Miként a gyászos éj-madár, a holló Mely a betegnek károgón jelent Halált, s a mely az éj sötétiben,
Koromszín szárnyiról kórt hint a földre, Dühöngve fut s kinok közt Barrabas És gyílkos átka sújtja a keresztényt.
A MALTAI ZSIDÓ.
A mint a kitagadott lovag odaért a sátorba, apródok és fegyverhordozók vették körül, szolgá-latukat ajánlva neki; - hogy majd megszabadítják fegyvereitől, más ruhát hoznak vagy fürdőt készítenek neki. Buzgalmukat bizonyára a kiváncsiság fokozta, mert nem volt a ki ne szerette volna tudni, ki az a lovag, a ki annyi babért nyert s a ki mégis, a herczeg parancsa ellenére is vonakodik sisakrostélyát kinyitni. A kitagadott lovag azonban senki mástól nem fogadott el semmi segítséget, csupán a maga fegyverhordozójától, vagy inkább szolgájától. Furcsa fél-szeg modorú ember volt ez a szolga, a ki egy esetlen, nehéz darócz köpönyegbe búrkolózva és fekete prém sapkáját mélyen a képébe húzva csakúgy mutatta, hogy ismeretlen akar maradni, mintha maga a lovag lett volna. Mikor már mindenki kitakarodott a sátorból, a szolga megsza-badította a lovagot nehéz fegyverzetétől, aztán ételt és bort tett elébe, a mit a nap fáradalmai után a lovag nagyon szívesen vett.
Alig végezte el azonban a lovag a hirtelen lakomát, mikor szolgája azt jelentette, hogy künn a sátor előtt öt ember várakozik öt felszerszámozott paripával és a lovagot óhajtanák látni, mert beszédjük van vele.
A vitéz erre felkapta azt a sarkig érő talárt, a mit a névtelenűl kűzdő lovagok szoktak viselni a viadal idején kivűl. Ennek csuklyája is volt és ez csaknem annyira elfödte az arczot, mint a sisakrostély; különben az egyre sűrűsödő szűrkület maga is elég lett volna arra, hogy az arczot kivehetetlenné tegye, ha csak nagyon jól nem ismerték volna egymás arczát azok, a kik szemben állottak.
A lovag tehát bátran lépett ki a sátor elé. Az öt férfiban könnyen felismerhette az öt lovag fegyvernökét a rozsdavörös és fekete öltözetről. Kantárszáron tartották uraik lovát s a lovak hátára fel volt rakva a lovagok mai teljes fegyverzete.
- A lovagi törvény szerint, szólalt meg a legelől álló fegyvernök, én, De Oyley Balduin, a ret-tegett lovagnak, De Bois Guilbert Briannak fegyverhordozója, felajánlom neked, a ki magadat ez idő szerint csupán a kitagadott lovag néven nevezed, az előbb említett De Bois Guilbert Brian lovag ménjét és fegyverzetét, melyet a mai küzdelemben használt nemességedre bízva, hogy óhajtja-e ezt megtartani, avagy megengedni, hogy uram azt pénzen kiváltsa - ez lévén a bajvívási törvény.
A többi négy fegyverhordozó jóformán szóról-szóra a szabályszerű mondókát ismételte, azután megálltak sorban, a lovag határozatára várva.
- Nektek, négyeteknek, uraim, - felelt a dalia, a négy utóbbihoz fordúlva, - és tiszteletreméltó hős uraitoknak egyforma választ adhatok. Ajánljatok uraitoknak, a nemes lovagoknak és mondjátok meg nekik, hogy nagyon helytelenűl cselekedném, ha megfosztanám őket attól a lótól és fegyverzettől, a melyet náluk vitézebb lovag soha sem viselhet. Óhajtom, bár ezzel be is fejezhetném uratoknak szóló izenetemet, de mivel valóban az vagyok, a minek magamat
nevezem, kitagadott, kénytelen vagyok elfogadni uraitoktól azt, hogy lovukat és fegyverüket kiváltsák, mert a mit én viselek, azt is alig nevezhetem úgyszólván magaménak.
- Azzal vagyunk megbízva egytől-egyig, - felelt Front-de-Boeuf Reginald embere, - hogy száz aranyat ajánljunk fel egyenként minden lóért és fegyverzetért.
