Ragyogva jő délczeg lovag csoport, Fegyvert szolgák, apródok serge hord.
Egynél urának ékesművű kardja, Paizsát, sisakját másik szolga tartja, A mén a várást már alig hogy állja, Zablát harap tajtékos szélű szája.
Kovácsok ráspolyt, pőrölyt tartva készen, Lesik, szükség rájuk melyik perczbe lészen, Az őrcsapat parancsát most kiadja.
És jő nehéz botokkal földművesek csapatja.
PALAMON és ARCITE.
Az angol nemzet állapota ez időben meglehetősen szánalmasnak volt mondható. Richard király távol volt hazúlról és ott messze földön foglyául esett a kegyetlen és elveteműlt osztrák herczegnek. Még csak azt sem tudták róla otthon, hogy hol van fogva és sorsáról alig sejtettek valamit az alattvalók, a kik ezalatt a legkülönbözőbb zsarnoki kezektől szenvedték az elnyo-matást.
János királyfi, Richard testvéröcscse szövetkezett bátyjának halálos ellenségével, Fülöp franczia királylyal s minden befolyásukat felhasználták arra, hogy Richard fogságát meg-hosszabbítsák, jól lehet Jánost a testvéri köteléken kívül még az is visszatarthatta volna az alacsony tettől, hogy Richardnak számos jótéteményért volt adósa. És János mégis azon igyekezett, hogy pártját az országban kellőképp megerősítse, és hogy alkalmas időben meg-támadja a trónöröklés kérdését, elütve az uralkodást annak kezéről, a ki a király halála esetére a jogos örökös lett volna. Ez pedig nem volt más, mint a bretagnei herczeg, Arthur, Planta-genet Godfried fia, János másik testvérbátyja. És ismeretes történeti tény, hogy később a trón bitorlásának e tényét végre is hajtotta. János maga könnyelmű, romlott erkölcsű és meg-bízhatatlan lévén, természetes, hogy először is azokat tudta a maga részére megnyerni, a kiknek oka volt az erőskezű Richard haragjától félni azokért, a miket távolléte alatt elkövettek; -azután meg azokat az elzüllött, félbenmaradt életű egyéneket, a kiket a keresztes háborúk árja először elsodort, aztán ismét visszadobott a honi partra, de úgy, hogy ezalatt tökéletesen elsajátították a kelet minden bűnét; - azonkívül vagyonilag megrongálva, jellemileg eldurvul-va, úgy kerültek haza, hogy itthon azután csak a zavarosban halászva éljenek meg.
Hozzájárúlt még e nehéz állapotokhoz a száműzöttek nagy száma, a kik elkeseredve a hűbér-urak zsarnoksága, meg a szigorú erdőtörvények miatt, nagy csapatokba álltak össze és birto-kukba véve az erdőket és az elhagyatott földeket, szembeszállottak az ország törvényhozó hatalmával. Csakhogy a főurak, kik közűl mindegyik valóságos kiskirály volt a maga várában, olyan csapatok vezetői voltak, a kik szakasztott úgy garázdálkodtak, mint azok, a kik be is vallották haramia voltukat. Hogy ennek a nagy lábon való életnek a költségét födözhessék, a főurak nagy összegeket vettek kölcsön a zsidóktól a legóriásabb uzsorakamatra és ez az eljárás aztán emésztette, pusztította a vagyonukat, mint a rákfene; - orvoslás gyanánt nem is ismertek más módot, mint azt, ha már nagyon fenyegető kezdett lenni a helyzet, a legvak-merőbb és legerőszakosabb módon támadták meg a hitelezőt, a kitől szabadúlni akartak.
A nép szenvedett a jelen állapottól s emellett még attól is remegnie kellett, hogy hátha a jövő még rosszabbat hoz. Hogy a nyomorúság még nagyobb legyen, veszedelmes természetű, ragadós kór ütött ki az országban és mivel a tisztátalanság, a hiányos táplálkozás, meg a rossz lakás az alsóbb néposztályok körében mintegy elegyengette az utat a járvány számára, ez
csakugyan ezrével ragadta el az áldozatokat. És azok, a kik itt maradtak, jóformán írígységgel gondoltak az elhaltakra, mert hisz azoknak már nem kellett remegniök a bekövetkezhető csapásoktól.
