Az ős lovagkor ünnepi Emlékit már ma köd lepi S mégis, mi fény övezte itt Várak vitézit, hölgyeit!
Kürt szól s ragyogva megjelennek Ajtóin ős lovagteremnek.
WARTON.
János herczeg az ashby-i kastélyban tartotta meg a lakomát. Ez azonban nem az a kastély volt, a melynek romjait ma is érdeklődve szemléli az utas. Ezt később építették, még pedig Lord Hastingsnek, Anglia lord-kanczellárjának parancsára, a ki első áldozata lett harmadik Richard király zsarnokságának. Shakespeare is megörökítette Lord Hastings alakját s ennek a révén sokkal jobban ismeri mindenki, mint történeti szereplése folytán. Ashby városa is, a kastély is De Quincy Roger, winchesteri gróf birtokában volt e korban, a ki történetünk ideje alatt a Szentföldön időzött. Kastélyát ezalatt János herczeg foglalta el, uradalmai fölött pedig minden tartózkodás nélkül rendelkezett s mivel most az volt a czélja, hogy a népet elkápráztassa a fényes vendéglátással, egyre-másra adta a parancsokat, hogy a lakoma pompásabb legyen minden másnál, a mit ezelőtt láttak.
A herczeg megbizottjai, a kik most is, mint minden ilyen alkalommal, korlátlan meghatal-mazást nyertek a szükséges dolgok beszerzésére, össze is szedtek közelről, távolról mindent, a mi csak méltónak tetszett a fejedelmi asztalra. Vendégeket rendkívül nagy számban híttak, mert János herczeg, a ki érezte, hogy most rászorúlt a népszerűség keresésére, kiterjesztette a megtiszteltetést sok szász meg dán családra is, de egyszersmind nagy számban híttak nor-mannokat is a fő- és a köznemesség soraiból egyaránt. Bármennyire lenézték is a normann urak a szászokat különben, most mikor a belső villongások küszöbén állottak, egyszerre félelmesnek látszottak a szászok már csak nagy számuknál fogva is és hogy a veszedelemnek elejét vegyék, János herczeg jónak látta, hogy a népszerűséget ezek vezérei közt is keresse.
Éppen ezért az volt a herczeg terve, hogy ezeket a szokatlan vendégeket olyan udvarias bánásmódban részesíti, a milyent azok eddig soha sem tapasztaltak. De bár soha még ember lelkiismeretlenebbül nem változtatta érzelmeit és magatartását az érdekei kedvéért, mint a herczeg; az volt a szerencsétlensége, hogy könnyelmű és önfejű természete lépten-nyomon kitört s egyszerre lerontotta mindazt, a mit előbbi színlelésével fölépített.
Ennek az ingatag természetnek komoly emléke az esemény, mikor János herczeget atyja, második Henrik Irlandba küldte, hogy ott megnyerje az ujonnan megszerzett tartomány lakói-nak jó akaratát és megkedveltesse magát velük. Az ír törzsfők vetélkedtek, hogy ki legyen közülök az első, a ki hódolatát a fiatal herczegnek bemutatva, neki a békecsókot felajánlja. De János a helyett, hogy az üdvözletet illendően fogadta volna, nem állhatta meg, hogy léha kisérőivel együtt meg ne rángassa az ír törzsfők hosszú szakállát. Természetes, hogy ez a viselkedés roppantúl felháborította azokat és bizony végzetessé vált a dolog Angliának Irland-ban való uralmára nézve. Szükséges, hogy János természetének ezt a vonását emlékünkbe idézzük, mert csak így érthetjük meg azt a viselkedést, melyet ez estén át is tanúsított.