- Elég lesz, - felelt a lovag. - A szükség kényszerít reá, hogy az összeg felét elfogadjam; a megmaradt összegnek egyik felét tartsátok ti meg magatoknak, fegyverhordozó uraim, a másik felét osszátok ki a pompavezérlők, kürtösök, lantosok és szolgák között.
Az öt férfi kalaplevéve és mély hajlongások közt köszönte meg azt a nagylelkűséget, a melyet, legalább ilyen mértékben, nem sokszor gyakoroltak a lovagok.
Ekkor a lovag Bois Guilbert emberéhez fordúlt oda.
- A te uradtól nem fogadok el sem fegyvert és lovat, sem váltságot. Mondd meg neki nevem-ben, hogy a mi küzdelmünk nincs befejezve és nem is lesz addig, míg meg nem vívtunk karddal és lándzsával, gyalog és lóháton. Ez életre-halálra való küzdelmet ő maga ajánlta nekem és én nem térek ki a kihívás elől. Addig is mondd meg neki, hogy őt nem olyanúl nézem, mint többi társait, a kikkel tetszés szerint udvariasságot tanúsíthatunk egymás iránt, hanem olyannak, a ki közt és köztem halálos bosszú áll fenn.
- Az én uram, - felelt Balduin, - tudja, hogy viszonozzon haragot haraggal, csapást csapással és lovagiasságot lovagiassággal. Mivel tőle nem méltatod elfogadásra a felajánlott váltságot, a min a többi lovagok váltották meg lovukat és fegyverüket, itt kell hagynom az övét, jól tudva, hogy uram többé nem tartaná méltónak önmagához, ha valamelyiket is használná.
- Derekasan beszéltél; helyesen és bátran, mint a hogy illik is olyan fegyverhordozóhoz, ki távollevő uráért szól. De nálam ne hagyd itt sem a lovat, sem a fegyverzetet. Vidd vissza uradnak, vagy ha ő nem méltatja elfogadásra, akkor tartsd meg saját használatodra, derék barátom. A mennyiben enyim volna már most, én reád ruházom igaz szívvel.
Balduin mély meghajlással felelt, azután visszavonúlt társaival együtt, a lovag pedig belépett a sátorba.
- Nos, eddigelé legalább nem gondolom, Gurth, - mondta a szolgához fordúlva, - hogy az angol lovagiasság becsülete csorbát szenvedett volna az én révemen.
- Magam meg, - felelt Gurth, - ahhoz képest, hogy szász disznópásztor vagyok, nem is rosszúl játszottam a normann fegyverhordozó szerepét.
- De azért mégis sok aggodalmat szereztél nekem a miatt, hogy hátha elárúlod magadat a falúsias viselkedéseddel.
- Oh, nem félek én attól, hogy akárki is felismerjen, kivéve a gyerekkori czimborámat, Wambát, a kiről sohasem tudtam megmondani, hogy bolondnak nagyobb-e, vagy agyafúrt hunczutnak. De akkor alig tudtam megállni nevetés nélkűl, mikor előbbi gazdám olyan közel állott hozzám. Tudom, azt hitte, hogy azalatt Gurth az ő disznait őrzi Rotherwood erdejében.
De ha megismernek
-- Elég, hiszen tudod, mit ígértem.
- Nem azért mondom. A miatt, hogy a magam bőrét félteném, nem hagyok cserbe egy jó bará-tot. Vastag bőröm van nekem; állja az a kést is, a korbácsot is, akár valamelyik agyarasom bőre volna.
- Bízzál bennem; megszolgálom neked azt, hogy veszedelemnek teszed ki magadat a kedvemért, Gurth; egyelőre, míg egyebet tehetek érted, fogd ezt a tíz aranyat.
Gurth boldogan tette a pénzt bőrtáskájába e szókkal: - Tyűh, tudom, hogy disznópásztor vagy jobbágy sohse volt még nálam gazdagabb.
- Most pedig fogd ezt az erszény aranyat, eredj el vele Ashby-be; ott keresd meg Izsák zsidót és engedd, hogy megtartson belőle annyit, a mennyit kíván a lóért meg a fegyverért.
- De, szent Dunstanra, uram, már azt nem teszem.
- Micsoda, ficzkó; nem akarsz engedelmeskedni?
