Az Itáliai osztrogót uralom értelmezése

A német nacionalizmus befolyásának hullámzása az osztrogótok itáliai uralkodásával foglalkozó munkákon is nyomott hagyott. A fő kérdés az volt, hogy Theoderich vajon a keletrómai császár szövetségeseként, vagy alattvalójaként uralkodott-e Itáliában? Míg a 18. századi Angliában alkotó Edward Gibbon (1737-1794) monumentális munkájában még nyitva hagyta ezt a kérdést,¹⁰¹ addig a német történetírás elsősorban az erősödő nacionalizmus miatt már egész Itália királyaként tekintett a gót vezérre. A gondolat Georg Friedrich Sartoriustól (1765-1828) származott,¹⁰² amit előbb Rudolf Köpke (1813-1870) fogadott el.¹⁰³ Sartorius nézete a politikailag felfokozott hangulatban futótűzszerűen terjedt. Ebben az időszakban az osztrogótok itáliai joghatóságának kiterjesztése a német kutatók munkáiban felülreprezentált. Köpke már úgy gondolta, hogy Theoderich királyként, Itália valamennyi lakosa felett uralkodott.¹⁰⁴ Felix Dahn már azt a nézetet vallotta, hogy miután Anastasius elküldte a felségjelvényeket Itáliába (amelyeket az osztrogót uralkodó el is fogadott) Theoderich kinyilvánította igényét a többi germán királyságra is.¹⁰⁵

Sartorius és Köpke támogatói elfogadták, hogy Theoderich római eredetű tisztséggel felruházva érkezett Itáliába, és úgy gondolták, hogy álláspontjukat még inkább megerősíti mindaz, amit Anonymus Valesianus ír a 493. év eseményeiről. A kérdéses részletet úgy értelmezték, hogy a gótok Itália királyává tették Theoderich-et.¹⁰⁶ A nemzeti érzelem áthatotta a forrásértelmezést, hiszen Anonymus a megadott szöveghelyen csak annyit közöl, hogy a gótok (exercitus Gothorum) a maguk részére megerősítették Theoderich uralkodását, ráadásul mindezt a keletrómai uralkodó jóváhagyása (praesumptione regni) nélkül. Német kollégái elfogultságával szemben kitűnő példát nyújt az olasz Augusto Gaudenzi (1858-1916), aki ugyanekkor már kevésbé elfogultan szemlélte

100 LIPPOLD 1952.

101 G^IBBON 1776.

102 SARTORIUS 1811

103 KÖPKE 1859.

104 K^ÖPKE 1859, 182, R^ANKE 1883. Ezzel szemben Leopold von Ranke a gótok királyának és Itália hercegének nevezte, aki a “dominus rerum” cím birtokosa.

105 DAHN 1881, 241, Dahn egy néhány évvel későbbi munkájában már ellentmondott ennek a nézetnek DAHN 1866, 162.

106 KÖPKE 1859, 182. Ezzel szemben Anonymus Valesianus csak annyit közöl, hogy a gótok a maguk részére megerősítették Theoderich uralkodását. ANON. VAL. 11.57.: “Gothi sibi confirmaverunt Theodericum regem” vö. A^NON. V^AL. 12.64. “Facta pace cum Anastasio imperatore per Festum de praesumptione regni”.

Itália kora középkori eseményeit. Vizsgálatai során arra a megállapításra jutott, hogy Anastasius ugyan elismerte uralkodótársának Theoderich-et, de alacsonyabb jogokat biztosított neki.¹⁰⁷ Nézete szerint Anastasius Theoderich-kel kötött megállapodása kizárólag Theoderich-re vonatkozott, így utódainak hatalomra kerülésüket követően el kellett érniük Konstantinápoly elismerését.¹⁰⁸ Bár Gaudenzi elmélete állt legközelebb a napjainkban is elfogadott szemlélethez, az előbb említett kutatók valamennyien egyetértettek abban, hogy Theoderich uralkodását szentesítenie kellett a konstantinápolyi uralkodónak. Úgy gondolták ugyanis, hogy a Római Birodalom oszthatatlanságának szemszögéből a császár továbbra is a nyugati részek uralkodója is maradt, mert arról I. Theodosius akkor sem mondott le, amikor fiai között felosztotta a birodalmat.

