Tüzes ló néha lassú lesz, Lassú meg lángot ont;
Bolondot játszik a barát S barátot a bolond.
RÉGI ÉNEK.
Mikor a csuhás, kötélöves barát ott állt a Front-de-Boeuf vára előtt, a kapus azt kérdezte, mi a neve és mi járatban van.
- Pax vobiscum, - felelt a bolond, - szegény francziskánus barát vagyok s azért jöttem, hogy kötelességemet teljesítsem a szegény foglyok mellett.
- Vakmerő vagy, barát, hogy ide mersz jönni, a hol a részeges gyóntató atyánkat kivéve ilyen magadforma tollú kakas nem kukorékolt, van húsz esztendeje.
- De azért kérlek, tudasd érkezésemet a kastély urával; tudom, hogy elfogad s aztán a kakas kukorékolhat úgy, hogy az egész vár meghallja.
- Az ám, hanem ha majd szememre hányják, hogy a helyemet elhagytam, akkor majd meglátom, hogy a szürke csuha elég védelem-e a szürke lúdtollú nyílvessző ellen.
A kapus ezzel a fenyegetéssel hagyta el a küszöböt, s megvitte urának azt a szokatlan hírt, hogy egy barát kíván bebocsátást a várba. De milyen nagy volt a csodálkozása, mikor Front-de-Boeuf azt parancsolta, hogy vezesse azonnal ide a barátot. Ezért hát a kapus először jól be-reteszelte a kaput s aztán engedelmeskedett a parancsnak. Az a csaknem esztelen vakmerőség, a mely Wambát arra bírta, hogy erre a föladatra vállalkozzék, most egyszerre nagyon megcsappant, mikor olyan félelmes külsejű és rettegett emberrel kellett szemben állnia, mint Front-de-Boeuf. És bizony a Pax vobiscum-ot, a melynek elmondásában pedig nagyon bízott, hogy ez majd megteszi a magáét az ő állásának hiteléért, ugyancsak halk és bizonytalan hangon tudta kinyögni. Szerencsére Front-de-Boeufnek nem tűnt ez föl, mert szokva volt hozzá, hogy mindenféle embert reszketni lásson.
- Ki vagy, barát és honnan jösz? - kérdezte tőle.
- Pax vobiscum, - ismételte a bolond, - szent Ferencz egyik szegény szolgája vagyok.
Keresztűl akartam menni az erdőn, de utonállók kezébe kerültem, a kik, mint az Irás mondja, quidam viator invidit cis latrones, ezek most aztán ide küldtek a kastélyba, hogy itt lelki szolgálatot teljesítsek a két elitélt mellett.
- Igaz. És meg tudnád mondani, hányan lehetnek azok a haramiák, szent atyám?
- Oh, vitéz uram; nomen illis legio; az ő nevük légio, mert sokan vannak.
- Mondd meg érthetően, hányan lehetnek, különben a csuhád se védelmez meg.
- Oh, jaj! cor meum eructavit, vagyis majd belehaltam a rémületbe. De azt hiszem, hogy úgy katonákkal, mi mással együtt lehetnek ötszázan.
- Micsoda?! - kiáltott a templárius, a ki most lépett a szobába, - hát a darazsak olyan sűrűn rajzanak? Ideje, hogy megfullasszuk az egész fajzatot. - Majd félreintve Front-de-Boeuf-öt, ezt kérdezte tőle: - Ismered te ezt a barátot?
- Valami távoli kolostorból való. Nem ismerem.
- Akkor ne beszélj előtte arról, hogy mi a szándékod. Küldj vele irott parancsot De Bracy szabad bajtársaihoz, hogy azonnal itt teremjenek uruk segítségére. Addig pedig, hogy a tarfejű gyanút ne fogjon, engedd szabadon járni-kelni, hogy a szász ártányokat elkészítse a vágóhíd számára.
- Úgy lesz, - felelt Front-de-Boeuf és azzal parancsolta egy szolgának, hogy vezesse Wambát oda, a hol Cedrik és Athelstane voltak fogva.
