A MAGYAR IPAR MELLETT
Falusi embernek, ha Pestre jő, mindig van mit bámulnia, s én, ki Horác nil admirarijának nagy barátja nem vagyok, sőt az hiszem, hogy az embernek arra, hogy magát jól érezze, néha már természeténél fogva szüksége van egyes dolgokra, mik lelkének egész bámuló tehetségét igénybe veszik, minek legvilágosabb bizonyítványa a népszerűség, melyre minden csoda számolhat, szívesen berándulok néha fővárosunkba, s hacsak lehet, megnézek mindent, mi távollétem óta történt. Hála az égnek, egy idő óta nem tértem meg soha magányomba anélkül, hogy valamit ne láttam volna, min örülhetek. - Ha nálunk a vidéken néha hosszabb ideig minden mozdulatlanul áll, úgyhogy szinte azt gondolhatnók, mikint régi tespedésünkbe visszasüllyedénk, Pest épül, mozog, dolgozik, s az életerő, mely ott vígan pezseg, ki fog hatni végre hozzánk is; hisz Pest a hazánk szíve - mint mondá, ha nem csalódom, gr. Széchenyi -, s hol a szív már oly erősen dobog, a többi tagok is nemsokára ki fognak bontakozni hosszú merevültségökből. - Igen, a haza nő és fejlődik, s habár éppen nem rosszallom azok eljárását, kik efelett kételyeiket fejezik ki, mert meg vagyok győződve, hogy panaszaikat Jeremiáskint csak azért hirdetik oly hangosan, hogy a népet tettre serkentsék, azt hiszem, jó, ha néha az eredményeket is számba vesszük. A munkások szorgalmát nem fogja lankasztani, ha látják, mikint a mező, melynek mívelésén fáradoznak, már eddig is bőven megjutalmazta munká-jokat, s ki azon csekély fáradságot, mely e hon szunnyadó erőinek kifejlesztésére az utósó húsz évben fordíttatott, az eredményekkel hasonlítja össze, meg fogja vallani, mikint soha termékenyebb mező munkásoknak nem jutott, mint ez áldott magyar haza; soha föld inkább nem érdemlé, hogy rajta egész erővel dolgozzunk, mint e szép határ, melyet eldődeink számunkra elfoglalának, s mely oly nehéz kalászokkal fizeti meg kapavágásunkat. Az anya örül, ha gyermekét nőni látja, - nagysága meghatározott, s tudja, mikint bármi szépen fejlődjék, hat lábnál magasabbra nem fog emelkedni; s mi, kik közös anyánkat, a hazát látjuk növekedni, miért ne örülnénk, miért ne biztassuk magunkat a gondolattal, hogy ha a kedvest most, fejlődése korszakában, híven ápoltuk, egykor egy nagy anyának leszünk gyermekei?
Hisz e gondolat, úgy hiszem, mindenkit csak lelkesíthet; maga az önző át fogja látni, mikint ha a hon nagyra nőtt, több eledelt szívhat emlőiből.
S mi oka e lelkesedésnek, mi hozott e majdnem ditirambikus hangulatba? fogják talán kérdezni önök. Megmondom.
