SZÁMÁBAN MEGJELENT CIKKELYRE I

A Jelenkor-ban megjelent hasonló című értekezés szövegében nem tétetik ugyan említés a P.

Hírlap-ról, miután azonban - a „tudományos” s „szellemdús” címek dacára is, melyeket elfogadnunk csak annyiban lehet, mennyiben bennök azon régi barátságnak tanúságát látjuk, mellyel a cikk szerzőjéhöz köttetünk, miután azon férfiak alatt, kik hazánkban a központo-sítást követelik, alig érthetünk másokat minmagunknál, kik e tárgy iránt lapunk hasábjain annyi ízben szólottunk volt: annál szívesebben fogadjuk el a vitatkozást ez ellennel, mennyi-vel károsabbnak tartjuk, ha oly tekintélyű férfiaknak, minő honunkban az említett cikk szer-zője, hibás állításai cáfolat nélkül hagyatnak, s mennyivel inkább meg vagyunk győződve e cikk olvasása után, hogy - ezen ellenünk által legalább, ki egész okoskodását tudományos doktrínára alapítá -, „doktrinér”-eknek csúfoltatni nem fogunk.

Az idézett cikkely írója azon általános állításból indulva ki, hogy a szabadság nevével minden korban más fogalom köttetett öszve (mely állítás oly való, hogy nemcsak a szabadságról, hanem minden oly szavakról, melyek által nem tisztán anyagi dolgok fejeztetnek ki, éppen oly helyesen elmondathatik), az ó- s újkornak szabadságróli fogalmaiban nagy különbséget lát. Az ó- és középkor (igen csudáljuk, hogy oly tudományú férfiú, mint ellenünk, az ó- s középkor között nem állított fel különbséget, holott mi részünkről nem ismerünk tudóst, ki az óvilág s a keresztény középkor fogalmait ugyanazonosítaná; de hagyjuk ezt most), az ó- és középkor tehát szabadság alatt csak azt értette, hogy a főhatalom az állományban a népnek közvetett vagy közvetlen kifolyása legyen, s hogy az egész nép vagy legalább annak tetemes része köz-vetlenül folyjon be a közdolgok igazgatásába. - Újkorban a szabadság leginkább személy- és birtokbiztosságban áll, ezek az új birodalmak alapkövei. Hogy ily különböző alapfogalmak-nak egészen különböző következésekhez kelle vezetniök, magában természetes: hogy az egyedek személy- s birtokbátorsága nem volt eléggé biztosítva, ezzel az ó- és középkor fia nem sokat gondolt, felfogása szerint az állomány mindig több tekintetet érdemlett, mint akármily egyed (egyet talán mégis kivéve, s az mindenkinél saját maga vala). Ha korunkban az angoltól kérdezzük, miben találja szabadságát (alig hihető, de mégis), azt feleli, abban: „hogy háza a leghatalmasabbnak önkénye ellen is bevehetetlen erősség; abban: hogy személyében csak törvényes idézés és honfitársainak ítélete után bántathatik”! „A franciák a szabadság fogal-mával az egyenlőség eszméit kötik öszve, innen azután azon egészen különböző eredmények, melyeket az ó- és újkorban találunk;” „az athenei polgárok legkitűnőbb társaikat, Arisztidészt és Themisztoklészt, tíz évi száműzetésre kárhoztatták, nehogy befolyásuk szabad institúcióik felforgatására használtassék.” (Ellenünk terjedelmes ismereteinél fogva, melyekkel a görög literatúrában bír, némi szorgalommal talán még más okokat is fogna találhatni). „Korunkban az állomány legfőbb céljai is, midőn az egyed szerzett jogaival öszveütköznek, csak úgy létesíttethetnek (de vajon kevésbé létesíttetnek-e azért?) ha azon egyed tökéletesen kármente-síttetett, s jogaiból törvényes úton kisajátíttatott. A személy- s vagyonbátorságnak ezen tisztelete szülte újabb korunkban az ipartestületek (vulgo céhek) eloszlatását, a kereskedési szabadságot s azon szabad versenyzést, mely a pauperizmust, az európai társaságok ezen rák-fenéjét idézte elő” (melytől, úgy látszik, ellenünk véleménye szerint az ó- és középkor ment

