A HONORÁCIOR OSZTÁLYRÓL
Örömmel látom a hírlapokból, hogy a B. P. Híradó vezére, ki közelebbi számainak egyikében kinyilatkoztatá, mikint nemcsak hogy eladni nem, sőt megvenni szeretné az egész országot, akvizícióinak kétségen kívül hosszú sorát egy paraszttal kezdé meg, kit a békés és lassú haladás számára különösen a célra vásárolt meg, hogy leveleiből olvasói láthassák, hogy plebejusi szempontból - nem volna-e jobb, ha purizmus kedvéért inkább a magyar parasztos szónál maradnánk? - mily színben tűnnek fel az ellenzéki és általában párti manipulációk.
Miután senki a B. P. Híradó-nál - mint ő maga mondja -, a törvényekhez inkább nem ragasz-kodik, s ez hetenkint, a munkáját egy hétben már kettőztette is, alkalmasint egész telkű gazdákat kényszerít, a kérdésben forgó paraszt, ki eddig rendkívüli szükség eseteit kivéve, egy robotra csak egész telkű gazda lehet, s én a B. P. Híradó-nak ez akvizícióhoz szívemből szerencsét kívánok, teljesen meg levén győződve, hogy e plebejusnak még igen sok hasznát fogja vehetni.
Az első haszon már az, hogy miután zsurnalisztának néha oly mondanivalója is lehet, mit maga elmondani restell, valódi istenáldása valakit bírni, kit ily alkalommal, mint sakkjátéknál paraszt kollégáit, előretolhatunk. Fiat experimentum in corpore vili: régi szabály, s a B. P.
Híradó ezentúl szabadon követheti ezt; még nagyobb haszon és pedig nemcsak a Híradó-ra, hanem az összes hazára nézve az, hogy valamint a spártaiak helótáikat minden évben egy-párszor lerészegíték, hogy gyermekeik a részegség ocsmány bűnétől elundorodjanak; úgy, ha magasabb születésű ifjaink bizonyos elveket s érzeményeket e plebejus által egész meztelen-ségükben hallanak előadni, tőlök szinte elundorodnak talán; azonfelül a nemesemberi szívnek jólesik látni, mikint találkozik e hazában plebejus, ki mindent, mit az ellenzék eddig kivítt, az úrbéri viszonyoknak jobb rendezését, a nem nemesek hivatal- és birtokképességének kivívását szerencsétlenségnek tartja, s a nemesség iránti jóindulatában annyira megy, hogy aznap, melyen a közös teherviselés elve kivívatik, talán főbe lövi magát, mi a nemességnek kétségen kívül nagy megnyugtatására szolgáland. A természet ily különös jelenségével ki nem vágyódnék megismerkedni; ki ne olvasná örömmel a B. P. Híradó-t, ha hasábjain ily dolgozó társakat találhat? Végre, ami legfőbb nyereség, a plebejus franciául is tud, egy kissé tudatlan ugyan abban, mi a külföldet illeti, másképp azon levélben, melyben a jakobinus teóriák ellen kikel, mint auktoritásra alig hivatkozott volna Franciaország egyik legnagyobb jakobinusára, Barrère-re, kit - talán hogy rá nem ismerjünk - Barrière-nek nevez, de belföldi dolgokban annyival helyesebb felfogású, s én azt hiszem, igazabbat ugyan nem egykönnyen mondott valaki, mint miket a plebejus második levelének vége felé előad, s én a Hírlap olvasóinak épülésére szóról szóra kiírni jónak látok: „Hiszen ez, tisztelt gróf úr, iszonyú állapot! De nem nagyobb szerencsétlenség-e még az, hogy vannak, kik már a közigazgatás mechanizmusába egy vagy más szférában beillesztették magukat, kik az ország kül- és belállapotját hivatalos vagy nem hivatalos helyzetöknél fogva könnyen megítélhetik, s mégis oly kevéssé igyeksze-nek, hogy a kormány illő helyét a közvéleményben visszafoglalja. Valóban nem kis baj lesz még az Augiász istállójának kitakarítása is! E munkának eljön ideje! (Bár jőne!!!) Mert azon abnormis állapotból, melyben eddig szenvedett a kormány, valaha ki kell vergődnie; mert tűrni azt, hogy a kormány helyét párt akarja elfoglalni, a legnagyobb szerencsétlenség, mely országot s kivált e hazát érhetné.”
