AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL

Egy idő óta magyar időszaki sajtónk sokat foglalatoskodik a históriával, s jól teszi. A Jelenkor minap tisztán felállította a különbséget, mely a jelen s az óvilág alkotmányai között létezik; -önök magok, a képviseleti rendszerről szólva, figyelmessé tették az olvasót azon nehézsé-gekre, melyek a nemesi szabadítékok képességi kellékek nélkül való kiterjesztését érik, mert századunkban, Istennek hála, szolgaság többé nincsen. Időszaki sajtónk ily visszatekintések által csak nyerhet, s a céhbeli historikusoknak nem lehet okuk panaszra, mióta ők zsurnalisz-ták körébe vágtak, s a történetet politikai nézeteikhez alkalmazva sokszor úgy adják elő, mintha Isten Nagy Sándort és Caesart, s a múltnak minden nagy férfiait csak azért teremtette volna, hogy példájokon valamely bückeburgi miniszter okulhasson.

Én a históriánál szebb tudományt nem ismerek; - ugyanis mindenekelőtt oly véghetlen kiter-jedésű, hogy senki sincs, ki egészen bírná, s mégis hasonlóképpen nem találkozik senki, ki a históriának valamely részében nem volna járatos, úgyhogy tudatlan emberek, mint én, ha tudós világunkban kérdeztetnek: mily tudomány zászlói alá esküdtek? anélkül, hogy hazud-nának, historikusoknak mondhatják magokat; hisz iskolaéveim, az utolsó országgyűlés, sőt a megyei gyűlés, melyből nem rég hazajöttem, már a históriához tartoznak; ha ezeket tudom, historikus vagyok, akár oklevelet is kérhetnék reá. S miért nem? ha nem írok, dicsőségemre szolgál; azt mondhatják: stúdiumokra adtam magamat; ha írok, s amit írtam, másokból vettem ki, s lefordítottam - még nagyobb dicsőség, hisz éppen az a feladásom: hogy régi dolgokat adjak elé. Mondom, önök, zsurnaliszták jól teszik, hogy a históriára vetik magokat; ha még egyszer a világra jövök, magam is azt cselekszem, ha csak azért is, hogy ne kellessék mindig a jelennel bíbelődnöm, s ha már a jövőt nem teremthetem elő egycsapásra, legalább néha a múltba menekülhessek gondjai elől. Hisz a múlt oly nyájas, jó nevelésű mulató; nincs semmi, minek bebizonyítására segítségünkre nem lenne; nem is fordíthatjuk figyelmünket elégszer reá; - mint özvegy szívesen szól volt férjéről, kinek minden kis hibái mellett egy felejthetetlen tulajdona volt, mely őt a még élő felett kitünteté, az, hogy meghalt; így a múlt időről szólni való gyönyörűség; egy tulajdonát, mellyel a jelen felett bír, nem tagadhatja el senki, azt: hogy elmúlt. Főképp nekünk, magyaroknak tartozik feladásaink közé, hogy a történetekkel fogla-latoskodjunk, miután minap a Jelenkor-ban tudtunkra adatott, hogy alkotmányunk egészen a régi világ alkotmányai közé tartozik.

Mikor ama cikkelyt olvasám, sokat tűnődtem e gondolat felett, s tudatlan ember létemre nem kis fáradsággal kerestem fel a hasonlatosságot, mely alkotmányunk s Görögország régi alkot-mányának egyes részei között létezik. Némely hasonlóságot könnyen feltaláltam. - Görög-országban minden egyes város a másiktól függetlenül kormányzá közdolgait; - ez, gondolám magamban, egészen a magyar törvényhatóság. A régiek nagy ebédek adása, vagy, mint Kimón, azáltal szerzének népszerűséget, hogy kertjeiket fal nélkül hagyva, a gyümölcsöt minden polgárnak szabadon szedni engedék; - van trakta, hála az égnek, nálunk is, s tudva van, hogy a tilalomtörőknek meg nem fenyítése néha most is közkedvességet szerezhet. Az athenei polgárok Periklész alatt, mint tudjuk, azért, hogy a népgyűlésen részt vegyenek, fizetést kaptak, három obulust minden napra, azaz mintegy nyolc krajcár váltót; - no, nálunk nem érik be ennyivel, de a fizetés megvan; sok helyen, mint tudva van, még Aspásiák sem hiányoznak, a helótákat pedig kis szorgalommal fel lehetne találni. De hol van az ország-gyűlés? nem nálunk, mert hisz tudjuk, nálunk Pozsonyban tartják, - de a régi görögöknél? hol

van a hely, melyen az egyes görög városok követei öszvegyülekeztek, s az egész haza dolgairól értekezének?