Mikor Pestre jövék, hallám, hogy a vasút végre Vácig elkészült, sőt hogy már szerencsétlen-ség is történt rajta, s egy gödöllői kocsis - ki azon, fájdalom, nemcsak kocsisaink között közönséges előítéletben élt: mikint magyar haladási eszközeink segítségével a versenyt a külföldiekkel kiállhatjuk, ezen előítéletének praktikus megkísértését életével fizette meg, azaz, midőn a vasúton a gőzmozdonyt megelőzni akarva áthajtott, ez által legázoltatott. De lelkesedésem oka nem ez. Megvallom, szívemből örvendek, hogy a vasúttársaság, mely csupa hazafiságból, hogy a lassúságot velünk praktice megutáltassa, ezen kis darab utat tetemes kárával ily soká nem készítette el, most nagy tőkéinek legalább némi kis kamatait szedheti;
azonban ugyanakkor eszembe jutott, miként e praktikus oktatási rendszer a kocsisokra alkal-mazva talán mégis kelletén túl veszélyes, s mikint nem ártana, legalább oly közlekedési utakon, minő a kerepesi, a vasút fölött hidakat építtetvén gondoskodni arról, hogy a gőz-mozdony más szekerekkel érintkezésbe ne jöjjön, s így a veszélyek elkerültetnének addig is, míg más kocsisok a gödöllőihez hasonló tapasztalások által vigyázóbbakká válnak. Lelkese-désem oka a város másik oldalán, a Nemzeti Múzeumnál keresendő, itt is nem magában az
épületben, ámbár talán nincs a világon hasonló középület, melyben oly sok kő aránylag oly kis téren mesterileg felhasználtatott volna, melyben szélesebb folyosókat s keskenyebb termeket találnánk, s a Múzeumban, mint középületben, csakugyan sok van, mi falusi embert lelkese-désre ragadhat, de nekem valahányszor rá nézek, mindig régi spectabiliseink jutnak eszembe, elöl a klasszikus modorú homlokzat, mely, mint ezen uraknál a deák nyelv, csak a belső pusztaság lárvájakint használtatik, az egészben mondhatlan gravitás, egyéb semmi, s önök tudják, hogy nem vagyok nagy bámulója azon speciesnek, melyre ez épület egy jó allegória-kint mindig emlékeztetett, de menjen be valaki e falak közé most, járjon végig a termeken, hol iparkiállításunk áll, s ha szíve nem örül, ha haladásunkat nem érzi, én nem segíthetek rajta, s csak azt hihetem, hogy azok közé tartozik, kiknél a közdolgokban való pesszimizmus keresetmódhoz tartozik, - s tudjuk, vannak ilyenek e hazában.
Ne várjon tőlem senki részletes leírást. Én, ki az iparűző osztályhoz nem tartozom, az egyes cikkek kellő méltánylására nem bírok elég ismeretekkel, még a rendezéstől sem fogok szólni, ámbár a rendező urakat szívesen megdicsérném, már azon gondolatért is, hogy a kiállítás első számának a hálótermet, utósónak a gőz- s egyéb mozgonyokat választák, mintegy képben mutatva az utat, melyen haladni fogunk, pulya nyugalomból, melyben az egész haza egy roppant kényelmes hálóteremnek tekintetett, a gőzmozgony nem szűnő munkásságáig. Csak az összes benyomásról akarok szólni, s az, ha e termeken átmegyünk, lehet-e más, mint kellemes? A magyar dolgozni kezd, egy kell e hazának, hogy virágzóvá váljék: szorgalom, s a szorgalom ébredezni kezd.
Bizonyosan, de nem a Védegyletnek következménye ez - így válaszola e megjegyzésemre egy köpcös úri ember, ki velem együtt a zayugróci posztógyár kiállított kelméit nézegeté; -mindez támadt, mert támadnia kelle, mert a dolgok kifejlődése úgy hozta magával, s nem lehet semmi nevetségesebb, mintha ez egyes embereknek tulajdoníttatik érdemül. - Ha jelen iparkiállításunkat összehasonlítjuk az utósóval, mely itt Pesten tartatott, megvallom, egy kis szemtelenség szükséges arra, hogy az utósó évek indusztriális mozgalmainak hasznát eltagad-juk; de hagyján, engedjük meg, hogy minden, mit kiállításunkban látunk, szintúgy támadott volna, ha az ipar emelését senki nem tűzi is ki célul munkálkodásainak, sőt menjünk tovább, s engedjük meg, hogy iparunk talán még inkább kifejlődött volna, ha mellette soha nem agitálunk, vajon annak, hogy az ipart a hazafiság eszméjével összeköttetésbe hozták, nem volt-e egyéb, mindazoknál, miket a kiállításban láthatunk, sokkal nagyobb eredménye?
Teljes meggyőződésem szerint volt. S ezen eredmény, ezen minden anyagi hasznot felülmúló nyereség nem egyéb, mint azon becsülés, melyben a nemzetnek egyik igen érdemes - az ipar-űzők - osztálya állni kezd, mióta a politikai izgatás e térre vetette magát. - Gondoljunk csak vissza az utósó tíz évre, s milyen volt az iparűző osztálynak állása e hazában? ki nem emlék-szik azon időre, midőn a szégyen egy nemének tartatott, ha valaki kenyerét saját keze munká-jával keresi, midőn a nemes, bár koplalnia kelle is ősi telkén, nevét megbecstelenítve gondolta volna, ha fiait valamely mesterségre vagy kereskedésre nevelteti; s ezen előítélet nem változott-e az újabb időkben? - Távol legyen tőlem, hogy azt legyőzöttnek gondoljam. Van elég ember még most is e hazában, ki magát a hon sokkal tiszteletre méltóbb polgárának hiszi, ha minden három esztendőben egyszer, tisztújítások alkalmával valakit jól megvert, mintha az egész idő alatt, például mint szabó vagy kovács, szorgalmasan dolgozott volna; azonban az iparűző osztály maga is érteni kezdi becsét, s mivel ezen érzemény ébresztését eszközlötték, felfogásom szerint ez az, a mi az ipar körüli izgatás fő hasznát képezi.