- Ha becsűletes, józan és keresztényhez illő dologra szól a parancs, uram, akkor szót fogadok, de ez a parancs nem olyan. Nem becsűletes dolog, mert engedjük, hogy a zsidó dúskáljon a pénzünkben; - esztelen dolog is, mert ilyenbe csak bolond megy bele; meg aztán nem is keresztényhez illő, mert kifosztanék egy igazhitű embert, hogy egy hitetlent gazdagítsak.
- No, de kifizetni csak kifizeted, te nyakas paraszt?
- Nem bánom, - felelt Gurth, köpönyege alá rejtve az erszényt, - de akármi legyek, ha a felére le nem szorítom azt, a mit kér. - Ezt mondva, magára hagyta a lovagot zavaros kétségeivel, a melyek sokkal többféle oknál fogva, mint a mennyit most elárúlhatnánk az olvasónak -sajátságosan kínos izgalmas érzésekkel jártak.
Most meg kell változtatnunk jelenetünk színhelyét s át kell azt tennünk Ashby falújába, vagyis inkább egy olyan falusi házba, mely a helység közelében állott és egy gazdag zsidónak volt a tulajdona. Izsák, Rebekka és a hozzájuk tartozó szolgák itt szálltak meg, mert a zsidók éppen olyan bőkezűen gyakorolták a vendégszeretet erényét egymás íránt, a milyen fukarok és szívtelenek voltak azok íránt, a kiket „az urak” nevével jelöltek és a kiknek irántuk való viselkedése, az igaz, hogy kevés barátságra szolgált rá a zsidók részéről.
Rebekka ott űlt egy kicsiny, de fényesen bútorozott szobában; a mely egészen keleti ízlésben volt díszítve; - ott pihent egy halom hímzett vánkoson, a melyekkel egészen tele volt a szoba-mentén körűl húzódó alacsony kerevet. Székek helyett ez szolgált ülőhelyűl a spanyol estrada mintájára. Rebekka aggódva és a gyermeki szeretet nyájasságával nézte atyját, mialatt ez nyugtalan léptekkel és csüggedt arczczal járkált fel s alá a szobában; néha a kezeit tördelte, majd szemét forgatta ég felé, mint olyan ember, a kit valami nagy lelki gyötrelem kínoz. - Oh, Jákób atyám, - kiáltott a zsidó; - oh, tizenkét szent törzs-atyja népünknek! Micsoda megpróbáltatás ez a veszteség olyanra, a ki híven betartotta Mózes törvényének minden jottáját. -Ötven aranyat kicsikarni tőlem egy marokszorítással; és még hozzá egy ilyen zsarnoknak!
- De atyám, - szólalt meg Rebekka, - hiszen úgy látszott, hogy nagyon szívesen adtad azt a pénzt János herczegnek.
- Szívesen! Hogy az egyiptomi patécs pusztítsa el! Szívesen? Az ám, épp olyan szívesen tettem, mint mikor a lyoni öbölben vihar érte utól a hajót, aztán minden portékámat a vízbe kellett hajigálni, hogy könnyítsek rajta; drága, nehéz selymeket borítottam a habokra; - és mirrhával és aloeval illatosítottam a sósvizet; arany, ezüst veretű kincsekkel gazdagítottam a mélységet. Nem volt az is keservek órája, pedig akkor is saját kezemmel hajtottam végre az áldozást?
- De ezt az áldozatot az ég követelte az életűnk ára gyanánt, - felelt Rebekka - és atyáink Istene azóta is megáldotta munkánkat és keresményünket.
- Igen, - felelt Izsák, - de arra mit mondasz, mikor egy ilyen zsarnok aztán kicsikarja a pénzt a kezemből és még mosolyognom kell hozzá? Oh, leányom; megtagadott, hazátlan nép vagyunk s minden szenvedésünk között az a legkeservesebb, hogy ha megbántanak, megrabolnak bennünket, akkor még ki is nevetnek bennünket, nekünk pedig el kell titkolnunk, hogy érezzük a sértést és szelíden kell mosolyognunk, mikor bosszút szeretnénk állni.
- Ne nézd a dolgot így, atyám, hiszen van a mi sorsunknak sok jó oldala is. Ezek az urak, a kik olyan kegyetlenek és gőgösek, bizonyos tekintetben mégis rá vannak szorúlva Zion gyermekeire, a kiket lenéznek és üldöznek. A mi segítségünk nélkűl nem tudnának háborút viselni, a békében pedig megélni és az az arany, a mit kölcsön adunk nekik, megsokasodva kerűl vissza ládáinkba. Olyanok vagyúnk, mint az a fű, mely annál jobban virúl, mennél jobban megtapossák. Lám, még a mai torna sem mehetett végbe a megvetett zsidó segítsége nélkűl, mert hiszen az adta hozzá az eszközt.
