Egy rendkívüli tüneménynek vagyunk fővárosunkban az utolsó tizennégy nap óta tanúi.
Bizonyos pártnak emberei örömragyogó arcokkal járnak körül. Ha utcán, kávéházban vagy más közhelyen két konzervatív találkozik, megelégedett mosollyal szorítják egymásnak kezét, s azonnal a nagy, az örvendetes hír hangzik ajkaikon, melyet barát barátnak a legszerencsé-sebb eseményként közöl, melyet e párt hazai s szövetséges lapjai diadalmi büszkeséggel hirdetnek, mely, úgy látszik, a legkedvesebb történet. Szabó Pál megszökött. Szabó Pál, kit az ellenzék becsületesnek gondolt, kit K. L. barátjának nevezett, kire egyik legfontosabb válla-latunk kezelése bízatott. - A nemzeti becsület csorbát szenvedett - így szólnak ők -, hitelünk elveszett, az anyagi veszteség felszámíthatatlan, miután a kereskedelmi társaság igazgatója talán oly kötelezéseket rótt a társaságra, miknek kielégítésére minden befizetett pénz elégséges nem leend, minden új, bármi üdvös vállalat megindítása, miután a közbizodalom megingatta-tott, hosszabb ideig lehetetlenné válik, - de mit árt mindez, hisz Szabó Pál K. L. s az ellenzék egy része által tisztelt barátjának neveztetett, a kereskedelmi társaságnak az ellenzék tagjai voltak megindítói.
Tizennégy napig nyugodtan elnéztük e kitöréseket, legyen szabad azon uraknak, ott a másik oldalon, néhány őszinte szóval, amúgy magyarán, megmondani véleményünket.
Szabó Pálnak megszökése kétségen kívül csapás vala reánk nézve, csapás, melynél nagyobb egykönnyen nem érhetett volna, s pedig igen természetesen, miután minden, mi által a nemzet becsületén a legkisebb csorba ejtetik, mi által a magyar névnek hitele szenved, mi haladásunk-nak árt, s a kölcsönös bizodalmat - mely nélkül előrehaladni nem lehet, rontja, szükségképp fájdalmasan érdekli azon pártot, mely saját becsületét a nemzetétől különválasztani nem szokta, mely a magyar név dicsőítését s e haza előhaladását tűzte ki munkálkodásai céljául, azonkívül, mint minden nemzeti vállalatnál, úgy a kereskedelmi társaságnál is az ellenzék férfiai inkább érdekelve lévén, az igazgatónak rosszlelkűsége anyagilag is senkinek náloknál inkább kárt nem tehetett. Mégis higgyék el önök, a hazafiúi fájdalomnak, melyet e pillanatban érezünk, mindez együttvéve, még nem oka. Egy nemzet becsülete egyes, bármi magas helyre állított s címmel felruházott ember tette által csorbát nem szenvedhet, ezt számos tapasztalás mutatja; hitelünk, ha, mint reméljük, a kereskedelmi társaság kötelezéseinek eleget tesz, leg-fellebb csak pillanatokra szenvedhet, és sokkal férfiasabbaknak hisszük honfitársainkat, hogy-sem, egyszer csalatva, azonnal minden bizodalmukat elvesztenék. Az anyagi kárt is el fogjuk viselni, anélkül, hogy a B. P. Híradó sajnálkozásához folyamodnánk, de midőn a megelége-dést látjuk, melyet e történet sokakban gerjeszt, midőn a konzervatív lapokat átnézve, csak kárörömet, csak azon törekvést találjuk, mikint használtathatik a fennforgó eset egy ellenzéki egyén nevének s állásának megrontására, akkor megvalljuk, levertség fogja el lelkünket. - Hát annyira jutottunk, hogy midőn oly dolog történik, melynél, saját felfogásunk szerint is, a nemzet becsületére alig történhetett károsabb, mely által hitelünk, a kölcsönös bizodalom csökkenése által a legüdvösebb vállalatok létesítése nehezíttetik, egy párt, a haza közös érde-keiről megfeledkezve, csak politikai elleneinek veszteségét számolgatja fel, hogy a nyilvános-ságnak egyik orgánuma diadalmasan felkiált: hogy minket itt, ezen az oldalon nagy szeren-csétlenség ért! Voltak más nemzetek életében is szomorú pillanatok, midőn a hazát ért veszély vagy szerencsétlenség az uralkodó pártok egyike által örömmel nézetett. Nem oly hosszú idő múlt, hogy Franciaországban volt párt, mely ellenének minden győzelmét csaknem diadalmi örömmel fogadá.