A nyugodtabb kedélyhangulatban tett elhatározáshoz híven János herczeg kitüntető udva-riassággal fogadta Cedriket is, Athelstanet is s mikor ezek tudatták vele, hogy Rowena nem érezte magát elég erősnek, azért nem vette igénybe a herczeg kegyes meghívását, János is csak sajnálkozásának adott kifejezést, de haragot nem mutatott. Cedrik is, Athelstane is régi
divatú szász nemzeti viseletben jelentek meg. Nem lehetne ugyan azt állítani, hogy ez nem volt szép, de mindenesetre oly elütő volt a többi vendégekétől, hogy János és Waldemar nagyon erőt vehettek a nevethetnékjükön, hogy menten a szemébe nem kaczagtak a szász főuraknak. A józanúl ítélők szemében, a szászok rövid, testhez álló zekéje s a vállra vetett hosszú köpeny különben sokkal szebb is, észszerűbb is volt, mint a normannak viselete, a kiknek az alsó öltönye volt hosszú és bő, csaknem olyan, mint egy hosszú ing vagy mint a málházók hosszú zubbonya s e fölött viselték aztán azt a szűken szabott rövid kis köpenyt, a mi hidegről, esőről ugyan nem használt semmit, de arra jó volt, hogy a kirakatául szolgáljon annyi aranysújtásnak, prémnek, ékgombnak, a mennyit csak a szabó leleményessége rá tudott halmozni. Nagy Károly császár, a kinek uralkodása alatt először viselték ezt a ruházatot, be-látta bölcsen ennek a hasznavehetetlen voltát s azért kérdezte: - Az Isten szerelmére, hát mire jó ez a köntös? Ha lefekszünk, nem takar be, ha lovagolunk, nem véd meg széltől, esőtől; ha letelepszünk, meg nem őriz sem a nedvességtől, sem a fagytól.
De azért a fejedelmi megrovás ellenére is csak divatban maradt a kurta köpeny egészen történetünk idejéig, legkivált az Anjou herczegek között. Ily módon János udvari emberei is széltében viselték s a szászok hosszú köpenye megfelelő sok gúnyolódásban részesűlt náluk.
A vendégek letelepedtek az asztalok köré, s látták, hogy ezek csak úgy roskadoznak a sok mindenféle jótól. A szakácsok serege latba vetette minden találékonyságát, hogy minél válto-zatosabb módon tudják az ételeket feladni és ezt olyan sikerrel oldották meg, hogy csaknem elérték a mai konyhaművészet embereit abban, hogy mindent kiforgassanak a maga valójából egész a fölismerhetetlenségig. A honi ételeken kívül nagy halomban álltak ott a külföldi csemegék, ritkaságok is, valamint a finom sütemények; és ott volt lisztlángból sűlt kenyér, meg a királykalács is, a mit csak a legnagyobb urak asztalán lehetett látni. Hozzájárultak mindehhez a legdrágább külföldi és hazai borok.
De a normann urak, ha fényűzők voltak is, általában véve el lehetett róluk mondani, hogy mértékletesek voltak. Ha élvezetet találtak is az asztal örömeiben, azért inkább a minőségét élvezték csak a dolognak, de, a mennyiségben mértéket tartottak s a falánkságot és iszákos-ságot a szászok tulajdonságának tekintették, mint a kik nevelésre nézve mögöttük maradtak.
János herczeg maga ugyan, meg azok, a kik közvetlen környezetéhez tartoztak s még gyengeségeit is majmolták, nagyobb kedvelői voltak az ételnek, italnak, mint kellett volna, s tudjuk, hogy a herczegnek utóbb a halálát is a mérték nélkül élvezett őszi baraczk meg új sör okozta; de ez a mértékletlenség kivételszámba ment honfitársai között.
A normann lovagok és főnemesek komolyságot színleltek tehát s csak titokban adtak jeleket, hogy figyelmeztessék egymást Cedrik, Athelstane meg a többi szász urak félszeg viselke-désére, a kiknek a mai lakoma minden tekintetben nagyon szokatlan jellegű volt. S csakugyan míg a szászok bárdolatlanságát a többiek így megmosolyogták, azok bizony nem egyszer nagyot vétettek az ilyen előkelő társaságban ismeretes illemszabályok vagy szokások ellen.
