mellé az ágyban, mintha az ellen akart volna védekezni, hogy éjjelen át el ne lopja valaki. Álma olyan nehéz lehetett, hogy arczán szinte a halálfélelem kifejezése látszott. Karjaival hevesen hadonászott, mintha valami súlyos lidércznyomás ellen küzdene és a zavaros beszédből, melybe héber nyelvű felkiáltásokat vegyített, a zarándok ezt hallotta ki tisztán, mint a mi a keverék norman-angol nyelven volt mondva: - Ábrahám Istenére kérlek, kíméljetek engem, szegény öreget. Szegény vagyok; még ha ízekre téptek, sem tudlak kielégíteni.
A zarándok nem várt tovább, hanem megéríntette a zsidó oldalát hosszú botja hegyével. Az érintés bizonyára összeegyezett az álomban látott képekkel, mint a hogy az gyakran történik, mert az öreg zsidó hevesen riadt föl álmából; ősz haja szinte égnek meredt. A körülötte heve-rő ruhadarabokat a ragadozó madár mohó mozdúlataival ragadta meg, mialatt átható fekete szeme réműlten meredt a zarándokra.
De ez így szólalt meg:
- Ne félj tőlem, Izsák; jóbarát gyanánt jövök.
- Izrael Istene jutalmazzon meg érte, - felelt a zsidó megkönnyebbülve. - Azt álmodtam - de Ábrahám atyánk legyen áldva azért, hogy csak álom volt.
Mikor valamennyire magához tért, szokott hangján folytatta:
- És miért méltóztatott neked a szegény zsidót ilyen korai órában felkeresni, szent zarándok?
- Azért jöttem, hogy megmondjam, hogy ha azonnal el nem hagyod ezt a kastélyt és nem utazol olyan sietve, a hogy csak tudsz, az utad veszélyessé is válhatik.
- Szent atyám, de hát kinek hozna hasznot az, hogy egy ilyen szegény embert bántson?
- A szándékot magad találhatod ki legjobban, én, elég, ha annyit mondok, hogy mikor a templárius tegnap keresztűl ment a termen és a két muzulmán szolgát megszólította, szaraczén nyelven, a mit én jól értek, annyit mondott nekik, hogy reggel tartsanak téged szemmel; lessék ki, merre indúlsz s mikor már jókora távolságra vagy a kastélytól, fogjanak el és vigyenek Malvoisin Fülöp vagy Front-de-Boeuf Réginald várába.
Hogy a zsidót e szóra micsoda réműlet fogta el, azt szó le nem írhatja. Két karja lehanyatlott, feje mellére esett mélyen, térde megroggyant; mintha testének minden ízma, minden idege megbénúlt volna teljesen; végre oda esett a zarándok elé, de nem úgy, mint a ki szándékosan térdet hajlít, vagy a ki könyörögni borúl le, hanem úgy, mintha ellenállhatatlan, megsem-misítő erő nyomta volna le a földre.
- Ábrahám Istene! - szólalt meg a zsidó, feltartva ránczos két kezét, a nélkül azonban, hogy ősz feje fölemelkedett volna. - Oh Mózes! Oh Áron! Az álom nem álom hát csupán és a láto-mások nem jönnek hiába. Már érzem a vasat, a mint inaimat tépi. Érzem a kínpad gyötrelmeit, mint a hogy Rabbah férfiai és az Ammon gyermekeinek városában lakók érezték a vasnak szaggatását és a fejsze csapásait.
- Kelj föl Izsák és hallgass rám, - szólt a zarándok, mialatt elnézte ezt a kétségbeesést szánva ugyan, de elég megvetéssel is; - hallgass rám; - neked elég okod van a félelemre, ha arra gon-dolsz, hogy hitsorsosaiddal hogyan bántak, csak azért, hogy kincseket csikarhassanak ki tőlük a fejedelmek és a főurak; de azt mondom neked, újra, kelj föl, szedd össze magad és akkor útat mutatok neked a menekülésre. Hagyd el ezt a kastélyt rögtön, addig, a míg a háznép alszik, a tegnap esti dőzsölés után. Én majd elvezetlek az erdő rejtett útjain, a melyeket jól ismerek és nem is hagylak el addig, míg nem vagy valami nemes ember vagy főúr védelme alatt, a ki éppen oda készűl szintén a bajvívásra. Ha összeakadsz az úton ilyen valakivel, azt hiszem, módodban áll, hogy a jóakaratát biztosítsd a magad számára.
