«Vítézek, erre», - Atrides kiált.
Mindaz, ki nyíllövésben itt kivált, S ki bizik, hogy legyőzi társait, Álljon ki verseny íjjazásra itt.
E szép tehén itt húsz tulkot megér S ki győz, azé lesz ez, mint pályabér.
ILIAS.
Alig ejtették ki Ivanhoe lovag nevét először, ez a név egyszerre szállni kezdett szájról-szájra, azzal a gyorsasággal, a mivel a buzgó igyekezet tovább adni s a kíváncsiság meg elfogadni bírta. Nem sok időbe tellett, mire a herczeghez is elért a hír s ez elborúlt homlokkal hallotta a nevet. Majd körűlnézve e szókkal fordúlt az urakhoz nagy kedvetlenül: - Mit gondoltok a felől uraim, s kivált te, perjel uram, mint gondolsz a felől, a mit a bölcsek beszélnek az ösztönszerű vonzódásról vagy ellenséges érzésről? Mintha csak éreztem volna, hogy a bátyám kegyeltje van itt, mikor még gondolattá nem is érlelődött bennem az, hogy ugyan kit födhet az a vért.
FrontdeBoeufnak el kell rá készülnie, hogy visszaadja a hűbérbirtokot Ivanhoenak, -mondta De Bracy, a ki becsülettel végezve el a maga részét a küzdelemben, most lerakta már fegyverzetét és ismét ott volt a herczeg kíséretében.
- Az ám, - felelt Fitzurse, - a lovag most majd vissza is követelheti a várat, meg a nagy jószá-got, a melyet Richard király reá ruházott, melyet azonban fenséged nagylelkűségéből azóta Front-de-Boeuf élvez.
- Front-de-Boeuf olyan ember, - felelt János, - a ki inkább elnyel még három hűbérbirtokot, semhogy egyet kiadjon. - A mi pedig a többit illeti, azt hiszem, uraim, senki sem vonja itt kétségbe azon jogomat, hogy a korona hűbéresbirtokait olyanokra ruházzam, a kik hűséggel követnek s körülöttem vannak, sőt katonai szolgálatra is készek értem; - azok helyett, a kik idegen országokban kóborolnak s a kiknek hódolatára éppen oly kevéssé számíthatunk, mint szolgálataira.
A hallgatóságot sokkal közelebbről érdekelte ez a kérdés, semhogy el tudták volna hallgatni a herczeg szavai fölött való élénk helyeslésüket. - Nagylelkű herczeg, nemes jó urunk; fenséged az, a ki magára veszi azt a feladatot, hogy hű követőit megjutalmazza.
Ilyenforma szavak hallatszottak valamennyiök ajkáról, mert legnagyobbrészt mind abban re-ménykedtek, Richard királynak és hívének rovására, hogy majd maguk is hasonló adomá-nyokban részesűlnek, ha ugyan nem úgy állott a dolog, hogy már is kaptak eféle jutalmat.
Aymer prior maga is csatlakozott az általános hangulathoz, csupán azt jegyezte meg, hogy a dicső Jeruzsálemet talán mégsem lehet jogosan az idegen ország nevével illetni, mert az a communis mater, mindnyájunk közös édes anyja. Azt azonban nem látja be, - folytatta, - hogy Ivanhoe lovagra miféle előny háramlik ebből, mert hiszen ő úgy tudja, hogy a lovag Richard király seregével együtt sohasem jutott tovább Askalonnál, már pedig ez a philisteusok városa és mint ilyen, nem tarthat igényt a szent város kiváltságaira.
Waldemar, a kit a kíváncsiság az imént oda vitt, a hol Ivanhoe elesett, most visszatért onnan s így szólt a többiekhez: - Úgy lehet, hogy a lovag nem igen lesz terhére fenségednek többé, s hogy Front-de-Boeuf is nyugodtan megmaradhat tőle a vár birtokában, mert a vitéz súlyosan megsebesűlt.