De azért bármennyi nyomorúság sújtotta is az országot, volt egy valami, a mire szegény és gazdag, a paraszt és főúr egyforma lázas érdeklődéssel gondolt, és ez a bajvívások intézménye volt; ez tartotta jóformán a lelket mindenkiben, csakúgy, mint a hogy Madrid kiéhezett szegény polgárai csüggnek a bikaviadalon olyankor is, mikor már annyijuk sincs, hogy családjuknak kenyeret vehessenek. Sem kötelesség, sem a gyöngédség nem tarthatta volna távol a bajvívástól az ifjút vagy az aggot. Most Leicester grófság Ashby nevű városában készültek ilyen lovagi tornára. Hír szerint nemcsak hogy a legkiválóbb lovagok készültek résztvenni a bajvívásban, hanem tudva volt, hogy János herczeg is ott lesz s az ő jelenlétében fognak vívni; - a mi természetesen mind hozzájárúlt ahhoz, hogy óriási néptömeg tóduljon már kora reggel a küzdelem színhelyére.
A színtér már maga is megkapó volt regényes szépségében. Egy erdő szélén, a mely egy mérföldnyi távolságra lehetett Ashby városától, szép, téres rét húzódott a legüdébb és leg-bársonyabb zöld gyeppel födve. Egyik oldalán az erdő határolta, az ezzel szemben levő oldalon pedig néhány, elszórtan nőtt tölgyfa, nem egy közülök évszázados faóriás. A térség, mintha csak ilyen czélra lett volna szánva, lankás parttal volt körülvéve s ez a part fokozato-san ereszkedett köröskörűl le, a térség felé, a mely maga egyenes síkot alkotott. A part négyszögletes terűletet zárt be, de sarkai le voltak kerítve, hogy még több néző férhessen el. A küzdőfelek számára két bejárás volt készítve; egyik az északi, másik a déli részen; - mindkét bejáratot erős fakapu zárta el s ez elég széles volt arra, hogy két lovag egymás mellett léptessen be rajta. Mindegyik kapunál bajhírlő állott, mellette hat trombitás, ugyanannyi fullajtár és egész sereg fegyveres, a kiknek az volt a feladatuk, hogy számba vegyék a lovagokat s meghatározzák, hogy viadalképes-e az, a ki meg akart jelenni a sorompóknál.
A déli bejárón túl, egy emelkedett helyen, öt pompás sátor volt felütve; rajta apró lobogók, rozsdavörös és fekete színben, a mely a kihívást intéző öt lovag színéül volt bejelentve. A sátor kötelei ugyanilyen színben voltak fonva; mindenik sátor előtt pedig fel volt függesztve az illető lovag czímere, a ki a sátort lakta. Őr gyanánt a fegyverhordozót állították föl, némelyik vadembernek, másik erdei őslakónak volt öltözve, vagy más valami furcsa jelmez-be, a szerint, a milyen szerepet uraik szántak nekik a játék ideje alatt. A középső sátor, vagyis a legfőbb helyen lévő, Bois Guilbertnek volt kijelölve, a kit részint kiváló bajvivói híre folytán, részint azért, mert ismeretségben állott a lovagokkal, a kik a mai tornára vállalkoztak, nemcsak hogy befogadtak kész örömmel a lovagok sorába, hanem úgyszólván a legfőbbnek ismertek el maguk között. A középső sátor mellett egyik oldalon állt Front-de Boeuf Reginald sátra meg Malvoisin Fülöpé; - a másik oldalra Glentmesnil Imre báró sátorát helyezték el; az előkelő főúr egyik őse országbíró volt Hódító Vilmos és fia, Rőt Vilmos idejében. Az ötödik sátorban Vipont Ralph báró lakott, a jeruzsálemi Szt. János lovagrend tagja, a kinek Heather nevű uradalma itt volt Ashby-de-la-Zouchehoz közel. Onnan, a hol a bajvívó-tér kapuja állott, szelíd hajlással vezetett fel az út ide, a sátrak kis fennsíkjára. Ez palánkkal volt körűlvéve minden oldalról s még külön fegyveres csapat is volt kirendelve az őrzésére.