Hosszú gondolkozással s egy pap barátom segedelmével, ki e tárgyakkal többet foglalatos-kodik, feltaláltam végre ezt is, és sietek önöket e nagy találmányomról tudósítani, mely a magyar s régi görög állapotoknak hasonlatosságát minden kérdésen felül emeli.

A magyar országgyűlés helyét a régi görögöknél az úgynevezett amphiktyók tanácsa foglalá el, mely - mint olvasóinknak egy része talán tudni fogja - 1522. évben K. e. vette eredetét, s egész K. u. 200-ig fenntartá magát. - Eleinte csak tizenkét, nagyrészint thesszáliai népség vett részt követei által e tanácskozásokban, később e jog, különböző változások után, mint Pausaniasból látjuk, harminc egészen különböző származású népre terjesztetett ki. E szövet-ségnek feladása vallásos szertartásokon kívül politika vala, s abban állt: hogy a hozzá tartozó népségek között a béke s egyetértés fenntartassék.

Ki ezen tanácsnak belső elrendezését s eljárását tekinti - mely Görögország legszebb korán keresztül fenntartva magát, minden kérdésen kívül klasszikus institúciónak neveztethetik -, s azt országgyűlésünkkel összehasonlítja, nem fogja tagadni a rokonságot, s ennélfogva azt sem, hogy országgyűlésünkben, amint az most rendeztetett, valami valóban klasszikus dolgot bírunk.

Az amphiktyók gyűlése tavaszkor a delphii templomnál, őszkor Anthelában mindig vásár-formában tartatott; itt én természetesen még nem látok közte s országgyűlésünk között nagy hasonlatosságot, hacsak azon alkudozásban nem keresem azt, mellyel nálunk meggyőződését mindenki keresztülvinni igyekszik. A hasonlóság most jő.

Először: az amphiktyóknál minden város, volt legyen az nagy vagy kicsiny, hasonló szavazattal bírt, egészen úgy, mint nálunk Torna Biharral, Esztergom Pesttel egyenlő nyomatékkal nevez.

Másodszor: minden e joggal bíró város két követet küldött, küldhetett többet is, de e kettő vagy akárhány, mindig csak egy szavazattal bírt, egészen úgy, mint nálunk, kétségen kívül ugyanazon okból, mert a városok követei utasításokkal köttettek le.

Végre az amphiktyók tanácsa ritkán végzett valamit - ha végzett, határozatai még ritkábban tartattak meg. A hasonlatosság tagadhatatlan.

Természetesnek fogják látni, hogy midőn ennyit megtudtam, nem kis kíváncsiság támadt bennem, hallani, hogy e görög amphiktyók tanácsa, mely magyar törvényhozásunkhoz oly hasonló, hová vezette a görög nemzetet? De alig merem leírni, miket találtam.

Először is, midőn az amphiktyók láták, hogy minden fáradságuk mellett üdvös határozatokat, melyek megtartatnának, nem hozhatnak, egészen felhagytak minden tanácskozással, s tisztán isteni szolgálattal s játékokkal foglalkoztak; később pedig az egységnek hiánya Görögországot minden municipális szerkezet mellett oda vezeté, hogy a macedóniai fejedelmek rabigája alá görnyíttetett. Való, a macedóniai uralkodók északról jöttek s a görög valláshoz ragaszkodtak, de a görög nép mindamellett nem nagy gyönyörűséget talált e változásban, melyhez talán sohasem jut, ha szabadsága korában egységéről gondoskodik, melyet közötte végre a zsar-nokság hozott létre.

Talán nem ártana, ha országgyűlésünk jelen állását látva, eszünkbe jutna: az amphiktyók tanácsának gyengesége, mely a görög municipális szabadságot soha el nem nyomhatá, hová vezette végre e nemzetet!