Már pedig ismeretes dolog, hogy még az igazi, komolyabb vétket is elnézik, a mit valaki a jó nevelés vagy erkölcsiség ellen követ el, mint az illemszabályok megsértését. Cedrik például, mikor vizes kezét beletörölte az asztalneműbe, a helyett, hogy a normann urak módjára kezét kecsesen rázta volna, míg a nedvesség elpárolog, sokkal nagyobb megütközést keltett, mint Athelstane, a ki a helyett, hogy egy darabot vett volna a külföldi ritkaságokból készűlt
„Karum pástétom” nevű ételből, egymaga ette meg az egészet. Mikor azonban kérdésekkel kereszttűzbe vették és kiderűlt, hogy Conningsburgh thánja, - vagy franklinja, a mint a nor-mannok mondták, - nem is tudta, hogy mit eszik és galamb- meg pacsirta-pástétom gyanánt nyelte le, azt a mi pedig csalogány- és fügemadár-pástétom volt, akkor ez a tudatlanság bőven meghozta neki azt a gúnyolódást, a mit pedig talán falánksága érdemelt volna meg jobban.
Nagysokára a hosszú lakomának is vége lett s ekkor a kehely gyorsan járt körbe, mialatt a
férfiak a lefolyt vitézi tornáról beszéltek, a díjlövés titokzatos győzteséről, meg a fekete lovagról, a ki önmegtagadólag visszavonúlt a díj elől és a vitéz Ivanhoeról, a ki a győzelmet olyan drágán fizette meg. Minderről katonás nyíltsággal és jókedvvel beszéltek s csupa tréfa és nevetés volt az egész asztal. Csak János herczeg homloka volt felhős, mintha valami nagy gond nyomná a lelkét s csak környezetének halk hangú figyelmeztetésére szedte magát össze annyira, hogy érdeklődést mutasson az iránt, a mi körülötte ment végbe. Ilyenkor hirtelen összerezzent, lehajtott egy kupa bort, hogy a kedvét fölélessze és belevegyült a többiek beszé-débe, ha éppen csak valami vaktában tett megjegyzéssel is.
- Ezt a kupát, - szólalt meg egy ilyen pillanatban, - Ivanhoe-i Wilfred lovag, mai győzelmes vitézünk egészségére ürítjük, és sajnálatunkat tolmácsoljuk, a miért sebe nem engedi, hogy köztünk legyen. Töltsetek kupát mindnyájan, elsősorban te, Cedrik, Rotherwood ura, nemes atyja a nagyreményű sarjnak.
De Cedrik fölállt és letette érintetlen kupáját az asztalra.
- Nem, uram, én nem nevezem fiamnak azt az engedetlen ifjat, a ki parancsomnak is ellene szegül, és atyai szokásait, életmódját is elhagyja.
- De hisz az lehetetlen, - szólalt meg János herczeg jól színlelt meglepetéssel, - hogy egy ilyen vitéz lovag érdemetlen fiú legyen.
- És mégis úgy van, uram. Elhagyta az én egyszerű hajlékomat, hogy bátyád udvarának fényében, vígságában legyen része; s ott tanulta azokat a lovasfortélyokat, melyekért olyan nagyon magasztaljátok. Elhagyta a házat akaratom ellenére. Alfréd királyunk idejében ezt lázadásnak nevezték volna s meg is büntették volna szigorúan.
- Oh, - sóhajtott fel János színlelt részvéttel, - ha fiad az én szerencsétlen bátyám követője volt, akkor azt hiszem, nem nehéz kitalálnunk, kitől tanúlta a fiúi engedetlenséget.
Így beszélt János, tökéletesen elfeledve, hogy ha második Henrik fiai ebben többé-kevésbbé mind hibásak voltak is, ő maga nagyon túltett valamennyin az atyjához való hálátlanság és lázongó ellenségeskedés dolgában.
- Azt hiszem, - szólt némi szünet után János, - hogy bátyám fiadra, az ő kedveltjére akarta ruházni a gazdag Ivanhoe uradalmat.
- Neki adta, - felelt Cedrik, - s abból, a mit fiamnak szemére vetek, nem is a legkisebb az, hogy hűbér-birtok gyanánt fogadta el azt, a mit apái mint szabad birtokot tartottak kezükben.