Ha a B-P. Híradó plebejusa sok oly nyilatkozatot tesz, a P. Hírlap talán még utánnyomatja cikkelyeit. Egy van azonban, miben nézeteit nem egészen osztom. A plebejus úr igen
érzékenyen leírja a magyar gatyás nemesember tisztújítási szenvedéseit. Ez plebejusban, ki maga e szenvedéseknek kitéve nincs, - mert hisz a B-P. Híradó vezérének teóriája szerint, a gatyás nemesemberek nem a plebejusokhoz, hanem az arisztokráciához tartoznak, - ez, mondom, plebejusban igen nemes indulatra mutat. Hogy a plebejus a gatyás nemeshez több rokonszenvet érez, mint a teins kaputos urakhoz, azt is természetesnek találom, s alig veszem neki rossz nevén a fájdalmat, melyet afelett fejez ki: hogy az esetek oly ritkák, melyekben a teins kaputos uraknak háta érzené ezen becses tisztválasztási szabadságnak édességeit.
(Ámbár talán itt a tisztelt vezér úr részéről egy kis megjegyzés nem ártott volna.) A plebejus-nak mindezen nyilatkozatai ellen nincs kifogásom; egyben csalódik, s ez az, hogy e hon legszenvedőbb teremtéseinek a gatyásokat hiszi. E nézet hibás.
Múlt héten egy távolabb lakó szomszédomat látogattam meg. Nem volt odahaza, s miután cselédeitől hallám, hogy a pusztára ment, s legalább két-három óráig vissza nem jöhet, unal-mamban a faluban sétáltam körül. Magyar faluban, azon pillanatot kivéve, midőn a csordát ki-vagy hazahajtják, kevés van, mi a mulatságot kereső utas figyelmét, érdekét magára vonhatná, s így nem felette jó kedvben jártam sokáig fel s alá, midőn a faluháza közelébe érvén, egyszerre rendkívüli lárma vonta magára figyelmemet. Arra siettem, s már közel valék az utcára nyíló ajtóhoz, midőn ez megnyílik, s hatalmas szitkok és káromkodások között egy úri ember repül, vagy - hogy leírásomban felette költői ne legyek - löketik ki az utca közepire. Ez erőszakos expectoratio után a lárma szűnni kezd; az ajtó ismét bezáratik, s én és az idegen magunk maradunk az utcán, s ő félig haragos, félig szomorú tekintetet vetve a faluháza felé, én arcvonásait nézve, melyek nekem, nem tudám, honnan, ismereteseknek látszanak. A férfiú, mint ruházatából észre lehete venni, nem tartozott a földművelő osztályhoz, azonban a kopott barna atilla, melynek zsinórjai ez utósó kaland által is itt-ott leszakítva lefüggtek, a magas, de behorpasztott kalap és sok szolgálatot tett csizmák nem nagy vagyonosságra mutattak, s egész külseje oly benyomást tett, mintha az egyén, ki előttem állt, vagy egykor jobb napokat látott, vagy azon szerencsétlen osztályhoz tartozott volna, melynek egész életén át egyedüli törek-vése az, hogy tisztességesen lépjen fel, s mely még e szerény célt sem érheti el.
Mint mondám, e férfi vonásai ismereteseknek látszottak, s részvétet érezve kellemetlen helyzete iránt, hozzá közeledtem, s megszólítám.
- Szabad-e kérdeznem - mondék, csakhogy a beszélgetést megkezdjem -, mily gyülekezet ez, mely a faluházában tartatik?
- S melyből ocsmányul kidobattam - szólt ő indulattal. - Hát uram, a legelő elkülönözéséről tanácskoztunk. Én, ki évek óta a faluban lakom, s mint subinquilinus kétségen kívül a község egyik tagja vagyok, szinte részt akarék venni. Ön látta, mikint bántak velem.
- S kérem, ugyan miért érte önt e kellemetlenség? - kérdezem.
- Honorácior vagyok - volt az idegen szomorú felelete. - Nem volt-e ön az utósó tisztújításnál?
- folytatá, szemeit reám függesztve.
Mondám, hogy igen; s akkor jutott eszembe, hogy éppen ott láttam ez egyént, s ami legkülö-nösebb, egészen hasonló helyzetben, tudniillik ott s azon pillanatban, melyben a konzervatív párt tanyájából az utcára dobatott.
- Nem volt-e ön ott is szerencsétlenségem tanúja? - kérdezé tovább.