A mint Izsák a bíztatás szavait egyenként meghallotta, a földön heverő alak nagy lassan, fokozatosan emelkedni kezdett, míg végre fekvő helyzetét térdelőre változtatta s ekkor hosszú ősz haját hátrasimítva, úgy nézett, térden állva a zarándokra szúró fekete szemével s a szem tekintetében a remény és félelem kifejezésében itt-ott a gyanúé is belevegyült. De mikor a zarándok utolsó szavai is elhangzottak, akkor egyszerre megint erőt vett a zsidón előbbi félelme és kétségbeesve kiáltotta ismét arczra borúlva: - Hogy én nekem módomban állna a nagy urak jóakaratát biztosítani! Oh jaj! Mikor a keresztények jóindulatához csak egy út vezet! És hogyan biztosítsa azt magának egy szegény zsidó, a kit a zsarolás útján már is Lázár szegénységére juttattak? - Itt meg aztán egyszerre a gyanakodás lett úrrá a lelkén és így foly-tatta: - Az Isten szerelmére, ifjú, - ne szedj rá, - arra a nagy mennyei Atyára, a ki mindnyá-junkat alkotott, izraelitát és izmaelitát; ne csalj meg! Nekem nem áll módomban, hogy a keresztény urak jóakaratát pénzen vásároljam meg, még ha fillérjével vesztegetnék is. - Míg ezt mondta, térdre emelkedett újra és a legbuzgóbb könyörgés mozdúlatával ragadta meg a zarándok csuháját, de az ifjú kiszabadította magát, mintha ez érintés fertőzetes lett volna.
- Hátha egész fajod kincse mind a tied volna is, - felelt a zsidónak, - mi hasznom lenne akkor is a te bántódásodból? Ez a ruha, a melyet viselek, szegénységi fogadalommal jár s nem is váltom fel mással, ha csak nem a pánczélinggel, hogy lóra üljek. De ne gondold, hogy talán
nekem van a társaságodra szükségem; maradj itt, ha jobbnak látod; tőlem maradhatsz s akkor viselje a szász Cedrik gondodat.
- Oh jaj; Cedrik nem engedi meg, hogy az ő kíséretéhez csatlakozzam; szász és normann egyenlően szégyennek tartaná, hogy a szegény izraelitával utazzék; - azt pedig, hogy Malvoisin vagy Front-de-Boeuf jószágain magamban menjek keresztűl - - - jó ifjú! Veled megyek!
Siessünk. Övezzük fel magunkat; - menekűljünk! Itt a botod; miért késlekedel?
- Nem késlekedem, - felelt a zarándok, társa sürgetésére csakugyan indúlva, - de biztosítanom kell a menekülés módját - - kövess!
Ezzel kilépve, egyenesen odament a fülkéjével más oldalon szomszédos fülkéhez, a hol, mint az olvasó már tudja, Gurth aludt. - Ébredj, Gurth, - szólt a zarándok belépve; - nyisd ki a kaput s bocsáss ki engem a zsidóval együtt.
Gurth foglalkozását a mai fogalmak szerint talán lenézi az ember, pedig a szász Angliában akkor csak olyan fontossága volt, mint Eumacusnak Ithakában és éppen ezért kiléte tudatában Gurth méltatlankodva fogadta ezt a parancsoló és bizalmaskodó fellépést a zarándok részéről.
Felkönyökölt fekvő helyén és úgy nézett rá gyanakodva, a szeme sarkából: - A zsidó elhagyja Rotherwoodot és úgy megy el innen, mint a zarándok utitársa.
- Előbb el tudtam volna hinni még azt is, - kottyant bele a szóba a bolond, a ki e perczben lépett be, - hogy a zsidó egy oldal szalonnával szökik el innen.
- De akárhogy legyen is, - szólt erre Gurth és lenyúgtatta megint a fejét a fatuskóra, a mi vánkos gyanánt szolgált neki; - a zsidónak is, az úrnak is meg kell várni, míg majd a főkaput kinyitják, mert azt nem engedjük, hogy a vendégeink ilyen szokatlan órában csak úgy búcsú nélkül osonjanak el.
- Azért mégis azt hiszem, - szólalt meg erre a zarándok parancsoló hangon, - hogy nem tagadod meg azt, a mit kérek.