És csakugyan oly nagy-e a győzelem, melyet önök, a kereskedelmi társaság kára által az ellenzék férfiai felett kivívtak? Csalódtunk Szabó Pálban. - Néhányan közülünk tisztelt barátuknak nevezték őt, a legnagyobb rész bizodalommal viseltetett iránta ittlétének végső napjáig. Ez reánk nézve kétségen kívül szomorú, de nem oly leverő csapás, minőnek önök talán képzelik. Szabó Pál esete nem az első, hol oly emberek, kik teljes bizodalmunkat bírták, azt aljas haszonvágyból megcsalták, s mi meg nem semmisültünk azért, s vajon mi más van e történetben, mi az ellenzéket - mint olyat - e haza többi lakóinál inkább érdekelhetné. „A történetnek egész felelőssége az ellenzéket illeti - szólnak önök. - Szabó az ellenzék embere volt, az ellenzéknek köszönhetjük a társaság veszteségeit.”
Önök kedves szójárása szerint: konstatírozzuk kissé a helyzeteket. Talán zárt testület volt a kereskedelmi társaság, melynek részvényeiül csak az ellenzék tagjai vétettek fel? Ments meg isten. A B. P. Híradó 480. számában elbeszéli: mikint sietett tehetségeihez képest járulni e társulat megalapításához: hogy tisztán az ellenzék pártérdekeinek előmozdítása tűzetett ki e társulat feladatául, azt szinte nem lehet állítani, másképp a B. P. Híradó emberei, legyőzve az indítványozó személyességi s politikai elvei iránti ellenszenvüket, nemigen bánhatták volna, ha késlekedéseik miatt az ügy maga szenvedett volna is: de ha a kereskedelmi társaságba lépni minden konzervatívnak szabadságában állott, ha e társaság célja olyan vala, melynek elő-segítését hazafiúi kötelességöknek tárták, s a társaság e célnak csak azért nem felelt meg: mert dolgainak vezérletében főszerepet játszott a politikai rokonszenv, és így szakhoz nem értő ábrándozó emberek túlnyomó befolyást gyakoroltak: ugyan a konzervatív párt, azon befolyást, melyet magának a kereskedelmi társaság dolgainak vezetésébe szerezni csak tőle függött -mert hisz mi örömmel láttuk volna, ha e közhasznú vállalatban minél több konzervatív társa-kat számolhatnánk -, mondom, a konzervatívek e befolyást miért nem használták arra, hogy e társaság vezetését alkalmasabb kezekre bízzák. Nekik, mint most halljuk, Szabó Pál ellen alapos gyanújok volt, s a kereskedelmi társaság az ő nézetök szerint is oly vállalat vala, melytől, ha célszerűen vezettetik, a hazára üdv háromolna, és ők nem tettek semmit, hogy az előre látott baj - melynek nagyságát most konstatírozzák - elháríttassék. Bizony, igen tisztelt konzervatív uraim, a dolognak ily állásában kár olyan hangos diadalmi lármára fakadni!
Nem akarunk eltakargatni hibákat, és azért szívesen megvalljuk, mikint azok, kik Szabó Pált korlátlan hatalmú igazgatónak választották, nem menthető hibát követtek el, de midőn pártunk embereinek e hibáját elismerjük, egyszersmind azon meggyőződést mondjuk ki, hogy azon konzervatívak, kik a kereskedelmi társaságban oly eszmét láttak, melynek célszerű életbeléptetése a hazára nézve üdvös eredményeket szülhet, kik Szabó jellemét ismerve, a veszélyt, mely kezelése által az egész társaságot fenyegeti, előre látták, s noha tőlök függött, mégis semmit nem tettek, hogy a kereskedelmi társaságban magoknak befolyást szerezve, e közhasznú vállalatot a fenyegető romlástól megmentsék, hogy azok, mondjuk, valóságos bűnt követtek el, s valóban nincs mit irigyelnünk dicsőségöken.