Szemben az északi kapun túl ugyanilyen térségre lehetett jutni s itt azok a lovagok foglaltak helyet, a kik a párviadalra hívókkal csakugyan szembe akartak szállni. Frissítőkkel felszerelt sátrak szintén voltak verve a gyepen; s azonkívül kovácsok, csíszárok s mindenféle szolgák, mesteremberek nagyszámban sürögtek ott, várva, hogy a lovagok mikor veszik szolgálatukat igénybe.
A bajvívó-tér körűl, az emelkedett part tetején mindenütt páholyülések voltak elkészítve, szőnyegekkel és vánkosokkal ékesen, a hölgyek és a legelőkelőbb urak részére. A páholysor
meg a bajvívó-tér között, egy keskeny vonalban szabad tér volt hagyva azok számára, a kiknek a páholyokhoz nem volt ugyan joga, de a kik azért valamivel különb nézők voltak a közönséges tömegnél. Itt volt ezen a helyen, a mit a mai színházak földszintjéhez lehetne hasonlítanunk, a katonaság helye is. A nép ott helyezkedett el a páholysor mögött emelt föld-hányásokon, úgy, hogy még onnan, messziről is elég jól láthattak. Voltak olyanok is, a kik a körüllevő fákra telepedtek föl, sőt még a templom tornyának erkélye, párkánya is tele volt nézőkkel.
A keleti oldal közepén, tehát éppen szemben azzal a helylyel, a hol a küzdelem leghevesebb részének kellett a korlát körűl végbemennie, egy páholy magasabbra volt emelve és sokkal gazdagabb díszítést mutatott, mint a többiek; ennek mennyezetszerű teteje is volt s ezen a királyi czímer volt látható. Apródok, katonák nagy számban vették körűl ezt a helyet, mert ez volt fenntartva János királyfi és kísérete számára. Szembe ezzel, a nyugati oldalon szintén volt egy emelvény, éppen olyan magas, mint emez, díszítése pedig még élénkebb színű volt, ha talán nem is olyan pompás. Apródok és válogatott szép hajadonok csoportja vette körűl a páholy trónszékét; valamennyien halványzöld és rózsaszín ruhában; a trón és az egész páholy maga is ilyen színekkel volt díszítve. A lengő zászlókon nyillal átvert szívek, lángoló szívek, vérző szívek, aranyos tegzek, puzdrák, nyilak és Ámor egyéb jól ismert jelvényei voltak látha-tók, középen pedig ragyogó felírat pompázott, tudatva mindenkivel, hogy a kié ez a páholy, az nem más, mint La Reyne de la Beauté et des Amours. De azt, hogy ki lesz ez a szépség és szerelem királynője, azt nem is sejtette senki.
Ezalatt a nézők nagy csapatokban tolongtak, hogy kiki elfoglalhassa a maga jogos helyét, de persze, annak eldöntése, hogy kit milyen hely illet meg, nem ment minden szóvita nélkül.
Némely ilyen nézeteltérést a fegyveres emberek igazítottak el sommásan; a szekerczéik nyelével vagy a kardjuk kosaras markolatával. Ha pedig az előkelőbbek közt akadt valami versengés a helyekért, ekkor a bajhírlők avatkoztak bele, vagy pedig a két „pompavezérlő” De Wyvil Vilmos és De Martival István, a kik állig fegyverzetbe öltözve jártak-keltek, hogy a jó rendet fenntartsák.
