A POLITIKAI PÁRTOKRÓL
- Hej bizony rossz napokat élünk, domine spectabilis! - így szólt, a B. P. Híradó-t, miután átnézte, félretevén egy ifjú szomszédom, ki a hírlapok átolvasása végett postanapokon közönségesen meglátogat. - Naponként egy-egy ember vagy egész megye, mely a haladás zászlóit elhagyá, s elleneinkhez szegődik; az ember azt sem tudja, kiben bízzék!
- Föl se vedd - mondám én -, nézd a fákat itt udvaromban, ím őszkor elhullatják leveleiket, mi egykor legfőbb ékességük vala, s ágaikon nyáron át a szellő zúgott vagy suttogott, elszáll, de a fák e nyáron át azért mégis nőttek, terebélyesült ágaik a következő tavaszon még több levéllel fognak díszleni. Így van ez a pártokkal is; az, hogy rólok egyesek, sőt ezerek elhullanak, nem akadályoztatja csendes terjedésüket; a levél, mikor a fáról hull, úgyis elfonnyadott, s az, aki zászlóit elhagyá, úgyis oly állapotra jutott, hogy seregének díszére nem szolgálhatna; jobb, ha odamegy, hova őt új meggyőződése inti, vagy az, mi a hibázó meggyőződést sokaknál pótolja.
Hamis barátok mindenkinek úgyis csak árthatnak, mint egy régi holsteini népdal mondja:
Ach mach’ uns frei in Sonderheit Von der Polaken-Freundlichkeit.
- Igen, domine spectabilis - mondá ifjú szomszédom -, de ha ily tapasztalások után az ember elveszti bizodalmát, azt sem tudja, kit kövessen; fiatal ember, mint én, hogyan irányozza tetteit, mi mellett szólaljon fel, mit védelmezzen?
Még egy ideig szóltunk egymással e tárgyról; később, midőn az ifjú elment, magamra hagyatva gondolataim ugyanazon irányt követék.
Meg kell vallani, fiatal szomszédomnak aggodalma nem egészen alaptalan. Önök alig hinnék, de még nálunk is - megyénket értem - oly dolgokat tapasztalunk, melyeket lehetetleneknek tartottam volna, ha Horác „nil admirari”-ja rég nem tartozott volna elveim közé; e rossz őszi napokban még olyanok is, kiket szilárdságra nézve egész cserfáknak gondoltunk oly egyszerre megváltoztatták színeiket, hogy becsületes ember, bár nem fa, maga is elpirulhatna. Midőn II.
Jakab angol király trónjáért küzdött, s naponként több tőle elpártolt híveiről vett hírt, veje, a dán herceg minden ily hírnél felsóhajtva, mindig csak azt kiáltá: „Est-il possible?” míg végre egy reggel a herceg is otthagyá ipja táborát, s végre a király maga kényszeríttetett e felsóhaj-tásra.
Vannak napok, midőn hírlapokat olvasva, magam is e francia felsóhajtásra fakadhatnám, ha ti.
franciául szólni vagy felsóhajtani szokásaimhoz tartoznék, s optimista létemre nem lennék meggyőződve, hogy e szünteleni színváltozásnak s körülforgolódzásnak szintén megvan bizonyos s talán nagy haszna.
Politikus életünknek, csekély felfogásom szerint, eddig egy roppant hibája volt: hogy míg más nemzeteknél az elv kérdése az, mely a pártokat egymástól elkülönzi, nálunk első helyen a személy kérdése áll. - Kivel szavaztál az utolsó gyűlésen? - B. táblabíróval. - Derék ember vagy, szabadelvűségeden kétkedni nem lehet, ha valamely kérdésnél C. alispánt követted volna, habár csak az lett volna is, hogy a megyei hajdúinak csizmáira sarkantyú veressék, már szabadelvűnek nem tarthatna senki. Ez a mód, miszerint nálunk sokan politikáról szólnak, s valóban nincs ok bámulni, ha széles e világon sehol annyi embert, mint nálunk, nem találunk, kikről, noha egész életökben politikával foglalkoztak, tulajdonképp senki nem mondhatná
meg, mily párthoz tartoznak; ha sehol annyi aposztáziáról nem hallunk beszélni, mint itt, miután sehol nincs annyi ember, ki a szabadelvűség legnagyobb híréhez jutott volna anélkül, hogy józan ember megmondhatná, miért? Ha Magyarország 52 megyéjében körülmegyünk, alig fogunk olyat találni, hol két ember, egyik az ellenzék, másik a konzervatív rész eleven megszemélyesítésének nem tartatnék, s hol valami olyas, tisztán helybeli kérdésre nem akadnánk, mely a politikus vélemény hévmérőjéül elfogadva minden fontosabb kérdést annyira háttérbe szorít, hogy minden egyesnek jelleme csak aszerint ítéltetik meg, amint ezen egy kérdésre nézve így vagy amúgy szavazott. A. megyében a szabadelvűség kritériuma az, hogy valaki X. urat főbírónak akarja. B-ben, aki bizonyos töltést erre akarna vezettetni, a másik párthoz szegődött; C-ben a megyeház képezi az elválasztó falat, kik azt régi helyén akarják megtartani, a haladó, kik azt új helyre kívánják áttétetni, a konzervatív párthoz tartoznak, elannyira, hogy ismeretlen helyen becsületes embernek néha három-négy napig kell tartózkodni a megye székvárosában, míg csak azt megtudhatja, mit szükség tennie, s szólnia, hogy ott, hol van, az ellenzékhez számíttassék.