- Akkor tehát megnyerjük tőled, jó Cedrik, a szentesítést arra, hogy ezt az uradalmat olyanra ruházzuk, a kinek méltóságát nem fogja csökkenteni az, ha hűbérese lesz a brit koronának.
Front-de-Boeuf Reginald báró, remélem, megtartod Ivanhoe uradalmát, hogy Wilfred báró ne sértse meg ősei szellemét azzal, hogy újra elfoglalja ezt a hűbérbirtokot.
- Szent Antalra, - kiáltott fel a fekete szemöldökű, sötét arczú óriás, - megérdemlem, hogy fenséged szásznak nevezzen, ha megengedem, hogy akár Cedrik, akár Ivanhoe, akár az angolok legjava elragadja tőlem ismét azt a birtokot, melyet fenséged kegye reám ruházott.
- Ha valaha valaki szásznak nevezne, báró, - felelt Cedrik, a kit bántott a normannoknak ez a gyakran használt sértő mondása, - éppen olyan nagy, mint a milyen meg nem érdemelt meg-tisztelésben részesít.
Front-de-Boeuf felelni akart, de Jánoson már erőt vett meggondolatlan rossz természete és így szólalt meg:
- Ejh, uraim, a nemes Cedriknek igaza van; meg kell adnunk, hogy az ő fajuknak hosszabb a származási táblája is, meg a köpönyege is, mint a mienk.
- Az ám, és a harczmezőn is előttünk járnak, mint a vad a kutya előtt, - toldotta a szót Malvoisin.
- Hát még a modoruk és szokásaik finomságára nézve, - szólt Aymer.
- Aztán mértékletesek is ételben, italban, - mondotta De Bracy, elfeledkezve arról a tervről, mely neki szász menyasszonyt szerzett volna.
- No és bátrak, rendületlenek is, mint azt Hastingsnál is, meg sok más helyütt is megmutatták, - szólt Bois Guilbert.
Mialatt az udvari urak sima, mosolygó arczczal így követték a herczeg példáját abban, hogy mindegyik repítsen egy gúnyos nyilat Cedrikre, a szász főúr arcza kigyulladt a haragtól és sebesen tekintgetett majd erre, majd arra, mintha az egymást érő sérelmek gyorsasága meg-gátolta volna abban, hogy feleljen, vagy úgy, mint a bika, mikor a kutyafalka mind neki esik s azért nem tudja, melyikkel végezzen előbb.
Végre szóra bírta magát, de a hangja fojtott volt a szenvedélytől még most is. Odafordúlt János herczeghez, mint a kitől eredetileg kiindúlt a sértegetés és így beszélt hozzá: - Bár-milyen hibája legyen is a mi fajunknak, de minden szász nidering6-nek bélyegezné azt (és ez a mi legerősebb szavunk a jellemtelen aljasságra), a ki a saját födele alatt, addig, míg a saját asztalán jár körbe a kupa, megsértett volna valakit vagy csak el is tűrte volna, hogy más megsértsen egy vendéget úgy, mint a hogy fenséged engem megbántott s tűrte, hogy a többiek bántsanak. Bármilyen nagy volt is a balszerencse, a mi bennünket Hastingsnél ért, azok legalább hallgathatnának (s itt Front-de-Boeufre meg a templáriusra szegezte szemét), a kiket néhány órával ezelőtt vetett ki a nyeregből egy szász lovag lándzsája.
- Szavamra, ez aztán harapós válasz, - szólt a herczeg, - hogyan esik nektek, uraim? Szász alattvalóink, úgy látszik, összeszedik a bátorságukat is, az eszüket is ezekben a zűrzavaros időkben. Bizony mondom uraim, jobb lesz, ha fölszedjük a horgonyt és megyünk haza innen idején Normandiába.
- A szászoktól való féltünkben, - nevetett De Bracy. - No, arra ugyan nem kellene egyéb fegyver, mint egy jó hajító dárda, hogy ezeket a vadkanokat itt elejtsük.