Mommsen sem tért le az elődei által kijelölt útról. Megközelítésének egyik alapvető vonása a római történelem egységének hangsúlyozása volt, amely tanítványaira, Otto Seeckre (1850-1921) és Ludo Moritz Hartmannra (1865-1924) is nagy hatást gyakorolt.¹⁰⁹ Mommsen szerint Theoderich consuli beiktatását (484) követően Zeno patriciusként és magister militumként küldte Itáliába a germán hadvezért,¹¹⁰ továbbá úgy gondolta, hogy Odoacer és Theoderich csak a saját germán alattvalóiknak a királyai voltak, a római polgárok felett pedig mint a császár küldöttei uralkodtak, ezen felül a magister militum tisztséget birtokolták. Mommsen szerint Theoderich a császár helyetteseként uralkodott Itáliában, így joga volt a császári felségjelvények viselésére, miközben a római consul, patricius és magister militum tisztségekkel is rendelkezett, ami bővebb jogkört biztosított számára, így megválaszthatta a nyugati tisztségviselőket. A birodalom tisztségviselőjeként pedig, akárcsak elődje, Odoacer, római polgárnak számított, amit – véleménye szerint – a „birodalmi gentilicium”, a Flavius biztosított.¹¹¹

107 GAUDENZI 1888, 30.

108 GAUDENZI 1888, 27-34.

109 Mommsen tevékenységéről részletes összefoglalóként szolgál C^ROKE 1990. munkája.

110 MOMMSEN 1910, 444, PROSTKO-PROSTYŃSKI 1994, 34. A kutatásban csak Prostko-Prostyński kérdőjelezte meg ezeknek a tisztségeknek az érvényben maradását azt követően, hogy Theoderich megérkezett Itáliába. A forrásokban ugyanis csak a rövid életű Armatus példája áll rendelkezésre, aki élete végig viselte magister militum praesentalis tisztséget. A magistratusok ettől a kivételtől eltekintve időszakos jellegűek voltak. Mommsen véleménye szerint az osztrogót uralkodó területi minőséggel rendelkezett, tehát magister militum per Italiam volt, annak ellenére, hogy Zeno 483-ban magister militum praesentalis tisztségbe nevezte ki, ez a méltóság ugyanis csak a fővárosban állomásozik. JORD. ROM. 348, MARC. COM. 483, Forrásaink szerint Theoderich még azt követően is betöltötte a hivatalt, hogy 486-ban fellázadt Zeno ellen. A szakirodalom nem vette figyelembe, hogy Theoderich vajon ezt a pozíciót a lázadása után is birtokolta bármelyik formában is.

111 MOMMSEN 1910, 449, 476-477. A kutató szerint formális szempontból pozíciója hasonló volt Stilichóéhoz vagy éppen Odoaceréhez. MOMMSEN 1910, 481 vö. 477. Mommsen munkája sem mentes az ellentmondásoktól. Miközben igyekezet meghatározni Theoderich hatáskörét az osztrogótok felett, ellentmondásba került saját elméletével. Azt állította ugyanis, hogy a római magister militum nagyobb hatalommal rendelkezik a foederati csapatok felett, mint a germán király az harcosai felett, máshol ennek ellenkezőjét állította. Mivel Mommsen nem következetesen vezette le elgondolásait, a 20. század

Mommsen Flavius címmel kapcsolatos tézisét Cameron 1988-as frappáns cikke cáfolja. Az angol kutató úgy magyarázta a Flavius megnevezést, mint egy udvariassági formulát, amit a rövidített névalakok mellett használtak. A cognomen elé beszúrt Flavius “úr” jelentéstartalommal bír.¹¹² Például: Anicius Probus Faustus niger neve rövidített alakban elsősorban papiruszokon Fl.

Faustus niger, vagy csak Fl. Faustus alakban jelenik meg.¹¹³ Cameron nyomán bizonyos, hogy csupán a Flavius név birtoklásától nem lesz senki római polgár, így Odoacer és Theoderich sem volt az. Mommsen további fontos megjegyzése, hogy Theoderich soha nem használta magára sem a “rex Gothorum” sem a “rex Romanorum” megnevezést, egyszerűen király (rex) volt, ez pedig mindkét közösség, tehát a rómaiak és a germánok együttes felhatalmazását (Doppelstellung) jelentette.¹¹⁴ A Konstantinápoly és Theoderich uralma alatti kapcsolatot Mommsen foedusként értékelte, miközben hangsúlyozta, hogy Itália továbbra is a Római Birodalom szerves része maradt, ugyanakkor kételkedett abban, hogy bármiféle római-germán állam létrejött volna akár Odoacer, akár Theoderich uralkodása alatt.¹¹⁵

Siegfried Fuchs korábban említett memorandumának tükrében korántsem meglepő, hogy a néhány évvel Mommsen után alkotó történészek többsége már ismét inkább hitt egy germán, vagy római-germán állam képében, amely már Odoacer alatt kialakult és utódai alatt is fennállt. A náci Németország időszakában Ernst Stein (1891-1945) és Wilhelm Ensslin (1885-1965) – visszatérve a 19. századi nézethez – módosította Mommsen nézetét, mégpedig úgy, hogy Theoderich immár minden itáliai alattvalójának királya volt, ugyanakkor viselte a magister militumi tisztséget és hatalmát a keletrómai uralkodóval kötött megállapodása korlátozta. Az általánosan elfogadott nézet szerint az Odoacer és Theoderich által kinevezett consulokat keleten elfogadták. Theoderich itáliai jogköre nagyszerűen körvonalazható Cassiodorus formuláiból, amit gyűjteményének hatodik könyve tartalmaz. Ennek értelmében Theoderich kinevezhette a consult, a patriciust, Róma városának praefectusát, a quaestort, a magister officiorumot, a comes sacrarum largitionumot, a rerum privatarumot, a comes patrimoniit, a provinciák kormányzóit.¹¹⁶ Ez azonban csak annyit jelent, hogy azokat a személyeket, akiket nyugaton consullá tett az uralkodó, azokat

közepén alkotó történészek számára éppen munkájának ezen részei jelentettek támadási felületet.

