A MAGYAR IPARRÓL
April 18án. Sokáig nem írtam, s néhányan olvasói között talán azt hiszik: Agricola meghalt! -Nem ő, nyájas olvasóim, de juhacskái; s ha van köztetek, mint erősen hiszem, oly szív, mely a gazdaság szenvedéseit ismeri, vagy legalább megérteni képes, az nem fogja bámulni hosszú némaságomat, hisz’ a kutyabőrön kívül, melyre nemeslevelét írták, s melynek köszönheti, hogy nem fizet a magyar földesúr, hová tekintsen vigasztalásul, ha nem bárányai bőrére, me-lyeken minden földi reményei teremnek, s melyek nélkül oly kevés jövedelemre számíthatna, mint a haza tőle szed; mert hisz mi az ipar mételyéből tisztán tartva magunkat, vad népek módjára nyers termékekben cserélhetjük be a külföld adományait; mire nézve csak azt sajnálhatom, hogy a nyerstermékek mellett azon sületlen beszédeket nem küldhetjük át egyszerre határainkon, melyekkel sokan ez állapotot kedvezőnek hirdetik. Oh, azok, kik a tisztán földmívelő ország állapotját oly boldognak hiszik, kik mezőinken arkádiai idilleket látnak, miért nem jőnek néha hozzánk a mezőre. - Róma nagy státusférfiait sokszor az ekénél kereste; jó lenne, ha azok, kik magokat nálunk nagy státusférfiaknak tartják, néha az ekéhez térnének vissza. A mezőn, kinek Isten észt adott, nemcsak búzát, de sok szép tanulságot is arathat, nézzék csak e pásztori életet, melyről városi létökre oly édesen andalogva szólanak, noha, mint minden gazdaember tudja, ez életnek fele néha a megyeház tömlöcében, az egész mocsok és tudatlanság közt foly el; tekintsék közelebbről a magyar parasztgazda viszonyait, melyek földmívelési rendszerünk mellett a munka leggondatlanabb elfecsérlésében, az év nagy részén át henyeségben s majd gondatlanság, majd más okok által előidézett szükségben állnak: s mondják akkor, hogy népünk szerencsés, hogy elrontjuk boldogságát, ha gyáripar létrehozása által hazánkat tisztán földmívelő jelleméből kivetkőztetjük; de nem, maradjanak inkább városukban ez urak, minek fáradnának! ha azon pillanatban, melyben Árvában, Szepesben s nem tudom hol még, az emberek éhenhalnak, a gyáripar emelését hazánkban szükségesnek nem tárták, ha egyszer éltökben a Felföldön járva, meg nem győződtek, miként valóságos pauperizmus létezhetik oly országokban is, hol gyárak nincsenek, sőt éppen azért, mert a nép csak földmívelésre szoríttatik; ha azon számos tótokat látva, kik munkát keresve évenként Alföldünket bejárják, még mindig azt hirdethetik, miként nálunk kezek hiányzanak, melyeket gyáriparra fordíthatnánk: ezen urak meggyőződésén úgyis nehéz volna segíteni; sőt, ha hozzánk jőnének: mert népünk soha gatyánál melegebb ruhában nem jár, azt fognák mondani talán, hogy sehol kevesebb rongyos öltözetet nem láttak, vagy hogy a nép sehol oly zsíros étellel nem él, mert hisz sokan szalonnát s kenyeret esznek. Vannak meggyőződések, melyek valóságos gyártmányokként csak azért készültek bizonyos minta szerint, mert így rendeltettek; ezekre nincs hatása senkinek.