- Bármi történjék is vele, - felelt a herczeg; - végre is ő volt a nap győztese; s lenne bár tíz-szeresen ellenségünk, vagy bátyánk leghűbb barátja, a mi csaknem egyre megy, - azért mégis kell, hogy gondunk legyen a sebeire; saját udvari orvosunk legyen mellette és az ápolja.
Itt sötét mosolygásra fodorodott a herczeg szájaszéle, Waldemar azonban azt felelte, hogy Ivanhoe lovagot már el is vitték magukkal a hozzátartozói és azok vigyáznak reá.
- Nagyon megilletődtem, - folytatta Waldemar, - mikor a szépség királynőjét úgy bánkódni láttam: annak az uralkodása gyászra változott a mai napon. Nem vagyok az, a kit az könnyen meghat, mikor egy asszony a kedvesén kesereg; hanem ez a Lady Rowena annyi méltósággal fojtotta el a fájdalmát, hogy észre sem lehetett volna azt venni másról, mint összekulcsolt kezének remegéséről, meg arról, hogy a szempillái reszkettek, mialatt tekintete oda szegző-dött az előtte heverő élettelen alakra.
- De hát ki is ez a Lady Rowena, a kiről már annyit hallottunk, - kérdezte a herczeg.
- Szász örökösnő, a kire nagy birtokok néznek, - felelt a perjel; - a szépség rózsája, és a kincsek kincse; ezrek közt az első; myrrha és nárdus.
- Nos, majd megvigasztaljuk a veszteségeért, - felelt a herczeg - és megnemesítjük a vérét is azzal, hogy normannhoz adjuk feleségűl. Úgy látszik, kiskorú még s ezért a házassága a mi fejedelmi tetszésünktől függ. Mit mondasz hozzá, De Bracy? Nem volna kedved nagy jó-szágok urává lenni annak a révén, hogy szász feleséget vígy haza a Hódító követőinek szoká-sához híven.
- Ha a birtokok tetszésemre lesznek, uram, - felelt De Bracy, - azzal, hogy mátkát kínálnak nekem, nehezen tesz valaki ellenemre és én hálával fogadom fenséged kegyét, a mely beváltja mindazokat az ígéreteket, melyeket hű szolgája és hűbérese előtt tenni méltóztatott.
- Nem feledjük el a dolgot. S hogy azonnal munkához lássunk, parancsold meg udvar-nagyunknak, hogy adja ki a rendeletet Lady Rowenának és társaságának a lakomán való meg-jelenésére; azokat értem, a kik vele vannak: a gyámja, az a bárdolatlan öreg paraszt, meg az a nagy szász tulok, a kit a fekete lovag ütött le a viadalban. De Bigot - fordúlt most az udvar-nagyhoz, - foglald szavakba ezt a felszólítást, de olyan símán és udvariasan, hogy kedve teljék benne ezeknek a keménynyakú, gőgös szászoknak és lehetetlenné tegye számukra a vissz-autasítást; - noha igazán Becket Tamás csontjaira mondom, a szász iránt tanúsított udvarias-ság disznó orrán arany perecz.
A herczeg indúlni akart, mikor egyszerre egy kis levelet adtak át neki.
- Honnan? - kérdezte a herczeg, rátekintve arra, a ki hozta.
- Idegen országból, fenség, de hogy honnan, azt nem tudom. Egy franczia hozta ide s azt mondta, hogy éjjel-nappal lovagolt, csakhogy minél előbb fenséged kezébe adhassa.
A herczeg erősen szemügyre vette a czímírást, majd a pecsétet is, a mely a bontott selyem-fonalat tartotta le. A czímer a pecséten három franczia liliomot mutatott. János titkolhatatlan izgalommal olvasta el az írást, a mely így hangzott:
- Vigyázz magadra, mert az ördög elszabadúlt.