112 CAMERON 1988-as cikke ellenére rendre felbukkannak olyan tanulmányok, amelyek a Flavius cím mommseni alapjaira építkeznek. Problémát okoz ugyanakkor az is, hogy a The Prosopography of the Later Roman Empire szerkesztői is következetlenül jártak el, így hol szerepel Flavius cím egy-egy senator előtt, hol nem.

113 PLRE2 454-456, “Fl. Anicius Probus Faustus iunior Niger 9”. Az alábbi példa rosszul szerepel a PLRE-ben.

114 MOMMSEN 1910, 479.

115 MOMMSEN 1910, 383.

116 C^ASSIOD. V^AR. 6.1-15. Többek között: 6..4 (városi praefectus), 6.5 (quaestor), 6.6 (magister officiorum), 6.7 ( comes sacrarum largitionum), 6.8 (rerum privatarum), 6.9 (comes patrimonii).

Konstantinápolyban is el kellett fogadnia a császárnak.¹¹⁷ Minden bizonnyal olyan megállapodás volt kettejük között, hogy a császár minden évben csak egy consult nevez ki, a másikat pedig fenntartja a nyugati jelölteknek, azonban a végső döntés az ő kezében volt. Ez jelenik meg azokban az években, amikor csak keleti consul jelenik meg a fastiban, mint például 499-ben,¹¹⁸ de erre mutat az 519. év is, amikor Eutharicus kinevezése esetében a Variae rögzíti, hogy a császár tette consullá.¹¹⁹

Miközben Mommsen úgy látta, hogy Theoderich hatalmának alapját elsősorban a magister militum tisztség adta, addig Ensslin, az általa életre hívott, ún. katonai patricius tisztségben vélte felfedezni azt. A kutató szerint, mivel a tisztség birtokosai kombinálták a patricius címet a magister militum praesentalis tisztséggel, a magistratus nem csupán a legmagasabb katonai pozíció birtokosa volt, hanem – közvetlenül a császár után – a legmagasabb polgári pozíció birtokosa is.¹²⁰ Ernst Stein (1981-1945) elismerte, hogy Theoderich birodalmi küldött volt és magister militum, azonban elutasította, hogy az uralkodó a patriciusi címet is viselte volna.¹²¹ Véleménye szerint ugyanakkor Theoderich mindkét nép felett királyként uralkodott, amivel Mommsen elméletét teljesen tarthatatlanná tette, hiszen pusztán a keletrómai elfogadás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy mindkét nép felett uralkodjon.

Herwig Wolfram szerint Theoderich római polgárként, birodalmi magister militumként, patriciusként, ex-consulként, valamint a gótok királyaként érkezett Itáliába. Királyi címét azonban nem fogadta el a császár, noha 493-ban serege (exercitus Gothorum) a gótok és az itáliaiak királyaként ünnepelte. Wolfram szerint ezek a tisztségek Theoderich uralkodásától egészen Witiges hódoltatásáig érvényben maradtak.¹²² Wolfram érveit a kutatók többsége elfogadta, elsősorban azok, akik nem kételkedtek abban, hogy Itália továbbra is az Imperium Romanum része maradt. Az angolszász szakirodalom jelentős része azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Theoderich nem lehet a gótok és a rómaiak uralkodója, hiszen az Anastasiusszal kötött megállapodás részletei

117 P^ROCOP. D^E B^ELLIS. 6.6.20.

118 CLRE 499, MARC. COM. 499, Ioannes qui est Gibbus consuli éve.

119 CASSIOD. VAR. 8.1.

120 E^NSSLIN 1947, 76-79. Ensslin szerint ebből következett, hogy az utolsó nyugatrómai császár, Romulus Augustulus eltávolítása után ez a méltóság vált Odoacer és Theoderich uralkodásának formális alapjává.

Mommsennel szemben Ensslin már vizsgálta Theoderich 493-as gótok általi elfogadása és Anastasius 498-as megállapodása közötti különbségeket. Úgy vélte, hogy Anastasius 498-ban a felségjelvények megküldésével elfogadta Theoderich uralkodói státuszát, melyet a gótok előzetesen 493-ban kinyilvánítottak.

121 S^TEIN 1949, 17.

122 A^NON. V^AL. 11.57, W^OLFRAM 1990, 279-284.

nem rekonstruálhatók, ugyanakkor Theoderich itáliai berendezkedése a forrásokban nincsen pontosan definiálva.¹²³