Ezzel lehajolt a pásztor ágya fölé és odasúgott neki valamit angolszász nyelven. Gurth erre úgy szökkent fel helyéből, mintha villamos ütés érte volna. De a zarándok csendre intette fölemelt újjaival s csak ennyit mondott neki: - Vigyázz, Gurth - te óvatos szoktál lenni. Nyisd ki a hátsó ajtót, - aztán majd meghallod a többit.
Gurth sietős buzgalommal engedelmeskedett, mialatt Wamba és a zsidó követték, nem győzve ámulni a disznópásztor megváltozott viselkedésén.
- Az öszvérem, az öszvérem! - szólalt meg a zsidó, mihelyt kiértek a kapun.
- Hozd ki az öszvérét, - szólt a zarándok Gurthhoz; - és hallod-e, szerezz nekem is egyet, hogy lépést tarthassak vele. Visszaadom majd minden baj nélkül valakinek Cedrik kiséretéből Ashbyban. Te pedig majd - - a többit nem lehetett hallani, azt megint csak a fülébe súgta már a pásztornak.
- Örömest, szíves örömest, - felelt Gurth és elsietett, hogy a parancsot végrehajtsa.
- De jó volna azt tudni, - szólt Wamba, mikor Gurth elindúlt, - hogy ti zarándokok mit tanúl-tok ott a szent földön.
- Hát imádkozni, bolond, meg a bűneinket megbánni és gyötörni magunkat bőjttel, virrasz-tással, hosszú könyörgéssel.
- De azt hiszem én, valami nagyobb erejű dolgot is tanultok ti; mert szeretném tudni, mikor tudná a bűnbánat meg az imádság rávenni Gurthot arra, hogy valakinek szolgálni siessen és öszvért adjon kölcsön? A litániáiddal akár a Gurth kedves fekete agyarasához fordúltál volna, attól is kaptál volna olyan barátságos feleletet, mint Gurthtól rendesen kaphatsz.
- Eredj, eredj, - szólt a zarándok, - igazi szász bolond vagy.
- Igazad van, - felelt a bolond, - ha normannak születtem volna, mint azt gyanítom, te is, akkor a szerencse bizonyosan az én pártomon lett volna, hogy jóformán bölcscsé tegyen bolond helyett.
E pillanatban künn, a sánczárok másik oldalán Gurth jelent meg két öszvért vezetve. Az útasok átmentek a hátsó kapuból kivezető kis hídon; ez mindössze két deszka szélességű volt, s a mint a végére értek, itt megint egy szűk kis ajtó volt vágva a külső palánkba; ezen keresz-tűl nyílt az erdő felé vezető út. Alig értek oda az öszvérekhez, a zsidó reszkető, de gyors kézzel vett elő köpenye alól egy kis sötétkék daróczposztó bugyrot, hogy odakösse a nyereg szarvához. Mialatt a kötőket bogozta, szapora szóval erősítette, hogy egy váltás ruha van benne, csakis egy váltás ruha, semmi egyéb. Azután felvetette magát az állat hátára, még pedig sokkal fürgébben, mint azt kora után várni lehetett volna. Mihelyt fenn ült a nyeregben, lázas sietséggel teregette szét a redős palástot olyan módon, hogy ez teljesen elfödje szem elől a batyut.
A zarándok lassabban szállt fel s közben odanyújtotta kezét Gurthnak, mire a pásztor lehajolt s a legmélyebb hódolattal csókolta meg azt. Az útasok már rég eltűntek a pagony árnyas útjának egy fordúlójánál és Gurth még mindíg ott állt elmerűlve. Ekkor lépett oda hozzá a bolond.
- Tudod-e czimbora, - szólította meg Gurthot, - hogy te csodálatosan udvarias vagy és jámbor ma reggel. Szeretném, ha én is valami mezítlábos barát lennék, hogy számot tarthassak a szolgálatkészségedre; - csakhogy akkor bizonyosan más hasznát igyekezném venni és nem érném be a kézcsókolással.
- Nem vagy te olyan bolond, Wamba, a milyennek mutatod magadat; még ha éppen a látszat után ítélsz is csak; - végre a legbölcsebb közűlünk is csak úgy tesz. Hanem most ideje, hogy a jószág után nézzek.
Ezt mondva befordúlt a házba, Wamba pedig követte.
Ezt mondva befordúlt a házba, Wamba pedig követte.