ALKOTMÁNY ÉS MEGYE
„A beteg emberi észnek a vakhitre szüksége van mindig, melyben ágyként megpihenve magát álmainak engedheti által; ha a babonás hitnek egy neme lerontatik, a másik már készen áll, s nekem úgy látszik, a beteg csak ágyát változtatja.” Így, vagy majdnem így szólt egyszer Desmoulins Camille, mint azt a kivonathalomban melyről egy előbbi levelemben szólék -feltaláltam. Felfogásom szerint ember soha valóbbat nem mondott még, s főképp ki éltében politikával foglalatoskodott, nem fogja tagadni, hogy a vakhit, mellyel bizonyos tételek elfogadtatnak, nagyszerűbb eredményekhez vezetett, mint bármi helyes okoskodás. Talán a mi politikai krédónknak is lehetnek egyes tanai, melyeknek alapján sokat okoskodunk, de melyeknek helyességéről vizsgálódni soha szükségesnek nem tartottuk? Nem lenne-e jó, ha azon politikai axiómákat, melyekből kiindulunk, egyszer már szinte vizsgálat alá vennők?
- Isten ments meg - így szól urambátyám -, alkotmányunk nyolc századig feltartotta magát, a nemzet mindig ezen alkotmány alatt élt, s gyarapodott, erre nincs szükség.
- De kedves urambátyám - mondom én -, csakugyan igaz volna-e, hogy őseink mindig ugyanezen alkotmány alatt éltek?
- Már, öcsém, ha ezt sem hiszed - válaszolt -, úgy veled szólni nem lehet, az egész világ tudja ezt.
- De - szóltam ismét alázatosan - ha ezt nem tagadnám is én, miután tehát nyolc századig ezen alkotmány alatt éltünk, nem nagy gyarapodást veszek észre. Mindenben hátra vagyunk, nincsenek utaink, nincs kereskedés, nincs gyáripar, van egzekúció s csődper, de nincs hitel;
Árvában éhen halnak, s én nem adhatom el búzámat.
- Ez utolsó baj - mondá ő gondolkodva -, magam is úgy vagyok vele, s ha az idén Isten rossz esztendőt nem ad, csakugyan nem tudom, hogy ürítem ki magtáraimat; de mi a többit illeti, bliktri, öcsém; a magyart nem arra teremtette Isten, hogy kereskedése vagy gyárai legyenek; az utak hiányát is csak most vesszük észre, mióta a forspontot megszorítottátok; mi katona-nemzet vagyunk, és annak kell maradnunk, ez a katona-nemzet szelleme. S ami a gyarapodást illeti:
nézz reám - s ezzel tisztelt rokonom kerekded hasát veregeté s mosolygott.
Ezen argumentum ellen nem lehet mitsem mondanom; pirosabb arcot s kerekdedebb testet nem láthatni széles e világon, mint bátyámon láték, s mi tagadás lenne, ő csakugyan gyara-podott alkotmányunk alatt.
Rövid idővel e beszélgetés után, mely köztem s bátyám között tegnapelőtt folyt, az öregúr derekasan összecsókolva elment, s én szavai felett gondolkodtam.
Tehát alkotmányunk nyolcszáz esztendős, katonanemzet vagyunk, s nemzetünk szelleme azt kívánja, hogy jelen állapotunkban megmaradjunk; urambátyámnak s még többeknek meggyő-ződése szerint gyáripar és kereskedés nekünk nem való, főképp alkotmányunk tekintetében.
Mindez tény, melyen kétkedni nem szabad, mely hitágazatként állíttatik fel, s mely a leghelye-sebb okoskodás ellenében mindannyiszor felállíttatik, mennyiszer más okok hiányzanak. De vajon való-e mindezen állítások közül csak egy is. Nézzük például alkotmányunk nyolc-százados korát.