Nem is ezen embereken, kik mindent, mi e hazában iparunk előremozdítására történik, gúny s ócsárlás tárgyául jeleltek ki, mérgelődöm én leginkább; engem csak azon mindig visszatérő oktondiság bosszant, mellyel az, ha ellene felhozott okokat meg nem cáfolhatja, nálunk majdnem mindenki azzal lép elő, hogy bizonyos dolog jó s üdvös magában, nem lehet nála szebbet, jobbat képzelni, de ki tehet róla, nem a magyarnak való. Egy vén gazdám van, még apámtól vettem által, jó, becsületes ember, s híven teljesíti kötelességét, de mihelyt gazda-ságomban valami újítást célzok, legyen répatermesztés, szederfaültetés, váltógazdaság vagy akármi, az öreg aggodalommal csóválja fejét, s minden tervemnél okvetlenül azt mondja:
hogy teljesen hiszi, miként e dolog jó lehet akárhol, de a mi földünkre nem való; mintha a Mindenható éppen csak kis birtokomat teremtette volna úgy; hogy annak szükségképp minden három esztendőben egyszer parlagon kell heverni. A magyaroknak fele e gazdához hasonló.
Indítványozzunk akármit, az ellenvetés, hogy ez nem a magyarnak való, nem fog soha hiányozni; akár politikai szerkezetünkben, akár birtokviszonyainkban kívánjunk változásokat, mind felséges, szép, jó, üdvös, mit tudom én... de... nem a magyarnak való; nemzetünk szelleme feltámasztatik ellenünk, s mindennek hallgatni kell e nagy géniusz előtt, mely csak arra látszik teremtve, hogy mint a dajka gyermekét, népünket álomba ringassa. Ez annyira megy, hogy a B. P. H. 136. számában, éppen egy előbbi levelem iránti észrevételeit közölve, még a nemzet púpjait is oltalma alá veszi, s miután ez érzékeny szavakra fakad: Hej, nem minden kabát illik minden testre, s önök, kik most a magyarnak demokráciai öltönyt varrogat-nak, nem veszik észre, hogy e nemzetnek púpjai vanvarrogat-nak, engem egész komolysággal felszólít, hogy ruháimat szépen a púpokhoz illesszem, s valahogy olyakat ne készítsek, melyek a legörnyedettet egyenes magatartásra kényszerítenek, s a kedves púpokat, melyekben a nemzeti géniusz oly szépen nyilatkozik, veszélyeztetnék. Ez azon ellenvetés, mely minden ipari mozgalom ellen is legtöbb szájon forog.
Az ipar nem a magyarnak való; az egekért, ne utánozzunk más nemzeteket! De ha elhallgatom is, hogy e hazát nem tisztán magyar ajkú nép lakja, s hogy főképp azon vidékek népessége, hol a gyáripar legkönnyebben honosodhatnék, magyar géniusza által abban, hogy magát gyártásra vesse, nem akadályoztathatik, ugyan kérdem: hát mi való a magyarnak? A földmívelés. Igen, de hát eldődeink mint földmívelő nemzet jöttek-e hazánkba? s ha úgy okoskodnak, mint sokan unokáik között, nem kell-e hadat üzenniök mindazoknak, kik korukban azt javaslák, hogy ekéhez fogjanak? mert hisz a mezei munka akkor időben éppoly látszó ellentétben vala géniu-szokkal, mint most a gyári munka a miénkkel. Mondani, hogy a gyáripar kifejlesztése után fáradnunk hibás felfogása nemzeti szellemünknek: nem más, mint hibás felfogásnak nevezni őseink tettét, kik pásztornemzetből szántóvető néppé alakultak át, mint azt kívánni, hogy nomádok módjára járjunk körül nyájainkkal e határok között vagy hihetőleg másvalahol, hová Európa munkás népei ily esetben rég elkergettek volna; s ki elég merész ily képtelenség bevallására? S ugyan van-e valami nevetségesebb s mégis bosszantóbb azon lármánál, melyet némelyek eredetiségünk veszélyeztetése felett ütnek, azon nem szűnő sopánkodásoknál: hogy csak az istenért, ne utánozzuk a külföldet; főképp ha meggondoljuk, hogy e zaj azoktól jő leginkább, kik törött magyarsággal még most is alig bírják kimondani nézeteiket, kiket hazánkban látni nem sokszor volt szerencsénk, s kiket, ha halálok után testeik, tehát magyar ruháik nélkül jelennek meg a másvilágon, alig fog valaki magyaroknak tartani, annyira idegen tőlünk minden érzés és gondolat, melyet bennök találhatunk. Ne utánozzunk senkit, hanem fejlődjünk ki tisztán magunkból! igaz, Hauser Gáspár, kire néhány olvasó még emlékezik talán, ezt tevé, s midőn négykézláb járt egy ideig, igen érdekes személlyé vált, s az érdekes-ségnek ezen nemét, ama tanácsot követve, talán mi is elérhetnők, s ki nemzetünket Hauser Gáspárként kívánja látni Európa többi népei között, nem tehet jobbat, mint hogy ehhez tartsa magát; de kik mindig mívelődésről, mindig kifejlődésről szólnak, elfelejthetik-e, hogy a mívelődés azon percben megszűnik, midőn többé senkit utánozni nem akarunk. És ugyan miben áll hát azon eredeti magyar állapot, melyet utánozások által megrontani kár volna. Köz-igazgatásunkban megyei rendszerünk, jogviszonyainkban az egész büntető- s polgári jognak nagy része, legalább amennyiben nem változás nélkül vétetett át szomszédainktól, utánzás;
maga az, hogy pásztorokból szántóvető nemzetté fejlődtünk, csak az emberben született utánzási vágynak köszönhető; hol van hát híres eredetiségünk, melyet, ha kárunkra volna is, meg kellene őrzenünk? - A bölcsőtől, melyben anyánk ringatott, a koporsóig, melybe fáradt fejünket lepihentetjük, minden, mit körülöttünk látunk, éltünk kellemei s szükségei, egy nagy utánzás, s mégis találkoznak, kik még maiglan valami ellen azt hozzák fel okul, hogy az indítványozott dolog utánzás volna. Így ült Narcissus a patak mellett, tükrében önmagát nézve s bámulva szüntelen, nem is tekintve mindarra, mi körülötte állt, míg az istenek az önmagába szerelmest virággá változtaták, mit az istenek nem büntetésül, mint közönségesen hiszik,
hanem csak azért tevének, hogy éhen meg ne haljon, mi e földön mindenkivel okvetlenül megtörténik, ki ahelyett, hogy körülnézve, másokat munkájában követne, önbámulással tölti napjait.
Legyünk mi józanabbak; a honszeretet nem abban áll, hogy mindenből, mi külföldi, vissza-borzadunk; a nemzeti önérzet nem abban, hogy önállapotjainkat nevetséges önhittséggel magasztaljuk; ha valaha - mit Isten adjon! - másokat meg akarunk haladni, az első lépés erre, hogy utánok siessünk; hála az égnek, hogy nemzetünk jobbjai ezt át kezdik látni.
Egészen másról akartam írni, s most látom, hogy gondolataim az ipar mezejére vezettek; nem csuda, hisz ez e pillanatban legsürgetősb nemzeti ügyünk, mely most minden egyéb kérdést háttérbe szorít. Maradjanak e sorok, amint írattak; végezetül még csak azon örömöt legyen szabad kijelentenem, melyet a gyáralapító társaság fennmaradása bennem, s mondhatom, általánosan itt az egész vidéken gerjesztett. Felfogásom szerint - bár sok van e társaság szabályaiban, mit talán másképp kívánnék - nagyobb csapás ébredő iparunkat mégsem érhette volna, mintha az, még mielőtt munkásságát megkezdé, eloszlik, s én őszinte köszönetet mondok - s itt én is plurálisban szólhatnék - azon férfinak, ki, mint a jerikói trombiták valóságos ellentéte, erős szavával a már roskadó épületet feltárta. De hosszassá lettem. Isten önnel! Talán nemsokára írok ismét.