Cedrik türelmetlenségét a fogság nem hogy csökkentette volna, hanem csak fokozta. Úgy járt-kelt a szobában, mintha minden fordulónál egyenest az ellenségnek rohanna neki, vagy mintha egy fal ostromára sietne. Közbe-közbe néha úgy magának beszélt néhány heves szót, máskor meg Athelstanehoz fordúlt, a ki bölcs nyugalommal várta a dolgok kimenetelét. A gazdag ebéd után a lassú, kényelmes emésztésig eljutva, abban nyugodott meg, hogy ennek a fogságnak is majd csak vége lesz a maga idején.
- Pax vobiscum, - szólt a bolond belépve a szobába; - szent Dunstan, szent Dénes és szent Duthoc, meg a többi szentek, a hány csak van, legyenek veled és körülötted.
- Csak lépj be bátran, - szólt Cedrik a baráthoz, - mi járatban vagy?
- Hogy elkészítselek a halálra, - felelt a bolond.
- De hisz’ az lehetetlen, - riadt föl Cedrik. - Ha még oly vakmerőek is, ilyen vérlázító gazságot nem mernek elkövetni.
- Ah, uram! Ezeket a kegyetlenségük útján megállítani annyi, mint vad lovat fékezni meg selyem-szállal. Gondoljatok azért vétkeitekre, nemes Cedrik és hős Athelstane, mert még ma egy magasabb bíró előtt feleltek róla.
- Hallod ezt, Athelstane? - szólt Cedrik. - Fel kell a lelkünket ajzanunk, mert ha már halni kell, úgy haljunk meg mint férfiak, ne mint rabszolgák.
- Kész vagyok rá, hogy kiálljam, bármit nyújtson is a gonoszságuk és a halálba úgy megyek, mintha ebédre mennék.
- Fogjunk hát hozzá, szent atyám, - szólt Cedrik.
- Csak egy pillanatig várj még, komám, - szólt most a bolond, hirtelen fölvéve természetes hangját, - jól körülnézzen az ember, mielőtt a sötétbe ugrik.
- Hitemre, - kiáltott föl Cedrik, - úgy tetszik, mintha ismerném ezt a hangot.
- Hogyne, mikor az hű rabszolgád és bolondod hangja, - szólt Wamba, a csuklyát hátradobva.
- Ha előbb egy bolond tanácsát fogadtad volna, most nem lennél itt; de ha legalább most megfogadod a bolond tanácsát, nem lész itt sokáig.
- Hogy érted ezt, ficzkó?
- Hát úgy, hogy vedd föl hirtelen a csuklyás köpenyemet meg a kötelemet; hisz engem is egyedül ez tesz baráttá, aztán osonj ki a kapun, nekem meg hadd itt a palástodat és övedet, hadd ugrom inkább én helyetted.
- Hogyan? - kiáltott Cedrik meglepetve; - de hisz akkor felakasztanának, szegény fiú.
- Hát aztán? Hiszen engedelmeddel legyen mondva, a Balga fia is csak olyan méltósággal tudna ott függni a lánczon, mint a milyen méltósággal a láncz függött ősén, a tanácsoson.
- Nem, Wamba, - szólt Cedrik, - ajánlkozásodat csak arra a czélra fogadnám el, ha helyettem Lord Athelstane-nal cserélnél ruhát.
- De, szent Dunstanra, azt nem teszem. Arra ugyan kevés okom volna. Arra van ok, hogy Balga fia szenvedjen Hereward fiáért, de azt ugyan nem tudom, hogy miért halunk meg olyanokért, a kinek az ősei idegenek voltak az enyéim előtt.
- Ficzkó, - szólt Cedrik, - Athelstane ősei uralkodók voltak Angliában.
- Tőlem lehettek, uram, - felelt Wamba, - de az én nyakam sokkal jobban áll a helyén, sem hogy az ő kedvükért kitekertessem. Azért uram, vagy fogadd el az ajánlatomat magad, vagy engedd, hogy elmenjek úgy, a hogy jöttem.
- Hadd a vén fát kidőlni, - folytatta Cedrik, - ha azzal megmentheted az erdő legdélczegebb törzsét. Mentsd meg a nemes Athelstanet, hű Wambám; minden szásznak kötelessége, hogy védelmezze. Te meg én, mi együtt maradunk s bevárjuk, a mit dühük reánk mér, Athelstane meg szabadon és megmentve majd fölkölti bosszúra a nemzetet köröskörül.