A mint János e szókat átfutotta, arcza egyszerre halotti sápadtságot öltött, aztán tévetegen nézett a többiekre, olyan arczczal, mint a ki most hallotta meg a halálos ítéletét. Aztán félrehívta Fitzurse Waldemárt meg De Bracyt s odaadta a levelet nekik és azt tette hozzá a remegéstől el-elcsukló hangon: - Ez azt jelenti, hogy testvérbátyám, Richard, visszanyerte a szabadságát.
- De hisz ez a levél koholmány is lehet, - szólt De Bracy.
- Nem; ez a franczia király saját pecsétje és kezeírása.
- Akkor hát ideje, - szólt Fitzurse, - hogy pártunkat összetömörítsük, vagy Yorkban vagy valami más központi helyen. Még néhány nap s akkor késő lehet minden. Fenséged kénytelen lesz végét vetni ennek a komédiának itt.
- Igen ám, de a katonákat, meg a népet nem szabad szétereszteni elégedetlenűl, a nélkül, hogy nekik is lett volna részük valamiben.
- Hiszen késő nincs még, - felelt Waldemar; - hadd álljanak ki az íjjászok a czéltáblához és adjuk ki a díjat mihamarabb. Ezzel fenséged is eleget tesz annak, a mire ezek a szász jobbá-gyok számot tartanak.
- Köszönöm, Waldemar; egyúttal figyelmeztettél arra is, hogy megfizessek annak a szemtelen parasztnak, a ki tegnap úgy megsértett. Azért meglesz este a lakoma is. S ha ez lenne hatal-mam utolsó órája, legyen az a bosszúállásnak és az örömnek szentelve; a holnapi nap majd meghozza a maga gondját.
A nép már nagyban kezdett szétszéledni, de egyszerre kürtjébe fújt az egyik harsonás és ez aztán visszaterelte a tömeget. Az egyik hírlő kijelentette, hogy János herczeget váratlanúl olyan fontos országos ügy hívja, a mely lehetetlenné teszi azt, hogy a mulatságot holnap is folytassák, hanem mivel azt nagyon sajnálná, ha a derék íjjászokra nem kerülne rá a sor, álljanak ki most mindjárt s tartsák meg a holnapra tervezett versenylövést még ma. A díj egy ezüst veretű kürt, meg egy díszesen hímzett, vállravető selyem kürtszalag, Szent Hubertnak, a vadászat védőjének ezüst éremképeivel.
Erre több, mint harmincz íjjász állt ki; leginkább a Needwood és Charnwood erdőség kerülői és vadászai. Mikor azonban megtudták, hogy kivel kell versenyezniök, akkor egyszerre tán húsz is hirtelen visszavonúlt, azt gondolva, minek tegye ki magát a jóformán bizonyos levere-tés szégyenének. Mert ebben az időben egy-egy jó nyillövő kiválóságát csakúgy ismerték messze földön, mint a hogy ismerik most a Newmarketben idomított ló sajátságait azok, a kik látogatják azt a helyet.
A versenyzők megfogyott sora most már csak nyolczat számlált. János herczeg leszállt, hogy jobban megnézze az íjjászok válogatott csapatját. Többen közülök a királyi vadászok bér-ruháját viselték. Mikor kíváncsiságát kielégítette, akkor körűlnézett, hogy hol láthatná azt a ficzkót, a ki tegnap a haragját magára vonta. Ez ott állt ugyanazon a helyen s ugyanolyan nyugodt arczczal, mint tegnap.
- Ficzkó, - szólította meg ekkor a herczeg, - tegnapi arczátlan fecsegésedből úgy vettem ki, hogy nem vagy barátja a hosszú íjjnak. Úgy látom most, hogy nem is mersz kiállni.
- Fenséged engedelmével más okom is van arra, hogy félre álljak, mint az, hogy a vereségtől félek.
- És mi az, - kérdezte János, a ki a nélkül, hogy meg tudta volna mondani, miért, szinte kínzó kíváncsiságot érzett ezt az embert illetőleg.
- Mert nem tudom, hogy ezek az íjjászok, meg én, egyforma czélpontokhoz vagyunk-e szokva, meg aztán, mert azt sem tudom, jó néven venné-e fenséged, ha véletlenül a harmadik díjat is meg találná nyerni az, a ki akaratlanúl magára haragította fenségedet.