Független középosztályra, erős polgári rendre van szükségünk; csak ez biztosíthatja alkotmányos kifejlődésünket, melyet mi, hivatalvadászó nemesek legalább amint én hiszem -soha magunk eszközölni nem fogunk. De iparűzőink eddigi helyzetében lehetett-e valaha ily
független középosztály támadását remélleni? Mi történt eddig? egy polgári család kereskedés vagy valamely mesterség által meggazdagodott, mi volt első gondja? nem az-e, hogy jószágot vevén megnemesedjék, s gyermekeit tekintetes urakká vagy legalább ügyvédekké neveltesse, sőt, hacsak lehet, megváltoztassa nevét, hogy gyermekeik láttára senkinek eszébe ne juthas-son, mikint gombkötő- vagy kalmártól veszik származásukat; s miért? nem volt-e polgáraink-nak ezen cselekvésmódja józan s okszerű, miután iparűzőink mindazon megalázást, mely alatt magok éltek e hazában, ismerve, gyermekeiket e szenvedéseknek kitenni nem akarták. - Az ipar mezején történt mozgalmak által e helyzet megváltozott; ha mindazon beszédeknek, melyek megyei s társasági gyűléseinkben tartattak, egyenes következménye az ipar fejlődése, nem volt volna is, legalább azon meggyőződés terjedett el, hogy a kézi munka senkit meg nem aláz, sőt vagyonosság által nemzeti függetlenséget teremt, s azon osztály, mely azt űzi, a honnak pártolását és minden okos ember becsülését igényelheti.
- Meglehet - válaszolt a köpcös úr, ki előtt mindezeket elmondám -, morális hatása önök fáradalmainak lehetett, de ha uraságod a bécsi kiállítást látta volna, az mégis egészen más dolog volt.
- Kétségen kívül - mondám én -, de ha a céltól, mely után fáradunk, még távol vagyunk, el kell-e egészen felejtenünk azon pontot, melyből kiindultunk, s melyen, hála az égnek, túl vagyunk; mert két rövid év alatt egészen kifejlett iparral nem bírunk, nem szabad-e megemlé-keznünk azoknak érdemeire, kiknek ebbeli haladásunk első, legnehezebb lépéseit köszön-hetjük, hisz ki nem látja, hogy az ipar mezején, mihelyt egyszer az első lépések megtétettek, a legnagyobb kifejlés valószínűbb, mint hogy még egyszer a régi tehetetlenségbe vissza-süllyedjünk.
- Azaz - szólt közbe németül, mely nyelven a beszélgetés tartatott, egy idegen, kit bécsi kereskedőnek tarték -, ha az iparűző osztályok becsülése nem marad elméletben, s oly esetek, minő pár év előtt Nógrád megyében s nemrégen itt az ország legmíveltebb törvényhatósá-gában egy molnárral történt, elkerültetnek; mert higgyék el önök, nincs oly varázsvessző, melynek érintése egyszerre műipart teremt elő; de olyan, mely minden fáradságaikat egyszerre semmivé teheti, könnyen található, a szolgabírói pálca e tekintetben csodákat mívelhet.
- De nem szólalt-e fel az egész ország a nógrádi eset ellen - mondám ismét én bosszúsan -, s azt hiszi-e ön, hogy a pesti eset nem fog a legszigorúbb vizsgálat alá vétetni?
- Meglátjuk - szólt ő, s ajkai gúnymosolyra vonultak, midőn egyik társával továbbment.
Mégis rendkívüli dolog - gondolám magamban -, hogy ezen, mindenki iránt oly igazságos németek Magyarország haladását elismerni nem akarják. S e gondolattal, sajnálva a bécsi ember vakságát, tovább nézegetem a kiállított szép cikkeket, előre örvendve a csodáknak, melyeket, ha e kiállítás öt év után megnyittatik, majdan ismét látni fogunk.