- Nem úgy, apám, - felelt Athelstane, megragadva Cedrik kezét, mert hiszen ha néha tettre ébredt, akkor érzése és tettei nem voltak méltatlanok ősei nagy nevéhez; - nem úgy, inkább itt maradok egy hétig, nem érintve mást, mint a rabok penészes kenyerét és vizét, semmint hogy a magam részére követeljem azt az áldozatot, a melyet a hű szolga önszívéből eredt jóakarata az urának ajánlott föl.
- Benneteket bölcs uraknak hívnak, - szólt közbe a bolond, - engem meg hígvelejű bolondnak, hanem azért csak én döntöm el a vitát helyettetek, hogy ne erőlködjetek a további udvariaskodással. Látjátok, én olyan vagyok, mint a mesebeli Dőre Jankó lova, a melyik nem hagyott a hátára senki mást sem felülni, csak Dőre Jankót. Azért jöttem, hogy megajánljam a szabadúlást a gazdánknak. De ha nem kell neki, hát úgy is jó, akkor elmegyek. A jó szol-gálatot nem lehet úgy kézről-kézre adni, mint a tollas labdát, vagy az „itt csörög” játékban a diót. Én csak a gazdámért fogok függni, senki másért.
- Menj hát, nemes Cedrik, - szólt Athelstane, - ne szalaszd el ezt az alkalmat. Ott künn a jelenléted talán megmentésünkre bátoríthatná néhány barátunkat, míg ha itt maradsz, bizonyos, hogy mindnyájan elveszünk.
- És lehet arra valami kilátás, hogy megszabadítsanak? - kérdezte Cedrik.
- Kilátás? - visszhangozta Wamba. - Úgy öltsd föl a csuhámat komám, hogy hadvezérnek a köpönyegébe bujsz bele, de abba ám. Ötszáz ember van a váron kívül s én még ma reggel egyik voltam az öt vezér közül; sisak volt a csörgősapkám, furkósbot a bohóczvesszőm. No, majd meglássuk, mi jóra visz, ha egy bolondot egy okos emberért cserélnek el. Attól félek, bátorságban elveszítik azt, a mit óvatosságban nyernek. Isten veled hát, jó gazdám, légy jó szívvel Gurthoz meg a kutyájához, Vitézhez; az én csörgő-sapkámat pedig akasztasd föl egy szegre a rotherwoodi ebédlőben s jusson néha eszedbe róla, hogy valaki eldobta érted az életét, mint illett egy hűséges - bolondhoz. - A végső szónak mintha kettős kifejezése lett volna Wamba ajkán; tréfás is, meg komoly is.
Cedriknek tele volt a szeme könnyel.
- Megőrizzük az emlékedet, míg a hűségnek és szeretetnek becsülete lesz a földön. De ha nem volna reményem arra, hogy menekülésemmel megmenthetem Rowenát, Athelstanet meg téged is, derék jó Wambám, akkor bizony soha sem bírtál volna rá erre a menekülésre.
Ezalatt Cedrik már átöltözött, mikor azonban hirtelen eszébe ötlött valami.
- De én semmi egyéb nyelven nem tudok, csak szászul, no meg néhány szót az ő nyegle normannjukból. Hát aztán hogy hitessem el velük, hogy páter vagyok?
- A varázs ebben a két szóban rejlik komám: Pax vobiscum. Ez mindenre jó. Jártadban, keltedben, evés-ivásnál csak ezt mond: Pax vobiscum. Ez a barátnak csak olyan fontos, mint
boszorkánynak a seprűnyél vagy a varázslónak a bűvös vessző. Csak jó mély, méltóságos hangon mondogasd. Pax vobiscum; ez ellenállhatatlan. Őr és kapus, lovag és szolga, egyaránt érzi ennek a varázsát. Ha engem holnap kivisznek akasztani, már pedig erősen hiszem, hogy úgy lesz, akkor még a hóhéron is megpróbálom ennek a szónak az erejét.