Jánosnak az arczába szállt a vére, mikor ezt kérdezte:
- Mi a neved?
- Locksley.
- Nos, Locksley, te is ki fogsz állni, ha ezek már mind lőttek és ha te viszed el a díjat, meg-toldom azt húsz arany noble-val5 de ha veszítesz, akkor lehúzatom rólad a zöld Lincoln-zekét és íjjzsinegekkel korbácsoltatlak ki innen, mint dicsekvő, goromba hetvenkedőt.
- És ha ilyen föltételek hallatára megtagadom a lövést? Fenséged ennyi segedelemmel könnyen lehúzathatja rólam a ruhát, meg is korbácsoltathat, de arra nem kényszeríthet, hogy íjjat feszítsek és ellőjek egy nyilat.
- Ha visszautasítod ezt a tisztességes ajánlatot, akkor elvágatom az íjjad húrját; íjjadat, nyiladat eltöretem a poroszlókkal s úgy kergetlek el, mint gyáva ficzkót.
- Nem igazságos játék az, a mire felhívsz, büszke herczeg. Arra kényszerítesz, hogy kiálljak Leicester és Staffordshire legjobb íjjászai ellen olyan föltétellel, hogy ha legyőznek, úgy büntessenek, mint alávaló gazt. De mindegy, azért kiállok.
- Poroszlók, tartsátok szemmel ezt az embert. A bátorsága, úgy látom, lohadni kezd már, és attól tartok, hogy el akar menekülni. Ti pedig, derék fiúk, lőjjetek sorra; ott a sátorban egy egész őz, meg egy hordó bor vár, akkor, ha a díj már meg van nyerve.
A bajvívó-tér déli kijárásához ezalatt oda helyeztek egy czéltáblát. A versenyzők odaálltak vele szembe s a helyük, meg a czéltábla között akkora volt a távolság, a mekkorát rendesen hagytak a „találomra” való lövésnél. Sorsot húztak, hogy ki legyen az első s úgy határozták, hogy kiki háromszor fog lőni. Az egész dolgot egy kisebb rangú katonatiszt, a játékmester igazította, mert a bajhírlők magas rangjával nem fért volna össze, hogy ők, a kik a lovagok versenyét rendezték még az imént, most ezek közé szálljanak le.
Valamennyien derekasan tartották magukat. Huszonnégy lövés közűl tíz a czéltáblába fúró-dott, a többi meg, ha a táblát éppen el is vétette, de olyan közel járt hozzá, hogy a czélpont távoli állását tekintve, ezt is mind jó lövésnek lehetett nevezni. A táblát ért tíz lövés közűl kettőt Hubert tett, Malvoisin erdésze, a kit így győztesnek jelentettek ki.
- Hát Locksley, - szólalt meg most fanyar nevetéssel a herczeg, - kiállsz-e most Huberttal, vagy átadod-e a poroszlóknak mindjárt íjjadat, nyiladat, puzdrádat.
- Ha már másképp nem megy, szerencsét próbálok, de azzal a kikötéssel, hogy ha két nyilam beletalál ugyanoda, a hol a Hubert nyilai voltak, akkor ő is lő olyan czélpontra, a mit én választok ki.
- Ez igazságos dolog és nem is tagadjuk meg, - felelt a herczeg. - Hubert, ha legyőzöd ezt a hetvenkedőt, ezüst pénzzel töltöm meg a kürtöt.
- Hát többet nem tehet az ember, mint a mennyi tőle telik, - felelt Hubert, - de az öregapám jó nyilazó volt Hastingsnél, én meg remélem, hogy nem válok szégyenévé.