Még egy szót. Önök, mint látszik, minden törekvéseiket arra fordítják, hogy egy, az ellenzék soraihoz tartozó egyénnek népszerűsége megrontassék. Mennyire nemes s férfiakhoz illő e törekvés, azt a közönség meg fogja ítélni, de ha e szándékuk, mit a nemzet igazságszeretetébe bízva, nem hiszünk, sikerülne is, ne felejtsék el, mikint a különbség, mely köztünk s önök között van, nem személyek, de elvek által föltételeztetik, s legyenek meggyőződve, hogy bármi egyes, ki most sorainkban az elsők között áll, fosztassék meg népszerűségétől, azon párt, mely a nemzet becsületét, közhitelünket s a haladást olyannyira saját ügyévé tevé, hogy ha e tárgyak valamelyikén csorba ejtetik, az még a konzervatív lapok által is a párton történt csapásnak neveztetik, hogy azon párt hazánkban, melyet Isten honszerető keblekkel is megáldott, követők nélkül maradni sohasem fog.
PEST, JAN. 18-ÁN 1847.
A hazát gyász tölti el; egyik határától a másikig nincs hely, hol nádorunk halála fájdalmasan nem éreztetnék, s habár nem volt váratlan a csapás, melyet ez alig kezdett év ránk hozott, érezzük, hogy rá elkészülve nem valánk. - Mikor a hon közdolgainak félszázados vezetőjét kesergi, akkor ezernyi egyesek azon férfiútól fosztattak meg, ki magas hivatalának hatalmát az alantabb állónak javára is szívesen használá; s ha az időszaki sajtónak feladása közérzemé-nyeket tolmácsolni, nem tölthetjük be azt jobban, mintha napjainkban azon férfiúnak emlékét idézzük fel, kinek neve e pillanatban minden ajkon hangzik.
Nem nagy érdemeinek kellő méltánylása célunk. Folyókint, mely partjai közt továbbsietve, a felette tükröző tárgyaknak csak bizonytalan képét vetheti vissza, az időszaki sajtó napok alatt elhangzó szavával ily férfiúnak méltó emléket nem emelhet; - de midőn ezt másokra bízzuk, érzelmünk késztet, hogy mi is kimondjuk a tiszteletet, mellyel iránta viselteténk, a fájdalmat, mely keblünket veszténél eltölté. Kezünk nem emelhet márvány szobrokat; de hisszük, hogy a szerény koszorú, mely holnapig talán elhervad, de melyet ma hív kezek tettek le hamvaira, nem fogja dísztelenítni sírját.
Nincs állandóbb emléke létünknek, mint az, melyet saját kezeinkkel emelénk. A hiány, melyet valaki, midőn a halál által családja köréből kiragadtatott, maga után hagy, a jó, mit ember-társaival tett, s mi a jóltevőt túlélte, az igazság, melyet hosszú évek fáradozásaival a tudomány aknáiból felhozott, ez az, miben a családatya, az emberbarát, a tudós tovább él; ki munkássá-gát egy nemzet közügyeinek szentelé, annak nyomait csak a nemzet történeteiben kereshetjük.
A kifejlődés, melyen e haza az utósó ötvenkét év alatt keresztülment: ez azon kör, melyben nádorunk emlékét fel fogjuk találni.
Tekintsünk vissza azon napokra, midőn a dicső elhunyt. 1795-ben királyi helytartónak kineveztetve, e haza közdolgait átvevé, s hasonlítsuk össze akkori állapotunkat a jelennel. -Távol legyen tőlünk, hogy e jelent kielégítőnek nevezzük: honunk, akadályoztatva természetes kifejlődésében, azon helyet, mely kiterjedése s népessége szerint illeti, még nem foglalta el; de ha visszanézünk, ki fogja tagadni, hogy haladtunk, s hogy az arány, melyben ez történt, hasonlíthatatlanul nagyobb vala, mint összes történeteink bármely korszakában. - Az ipar és tudományoknak minden ága, anyagi és szellemi kifejlődésünk, európai míveltség és saját nemzetiségünk érzete hatalmas lépésekkel mentek előre; s ha még távol van a cél, melyre törekednünk kell, távol fekszik azon pont is, honnan apáink egy félszázad előtt kiindultak, s ha nem büszkeséggel - melyre számos hiányaink érzetében jogosítva nem vagyunk -, legalább önerőnkhöz való bizodalommal tekintünk a jövőre. Nézzük fővárosunkat. Amerre fordulunk, minden csak kezdve még, de kezdve úgy, hogy idővel nagyszerűvé építtessék. Ez képe hazánknak. A törzsök, melyet annyi vészek egykori díszétől megfosztanak, a benne szunnyadó erőket még nem fejtheté ki; a gyümölcsözés napjai még távol vannak, aligha egyes virágokat s most fejlődő lombot látunk, de ezernyi bimbóktól dagadó ágak fölött, azon meggyőződés támad bennünk, hogy e törzsök zordon téli napjaiban el nem száradott. Örökké nevezetes fog maradni nemzeti emlékeink között a korszak, melyben e meggyőződésre jutánk, s a nemzet első kötelességét sértené, ha nem tekintene hálával azon férfiakra, kik szebb jövőjének első csíráit szorgos kehekkel ápolák, ha valaha elfeledné, hogy kifejlődése korszakában közdol-gaink élén azon férfiú állt, kinek most ravatala fölött kesergünk. Ő az, kinek közbenjárása által e nemzet vallásos viszálkodásai kiegyenlíttettek; ő, kinek vezérlete alatt nemzetiségünk elismerését kivívá, s kinek szemei előtt egykor talán elérendő nagyságunk alapjai lerakattak, s kit mi könnytelt szemekkel most sírjához kísérénk, azt áldva fogja említeni a jövő kor. E haza,
melynek hosszú élete munkás napjait szentelé, melynek fájdalmait s örömeit egy félszázadon át megosztá, melyért melegen érzett, melynek kifejlődésén dolgozott, hív vezetőjének hálával tartozik, s le fogja róni tartozását.