Megvallám, hogy csakugyan úgy látszik nekem, mintha ott is hasonló méltatlanság követtetett volna el rajta.
- S tudja-e ön, miért? - kérdé sóhajtva.
Mondám, hogy nem.
- Ott is azért dobtak ki, mert honorácior vagyok. Oh, a honoráciornál nincs szerencsétlenebb teremtés a világon. - Ha parasztok közé megy, kidobják, mert nem paraszt; tisztújításoknál, mivel nem nemesember. Béke idejében adózik, mint nemtelen; ha országgyűlés van, vagy nemesi felkelés hirdettetik, fizet mint nemesember. Valóságos amphibium, csak azon különb-séggel, hogy míg ez vízben és szárazon elél, mi, szegény honoráciorok, sem egy, sem a másik elemben nem tűretünk. Bizony uram! minden gatyás nemesember, sőt minden paraszt szerencsésebb ez országban, mint az, ki, mint én, tizenkét iskolát végzett, s csak nem történik semmi fölsegítésünkre.
A szegény ember, nem is várva vigasztalásomat, elment. Én barátom kertébe vonulva vissza, az úgynevezett tisztesebb osztály szerencsétlen helyzetéről kezdek gondolkozni, s gondolko-dásomnak eredménye az lőn, hogy az úgynevezett tisztesebb osztályon segíteni mindaddig nemigen lehet, míg az a néptől elválasztva, mint külön osztály tekintetik. Nem abban fekszik az úgynevezett tisztesebb osztály reménye, hogy egykor a nemesség kiváltságaiban, hanem abban, hogy a nép jogaiban részt vegyen.
Távolabb vezetne, ha azon egész okoskodás fonalát, melyen e meggyőződéshez jutottam, el kellene mondanom. Elég, ha ezúttal két nagy akadályra figyelmeztetem önöket, melyek a honoráciorok kérdése megoldásának eddig útjában állanak.
Az első az: hogy a honorácior névnek bajos oly értelmezését feltalálni, mely mellett a politikai jogok élvezete vagy olyanokra nem terjesztetnék, kik e jogok élvezetére földművelő osztá-lyainknál kevésbbé képesek, vagy olyanok nem záratnának ki élvezetéből, kiket míveltségök s állásuk e jogok élvezésére képesekké tesz. E nézetemet igazolja a tapasztalás, mely szerint több megyében honoráciornak neveztetik mindaz, ki kaputban jár, s nem dolgozik, míg más megye a tudós társaságnak levelező tagjait, s a megyéknek nagyobb része a káplánokat e szavazási jogban nem részesítvén, úgy látszik, honorácioroknak nem tartja.
Második nehézség azon függő állás, melyben úgynevezett tisztesebb osztályaink legtöbb egyéneit e hazában látjuk; úgyhogy kis számú nemességgel bíró megyékben alig bámulhatjuk az ellenszenvet, mely ellenök nyilatkozik, midőn arról van szó, hogy nekik a megyékben eldöntő szavazat adassék.
Hogy e hazában senkinek helyzete ezen osztályok helyzeténél nem szomorúabb, az nem szenved kétséget; de bizonyos az is, hogy ez osztály csak a néppel - melynek soraiból kilépett - együtt víhatja ki teljesen jogait, s azért minden becsületes plebejusnak, ha százszor hono-rácior volna, s a hírlapokba jól fizetett cikkelyeket írhatna is, minden törekvéseit nem saját osztálya - melynek mint külön osztálynak jövője nincs -, de az összes nép állásának emelésére kell fordítani. Egy születés által feljogosított osztály között olyan, ki azt, hogy soraiba fölvétetett, csak míveltségének s személyes érdemeinek köszöni, szomorú szerepet játszik, hisz a parvenü név - mely magyarul annyit jelent: hogy valaki magának köszöni magasabb állását - gyalázatnak tartatik a világ minden arisztokráciája által; - a nép között, hol a születés senkinek több fényt nem ad, ki maga emelkedett, az áll legmagasabban. Itt van helye a honorácioroknak. Győződjenek meg erről, s jogaik kivívásának pillanatát elébb fogják elérni, mint azt a néptől elválva, az indítványozott s különben általuk is pártolt részletes enged-mények útján valaha remélhetik. A fictio juris, mely szerint e honorácior magát nemesnek tartja, mint fikció szép lehet, de soha valódi hasznot e tiszteletre méltó osztálynak nyújtani nem fog.