- Ha ennyi az egész, akkor könnyen baráttá lehetek; Pax vobiscum. Remélem, nem felejtem el a jelszót. Isten veled, nemes Athelstane és veled is, derék fiú, a kinek a szíve sokkal gyöngébb elméért is kárpótolná az embert, mint a tied. Elmegyek, de vagy megmentlek, vagy vissza-térek, hogy együtt haljak meg veletek. A szász királyok vérét nem ontják ki addig, míg az én vérem ereimben csörgedez; sem pedig a derék, önfeláldozó szolga haja szála nem görbül meg addig, míg Cedrik el tudja hárítani a veszedelmet. Isten veletek!
- Isten veled, nemes Cedrik, - szólt Athelstane, - ne feledd, hogy a barát szerepéhez az is hozzátartozik, hogy ha frissítőt kínálnak, azt elfogadd.
- Isten veled, komám, - szólt Wamba, - és emlékezzél a szóra: Pax vobiscum.
Cedrik tehát elindúlt és nemsokára már nyílt is alkalom a mindenható varázsige erejének megpróbálására. Egy homályos, alacsony boltozatú folyosón, a melyen keresztűl a lovag-terembe akart menni, váratlanúl egy női alak állta útját.
- Pax vobiscum, - szólalt meg az álremete s már tovább akart sietni, mikor egy szelíd hang így felelt: - Et vobis, quaeso, domine reverendissime pro misericordia vestra.
- Nagyot hallok leányom, - felelt Cedrik szászul s aztán magában dörmögve tette hozzá: - Az ördög vigye azt a bolondot meg a Pax vobiscum-ját; mindjárt az első hajításnál elveszítem a dárdámat.
De ez időben nem volt szokatlan dolog, hogy a papok latinul mindjárt nagyot hallottak s ezt úgy látszik, az is tudta, a ki megállította Cedriket.
- A szent szeretetre kérlek, tisztelendő atyám, - szólt a nőalak szintén szászul, - légy olyan jó, látogass meg egy szegény sebesültet, a ki lelki vigasztalásodra szorúlt. Soha még hasonló szolgálatért gazdagabban meg nem jutalmazták szerzetedet, mint én fogom.
- Leányom, - szólt Cedrik nagy zavarban, - időm nem engedi, hogy most a kastélyban a hiva-tásommal járó kötelességet elvégezzem. Sietnem kell, mert élet-halál függ attól, hogy idejé-ben odaérek-e.
- De atyám, szent fogadalmadra kérlek, hogy ne hagyd a lelki küzdelemben gyötrődőt vígasztalás nélkül.
- A gonosz szellem ragadjon el engem tüstént és vigyen Ifrinbe Odinhoz és Thorhoz, - kezdte Cedrik, teljesen kiesve szent szerepéből és ki tudja, hogyan folytatta volna, ha párbeszédjüket Urfried éles, rikácsoló hangja nem szakítja félbe, a mint lekiáltott a toronyból.
- Hé leány, hát így hálálod meg azt, hogy leeresztettelek a toronyszobából, hogy a szent atyát káromlásra bírod, azért mert már nem tud szabadulni egy zsidóleány alkalmatlankodásától?
- Zsidóleány, - kiáltott föl Cedrik örvendezve, hogy valami ürügyet mégis talált a menekülésre. - Ne állj az utamba leány. Most jövök a szent gyónás szertartásáról, nem akarom magamat beszennyezni.
- Erre, erre atyám, - szólt az öreg asszony a remetéhez. - Idegen vagy a várban és vezetőre van szükséged. Beszélni is akarok veled. Te meg, leány, eredj vissza a sebesülthöz és ápold, míg visszamegyek, de jaj neked, ha megint elhagyod a szobát az én engedelmem nélkül.
Rebekka visszavonúlt tehát. Már előbb rábírta Urfriedot, hogy bocsássa ki a toronyból, mire Urfried azt tette kötelességévé, a minél jobban maga Rebekka semmire se vágyott, ugyanis,
hogy ápolja a sebesült Ivanhoet. Ebben a veszélyes helyzetben Rebekka kész volt minden segítő eszközt megragadni s önkéntelenül is remélt valami jót egy szent ember jelenlététől, a kiről azt hallotta, hogy annak sikerült behatolnia ebbe az istentelen várba. Türelmetlenül várta a szerzetes visszatértét és fel akarta kelteni ennek a szánalmát a foglyok iránt; de hogy milyen kevés sikerrel járt a vállalkozás, azt éppen az imént láttuk.