- Leányom, ezek a szavak a szomorúságnak egy másik húrját érintik a szívemben. Az a gyönyörű ló meg az a jó fegyverzet megért annyit, mint a mennyi az összes nyereségem volt a Jairam Kirjath-tal kötött űzletben. Ha elvesztem a lovat, fegyvert, akkor ez a veszteség el fogja nyelni az egész hét összes nyereségét; igen, minden nyereségemet egy Sabaoth-tól a másikig. De hát ki tudja; hiszen talán jóra fordúlhat még a dolog; - derék ifjúnak látszik.
- De atyám, csak nem sajnálod, hogy visszafizetted azt a jót tettet, a mit az a derék lovag hajtott végre érted?
- Bízom, leányom; - felelt Izsák - és bízom Zion újjáépűlésében is; de csak annyira merem remélni azt, hogy testi szememmel még megláthatom az új templom falait és tetejét, mint a hogy abban merek bízni, hogy egy keresztény, (akár a legderekabb is közűlök) megfizessen egy zsidónak, ha csak a bíró vagy tömlöcztartótól való félelmében nem.
Ezt mondva, Izsák újra kezdte nyugtalan járkálását; Rebekka pedig, látva, hogy minden vígasztaló szava csak újabb panaszra nyújt okot, bölcsen belátta, hogy jobb lesz elállnia a sikertelen kísérlettől; - és ezt az észszerű eljárást mindenkinek ajánlhatni, a ki vígasztaló, vagy tanácsadó kíván lenni hasonló körűlmények között.
Már egészen besötétedett s ekkor egy zsidó szolga két illatos olajjal megtöltött ezüst lámpát hozott be a szobába; egy másik szolga pedig a legdrágább borokat és a legfínomabb frissítőket rakta rá egy ezüsttel berakott ébenfa asztalra; mert a zsidók, benn, házuk falainak védelme alatt nem vontak meg maguktól semmi költséges gyönyörűséget. Egyszersmind arról is értesí-tette Izsákot a szolga, hogy egy nazarénus van künn (úgy nevezték a zsidók a keresztényeket maguk között) és vele akarna beszélni. Az olyan ember, a ki az űzletből él, minden pilla-natban készen kell, hogy legyen e fajta tárgyalásra. Izsák rögtön visszatette az asztalra a görög borral telt kelyhet éríntetlenűl, mert csak most akarta ajkához emelni; - és hirtelen odaszólva leányához: - Rebekka, takard el az arczodat! - azt parancsolta a szolgának, hogy vezessék be az idegent.
Éppen mikor Rebekka ráborította szép arczára a sarkig érő ezüstös fátyolt, már nyílt az ajtó s ekkor Gurth lépett be redős normann köpenyébe búrkolózva. Egész megjelenése inkább gyanút keltett, mint bizodalmat, kivált mert bozontos prémsapkáját, a helyett, hogy levette volna, még mélyebben húzta a szemébe.
- Te vagy Izsák, a yorki zsidó, - kérdezte Gurth angolszász nyelven.
- Én vagyok, - felelt Izsák ugyanazon nyelven mert űzleti dolgai miatt kénytelen volt minden brittaniai nyelvjárást megtanúlni; - és te ki vagy?
- Az nem tartozik a dologra.
- A mennyire neked tudnod kell az én nevemet, nekem is tudnom kell a tiedet, mert különben hogyan intézzük el, a mit kívánsz.
- Könnyen; nekem, a ki fizetni jöttem, tudnom kell, hogy annak adom-e át, a kit illet; te meg, a ki csak elfogadod a pénzt, azt hiszem, nem sokat törődöl azzal, hogy éppen kinek a kezéből veszed át.
- Oh, hát te fizetni jössz? Az már aztán megváltoztatja a mi egymással szemben való hely-zetünket. És kitől hoztál pénzt?
- A kitagadott lovagtól, a mai nap győztes hősétől. A pénz, a mit hozok, a Jairam Kirgath-tól való fegyverzet ára. A lovat már vissza is vittem az istállóba. Azt akarom tudni, mennyit kérsz a fegyverzetért.