Mért nem engedé sorsunk, hogy azt némi részben mi, kik érdemeinek szemtanúi valánk, tehessük? Mi, kik őt az elnöki széken láttuk, kik hallottuk szavának hangjait, mellyel tanács-kozásainkat vezeté, kik családi erényeinek tanúi valánk, s a magaviseletében polgáriasan egyszerű férfiúhoz föltekintve, oly szívesen hódolánk felsőbbségének, melyet nem csillogó fényűzésben, csak magasabb érzemények- s ismeretekben keresett. - A jövő kor szobrokat állíthat, a jövő kor magasztalva említheti nevét, mi szerettük őt, s nem puszta hódolás -szeretetünk vala az, mit neki kifejezni akartunk, mit hivataloskodásának ötvenéves ünnepén maga körül látott volna.
A végzet nem engedé, hogy e kívánat teljesüljön. A férfiú, kinek még hónapok előtt oly hosszú életet ígérénk, hogy hálánk kinyilatkoztatását veszély nélkül véltük elhalaszthatni, nyugodni ment, s ős Buda várában csak egy sír maradt, mely felett a nemzet áldást mondhat.
Fájdalom tölti lelkünket e gondolatnál, de keserveink közé vigasztaló érzemények vegyülnek.
A sírbolt bezáratott, s a nemzet ősz nádorának tisztelt arcvonásait nem fogja látni többé; de a sírtól, melyet könnytelt szemekkel körülállánk, menjünk Buda várfalára, s ha átnézve, az emelkedő testvérváros házsora tűnik fel előttünk, ha eszünkbe jut, hogy e hazának messze határai között nincs hely, mely gyarapodásában József nádor munkásságának nyomait fel nem tartaná; át fogjuk látni, hogy őt egészen nem veszthettük el, hogy nemcsak neve, de életének egész eredménye megmaradt közöttünk.
Ő bevégzé hosszú napszámát. A nemzet, melyet tehetetlen tespedésben talált, vezérlete alatt új életre ébredett, a haza parlagon állt, midőn határain átlépett, s ő jelen volt, s tanáccsal és tettel segíté a munkásokat, kik a gyomot kiirták, a földet nehéz munkával előkészíték, s magokat hintettek el, mikből egykor dús aratást remélhetünk; ő híven teljesíté kötelességét, a miénk felvigyázni, hogy fáradsága elhanyagolás által eredménytelenné ne váljék. Hisszük ugyan, hogy nem fog késni a nemzet állandó emlékkel örökíteni a nevet, melynek csak nemrég örömünnepet kívánt szentelni; azonban legyünk meggyőződve, miképp annak, ki egész erejét e hon felvirágzásának szentelé, méltó emléket csak akkor emelhetünk, ha az általa megkezdett munkán ernyedetlenül tovább dolgozunk, s e hazát azzá tesszük, mivé azt emelni életének legforróbb óhajtása volt. - Ő vala az, ki a haladás ösvényén e nemzet első lépéseit vezérlé, tartsuk fel emlékét azáltal, hogy a kijelölt ösvényen, az atya méltó utódjának vezérlete alatt továbbhaladunk; csak így felelhetünk meg várakozásának.