Ezalatt a páholysorok megteltek lovagokkal és főurakkal. Valamennyien a béke idejére való öltönyben jöttek; - hosszú, sötét bársonypalástjaik tetszetős ellentétben álltak a hölgyek ragyogóbb és élénkebb színű ruházatával. Mert hölgyek is jöttek, még pedig ugyancsak nagy számban keresték fel az olyan látvány színhelyét, a melyről pedig méltán lehetett volna azt hinni, hogy szilaj és vérengző voltánál fogva nem lesz tetszésükre. Ezzel egyidejűleg az alan-tabb levő sorok is megteltek a zsúfolásig polgárokkal, katonasággal, meg a köznemeseknek azzal az egyszerűbb osztályával, a mely szerénységből, vagy kevéssé tehetős voltánál, vagy épp kétes rangjánál fogva nem mert az előkelőbb helyre tolakodni. De nagyon természetes, hogy az előkelőbbségért való versengés sehol sem volt hevesebb, mint éppen ezeknek a soraiban.
- Hitetlen kutya! - rivalt rá a szomszédjára egy öreg ember, a kinek keshedt ujjasa éppen úgy elárulta a szegénységet, mint a hogy kardja, tőre és aranyláncza a rangra való igényét; - adta farkaskölyke; - te mersz itt egy keresztény, normann nemesember elé, Montdidier ivadéka elé tolakodni?
Ez a kemény rendreutasítás az öreg Izsák zsidónak szólt. Izsák fényes öltözetben, prémmel béllelt és csipkével ékesített talárban járkált a sorok között, azon igyekezve, hogy helyet sze-rezzen magának és leányának. A gyönyörű Rebeka Ashbyban csatlakozott atyjához s a mint most ott haladt vele karonfogva, lépten-nyomon kínosan érintette az, hogy apja tolakodása milyen rossz hatást kelt mindenfelé. De Izsák, bármilyen megfélemledettnek láttuk is más alkalommal, itt most nagyon jól tudta, hogy nincs oka félni. A nyilvános helyeken, a hol sok egyenrangú úr lehetett jelen, nem kellett a zsidóknak a főnemesek bántalmazásától félni; mert
először is ilyen helyen a törvény védelme alatt állottak, másodszor pedig mindig akadt a jelenlevő urak között olyan, a kinek megvolt rá a maga önző oka, hogy a zsidót pártfogásába vegye. És ma Izsák még öntudatosabban járkált föl s alá, mert hiszen tudomása volt róla, hogy János herczeg most áll alkudozásban a yorki zsidókkal valami nagyobb kölcsön iránt.
Izsáknak magának is része volt a dologban s jól tudta, hogy a herczeg annyira rajta van a dolog mielőbbi rendbehozásán, hogy ennek kedvéért még őt is szívesen pártfogásába venné baj esetére.
Mióta ettől az eszmétől vérszemet kapott, kihívóan lökdösődött és az előbbi normannak sem nézte a rangját, származását vagy vallását. Hanem az öreg normann köznemes szava méltat-lankodást ébresztett többekben a zsidó ellen. Állt ott nem messze egy jól megtermett, szálas katona is; lincolni zöld posztóruhába öltözve, a mellére tűzött ezüst érdemrend, a hatalmas, hat láb hosszú íjj, a fényes, aranyhímes íjjtartó, meg az övbe tűzött tizenkét nyílvessző, mind a kemény, gyakorlott íjjászra vallottak. A szóvitát hallva, odafordúlt arczczal a zsidó felé. Dió-barnára lesült arczán látszott, hogy a vitéz gyakran ki lehet téve az idő minden viszontagságá-nak. Ez aztán odaszólt Izsákhoz, hogy jó lesz, ha eszében tartja, hogy szerencsétlen áldozatai vérét szítta ki, s hogy mindaz a gazdagság, a mit szerzett, csak olyanformára puffasztotta, mint a vérivó pókot; a mit addig csak elszível az ember valahogy, a míg meglapúl a sarokban, hanem ha előmerészkedik onnan, hát összetapossák. Ez a figyelmeztetés normann-angol keveréknyelven volt mondva, de olyan kemény, marczona arczkifejezéssel, hogy a zsidó jónak látta volna, hogy tágítson és elhordja magát onnan minél messzebbre, ha éppen akkor nem támad nagy mozgolódás a tömeg soraiban és nem fordúl oda mindenki figyelme a bejárat felé, a hol János herczeg éppen akkor jelent meg nagy, ragyogó és víg kísérettel. Igaz, hogy ez a kíséret körülbelül csak felerészben állott világiakból és hogy papok is számosan voltak közte, de ezek csak olyan czifrán voltak kiöltözve és éppen oly hányaveti, vidám magatartás-sal léptek be, mint amazok. Ezek közt volt a Jorvaulx apátság priorja, Aymer is, a ki ez alkalomra úgy felcziczomázta magát, a hogy csak lehetett egyházi méltóság létére. Aranynyal, prémmel ugyancsak bőkezűen bánt az, a ki a prior ruházatát készítette. Lábbelije pedig olyan volt, hogy eszeveszetten túlozta a korszak már amúgy is őrült, ízléstelen czipődivatját, a mi a lábbeli hegybe futó orrának hosszan való felhajlásában állt. Aymer czipője úgy felhajlott, hogy nemcsak hogy a térdéhez lehetett erősíteni a czipő orrát, hanem a derekán levő övhöz is, úgy hogy a prior nem is bírta a lábát kengyelbe tenni. Ez azonban nagyon csekély alkalmat-lanság számba ment a délczeg apát előtt, a ki még talán örült is, hogy gyakorlott lovas voltát annál jobban megmutathatja a nagy nézőközönség, különösen pedig a hölgyek előtt.