vala). S kétségbe kellene esnünk, ha az egyediségnek ezen bálványozása (vajon a személy- s vagyonbiztosságnak tisztelete, melyről fellebb szólt, értetik-e ez alatt?) lassan nem kezdene szűnni, s ha mély jogbölcsészek nem fáradoznának kombinációk keresésében, melyek az ó- és újkor fogalmait a szabadságról egyiránt kielégítenék (azaz azon fogalmat, mely szerint a vagyon s személy biztossága tekintetbe nem vétetett, kombinálni azzal, mely egyenesen ezen alapszik). Adja az ég, hogy e mély jogbölcsészek e bölcsek kövének felkeresésében szerencsé-sebbek legyenek, mint azon tudós eldődeik, kik az örök mozgony körül fáradoztak, legalább egy politikai Bombastus Theophrastus Paracelsus kívántatik ez ellentétek kiegyenlítésére.

Hogy ha már a magyar alkotmányt a szabadság ezen kettős szempontjából tekintjük, ellenünk szerint azt fogjuk találni, hogy ebben az ókori szabadság fogalma uralkodik, hisz a közgyűlés végzése kárpótlás nélkül foglalja el a tért, melyen országutakat épít (hozzá lehetett volna tenni: és kárpótlás nélkül dolgoztatja a nép legszámosabb s legszegényebb részét ugyanez utakon, hogy rajta mások kényelmesen kocsikázzanak), és a nemesség bőven kipótoltaknak tartja azon sebeket, melyek alispánok s szolgabírák eljárásai néha a személy- s vagyonbátor-ságon ejtenek (a nemességre nézve mi is ellenünkkel egyetértünk) azon közvetlen befolyása által, melyet választások s megyei határozatoknál fogva nemcsak a törvényhozás, hanem a közigazgatásban is gyakorol. - Egész alkotmányunk eszerint valóban antik, szoros értelemben klasszikus, csak a római vagy görög alkotmányokhoz hasonlítható; kár, hogy a hasonlatos-ságnak bővebb bebizonyítására nem tétetett említés arról, hogy e hon lakóinak tizenkilenc huszada mintegy semmi jogokkal nem: bír, mi szinte, mint ő igen jól tudja, az óvilág államai-nak jelleméhez tartozik.

A szabadság ezen felfogása, mint igen természetes, meg nem egyezhetik a külföldön divato-zóval; hazánk a szabadságot a közigazgatásbani személyes részvétben, a külföld a személy- s vagyonbeli bátorságban találja, s azért - ellenünk megjegyzése szerint - nincs mit csudálkozni azon, hogy vannak nálunk is férfiak, kik közéletünk alapelvét a szabadsággal, mi nálok nem egyéb, mint tökéletes személy- és vagyonbátorság, összeegyeztethetőnek nem tartják. (Felfo-gásunk szerint valóban csudálatosabb, hogy találkoznak szellemdús és tudományos férfiak, kik a szabadságot nem a személy s vagyon teljes bátorságában keresik.) Az idézett cikk írója ellenben a sors egyik legbecsesebb ajándékának hiszi, hogy az ókor fogalma a szabadságról azon időig életben maradt a magyarnál, melyben az egyedi szabadság korlátlansága egy újnemű rabszolgaságra vezetett, mint azt az angol gyárnépességnél s az egész francia nemzetnél láthatjuk, melynél az egyenlőség kultusza által a nemzet minden osztályai és tagjai egyenlőn megerőtleníttettek (olyannyira, hogy századunkban majdnem egész Európát elfog-lalák, s csak az egész művelt világ hosszú erőlködései által szoríttathattak ismét határaik közé), hogy - mondja ellenünk - csak általános zendülés és forradalom által állhatnak ellent a kormánynak, ha ez törvénytelenségbe merül (s hogy e forradalom, mi a gyöngeséget még inkább bizonyítja - csak három napig tart, míg Spanyolország, mely magát a központosítás mételyétől megőrzé, már évekig a legszebb zendülésben él, s végre majdnem oda jutott, honnan kiindult).

Mindezekből - a Jelenkor-i cikkíró szerint - látni, hogy midőn a pauperizmus bajai ellen óvószerül különösen a népnek közvetlenebb befolyása igényeltetik a beligazgatás több ágaiba, akkor nálunk (hol a népnek - éppen azon népnek, azaz a dolgozó osztályoknak - semmi befolyás nem adatott, s hol a nemesség nem a beligazgatás több, hanem minden ágaiban, nem közvetlenebb, hanem közvetlen befolyást gyakorol) - ellenünk nézete szerint legalább - meg van már alapítva azon rendszer, s százados szokások által megoldva azon kérdés, melyet más nemzeteknél csak kard fog keresztülvághatni.