Isten önnel. Örömmel olvastam, hogy a Hírlap eddigi irányát új szerkesztője alatt is meg-tartandja, s így néha egy-egy levél érkezni fog Agricolától is; ha érdemesnek tartják, vegyék fel lapjaikba.

ÜGYÜNKBEN

I

Hol politikai pártok léteznek, s azok léteznek, s fognak létezni mindenütt, hol politikai életet találunk: ott az igazság csak kölcsönös vitatkozás által hozathatik tisztába. Pártok prizmája alatt minden tárgy bizonyos színezetben tűnik fel, s csak ha e különvált színek vitatkozás között ismét vegyülnek, remélhetjük azon tiszta világot, mely után vágyódunk. Ez levén meggyőződésünk, mi örömmel üdvözöltük Kovács Lajos úrnak az Erd. Hír. 31., 32. és 34.

számában közlött cikkelyeit, s bár azok ellenünk írattak, midőn válaszunk írásához készülünk, nem titkolhatjuk el az örömet, melyet azoknak olvasásánál éreztünk, nemcsak, mert K. L. urat azon emberek közé számítjuk, kikkel, ha már egy zászló alatt nem lehet, szívesen találkozunk a vitatkozás mezején mint ellenünkkel is, hanem mert kénytelenek vagyunk megvallani, hogy mióta lapunk új iránybani működését megkezdé, soha senkitől és semmi alkalommal ennyit, mi pályánkon való állhatatos kitűrésre lelkesíthetne, mint éppen e cikkelyekben, nem olvastunk.

Midőn a P. Hírlap új vezérlete alatt munkásságát most egy év előtt megkezdé, Központosítás és helyhatósági rendszer cím alatt négy cikk közöltetett, melyekben e lapok egyik dolgozó társa kimondá meggyőződését, miként az erőtlen állapot, melyre törvényhozásunk jutott, az egész haza legnagyobb veszélye nélkül fel nem tarthatik többé, s egyszersmind némely tárgyakat jelölt ki, melyeknek az e cikkekben ajánlott módoni elrendezése által a létező bajok legalább némi részben orvosoltathatnának, s egyszersmind jövő, célszerűbb intézkedéseknek útja készíttetnék elő. S midőn a P. H. e négy cikkben kimondá eszerint nézeteit azok iránt, miknek életbe léptetését hazánk helyzetében szükségesnek tartotta, s már akkor lehetségesnek gondolá: egy nagy általános feljajdulás vala a hang, mellyel e nyilatkozat fogadtatott. - A helyhatósági élet eltiprása, nemzetiségünk veszélyeztetése, az alkotmányos szabadság meg-gyilkolása: ezek valának a vádak, melyek kisebb s nagyobb körökben, a megyék tanácskozó termeiben úgy, mint baráti beszélgetések között a P. H. ellen emeltettek. Csak még egy nyilatkozott a P. H. dolgozó társai közül; csak azok adattak elő, mik e lap szerkesztői által már akkor szükségeseknek s kivihetőknek tartattak; csak még azon centralizáció vala ismerve, melyet K. L. úr most kegyesen b. Eötvös centralizációjának méltóztatott nevezni; de a vészharang már megkondíttatott, s úgy látszott, kik e honban a szabadság zászlói alatt küzdöttek, nem tehettek ügyök előmozdítására semmi üdvösebbet, mint ha ez új, soraikból előlépett ellenséget, még mielőtt csak zászlóját kitűzhette volna, eltiporják.

Ennyi ellenszenv, főképp midőn azoknál mutatkozott, kikről tudtuk, hogy velünk egy cél után törekednek, kikkel egész életünkön át együtt munkálkodánk, s kiknek pártolására számítot-tunk, fájt; de meggyőződve, miként dolgok vannak, melyek a párt pillanatnyi érdekeinél magasabban állnak, s melyeknek, bármi nehéz, nem kevésbé kötelesség feláldozni személyes rokonszenveinket is: tántoríthatlanul megmaradtunk egykor választott irányunk mellett. S ím egy rövid év elforgása után az Erdélyi Híradó-ban azon lap egykori szerkesztője három cikkelyben - melyeket a jelen szerkesztők semmi megjegyzéssel nem követnek, s melyeket mi e lap nézetei nyilatkozatának tartunk, elmondja, miként: b. Eötvös centralizációja ellen kifogás nem lehet (K. L. nem is foghatja fel, miért tetszett b. Eötvösnek, rendszerének e nép-szerűetlen nevet választani), „mert hisz hogy a statuárius jog túlterjesztése ellen korlátok kellenek, az adókivetés s közlekedési eszközök kijelölése a tartományi érdekek fölibe emeltessenek, s országos szempontokból döntessenek el, azt a megyerendszer leghőbb