- Hagyjátok abba a tréfát, urak, - vágott közbe Fitzurse. - Fenséged pedig jól tenné, ha bizto-sítaná a nemes Cedriket, hogy ezek a tréfák azért nem jelentenek komoly sértést, ha éppen nyersnek tetszenek is idegen ember előtt.
- Sértést? - felelt a herczeg, hirtelen fölvéve ismét előbbi udvarias modorát. - Remélem, senki sem gondolja, hogy én eltűrném azt valakitől is, hogy jelenlétemben sértegessen mást. Ime, ezt a poharat magára Cedrikre ürítem, ha már a fia egészségére nem akar inni.
A serleg erre megint körbe járt az udvaronczok hízelgő tetszése között, de azért a szász főúrra nem gyakorolt olyan benyomást, a milyent János remélt. Igaz, hogy Cedrik nem volt valami villámgyors felfogású, de azok mindenesetre keveset tartottak elméjéről, a kik azt hitték, hogy abból ez a hízelgés majd egyszerre kitörli az előbbi sérelem emlékét. De azért csendes maradt akkor is, mikor a másik pohárköszöntő hangzott „Athelstanera, Conningsburg urára”.
A lovag meghajolt, aztán azzal adta jelét kötelességtudásának, hogy egy óriási serleget ivott ki fenékig.
6 A n i d e r i n g szót eredetiben alkalmazzuk, mert történelmileg is így ismeretes. Jelentése oly megalázó volt, hogy még a gyűlölt Hódító Vilmosnak is sikerült a szászok közül nagy csapatokat gyűjteni maga köré tisztán azzal a fenyegetéssel, hogy a ki vonakodik oda csatlakozni, azt n i d e r i n g -nek bélyegzik. (Ford.)
- Most pedig urak, - kezdte János herczeg, a kinek már kezdett a bor a fejébe menni, - mivel szász vendégeink egészségére már ittunk, arra kérjük őket, tanúsítsanak ők is irántunk ilyen udvariasságot. Nemes thán, hadd kérjelek arra, nevezz meg egy olyan normannt, a kinek a neve még a legkevésbbé szennyezi be ajkadat a kimondáskor, s aztán annak az egészségére igyál, hogy a bor legalább lemossa azt a keserűséget, melyet a neve hagyott a szádban.
Fitzurse ezalatt fölállt s odaosonva a szász főúr mögé, arra kérte, ne mulassza el ezt a jó alkalmat arra, hogy véget vessen az ellenséges hangulatnak és nevezze meg János herczeget.
De a thán nem hajolt erre a politikus tanácsra, hanem mikor szinűltig töltötte serlegét, fölállt s e szókkal fordúlt a herczeghez: „Fenséged azt kívánta tőlem, hogy nevezzek meg egy olyan normannt, a ki érdemes reá, hogy lakománkon érte igyunk. Ez talán nem éppen könnyű feladat, mert annyi, mint arra kényszeríteni a rabszolgát, hogy ura dicsőítését zengje; és a le-győzöttet arra, hogy míg a leigázás minden nyomorát érzi, a diadalmas ellenfelet magasztalja.
De azért én mégis megnevezek egy normannt; azt, a ki az első korra és rangra; és a ki fajának legnemesebb, legderekabb sarja. És azt, a kinek ajka nem köszönti föl velem együtt érdeme szerint, azt árulónak és becstelennek mondom s annak fogom tartani egész életemen át. -Ürítem ezt a poharat Oroszlánszívű Richard királyra.”