Minek ismét tagadhatlan következése az, hogy ámbár a megyei rendszer némely visszaélései (azok, miket mi, nemesek észreveszünk) orvoslást kívánnak, az egész rendszer változtatásáról gondolkozni valóságos képtelenség lenne, miután tisztelt barátunk, a cikkíró, nem lehet meg-győződve arról, hogy a megyei rendszer a törvények szigorú végrehajtását lehetetlenné tegye, s erélyes kormánnyal összeütközés nélkül össze ne férjen.

Ez a Jelenkor-beli cikk okoskodásának folyama, melyet hosszabb kivonatban közleni szükségesnek tartottunk, nemcsak hogy cáfolatunk azzal ne vádoltassék, miszerint ellenünk előadásából lényeges valamit elhagytunk, de mert elmélkedései oly férfiúnak, minő e cikkely írója, érdekesek még tévedéseikben is, s mert lehetnek olvasóink között, kik a Jelenkor-ban közlött cikkelyt még nem ismerik.

A jövő számban e cikk egyes állításait fogjuk vizsgálat alá venni.

II

Tisztelt barátunk s ezúttal ellenfelünk azon általános nézetből indul ki, hogy azon fogalom között, melyet a szabadság szavával az ó- és középkor összekötött, s a között, melyet e szóval újabb időkben összekapcsolunk, tetemes különbség létezik. Nézete szerint az ó- és középkori szabadság alatt csak azt értetett, hogy a főhatalom az országban a népnek közvetett vagy közvetlen kifolyása legyen, s hogy a nép vagy annak tetemes része közvetlenül folyjon be a közdolgok igazgatásába; újabb korban a szabadság leginkább a birtok- s személybátorságban vagy - mint a franciáknál - az egyenlőségben kerestetik, - innen van, hogy: míg az ó- és közép-korban az egyednek érdeke az állomány érdekének irányában tekintetbe sem vétetett, száza-dunkban az egyednek bálványzása annyira vitetett, hogy az állomány céljai csak miután az általok sértett egyedek törvényesen kármentesíttettek, létesíthetők.

Ez azon alapnézet, melyből a Jelenkor-beli cikkely írója okoskodásaival kiindul. Szokássá vált egy idő óta s mi nem hisszük, hogy a történettudományok e szokás által sokat nyertek -az emberi nemnek egyes korokbani kifejlődését geometrikus problémákként egyes egyszerű tételekre visszavezetni, melyek által azután minden egyes tünemény jól vagy rosszul megma-gyaráztatik. Főképp a franciákat látjuk ez irányban haladni. E nemzet, melynek, úgy látszik, minden dolgok egyszerűsítése természetes hajlamaihoz tartozik, a történettudományokban is nem szívesen tűri azon változékonyságot, melyet az emberi nem kifejlődése előnkbe tüntet, s tudósai minden korban felkeresve egy alapeszmét, melyből egyes tünemények megmagyaráz-hatók, benne azon kulcsot hirdetik feltaláltnak, mely előtt a múltnak minden titkai megnyíl-nak. - A németek, kik semmiben, mi felett mélyen elmélkedhetni, nem szoktak hátramaradni, metafizikus lelkesedéssel követték ugyanezen irányt, s az emberi nem általános történetéről s egyes korairól szebbnél szebb szisztémákat bírunk, melyeknél akaratlanul Heine versei jutnak eszünkbe:

Zu fragmentarisch ist Welt und Leben!

Ich will mich zum deutschen Professor begeben, Der weiss das Leben zusammen zu setzen, Und er macht ein verständlich System daraus, Mit seinem Mützen und Schlafrockfetzen Stopft er die Lücken des Weltenbaus.

Az emberi nem története három korszakra osztatik. Az óvilág, a középkor, az újabb idők; az óvilágban az emberek így gondolkoztak, a középkornak ezek voltak fogalmai, mi újabb

időkben így okoskodunk, ez a közönséges mód, mellyel a történettudományok míveltetnek, s habár a korszakok két elsője egy ezrednél többet foglal is magában, s habár maga a termé-szetes ész, ha hozzá semmi tudomány sem járul is, azt mondja, hogy a különbség, mely századunk s a XVI. század között létezik, nem nagyobb annál, mely a római cézárok kora s azon kor között létezett, hol Brutus fiait a hazának áldozá, mit árt az nekünk? szisztéma kell, s azt ily osztályozás nélkül miként állíthatnók fel? Az emberi nem mindig fejlődő eleven fája helyett, mely vészek s derült napok között elveszti s újra hajtja ágait, időről időre megfosztva ékességeitől, de csak hogy újakat hajtson, néha mozdulatlanul, mintegy kihalva százados télnek meresztő hatalma alatt, de hogy újraébredve az első sugárnál, még szebben fejlődjék nyugalma után, - ehelyett egypár kihalt törzsöket állítunk fel, csak hogy száraz, mozdulatlan ágaira kényelmesebben aggathassuk fel teóriáinkat.