barátjának is lelke mélyéből kell vala óhajtania. Azt, hogy a verifikáció a törvényhozásra bízassék, szinte óhajtani kellett mindenkinek”, sőt elismertetik, miként a „pótló utasításokkali visszaélésnek megszüntetése kívánatos.”

Egy év, s ím minden, mit a P. Hírlap említett cikkelyében mondott, s mi akkor annyi ellen-szenvre talált, jelenleg az Erdélyi Híradó, azaz azon lap által elfogadtatik, melyet mi a két haza szabadelvű törekvései egyik leghívebb orgánumának tartunk, s a véleménykülönbség, mely első föllépésünknél e két lap között oly óriásinak látszott, arra vezettetik vissza, hogy a P. Hírlap minden utasításnak, az Erdélyi Híradó csak a pótló utasításoknak megszüntetését kívánja, holott minden kétségen felül áll, hogy a pótló utasítások megszűntével az utasítás-adási jog majdnem puszta formasággá válik - mely a külföldön divatozó eljárástól csak annyiban különbözik, hogy midőn ott a követ adja elő politikai nézeteit, s csak akkor választatik, ha azok a többség nézeteivel megegyeznek, nálunk a választók többsége adná elő akaratát, s a választott egyedre bízatnék meghatározni: elfogadhatja-e ily föltételek mellett választását, vagy sem?

Ha visszagondolunk azon ellenszenvre, mellyel e nézetek, általunk előadva, fogadtattak; ha múlt o. gyűlésünk folyamára tekintve, látjuk, hogy sem a verifikáció kérdése, sem a pótló utasítások káros hatása, sem annak szüksége, hogy a háziadó maximuma a törvényhozás által határoztassék meg, elismerve még azon párt hívei között sem volt, mely alkotmányos kifejlő-désünk körül fáradozik, most az E. Híradó-ban olvassuk, hogy mindezek jelenleg ezen párt által elfogadottaknak tekinthetők: mi nem titkolhatjuk el örömünket afelett, hogy helyesen sejdítettük az irányt, melyen a közvélemény haladni fog, s hogy majdnem elhagyatva állván, midőn fölléptünk, most azokra nézve, mik első négy cikkelyünkben mondattak, azon párt segedelmére számolhatunk, melyet az E. Híradó képvisel.

Lesznek, kik ezeket olvasva talán mondani fogják, hogy az eredmény előidézésében a P.

Hírlap-nak érdeme nincs, s hogy mindez elérethetett, habár a centralizáció zászlója sohasem tűzetik ki, - s mi az elsőt illeti, mi nem fogunk vitatkozni elleneink ezen állítása ellen; az időszaki sajtónak nem az feladása, hogy egy új irányt teremtsen, hanem inkább az, hogy az utat keresse föl, melyen bizonyos létező irányok céljokat elérhetik, s valamit az anyagi, úgy az eszmék világában bizonyos előzmények bizonyos következésekhez vezetnek mindig, s az egyes, kit gyermeki hiúság el nem kábít, el fogja ismerni, hogy a hatalom, melyet látszólag gyakorol, csak addig tart, míg magát az eszmék szükséges sorozatához alkalmazza; magunk meg vagyunk győződve, hogy az eszmék, melyek mellett felszólaltunk, feltűntek volna nálunk nélkül, mint velünk, s szintoly bizonyosan győznének, ha a P. Hírlap ellenök, mint most, midőn mellettek nyilatkozik, mert a dolgok természete úgy hozta magával, hogy a nemzet ez eszmékhez jusson, mert alkotmányos szabadságunk felmaradása teszi szükségessé, hogy győzzenek; de vajon, mi a másikat illeti; nem könnnyíti-e ezen eszmék győzelmét az, hogy azon elvvel hozattak kapcsolatba, melynek szükséges kifolyásai. - Hogy végre valaki találko-zott, ki azon elvet, melyet eddig annyian követtek, s mégis mindenki ócsárlott, ki merte mondani? hogy, röviden mondva, a centralizációt választottuk jelszavunknak. K. L. úr azt hiszi, hogy azok ellen, mik az új P. Hírlap első cikkeiben ajánltatnak, kivevén az utasítások megszüntetését, senkinek kifogása nem volt, hogy azoknak legnagyobb részét „a megyei rendszer leghőbb barátjának forrón kell vala óhajtania”; de honnan van hát, hogy, miután a múlt o. gyűlésen azon párt, mellyel az E. Híradó, úgy látszik, minden fontosabb kérdésekre nézve egyetért, legalább az alsótáblánál többségben volt, mégis ez ajánlatoknak nagy része kisebbségben maradt? Egyetértünk K. L. úrral, hogy mind a verifikáció kérdésének o. gyűlési tárgyalását, mind az évenkénti orsz.-gyűlést, mind azt, hogy a háziadónak maximuma o.