- Mondtam, hogy derék ifjú, - kiáltott fel Izsák szinte újjongva. - Egy pohár bor neked se fog ártani; - folytatta és ezzel átadott a pásztornak egy kehely olyan bort, a milyent Gurth soha életében nem ízlelt. - És, és mondd csak, mennyi pénzt hoztál? - kérdezte Izsák.
- Szűz anyám, - szólalt meg Gurth a kelyhet visszatéve, - micsoda mennyei italt isznak ezek a hitetlen kutyák, míg nekünk, jó keresztényeknek olyan sűrű, seprős sört kell meginnunk, akár csak a moslék, a mit a jószágnak adunk. - Hogy mennyi pénzt hoztam, - folytatta aztán, mikor ezt a goromba megjegyzést bevégezte; - hát bizony nem sokat, de hát azért az is csak valami.
Látod, Izsák; neked is van tán lelkiismereted; még ha csak amolyan zsidó fajta is.
- Jó, jó, de hiszen a te urad pompás lovakat és fegyvereket nyert ma a dárdája erejével, meg a jobbjával, - de jó, derék ifjú; - és a zsidó elfogadja azokat is fizetés gyanánt s a mivel több az értékük, pénzben vissza adja.
- Csakhogy az én uram már túladott rajtuk.
- Ah, ezt rosszúl tette, - szólt a zsidó; - ez esztelen ember tette volt. Egy keresztény se vehetne itt annyi lovat és fegyvert; - rajtam kivűl egy zsidó se adná meg neki a fele árát. De látom, hogy abban a táskában van vagy száz arany, mert nehéznek látszik, - szólt a zsidó, oda sandítva Gurth köpenyegének nyílására.
- Abban nyílfejek vannak, - felelt Gurth.
- Nos, hát, - szólt Izsák, mialatt erős lihegése mutatta, hogy a szokott pénzvágy meg valami újonnan támadt nagylelkűbb érzés nagyon küzdenek benne; - ha azt mondanám, hogy beérem nyolczvan aranynyal; volna annyid?
- No, alig hogy futná, - felelt Gurth, noha az összeg szerényebb volt, mint remélni merte volna; - és ha megadok ennyit, akkor a gazdám jóformán pénz nélkűl marad teljesen. De ha ez az utolsó ajánlatod, akkor bele kell nyugodnom.
- Tölts magadnak még egy pohár bort, - szólt a zsidó. - Látod, nyolczvan arany igazán kevés.
Igazán, semmi nyereségem sem marad mellette, aztán meg ki tudja, vajjon az a jó ló nem szenvedett-e meg a mai nap nagy erőfeszítésében? Oh, micsoda rettenetes összecsapás volt az;
ember és ló úgy rohantak egymásnak, mint a Baschan vad bikái. Lehetetlen, hogy a lónak valami baja ne legyen.
- Én pedig azt mondom, hogy olyan egészséges, mint a makk; legjobb lesz, ha mindjárt meg is nézed. És azt is mondom, hogy hetven arany bőven elég volna azért a fegyverért, már pedig egy keresztény szava is csak ér annyit, mint egy zsidóé. Ha hetvennel nem elégszel meg, visszaviszem ezt a zacskót (és itt Gurth megrázta, hogy csak úgy csörgött) a gazdámhoz.
- Nem, nem, - felelt Izsák; - csak tedd le a talentumokat; a nyolczvan aranyat, és majd meg-látod, hogy nem leszek szűkmarkú irántad.