Felfogásunk szerint minden eszme, mely az emberi nem történetének ezen osztályozásán alapszik, magában hibás, s hamisságának bebizonyítására nem szükséges egyéb, mint meg-mutatni, hogy az osztályozás az iskolán s nem a természeten alapul, ámbár nem tagadhatni, hogy azon kor, melyben a keresztény vallás a már lelketlenné vált görög s római isteneknek helyét elfoglalá, úgy mint az, melyben a reformáció által a szabad vizsgálat szelleme a világon elterjedett, nagy változásokat idézett elő; s így, ha már szükségképp osztályoznunk kell, ez a legcélszerűbb időpont. De mit mondjunk oly teóriáról, melyben, mint a Jelenkor-i cikkelyben felállítottban - kétségen kívül, hogy még több egyszerűség érettessék el, az ó- és középkor között sem állíttatik fel különbség, s hol a római s görög világ fogalmai azon századok fogal-maival ugyanazonosíttatnak, melyekben a népvándorlások által egészen új nemzeti egyedisé-gek lépnek fel a világ színhelyén, melyekben minden eszme a kereszténység ellenállhatlan befolyása alatt megváltozik, s maga a művészet egészen új utakat tör magának? - Szellemdús férfiak sokszor gyönyörködnek különcségekben, s néha paradoxonokat állítnak fel, csakhogy azt, mi védelmezhetlennek látszik, védelmezhessék, - de midőn ellenünk az ó- s középkornak az álladalom- és szabadságról való fogalmait ugyanazonosítá, meg kell vallani, mégis meg valánk lépetve; soha a tudományos világban ily merész tétel nem állíttatott még fel, s csudálkozásunkat csak az nevelheté, midőn láttuk, hogy azon szabadságróli fogalom, mely szerinte az ó- és középkorban egyiránt uralkodott, sem az ó-, sem a középkorban egészen fel nem található; hogy azon különbség, mely a jelen s ama korok között létezik, egészen máshol fekszik, mint miben ellenünk azt keresi.

Hogy az egyednek személy- s birtokbátorsága nem volt eléggé biztosítva, s ezzel az óvilág fia nem sokat gondolt; ugyan honnan vette ezt a cikk írója? Talán abból gyanítja, mert a római patríciusok többször inkább az egész közállományt hozák veszélybe, mint hogy adósaikat tartozásaiktól felmentsék, vagy hogy csak azon jogokról mondjanak le, melyek szerint az adóst szabadságától megfoszthaták, mi ellenünk szerint talán nem vagyonuk biztosítása végett történt? Vagy annak tudása hozta őt talán e gondolatra, hogy a régibb római törvények, mint Szolónéi, bizonyos cenzust felállítva, a gazdagabbaknak tetemesen több jogokat adtak, miáltal kétségen kívül nem oda céloztak, hogy a birtokviszonyoknak az állomány fennállására szükséges biztosság szereztessék? Vagy ellenünk éppen a gracchusi zendülések történetét olvasta, hol a tribun agrárius törvénye ellen a gazdagok által ugyanazon okok hozatnak fel, melyeket, valahányszor a kommunizmus szóba kerül, naponként hallhatunk? Nem akarunk könyvet írni, s azért nem fogjuk felhozni mindazon eseteket, melyek csak a római történelem-ben egyenesen azt bizonyítják, hogy valamint az új-, úgy az óvilág fia birtokának biztosí-tásával igen sokat gondolt. - Még kevésbbé magyarázhatjuk meg magunknak, miként jöhetett az író azon gondolatra, hogy az óvilág polgárai a személyes bátorságot nem nagy tekintetre méltaták. - „Ha korunkban angoltól azt kérdezzük - így szól -, miben találja szabadságát, azt fogja felelni, abban: hogy személyében csak törvényes idézés s honfitársainak ítélete után