gyűlésileg határoztassék meg - maga a megyerendszer érdeke kívánja; de miért hozatott fel hát a megyék úgynevezett autonómiája ez indítványok ellen? miért buktatták meg éppen azok

azon ürügy alatt, hogy a municipális szabadságot veszélyeztetik? - Felfogásunk szerint ennek oka abban fekszik, hogy az indítványok nem a megyerendszer kifolyásai, s hogy miután újabb időben hazánk lehető kifejlődése tisztán a megye rendszerétől váratott, miután folyvást a központosítás veszélyeivel ijeszttettünk, föltenni nem lehetett, hogy oly indítványok többséget találjanak, melyek egyenesen ennek részint következései, részint előkészületei.

Ha megyei rendszerünk leghőbb barátainak, K. L. szerint, mindezeket forrón kell vala óhajtaniuk, e megyerendszer hő barátainak egyszersmind át kelle látniok azt is, hogy minden központosítás ellen zajogva, ezen óhajtás teljesülni nem fog, s hogy mindezen üdvös intéz-kedések csak azon meggyőződésnek lehetnek következései: miként megyei rendszerünk egymaga honunk kifejlődésére nem elégséges, s miként oly eszközökről is kell gondoskodni, melyek által bizonyos tárgyakra nézve központosítás eszközöltetik; s ez az, miért a P. Hírlap zászlójára a centralizáció elvének kitűzését tartá. „K. L. úrnak nem lehete nem csodálkozni, midőn az új P. Hírlap első beköszöntésével a centralizációt választá jelszavául, dacára azon ellenszenvnek, mely titok nem vala, s dacára azon előszeretetnek, mely a megyerendszer iránt Magyarhonban létezett.” De kérdjük K. L. urat, ha csakugyan célszerű vala, hogy azon tárgyak mellett szólaljunk fel, melyek mellett első cikkeinkben felszólalánk, - mit K. L. úr tagadni nem fog, mert hisz mindezek a megyerendszer leghőbb barátainak legforróbb óhajtásai közé tartoztak; s mikor szólalhatott volna fel a P. Hírlap irántok célszerűbben, mint midőn azok országgyűlési tanácskozásaink tárgyát tevék - vajon K. L. úr nem csudálkozott volna-e még inkább, ha zászlónkra centralizáció helyett megyerendszerünk határtalan bámulatát írjuk fel.

Hisz akkor más szavakkal így kell vala szólnunk: „Hontársaink! szerkezetünknél nincs a föld kerekségén tökéletesebb, terjesszük azt minél inkább, engedjünk inkább akármit, mint hogy ennek hatásköre megszoríttassék, - s azért a követi verifikációt s a háziadó maximumának meghatározását, mely eddig a megye által gyakoroltatott, bízzuk a törvényhozásra, a statuárius jognak pedig szabjunk korlátokat. Hontársaink! mindig ellenszenvet mutattatok minden köz-pontosítás ellen, s ez igen szép s dicséretre méltó tőletek; maradjatok meg ellenszenvetek mellett, s őrizkedjetek, amennyire csak lehet, minden központosítástól; a közlekedési eszkö-zök kijelölését azonban bízzuk az országgyűlésre, azoknak elkészítésöket pedig hagyjuk egy, a kormány által kinevezett s a törvényhozásnak felelős egyedre, kinek minden egyes megye engedelmeskedni tartozik.” Mit mondott volna K. L. úr akkor, ha a P. Hírlap ekképp kezdi meg új munkásságát?