Ez egyik főbaja helyzetünknek, ez egyszersmind az ok, minélfogva semmi véleményfelekezet valósággal szilárd állásra eddig felvergődni nem tudott. - Kétségkívül kényelmesebb elvek helyett inkább személyek között választani, s egyes szavazataink igazolására hosszú okoskodások helyett csak azt hozni fel, hogy egy bizonyos táblabíró úrral szavaztunk; azt is megengedem, hogy a párt fennállhatása tekintetében minden egyes híven tartozik ragaszkodni felekezetéhez oly kérdésekre nézve is, melyek magokban véve csekély fontosságúaknak látszanak: de ezen kérdéseket fő kérdéseknek tekinteni, vagy személyek miatt megfeledkezni az elvekről, azért nem kisebb balgatagság marad, s meg kell vallani, mi eddig e hibától még nem vagyunk mentek.
A zsidó nép negyven évig vándorlott a pusztában, mindig ugyanazon vezetőjét követve, de a vezető nem Mózes, hanem azon egy változhatlan tűzoszlop volt, mely a vezérnek szintúgy irányt adott, mint népének, s mely nélkül a nagy törvényhozó minden prófétasága mellett a tizenkét törzsököt bizonyára éppoly kevéssé tarthatta volna együtt, mint azok, kik a zsidókat Kánaán földén kormányozák, s miután a tűzoszlop eltűnt, soha az ingatag fajt egyetértő cselekvésre nem buzdíthaták.
A magyar ellenzék vagy szabadelvű párt, vagy bárhogy nevezzük, az 1840-i országgyűlésig mindig sérelmi kérdések körül egyesült. Elismerem, hogy ezen eljárás akkori helyzetünknek következéseként tekintendő; de minden pártot, mely csak ily kapocs által tartatik együtt, gyöngének tartok, nemcsak azért, mert mihelyt a sérelem, mely körül egyesült, orvosoltatott, ismét új egyesülési pontot kell keresni, de azért is, mert azok, kik csak védelemre készülnek, soha erősek nem lehetnek. Napjainkban, midőn a haladás mezejére léptünk, ezen eljárást tovább folytatni nem lehet.
Önök általános elvül már több ízben a felelősség kívánását tűzték egész munkásságuk vezér eszméjéül, s midőn ezt tevék, vádoltattak, hogy az ellenzék között szakadást idéztek elő. Ne higyjék. Soha az ellenzékben, vagyis inkább azok között, kik e nevet valóban érdemlik, nem volt senki, kinek a felelősség kivívása legforróbb óhajtásai közé nem tartozott, s a különbség önök és mások között legfeljebb abban fekszik, hogy e kérdést első sorba állíták, mely mások által csak mellékesen említtetett, azt pedig önök az utolsó évek tapasztalása után csakugyan józanul cselekvék.
Egyes haladási kérdéseket az ellenzék felfoghat, lelkesen pártolhat, sőt keresztülvihet, mint ezt tapasztalásból tudjuk, de soha haladási kérdés azért az ellenzéknek központosítási pontul nem szolgálhat, s pedig azért nem, mert alig van haladási kérdés, melyben az egyik párt embere a másikkal nem szavazhatna - mint azt az aviticitas, büntető törvénykönyv stb.
kérdéseknél a múlt országgyűlésen láttuk. Az ellenzék zászlóul csak tisztán alkotmányos kérdést tűzhet ki, s ha a kormány által sérelem nem követtetett el, én nem ismerek egyebet, mint a végrehajtó hatalmat úgy rendezni, hogy sérelem-orvoslásra ok ne adassék, szükség ne legyen, azaz felelőssé tétettessek, s bármennyire töröm fejemet, eddig jobbra, mint melyet Pest megye utolsó gyűlésében kitűzött, nem tudtam akadni.
Talán más szerencsésebb lesz; hanem az, hogy önök elvei valaha az ellenzék némely részétől elleneztettek, éppoly hihetetlennek fog tartatni, mint első föllépésöknél sokan nem foghatták meg, miért indultak önök a közönségestől látszólag eltérő ösvényen. - Isten önökkel!