Gurth végre beleegyezett és leolvasott az asztalra nyolczvan aranyat, mialatt a zsidó nyug-tatványt írt a pénz meg a ló átvételéről. Izsák keze reszketett a lázas örömtől, mikor a hetven első aranyat besöpörte. Az utolsó tízet nagyon lassan szedte föl; s mindegyiknél mondott valamit, mialatt fölvette az asztalról és erszényébe ejtette. Úgy látszott, hogy fukarsága küzd jobb természetével; - a fukarság arra ösztönözte, hogy csak söpörje be az aranyakat mind; a
másik szózat meg arra, hogy adjon vissza valamit jóltevőjének is, vagy legalább a szolgát ajándékozza meg. Így beszélt:
- Hetvenegy, hetvenkettő, - a te urad igen derék ifjú, - hetvenhárom, - kiváló egy ifjú, - hetvennégy, ebből az aranyból hiányzik valami a szélén; hetvenöt; ez is könnyebb a kelleténél, -hetvenhat, - ha uradnak pénzre lesz szűksége, csak Izsáknak szóljon; - hetvenhét, - már természetesen kellő biztosíték mellett. Itt hosszabb szünetet tartott és Gurth már azt kezdte remélni, hogy ez a három legalább kikerűli a társai végzetét, de a zsidó ismét így folytatta:
Hetvennyolcz, te is derék fiú vagy; hetvenkilencz, és megérdemelsz valami jutalmat -Itt ismét megállt egy kicsit és elkezdte nézni, forgatni az utolsó aranyat, bizonyára azért, hogy Gurthnak adja. Először az újja hegyén méregette a súlyát, aztán az asztalra dobta, hogy a csengését hallgassa. Ha egy kicsit tompán kongott vagy valamennyire hiányos súlyú lett volna, a nagylelkűségé lett volna a győzelem, de Gurth szerencsétlenségére a csengés nagyon tiszta volt és teljes, az arany pedig súlyos, vastag, nehéz, sőt egy szemernyivel nehezebb a kelleténél. Izsák nem bírta rávenni magát, hogy megváljon tőle és azért olyan szórakozott arczczal ejtette bele az erszénybe, mintha nem is tudná, mit cselekszik, aztán ennyit mondott:
- Ki van a nyolczvan arany; és remélem, hogy a gazdád gazdagon megjutalmaz majd. Aztán a táskára sandítva mondta: - Bizonyosan több is van még abban a táskában.
Gurth a fogait mutogatta, a mi nála legjobban megközelítette a nevetést. - De van ám. Éppen annyi, a mennyit eléd leszámoltam. Ezzel összehajtotta az írást, odatűzte a süvege mellé és ezt mondva: - No, csak aztán ennek se legyen híjja, pogány zsidó - tele töltött magának kínálat-lanúl még egy poharat, kiitta és köszönés nélkül távozott a szobából.
- Rebekka, - szólt a zsidó, - ez az Ishmaelita túl járt az eszemen. De mindegy; az ura derék ifjú és én nagyon örülök, hogy ezüstre, aranyra tett szert éppen annak a lónak és fegyver-zetnek a segítségével, a mely mint Goliáthé...
Ezzel odafordúlt Rebekka pamlaga felé, de ekkor vette csak észre, hogy mialatt Gurthal beszélt, Rebekka észrevétlenűl eltűnt a szobából.
Ezalatt Gurth lement a lépcsőn és odaérve a sötét előszobába, botorkálva kezdte a kijárást keresni, mikor egyszerre egy fehér alakot pillantott meg, a ki egyik kezében egy kis ezüst lámpát tartott, a másikkal pedig Gurthnak intett, egy mellékszoba felé mutatva. A pásztor habozott, hogy engedelmeskedjék-e? A földi veszedelmekkel szemben ugyan kemény legény volt, a ki nem ijed meg a saját árnyékától, hanem viszont megvolt benne is az igazi szász babonás félelem; s rettegett az erdei manók és szellemek, a fehér asszonyok meg mindama más mesés lények neve hallatára, a kiknek hívését még ősei hozták magukkal Germánia vadonjaiból. Azt is elgondolta, hogy zsidó házban van, már pedig ezeket egyéb kellemetlen tulajdonság mellett azzal a hírnévvel is felruházta a közhit, hogy ármányos varázslók és
Ezalatt Gurth lement a lépcsőn és odaérve a sötét előszobába, botorkálva kezdte a kijárást keresni, mikor egyszerre egy fehér alakot pillantott meg, a ki egyik kezében egy kis ezüst lámpát tartott, a másikkal pedig Gurthnak intett, egy mellékszoba felé mutatva. A pásztor habozott, hogy engedelmeskedjék-e? A földi veszedelmekkel szemben ugyan kemény legény volt, a ki nem ijed meg a saját árnyékától, hanem viszont megvolt benne is az igazi szász babonás félelem; s rettegett az erdei manók és szellemek, a fehér asszonyok meg mindama más mesés lények neve hallatára, a kiknek hívését még ősei hozták magukkal Germánia vadonjaiból. Azt is elgondolta, hogy zsidó házban van, már pedig ezeket egyéb kellemetlen tulajdonság mellett azzal a hírnévvel is felruházta a közhit, hogy ármányos varázslók és