János herczeg kíséretének többi része leginkább bérelt zsoldos csapatainak kedveltebb vezé-reiből állott, aztán fosztogató rablólovagnak mondható főurakból, meg romlott, lazaerkölcsű udvari emberekből, a kikhez végre több templomos vitéz és Szent János-rendi lovag csatla-kozott.
Itt megjegyezhetjük, hogy e két rend lovagjait általánosan úgy tekintették, mint Richard ellenségeit, mert ismeretes dolog volt, hogy a franczia király, Fülöp, meg Anglia oroszlán-szívű királya között végbement villongásban ezek a lovagok Fülöp pártján voltak. Ennek az ellenségeskedésnek tulajdonítható, hogy Richard ismételt győzelmei sem vezettek valami nagy eredményre, valamint hogy meghiúsult Jeruzsálem bevételére irányuló lázas törekvése is és végre, hogy minden küzdelmének eredménye oda zsugorodott össze, hogy Saladinnal bizonytalan fegyverszünetet köthetett. Ugyanaz a politika, a mi a két rendnek Jeruzsálemben időző lovagjainak diktálta ezt a magatartást, Angliában élő társaikat is arra bírta, hogy János herczeg pártjához szítsanak, mert vajmi kevés okuk volt akár Richard hazatérését kívánni, akár pedig jogos utódának, Arthurnak trónrajutását.
János herczeg viszont azokkal az előkelőbb és fontosabb szerepet vivő szász családokkal éreztette lépten-nyomon gyűlöletét és megvetését, a kikről jól tudta, hogy ezek az ő személyét éppen oly ellenséges szemmel nézik, mint tetteit és törekvéseit, hasonlólag az angol köz-néppel, a kik folyton attól remegtek, hogy olyan zsarnoki és önkényes természetű uralkodó, a milyen János herczeg lenne, bizonyára még jobban megnyirbálná jogaikat és szabadságukat.
A fényes csapat közepett ott jött maga János herczeg is. Öltözete csupa bíbor és arany; nem kevésbbé fényes különben a paripáján sem a szerszám. Kezén vadászsólymot tartott a her-czeg, a kinek hosszú, fürtös haja gazdagon omlott le a vállára, a drágaköves karikával átszorí-tott prémes kucsma alól. Tüzes almásszürke paripája büszkén tánczolt alatta ott a bajvívó-tér pázsitján; maga a herczeg pedig vidáman, kaczagva beszélgetett kíséretével, a mint az egész csapat beléptetett, majd felnézett a páholysorra és a fejedelmi bírálat vakmerőségével szedte sorra az ott ülő szépségeket.