János herczeg, a ki bizonyosra vette, hogy a saját nevét fogja hallani, most, mikor megsértett bátyja neve oly váratlanúl hangzott föl, egészen összerezzent. Gépiesen emelte ajkához poharát, de azután letette ismét, hogy szemügyre vegye a többiek viselkedését. Azok éppen oly váratlannak találták a pohárköszöntőt, mint a herczeg maga, s úgy voltak vele, hogy sem visszhangozni, sem elvetni nem igen merték nyíltan. Néhány régi, tapasztalt udvaroncz azt tartotta legjobbnak, hogy vonásról-vonásra másolja a herczeg viselkedését: felemelték a poha-rat ajkukhoz, azután letették ismét. Mások ismét, a nagylelkűbbek vagy bátrabbak, azonnal így kiáltottak: - Éljen Richard király; Isten vezérelje vissza hozzánk mielőbb. - De voltak olyanok is, köztük a templárius, meg Front-de-Boeuf, a kik haragosan meredtek maguk elé s érintetlenűl hagyták kupájukat. De nyíltan egyikük sem mert ellene szólni az uralkodóra mondott pohárköszöntőnek.
Mikor Cedrik néhány pillanatig élvezte diadalát, e szókkal fordúlt társához: - Föl, nemes Athelstane! Elég soká voltunk itt, most már mehetünk, mert viszonoztuk János herczeg lovagias vendégszeretetét. A ki most már látni óhajt még valamit a mi durva szász szoká-sainkból, az keressen föl bennünket saját otthonunkban, mert mi már eleget élveztük a királyi lakomákat és a normann udvariasságot.
Ezt mondva, fölkelt és elhagyta a termet; Athelstaneon kívül többen is követték, leginkább szász eredetű urak, a kiket sértett János herczeg gúnyolódása.
- Szent Tamás csontjaira mondom, - szólalt meg a herczeg, mikor magukra maradtak, - a szászok diadallal távoztak és ők kerekedtek ma fölűl, az tagadhatatlan.
- Conclamatum est, poculatum est, - szólalt meg a perjel, - ittunk is, kiabáltunk is, ideje, hogy haza menjünk.
- A barátnak még ma este valami szép bűnbánót kell meggyóntatni bizonyosan, azért siet úgy, - szólt De Bracy.
- Nem úgy, lovag úr, hanem több mérföldnyi út van még előttem, míg hazaérek.
- Mindnyájan indúlnak, - súgta János Waldemar fülébe, - mert mind érzik a szelét annak, a mi készűl és ez a gyáva prior az első, a ki cserben hagy.
- Ne félj uram, majd tárok én elébe olyan okokat, hogy azok hallatára velünk lesz Yorkban, a gyűlésen. Perjel uram, - folytatta arcza felé fordúlva, - szeretnék négyszemközt beszélni veled, mielőtt lóra ülsz.
A többi vendégek ezalatt sietve oszlottak, kivéve azt a néhányat, a kik János herczeg legszo-rosabb környezetéhez tartoztak.
- Ez hát a te tanácsod eredménye, - fordúlt most a herczeg haragosan Fitzursehoz, - ez, hogy a saját asztalomnál úgyszólván arczul üssön egy ittas, durva szász paraszt, és hogy a többiek meg a bátyám puszta nevének hallatára úgy meneküljenek tőlem, mintha bélpoklos volnék.
- Türelmet, uram, - felelt a tanácsos, - mert akkor én is visszafordíthatom reád a vádat azzal, hogy én vessem szemedre azt a meggondolatlanságot, a mivel az én egész tervemet elrontot-tad, sőt tönkretetted a saját jobb cselekedeteid hatását is. De erre most nincs idő. De Bracy meg én majd mindjárt elmegyünk ezekhez a köpönyegforgatókhoz és megmondjuk nekik, hogy már sokkal mélyebben belementek a dologba, semhogy visszafordúlhatnának.
- Hiába, - felelt a herczeg, fel s alá járkálva a szobában olyan hevességgel, a miben a bornak is volt része; - már látták a láthatatlan kéz írását a falon, már látták a homokban az oroszlán-körmök nyomát és hallották a közelgő ordítást az erdőben; azoknak a bátorságát senki föl nem szítja többé.
- Bár inkább kiki a magáét szítaná föl, - szólt oda Fitzurse Bracynek, - de hisz látod, hogy a bátyja puszta neve kész betegség neki; egészen kiveri a lelket belőle. Jaj az olyan fejedelem tanácsosainak, a ki jóban, rosszban egyaránt hijjával van kitartásnak és erőnek.