Volt egykor egy tiszttartó, olvasóinknak nagy része s talán K. L. úr is hallottak felőle, ki Pesten lakó földesurának télen vadat küldve, ahhoz ily levelet írt: „Itten küldök nagysádnak hat fácánt, melynek hárma sneff.” Vajon ha a P. Hírlap új föllépésénél zászlajára a centralizá-ció helyett még több rokonszenvre találó jelszót ír fel, s mégis azon indítványok mellett szól, melyeket K. L. úr oly üdvöseknek tart: nem teszi-e magát szintoly nevetségessé minden ember előtt; nem érdemlette volna-e a legnagyobb következetlenség vádját mindjárt első föllépésé-nél?

Az eljárás, melyet a P. Hírlap választott, talán nem vala a legügyesebb: ha ildomosabb férfiak módjára elvünk egyes következései mellett küzdünk, s magát elvünket elhallgatjuk, sőt ellene lépünk fel, talán több rokonszenvre számíthatánk, több népszerűséget s kevesebb ellensze-gülést találtunk volna ez úton; de az ügy csak világosság által nyerhetett, és mint K. L. igen helyesen jegyzé meg, „egy öröklött nagyközönség méltó igényei tekintet nélkül nem hagy-hatók”, azok között pedig, felfogásunk szerint, az első s legméltóbb, hogy akik hozzá szólnak,

„önmeggyőződésüket, s amennyire lehet, egész meggyőződésüket” mondják ki.

Egy éve, hogy a P. Hírlap általunk vezettetik.

Ugyanazon ajánlatok, melyekkel eleinte fölléptünk, s melyek akkor annyi ellenszenvre talál-tak, most, egyet kivéve, a hon szabadelvű többségének egyik fő orgánuma által elfogadtatnak.

A centralizációt tűztük ki jelszavul, s így nem kecsegtettünk semmi előítéletet, nem vadász-tunk népszerűséget, sőt oly elv mellett szólalvadász-tunk fel, mely ellen hontársaink között ellenszenv létezett, s mégis elvünk következményei, s épp azok, melyeket már életbe léphetőknek gondolánk, elfogadtattak.

Ami személyeinket illeti, nem találtunk köztapsot, hiúságunk nem nagy diadalokat ünnepelt, de megyei szerkezetünk majdnem imádása helyett jelenleg alig van, ki annak sok hibás oldalait nem látná által; ahelyett, hogy, midőn az időszaki sajtó mezején felléptünk, minden központosításra anatéma kiáltatott, jelenleg alig van, ki nem látná által, miként a közpon-tosítás csak túlzás és azáltal veszélyes, ha nem a szabadság kezében történik; s alig van, aki kételkednék, hogy a központosítás bizonyos nemei nálunk is szükségesekké váltak.

Mi egy évi fáradságunk ezen eredményével meg vagyunk elégedve.

II

Azon vádaknak, melyek köztárgyakkal foglalkozó emberek ellen emeltethetnek, egyik legter-hesbike, nézetünk szerint, a következetlenség. Hogy magunkat ez ellen biztosítsuk, szükséges-nek tartottuk tisztán felállítani azon elvet, mely munkálkodásunknak irányul szolgál, s dacára azon ellenszenvnek, mely a központosítás ellen létezett, s titok nem vala, s dacára azon elő-szeretetnek, mely hazánkban a megyei rendszer iránt létezett, miután meggyőződésünk szerint csak oly intézkedéseket javasolhatánk, melyek a központosítás elvének kifolyásai, centralis-táknak neveztük önmagunkat, inkább egy utált nevet fogadva el, mint hogy a közönséget törekvéseink végső céljára nézve bizonytalanságban hagyjuk.

Sok, ki, ha csak egyes indítványok körül szólunk, kétségen kívül nem vonta volna meg lapunktól munkásságát, de mihelyt elvünket kitűztük, tőlünk visszavonult; sok, ki, ha nem a

Sok, ki, ha csak egyes indítványok körül szólunk, kétségen kívül nem vonta volna meg lapunktól munkásságát, de mihelyt elvünket kitűztük, tőlünk visszavonult; sok, ki, ha nem a