bántathatik” - de kérdjük: hát a római (az óvilágból csak ezekről szólunk, kiknek története mindenki előtt ismeretes) mit fogott volna felelni? Nem-e ugyanazt? miben állt jus liber-tatisának legfőbb becse? nemde abban, hogy személyében csak törvényes ítélet, sőt főbenjáró dolgokban csak az egész nép ítélete után szenvedhetett? Vagy talán az, hogy az athenei nép Themisztoklész és Arisztidész irányában igazságtalanul ítélt, azt bizonyítja, hogy az athenei nép az ítélet kimondását az egész népre bízván s a személybátorságot a leghatalmasabb ga-rancia alá állítván, azt nem becsülte? Hasonló logikával, ha - mi kétségen kívül már történt -, Angliáról azt bizonyítá be valaki, hogy egy ízben egy igazságtalanul vádolt a jury által elítéltetett, azt kellene következtetni, hogy az angol nép az egyedek személyes bátorságával nem sokat gondol.

Ellenünk a francia népnek különösségei közé számítja, hogy nála a szabadság fogalmával mindig az egyenlőség eszméje köttetik össze; kár, hogy midőn ezt írá, nem vevé csak egy percre kezébe Liviusát, melynek minden könyvében láthatta volna, hogy e nézet nem annyira új s francia, mint minőnek talán látszik; s hogy a római nép azon perctől, hol a plebejusok a városból a szenthegyre vonultak vissza, a szabadság végső percéig annyira hasonlólag fogta fel e tárgyat, hogy egész története alig egyéb egy hosszú küzdelemnél, melyben a nép leg-nagyobb része egyenlőséget akart magának kivívni.

De ha az óvilág polgára az egyednek személy- s vagyonbeli bátorságával nem sokat gondolt, ha az egyenlőségnek eszméje, mely, ha tőlünk áldozatok kívántatnak, mindenesetre egyike a legvigasztalóbbaknak, előttök beccsel nem bírt: hát mi volt az, mi az óvilágnak közállo-mányait fenntartá, mi a polgárokat a legnagyobb szenvedések eltűrésére, a legbámulatosabb tettek elkövetésére bírta?

„Maga a közállomány, mely előtte mindig több tekintetet érdemelt, mint bármily egyes, az, hogy a főhatalom az állományban mindig a népnek közvetett vagy közvetlen kifolyása volt”, így szól a cikkíró. - Ha már magában is igen különös az óvilág minden egyes polgárairól annyi belátást s önmegtagadást tenni fel, hogy saját érdekeiket mindig a közállomány érdekeinek alárendeljék, s ezt feltéve alig foghatjuk meg: az Üdvözítő miként adhatá parancsát: hogy felebarátunkat mint minnenmagunkat szeressük, ha a korban, midőn az emberek között fellépett, az önösségnek annyira nem akadunk nyomára, mint azt ellenünk gondolja; ha mi részünkről azt sem foghatjuk fel tisztán, miként lehet a főhatalomnak választás által való betöltése felette nagybecsű azok előtt, kik azt nem személyes s vagyonbeli bátorságuk bizto-sításának eszközéül használják: vajon az óvilág története, noha az oly írók által jutott hozzánk, kik önnemzetök dicsőítésén fáradtak - igazolja-e ezen állítást? Maradjunk a példák-nál, melyeket ellenünk állításának bebizonyítására önmaga felhozott. Ki az, kinek Arisztidész számkivetését köszönheti? nem Themisztoklész-e, ki ez erényes férfinak a nép között nyert befolyását, mely által önterveiben akadályoztatott, irigyelve, a tömeget igazságtalan ítéletéhez elcsábítá? s vajon hát hazájának érdeke vala-e az, mi Themisztoklészt e cselekvésre bírá?

Vagy azon híressé vált tudatlan, ki mert írni nem tudott, s Arisztidészt nem ismeré, őt magát kérte, hogy nevét a táblára írja, mellyel számkivetésére szavazott, s midőn kérdeztetett: miért szavaz így? azt felelé: csak azért, mert nem tűrhetem, hogy Arisztidész mindenkim által igazságosnak neveztessék - azon magas szempontból indult-e ki, melyből a cikk írója az athenei népnek ezen tettét magyarázza? Egyáltalában szükség-e más magyarázatot keresni az egész történetre, ha tudjuk, hogy Arisztidész s Themisztoklész két különböző párthoz tartozva, az elsőnek számkivetése nem egyéb, mint egy párt győzelmének következése, mely Athénében, mint mindenütt a világon, hol politikai pártok léteznek, pártgyűlölsége közben az egyes érdemeiről megfeledkezett. Mi Themisztoklészt illeti: még igen kétséges, mennyire alaptalanok azon vádak, melyek e nagy férfiú ellen a közpénzek kezelése s az atheneiek alatt-valóinak zsarolása iránt tétettek, s mennyire nem volt számkivetése érdemlett; mindenesetre