Valaki - ha nem csalódom, gróf Széchenyi volt (kinek általában egyik fő érdeméül tulaj-donítom, hogy még akkor is, ha nézeteit nem osztom, régi mesékkel, minő alkotmányunk
nyolc század előtti születése, s nevetséges szójárásokkal, minő az, hogy katonanemzet vagyunk, élni nem szokott, s ki, valamint nem hiszi, hogy a magyar gyomor túrós csuszán, halászleven s pörkölt húson kívül más ételt nem bírhat el, úgy meggyőződött, hogy a magyar szellem pipázáson s beszélgetésen kívül még más munkával is öszvefér), tehát gróf Széchenyi - hogy e hosszú parenthesis után tárgyamat folytassam - nem tudom hol, az alkotmányt ruhához hasonlítá. Én e hasonlatot helyesnek tartom, főképp nálunk, hol ruha s alkotmány, mindkettő igen szűk s igen sujtásos, s vajon, kérdem, ki hallotta valaha, hogy valaki rongyos és használhatatlan ruhája ellen panaszolkodva, abban, hogy ruhája igen ócska, nagy meg-nyugtatást talált volna?
Azt is felhozhatnám, hogy más nemzeteknek is voltak nyolcszázados alkotmányai, sőt hogy a franciáknak tizennégy százados alkotmányuk volt, s hogy végre megváltoztatásuk mégis szükségesnek tartatott, mert - hogy hasonlatosságaimmal a ruhadaraboknál maradjak - új csizmák szorítani szoktak, de bármi kényelmes soká hordott csizmában járni, eljő a nap, midőn talpa annyira elkopott, s bőre úgy szétszakadt, hogy mégis - újról kell gondoskodni.
Figyelmet érdemel felfogásom szerint az is, hogy alkotmányunk kora azok által említtetik legtöbb látszó megelégedéssel, kik az egész alkotmány iránt egyébként sok rokonszenvet mutatni nem szoktak. Úgy látszik, a magyar alkotmány, mint Ninon de l’Enclos, amennyivel öregebb lesz, annyival szeretetreméltóbbá válik, vagy hazai s mindenki által érthető módon szólva, hogy gazdag nagynénék módjára éppen vénségére látja magát körülvéve legtöbb tisztelőktől, kik örökségére, mely naponként közelebbnek látszik számolva, nem győzik érdemeit magasztalni.
Mindezt felhozhatnám, ha azt kellene bebizonyítanom, hogy alkotmányt régiségeért tisztelni balgatagság, de van-e erre szükség? ezeren mondják, hogy alkotmányunk nyolc századig feltartotta magát, de eddig ugyan ki bizonyítá be. Ha ez állított régiség alatt csak az értetik, hogy eldődeinknek már nyolc század előtt is volt valami bizonyos alkotmánya, az állítás hibás, miután, mint Béla jegyzőjéből látjuk, eldődeink már Szent István előtt megegyeztek bizonyos pontokban, melyek szerint közállományi viszonyaikat egymás között meghatározák;
ha pedig az értetik, hogy jelen alkotmányunk csak fő vonalaiban is a szent király által állapíttatott meg, ez állítás, ha lehet, még hibásabb. Istvánnak azon állítása: hogy oly ország, melynek lakói több különböző nyelven szólnak, boldog, úgy látszik, sokak által valónak tartatik még most is; de egyébként, úgy hiszem, jelen alkotmányunk, melyben a linzi és bécsi békekötések s az 1791. 26. sz. az alaptörvényekhez számíttatnak, a szent király éppoly kevéssé fogná saját mívének ismerni, mint aminő nem szívesen fogadná el bárki közülünk azon alkotmányt, melyet István népeinek adott, habár a saját megyéjét ott fogná is találni azoknak sorozatában, melyekre honunk akkor osztatott. Nem e helyre való - falusi ember létemre nem is volnék képes - elsorolni azon változásokat, melyeken alkotmányunk századról századra keresztülment, de kérdezzük a józan észt, s ha e messze világon azok között, semmit, de semmit, ami él, nem találunk, mi hosszabb idő alatt nem változott volna, miután még nem született gyermek, ki első éveiben viselt ruháit sokszor ne változtatta volna, ki annyira elvakult, hogy alkotmányok változatlanságát hinné?