Sokan észrevehették ugyan a herczeg arczán a kicsapongó és vakmerő természet kifejezését, valamint a gőgnek s a mások érzéseivel nem törődő önkénynek egy-egy vonását is, de azért azt még ezek sem tagadhatták, hogy az a szépség bizonyára megvolt ez arczon, a mit a természettől jól megalkotott és a tudatosan kellemes kifejezésre szoktatott vonások rendesen megadnak, kivált ha e mesterséges kifejezés mellett annyi becsületes és őszinte jelleg mégis megvan a vonásokban, a mi azt hiteti el az emberrel, mintha ez az arcz sohasem igyekeznék természetes érzéseinek kifejezését leplezni. Az ilyen jellegű arczot gyakran nézik az emberek a férfias nyiltság tükrének, mikor pedig ez a merész vonás valójában nem másból ered, mint a lelkiismeretlenűl gyönyörhajhász ember könnyelmű közömbösségéből, és abból a büszke öntudatból, a mit a születés, a vagyon, vagy más előnyös körülmény ad meg az illetőnek, de a mely előnyhöz a személyes érdemnek semmi köze.
Hanem azok, a kik nem néztek a dolgokba ilyen mélyen; - és mindenesetre ezeknek a száma volt a nagyobb, - elégnek találták János herczeg rheno-ját (prém vállgallér), czobolybéllésű palástját, aranysarkantyús szattyánbőr csizmáját, meg még hozzá délczeg lovaglását arra, hogy zúgó tapssal fogadják.
Mikor a herczeg paripája betánczolt a gyepes térségre, még nem csillapúlt le egészen a szóvita a zsidó, meg a megsértett szomszéd között, úgy hogy az emelt hangon való beszéd odaterelte a herczeg figyelmét a csoportra; - de bár rögtön megismerte Izsákot, azért szeme mégis inkább odafordúlt Zion gyönyörű leányára, a ki a haragos beszéd hallatára riadtan símúlt ősz apjához.
Rebekkát csakugyan oda lehetett volna állítani szépség tekintetében Anglia legbüszkébb, leggyönyörűbb úrhölgyei mellé s kiállta volna a versenyt még olyan műértő szemében is, mint János herczeg. Alakja a leggyönyörűbb arányokat tüntette fel s teljesen érvényre jutott a keleties izlésű öltözetben, melyet Rebekka Angliában is viselt, népe leányainak szokása szerint. Sárga selyemturbánjának színe gyönyörűen illett sötétes keleti arczbőréhez. Szeme csodálatosan ragyogó volt, szemöldöke felségesen hajlott ív; a szépen formált, finom sasorr, a gyöngyfehér fogsor mindez valami oly végtelenül vonzó összhangot alkotott, hogy nem igen akadt a körüllevő szép hölgyek közt olyan, a kit Rebekka elébe lehetett volna helyezni.
Bársonyos fekete hajának csavarvonalba gördülő fürtjei ott pihentek hófehér nyakán és keblén, már a mennyit ebből látni engedett a drága, perzsa selyemből való simarre nevű köntös, a melynek sötét vöröseslila faláról természetes színű, domborúan szőtt virágok emel-kedtek ki. Igaz, hogy a gyöngygyel kirakott aranycsattok közűl, melyek a ruhát a nyaktól a derékig összetartották, a három felső csatt ki volt nyitva fenn a nyaknál a nagy hőség miatt, úgy hogy ilyenformán valamivel több maradt szabadon abból az imént emlegetett fehérség-ből, s így aztán jobban érvényre jutott a gyémánt nyakláncz is a róla lefüggő, vagyont érő násfákkal. A turbánról lefüggő és gyémántos forgóval odaerősített gyönyörű struczcztoll is
egyike volt a szép zsidó leány ritka ékességeinek, a melyre a körüllevő úri hölgyek ugyan gúnyosan néztek, de a mit azért titokban mindnyájan írígyeltek tőle.
- Tyűh, Ábrahám tar koponyájára mondom, - kiáltott föl János herczeg, - de szép az a zsidó leány ott; éppen ilyen lehetett az a tökéletes szépség, a kinek a bájai a legbölcsebb királyt is
- Tyűh, Ábrahám tar koponyájára mondom, - kiáltott föl János herczeg, - de szép az a zsidó leány ott; éppen ilyen lehetett az a tökéletes szépség, a kinek a bájai a legbölcsebb királyt is