bizonyos, hogy ezt a spártaiak működése által eszközöltetett, éspedig az athenei arisztokráciái párt segedelmével, melyre a lacedémoniak itt, mint Görögország minden városaiban, nagy befolyást gyakoroltak, s mely által később Themisztoklésznek Argoszból való száműzetését eszközlék, miben talán még ellenünk sem keresendi azon állításának bebizonyítását, hogy az óvilág polgárai az egyed személyes bátorságát a közállománynak mindig alárendelték.

Aki a régiek felől többet tud, mint mit iskoláinkban hallott, hol, s talán igen helyesen, a gyermek előtt inkább csak magas példákat állíttatnak fel, hogy követésökre lelkesíttessék, s nem éppen az óvilág kritikus történeté taníttatik: kétségen kívül helyeselni fogja állításunkat, hogy soha a régiség semmi, bár rövid korában a szabadság fogalma egészen az önmegtagadás szempontjából - mint az író állítja -, fel nem vétetett, sőt hogy minden korlátolt ismeretünk mellett is, mellyel a régiségről bírunk, a legmagasabb tettek mellett ugyanazon aljas vágyakat s szenvedélyeket találjuk működésben, melyekkel újabb korunkat vádoljuk, s bár szomorító, hogy gyermekségünk legszebb ideáljai sokszor elvesztik fényöket, midőn tetteiket közelebbről tekintjük, legalább azon vigasztalást találhatjuk tanulásunk közben, hogy az emberi nem története nem egy hosszú süllyedés, mely alatt a magas polcról, hol a régiség félistenei álltak, aljas önösségünkbe süllyedtünk. A számos megvesztegetések, melyeket Görögország legszebb korában és éppen legnagyobb tettei között szemlélünk (a perzsa és peloponnézoszi háborút értjük), s melyek, mint azt a régieknél világosan feljegyezve találjuk, a delphii orákulumig terjedtek ki, s a befolyás, mely megvesztegetések által éppen a legfényesebb tettekre gyakorol-tatott, eléggé bizonyítják, hogy a régiek nekünk önösség tekintetében szemrehányásokat nem tehetnek, ha a római történetekről elvonatkozunk is, hol, mint mindenki tudja, a plebs, hogy a

Aki a régiek felől többet tud, mint mit iskoláinkban hallott, hol, s talán igen helyesen, a gyermek előtt inkább csak magas példákat állíttatnak fel, hogy követésökre lelkesíttessék, s nem éppen az óvilág kritikus történeté taníttatik: kétségen kívül helyeselni fogja állításunkat, hogy soha a régiség semmi, bár rövid korában a szabadság fogalma egészen az önmegtagadás szempontjából - mint az író állítja -, fel nem vétetett, sőt hogy minden korlátolt ismeretünk mellett is, mellyel a régiségről bírunk, a legmagasabb tettek mellett ugyanazon aljas vágyakat s szenvedélyeket találjuk működésben, melyekkel újabb korunkat vádoljuk, s bár szomorító, hogy gyermekségünk legszebb ideáljai sokszor elvesztik fényöket, midőn tetteiket közelebbről tekintjük, legalább azon vigasztalást találhatjuk tanulásunk közben, hogy az emberi nem története nem egy hosszú süllyedés, mely alatt a magas polcról, hol a régiség félistenei álltak, aljas önösségünkbe süllyedtünk. A számos megvesztegetések, melyeket Görögország legszebb korában és éppen legnagyobb tettei között szemlélünk (a perzsa és peloponnézoszi háborút értjük), s melyek, mint azt a régieknél világosan feljegyezve találjuk, a delphii orákulumig terjedtek ki, s a befolyás, mely megvesztegetések által éppen a legfényesebb tettekre gyakorol-tatott, eléggé bizonyítják, hogy a régiek nekünk önösség tekintetében szemrehányásokat nem tehetnek, ha a római történetekről elvonatkozunk is, hol, mint mindenki tudja, a plebs, hogy a