Új czéltáblát hoztak, éppen akkorát, mint amaz volt. Mivel az imént Hubert nyert, övé volt az első lövés joga. A vadász nagy meggondoltsággal czélzott; sokáig méregette a távolságot s a meghajlított ív zsinegére vigyázva tette rá a nyilat. Végre aztán előre lépett és felemelve az íjjat, úgy tartotta azt, hogy annak középpontja éppen egy vonalban állott az arczával. Így lőtte el a nyilat, a mely süvöltve repült a czéltáblának s bele is fúródott annak belső körébe, noha valamennyire oldalt a valódi középponttól.
Vigyázz Hubert; nem számítasz a szélre, különben ez a lövés még jobb lehetett volna, -szólalt meg Hubert ellenfele, a ki erre odalépett a czélzó helyre, a nélkül, hogy csak fél-szemmel is méregetné a távolságot. Látszólag szinte hanyagul lőtte ki a nyilat, mintha rá se nézett volna a czélpontra. Úgyszólván még abba se hagyta az iménti szavakat, mikor a nyíl már elrepült és ez mégis egész hüvelykkel közelebb volt a fehér ponthoz, mint a Huberté.
5 Az arany noble régi angol pénz volt, értéke egynek nyolcz korona. (Ford.)
- Istenemre, - kiáltott fel a herczeg, - ha engeded, Hubert, hogy ez a jött-ment legyőzzön, megérdemled, hogy fölakasszanak.
Hubertnek mindenre csak egy felelete volt kéznél.
- Hát többet nem tehet az ember, mint a mennyi éppen telik tőle; az én öregapám...
- Az ördög vigye el az öregapádat, meg minden pereputtyát! Lőjj, ficzkó, és tégy ki magadért, különben megbánod.
Hubert csakugyan összeszedte magát s megfogadva ellenfele tanácsát, számításba vette azt a gyönge kis szellőt is, a mi most támadt; és csakugyan, a tanács úgy bevált, hogy Hubert nyila egyenesen a czéltábla középpontjába fúródott.
- Éljen Hubert! - kiáltott a tömeg, a ki jobb indulattal volt az ismerős, mint az ismeretlen iránt.
- Mesterlövés! Éljen Hubert!
- Ezt aztán te se javíthatod meg, Locksley, - szólt a herczeg sértő mosolygással.
- De a nyílvesszőjét átfúrhatom, - válaszolt emez.
Ezzel maga állt oda s valamivel figyelmesebben czélozva, mint az imént, ellőtte a nyilat, a mely egyenesen a Hubert nyílvesszőjébe fúródott s szilánkokra repesztette azt. A nép el-képedve állott s szinte rémülten susogták: - Ez csak az ördög lehet; ember ilyenre nem képes!
Mióta Britanniában íjjat feszítenek, ilyen lövést még nem látott senki.
- Most pedig, - szólt Locksley, - arra kérek engedelmet fenségedtől, hadd állítsak fel én olyan czélpontot, a milyent mi a felső vidéken használunk. Szabadjában áll mindenkinek, hogy czélozzon rá és egy jó lövéssel egy mosolygást nyerjen attól a szép leánytól, a kit szeret.
Ezzel megfordúlt, hogy elhagyja a bajvívóteret. Szemmel tarthatnak a poroszlóid, herczeg, -szólt vissza, - csak a közeli fűzfához megyek gallyat vágni.
János herczeg intett is néhány poroszlónak, hogy kövessék, de a tömeg úgy felzúdúlt, hogy a
„Szégyen! Gyalázat!” kiáltásra a herczeg is elállott alacsony gyanakodó eljárásától.
Locksley csakugyan vissza is tért rögtön egy fűzfavesszőt hozva. Sugáregyenes, hat láb hosszú vessző volt ez, valamivel vastagabb egy hüvelykujjnál. Ezt most a legnagyobb lelkinyuga-lommal kezdte hántani, közben csak annyit mondva, hogy jóravaló ijjászra szégyen az, ha olyan czéltábla elé állítják, mint amazok voltak. - Az én hazámban, ott fönn, valamirevaló íjjász akkor már akár az Arthur király kerékasztalát is elfogadná czéltáblának, pedig a körül hatvan lovag fért el. Azt a czéltáblát ott ni, egy suttyó gyerek is eltalálhatja, valami fejetlen dárdával, - folytatta, mialatt nyugodtan odament a tér szélére és letüzte a vesszőt a földbe, - a ki ezt a vesszőt is eltalálja ötször húsz rőfnyi távolságból, az aztán megérdemli, hogy ijjat és nyilat hordjon egy király előtt, még ha az az erős Richard király volna is.