Hogy találkoznak, kik velünk szívesen elhitetnék, miként alkotmányunk soha lényegesen nem változott, s józanabbat nem tehetünk, mint ha a lehetőségig feltartani annak minden részleteit:
azt nem bámulom, mennyivel nagyobb figyelem fordíttatik a külső formákra, annyival könnyebben feledjük e formák valóságos célját.
Szent Istvánhoz vezetjük vissza megyei szerkezetünket, ám legyen, nem fogja tagadni senki, hogy e király hazánkat megyékre osztá. De nem jut-e eszünkbe, hogy a megyei szerkezet akkor kizárólag a királyi hatalom növelésének szolgált eszközül? s mégis nem vált-e abból,
mit István Nagy Károly példája szerint korlátlan hatalma megalapítására behozott, később a szabadság legfőbb, sőt egyetlen garanciája? s mi e rendszerrel a szabadság érdekében egyszer történt, nem történhetnék-e ismét ellenkező irányban? a megyei szerkezet nem térhetne-e vissza első rendeltetéséhez? s ha majd ekkor keserű panaszra fakadva, vigasztalásunkul az mondatnék, hogy valóban elégedetlenségre okunk nincs, mert hisz alkotmányunk panaceáját, a megyei szerkezetet megtartottuk, nem fog-e ez gúnynak látszani?
Eldődeink hívebbek maradtak öltözetökhöz, mint nyelvökhöz, meglehet, mert az első gazdagabb vala, s így a magyar öltözet még Mária Terézia szelíd ápolása alatt sem veszett el egészen. A magyar mente lassanként prémes selyem- vagy bársonyfrakká sorvadott össze, a kalpag háromszegletű kalappá lett, s a kard kis bicsakká változott által, csak az aranyrojt, zsinór s gyöngyök maradtak, de az öltözet azért magyar ruhának mondatott; nem történhetnék-e az szintúgy bizonyos institúciókkal? ha a rojt és sujtás mtörténhetnék-eghagyatik, mi könnytörténhetnék-en mtörténhetnék-egftörténhetnék-eltörténhetnék-ed- megfeled-kezhetünk az egyebekről! Nagyapáink kétségen kívül azon büszke meggyőződéssel köték fel kis kardjokat s prémes mentéjöket, hogy Árpád méltó utódaiként jelennek meg a világban;
biztosak vagyunk-e mi hasonló csalódásoktól, biztosak vagyunk-e, hogy ha néhány régi forma meghagyatik, azon meggyőződésben, hogy nyolcszázados alkotmányunkat megtartottuk, a többiről meg nem feledkezünk?
Felfogásom szerint csak egy van, mi erről biztosíthat: az, ha puszta formák helyett inkább a dolgok lényegét tekintjük, ha nem az alkotmány részleteit, hanem inkább azon célt tekintjük, melyért azok behozattak. Az, ki nyolcszázados alkotmányról szól, oly valamit mondott, mit soha bebizonyítani nem képes, s mi végre is semmit sem bizonyít; mondjuk, hogy ha nem is nyolc századig, legalább sokkal régebben alkotmányos nemzetté lettünk, hogysem szabadsá-gunkról le akarnánk mondani, így a forma alatt nem fogjuk veszteni a dolog lényegét.
Nagy szójárások spanyolfalakhoz hasonlók, melyek azért állíttatnak fel, hogy megettök oly dolgok tétethessenek, melyeknek célszerűbb titokban tartatni; nem tehetünk józanabbat, mintha ezeket félretoljuk; nyelvünk kevésbbé pompás leend, de mit árt, ha tisztábban fogunk látni.
Sokat írhatnék még. A nagyszerű és semmit nem jelentő szójárások tárgya hazánkban, fájdalom, kimeríthetlen, de időm eltelt, máskorra hagyom. Isten önökkel!