- Az én öregapám, - kezdte Hubert, - jó nyilasszámba ment Hastingsnél, de azért ilyen czél-pontra világéletében sem lőtt, - és magam se fogok. Ha ez a fiatal vadász még ezt a vesszőt is eltalálja, akkor neki adom a paizsomat, vagyis inkább, hogy az ördögnek, mert csakis az rejtőzhetik a ruhájában. Az ember megteszi, a mit tehet; de már olyanra nem czélzok, a mit úgyis tudom, hogy elhibáznék. Hisz akkor akár egy szál búzára is czélozhatok, vagy egy napsugárra, csak úgy, mint arra a fehér gallyra, a mit alig látok.
- Gyáva kutya! - kiáltott János. - Locksley, ha eltalálod, akkor te vagy az első ember, a ki ezt valaha megtette. Hanem a nagy ügyesség puszta emlegetésével nem érjük be, annyit mondok.
- Én is csak annyit teszek, a mennyi tőlem telik, mint Hubert mondja, - felelt Locksley.
Ezt mondva, meghúzta az ijjat, de most figyelmesen megvizsgálta a fegyverét és új zsineget tett rá, mert úgy találta, hogy a másik már nem elég kerek és egy kicsit meg van viselve. Az-tán lassan czélzott, mialatt a tömeg visszafojtott lélegzettel leste, mi történik. A nyíl elrepült és középen hasította ketté a fűzfavesszőt. Erre már kitört az elragadtatás ujjongása és bámu-latában János herczeg is elfeledte egy pillanatra Locksley ellen való haragját. - A tied a húsz arany is a kürttel együtt, de ötvenre kerekítjük ki, ha a mi egyenruhánkat viseled és testőrsé-günkbe szegődve személyünk mellett léssz. Mert soha a tiednél erősebb kéz nem feszített ijjat és biztosabb szem nem röpített nyílvesszőt.
- Megbocsáss, nemes herczeg, - felelt Locksley, - de megfogadtam, hogy ha valaha szolgá-latba lépek, testvérbátyádat, Richard királyt szolgálom csak. Ezt a húsz aranyat Hubertnek adom, a ki olyan jól lőtt, mint akár a nagyapja Hastingsnél, - és tudom, ha a szerénysége nem tartja vissza a próbától, csak úgy eltalálta volna a vesszőt, mint én.
Hubert fejcsóválva, vonakodva fogadta el az idegentől az ajándékot, Locksley pedig, hogy a kiváncsi tekintetek elől elmeneküljön, hirtelen a tömeg közé vegyült s eltűnt szem elől.
János herczeg elől talán nem menekülhetett volna el olyan könnyen, ha a herczeg figyelmét más, fontosabb dolog nem veszi most igénybe. De ez most kamarását intette magához s azt parancsolta neki, hogy vágtasson azonnal Yorkba s keresse föl Izsák zsidót. - Mondd meg annak a kutyának, hogy még mielőtt a nap lemegy, itt legyen nálam kétezer korona. A bizto-sítékot ismeri, de azért megmutathatod neki ezt a gyűrűt is. A pénz többi részét Yorkban kell neki lefizetni egy hét lefolyása alatt. Ha nem teljesíti, lenyakaztatom a gazembert. Vigyázz, hogy el ne kerüld az úton, mert láttam, hogy itt volt, itt dicsekedett köztünk a fényes öltözetével a körülmetélt rabszolga. - Ezt mondva, a herczeg is sarkantyúba kapta lovát és elvágtatott Ashby felé, mire a tömeg is csakhamar eloszlott a térről.